Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-11-05 / 44. szám
(A KÖLTEMÉNY ZÁRÓ RÉSZLETE) Vlagyimir Alekszandrovics Antonov-Ovszejenko emlékének, akit a harmincas évek végén dicstelenül kitöröltek az Október és az SSSR első éveinek történetéből, s akit 1956-ban a KSSS XX. Kongresszusa dicsőségben visszaadott mindenkinek, hogy Antonov elvtársban újból tisztelhessék a tudóst, katonát, a Lenin gárda forradalmárát, a Pétervári szovjetek forradalmi katonai bizottságának titkárát, az 1917-es év munkás és katona küldöttét és a húszas évek csehszlovákiai szovjet diplomáciai testületének vezetőjét. D, ' e akkor mär éjszaka volt. És ahogy a csütörtök hajnali derengése belengte elindult, korok tudatába csimpaszkodott, s egyszerre jelen volt mindenütt, akár csak ezen az estén Prágában a Zsizskov negyedben, az Ital utca nem tudom hány szám alatt — Vila Teréza — ahol Antonov egy avantgárd költemény sodrában megtalálta, mi öt vele, a szerdát benne, s mily véletlen egyezés a szerdában öt, hiszö volt az megint, ö egyedül s maga, tizenhétben Szmolnijban a forradalmi bizottság komiszárja a folyosó végén, reggeltájt egy fagyos sarokban mikor már ledobta magáról a parancsnoki mundért, s az a széken szürkéit oly zimankósan, dércs'tpte mint az ég, mely alatt merész vonalak s pontok tömörültek a katonai térkép beátlózott ablakain át, tervei, számításai, kézjegyei intését követve számolva a szükségszerűség lehetőségeivel, a valószínűségek összegével, néhány meglepet ésszerűvel is hatványozottan oly meghökkentőkkel, ahogy a meglepővel számol a költemény, így indult rohamra ék alakban a Téli Palota ellen a vörös hadsereg régen, régen, ennek, az éjnek a szárnyairól s élükön ö. S mikor mi felhevülten érintésnyi közelben tőle tudatosítottuk ez óra varázsát, mely mint költemény a költővel vele menetelt, mint szép könyvből, szép vers, ha költőt kísér, mert költemény volt ez minden költemény felett szükségszerűségből, fantáziából, s hihetetlenből gyúrva, sokak számára érthetetlen, kiteljesedésében mégis miként a szerda egyszerű, s mikor torkát szorongatta a mi dadogásunk, amit hitünk ujjai fontak körül, Antonov arra gondolt, bizonyára arra gondolt, amire mi valamennyien a vendégek és a háziak, hogy mily közeli két fogalom, egy egységben csillogó ikerpár, igen és szinte csodálatos mily pontos a mérleg, melyen komolyságát méri, a forradalom költészete, s a költészeti forradalom. De már akkor éjszaka volt s mi e felmagasztosulást kiváltó felismeréssel léptünk az estből felé, mialatt fejünk felett s Prága felett, a november derengő fényei elé a szél tenyerébe tapsolt a zászló. Fordította: Monoszlóy Dezső f lindultunk a gyalogjáró " töredezett, nedves fapallóján. Hirtelen megingott mögöttünk a deszka. Valaki utóiért bennünket. Már hozzászoktunk mindenféle meglepetéshez, így rögtön félre ugrottunk. De abban a szempillantásban zavarba estünk, mert Uzelkov ért utói bennünket. — Igaz is, Venyjamin — kezdte rögtön —, beleköptél a levesembe. Már a mottót is kiválasztottam: „A fővárosban dörgedelmes újságcikkek párharca forr, újságcsatákat vívnak, de Oroszország mélye csendes, ott örök némaság honol“. — Ezt mire mondod? — kérdezte Venyka. — Hát ugyan mire — nevetett Uzelkov. — Hát erre a Jegorovra. Tipikus nyárspolgár, ahogy Borisz Szumszkoj jellemezte. Nyárspolgár, komszo- mol-tagsági könyvvel a zsebében. Már meg is írtam róla a cikket. Te meg ... — Te vagy nyárspolgár — mérte végig Venyka. — Jegorov becsületes fickó, de te az emberekben mindig ocsmányságot keresel. Neked az a fő, hogy írhass, hogy szolgai módon érdemeket szerezz... — Malisev elvtárs, talán pontosabban megfogalmaznád, véleményed szerint hogyan akarok érdemeket szerezni ? — kérdezte fenyegető . hangon Uzelkov, s ugyanakkor igyekezett a süppedő sáron keresztülfektetett két billegő deszkán egyensúlyozni magát. — Nem tudom, kinél akarsz érdemeket szerezni — ugratta keresztül a tócsát Venyka. — Csak azt látom, hogy úgy vonz a hazugság, mint legyet az édesség. — Oktass, csak oktass! — mondta gúnyosan Uzelkov, és megállt a deszka végénél, nem mert keresztülugrani a tócsán. Venyka a kezét nyújtotta. — Ne félj, nem vagyok én kisasszony — szegte fel fejét sértődötten Uzelkov. De mégis megfogta Venyka kezét, és átlendült az eljegesedett kis hó- szigetre. — Mit tudod te, hogy mi az igazság és mi a hazugság — mondta lábával a ~ szilárdabb talajt tapogatva. — A hiányos műveltséged empirikus zagyva* PAVEL NYILIN:Kegyetlenség ságot teremteti fejedben, ráadásul megfertőzött az úgynevezett keresztény morál. Olvastad a vallásellenes propaganda téziseit ? — Semmit sem olvastam — válaszolt Venyka. — Csak azt látom, hogy te mindenkire valamiféle téziseket akarsz ráhúzni. Jegorovra is valamilyen tézist akartál ráhúzni. S ha a műveltséged mellett még igazi komszomolista lelkiismereted is volna ... U zelkov ismét büszkén felkapta fejét. — Lelkiismeret ? Ami az igazság keresését és a lelkiisnek, hogy ha az ember lop, csal vagy valamilyen aljasságot követ el, minden bizonnyal megbünteti az isten. Azt prédikálják, hogy az embernek az isteni büntetéstől kell félnie, ezért éljen becsületesen, állandó félelemben. — És ha nincsen isten, ez azt jelenti, hogy lehet hazudni és csalni? — kérdezte Venyka. — Ezt nem mondtam — nevetett Uzelkov. A zsebéből fel- bontatlan cigarettásdobozt vett elő, felszakította a sarkát, és kirántott a tenyerére három cigarettát. * Részlet a szerző Kegyetlenség című regényéből. Pavel Nyilin 1908-ban született Irkuckban. „Kegyetlenség“ és „Próbaidő“ című regénye már évekkel ezelőtt megjelent magyarul. Nyilin írásaiban is hű maradt szülőföldjéhez. Műveiben mindig szívesen választja a cselekmény színhelyéül Szibéria zord, fenséges tájait, témául pedig a szibériai nép életét, főként a szovjethatalom első éveit. „Kegyetlenség“ című regénye is ezen a vidéken és ebben az időszakban játszódik. Témája a szétszórtan garázdálkodó bandák ellen harcoló fiatal nyomozó lelkiismereti drámája, meghasonlása önmagával, mert szolgálati kötelessége miatt kénytelen megszegni adott szavát. meretet illeti, már ahogy te értelmezed, mindezt átengedem a vulgarizálóknak, olyanoknak, mint te, Malisev elvtárs. Engem a keresztény morál nem érdekel. Ide megyek — fordult be egy sarkon. Mégis sikerült elkapnom a kabátja szélét. — Mi az a keresztény morál? — kérdeztem. — A keresztény morál? — Uzelkov megtorpant. — Nem tudjátok? — Ha tudnánk nem kérdeznénk — mondta Venyka. — A keresztény morál... hogy magyarázhatnám meg nektek a legpopülárisabban. A keresztény morál, ez tulajdonképpen a mindenható istenségtől remegő ember erkölcse. A papok azt prédikálják a hívőkXíenyka kivette Uzelkov ap“ ró kezéből a gyufásdo- bozt. Egy szempillantás alatt rágyújtott, és markában tartva az égő gyufát odanyűjtotta Uzelkovnak és nekem. — Ez már igen, ez kézügyesség! — tréfálkozott Uzelkov —. — Nem oltja el a szél — emelte fel a még égő gyufaszálat Venyka. — De várj csak, ne térj el a tárgyról. Mondd meg nyíltan, mit gondolsz, Jegorov bűnös volt ? — Bizonyos fokig ... — Hogyhogy bizonyos fokig? Pontosan felelj, ki kellett-e zárni a Komszomolból? — Olyan fontos ez, hogy igen-e vagy sem? — fújta ki a füstöt Uzelkov. — Nos, nyíltan mondd meg, igaz lelkiismeretedre, kereszcmimiMKiiimiuHiiinMimmmmmimiiimimmmmmimmiimmiimmnimimmmmmiimiimim Ellátogatunk Joszif Csajkov szobrászhoz, az egyik legidősebb szovjet érdemes művészhez. A Maszlovkán lakik, a moszkvai képzőművészek utcájában. Állj meg, pillanat! *) Vila Tereza a prágai szovjet követség épületének a neve az I. köztársaság idején. Arca kifejező és mozgékony. Mosolya fiatalos. Kezei csodálatos világot alkottak, amely benépesíti a szovjet múzeumokat, s amelyben több földrész és sok város emberei gyönyörködnek. Kijevből indult el, több mint félévszázaddal ezelőtt. A vésnökök műhelyében dolgozó műkedvelő szobrász még gyakorlatlan ujjaival formálta meg első művét. A Szabómester fia sietett megörökíteni az 1905- ös forradalmat. Később a monumentális propaganda lenini terve arra indította, hogy elkészítse Marx és Liebknecht emlékművét, valamint az „Általános iskolakötelezettség“ elnevezésű szoborcsoportját. Műugrás Csajkovot rendkívül érdekli a harmonikusan fejlett emberi test. Mesterien érzékelteti a lendületes mozgás plasztikáját, megállapítja a pillanatot, s megörökíti a gyors, heves mozdulat dinamikáját. így jutott el a sport világához. Kedvenc témája a sport. Abban jut legteljesebben kifejezésre az erős akaratú, igazi férfiak jelleme, a kemény, izmos test ereje. „Rúdugrás“ című szobra (1958) hiteles alkotás és csodálatosan plasztikus „Műugrás“ című porcelánfigurája. Csajkov széles mozdulattal végigmutat műtermén: — Sokat fáradoztam annak idején, hogy érzékeltessem a meztelen emberi test tökéletességét. Egyetértek Szokratésznek azzal a mondásával, amely'szerint „Sok csoda van a világon, de legcsodálatosabb köztük az ember." Terveiről a következőket mondta: — Mindig érdekeltek a problématikus kérdések, de nemcsak a sportban. Most azon töprengek, hogyan lehetne szoborban kifejezni azt a sok újat, amit mai életünk alkot... A kibernetikát, az atomtudományt, az űr meghódítását... Azt is ki kell fejeznie valakinek, valamiképpen művészetével! Oj stílusra van szükség; meg kell találnunk a járatlan utakat... Joszif Csajkov, aki tehetségének erejével megragadta a „gyönyörű pillanatot“, fáradhatatlanul keresi az új stílust, s mindenkor az új dolgok nehéz és még fel nem tárt útján fog járni. tény vagy nem keresztény lel- kiismeretedre, ki kellett-e zárni a Komszomolból? Olyan nagy bűnös volt ? Uzelkov elkomolyodott. — Amint a gyűlésen kiderült, nem annyira. — Hát akkor miért akartál írni róla és megszégyeníteni? — kérdeztem. — Ez az, ez az — támogatott Venyka, s mereven nézegette Uzelkovot. — Te meg Szumszkoj ki akartatok nyírni egy rendes fiút. Csak úgy, semmiért ... U zelkov lehajolt, hogy megkösse cipőfűzőjét. Megkötötte, aztán felegyenesedett. — Ezt ti csak úgy gondoljátok, hogy csak úgy semmiért. Ha olvastátok volna a vallásellenes propaganda téziseit, nem így okoskodnátok. Politikai érdekekből néha szigorúan meg kell büntetni egy embert, hogy példáján ezrek okuljanak ... — Hagyd már az ördögbe ezt a vitát. Menjünk! Máskülönben nem jutsz el Poljakovhoz. — Nem, várj csak! — tolt el Venyka. — Egyszóval, Uzelkov te úgy gondolod, hogy súlyosan el lehet ítélni valakit, ha nem is nagyon bűnös, csupán mások okulására. Ez milyen morál? — Ez nem tartozik a morálra — mondta kissé' zavartar. Uzelkov, és szorosabbra csavarta nyakán a sálat. — Most sokkal fontosabb kérdésekről tárgyalunk. Jegorov nem éppen fontos személyiség. Egy hatalmas birodalomban, vagy mondjuk egy kormányzóságban észre sem. veszed. Mint egy kis szeg. De az ő ügyéből sok mindenki okulhatott volna. — Lám, milyen vagy — mérte végig Uzelkovot Venyka. — Látszatra csendes, de mi lenne ha most a te nyakadba varrná- nak egy ilyen ügyet? Ha most hirtelen téged zárnának ki c Komszomolból, meg mindenhonnan, és a te példádon oktatnának másokat? — De hiszen én nem voltam keresztelőn! — mondta most már teljesen zavartan Uzelkov — A síkos hóra nézett, a lábi alá. — Ügy látszik átnedvesedett a cipőm. — Menj csak gyorsan, melegedj meg, — mondta Venyka — Ne adj' isten, még meghűlsz Ki fog aztán másokat oktat- gatni különféle szélhámoskodással ? — Vigyázz — mondta Uzelkov, — vigyázz a szavaidra mert még a te világnézetedet is szóvá tehetem. — Tedd csak — legyintett Venyka. — Az ideológus! — nevetett Uzelkov után pillantva. — Bizonyára Julja Malcevának ii ilyen elméleteket fejteget. Hiszen ő maga mesélte, hogy Julja gitározik és románcokat énekel, ő pedig ilyen filozófiával tömi a fejét. — Juljának ehhez semm köze — mondta furcsa, hall hangon Venyka. — Nincs ii semmi értelme belekeverni ebbe az ostobaságba. Mi me p olyanok vagyunk, mint a vaj. macskakölykök — sóhajtott fel, s egyik lába lecsúszott i vékony hórétegről a sárba. — Még vitatkozni sem ludunl kellőképpen. Én csak azt érzem hogy Uzelkov badarságot beszél. Nem lehetnek olyan tézisek, amelyek alapján hazudn kell és elítélni az ártatlant hogy valamit bebizonyítsanak Lehetetlen. A hazugság szerintem mindig azt jelenti, hogt félünk valamitől. A burzsujoi hazudnak, mert félnek. Mert a: igazság ellenük van, mert hí érdekeik úgy kívánják, becsapják a népet. De mi bármikoi kimondhat juk a színigazat Nincs mit titkolnunk. Értem ér ezt minden tézis nélkül, csal éppen megmagyarázni nem tudom. Ő nekem szegezi a keresztény morált, s arra célozgat, hogy a papodat .védem Ekkor kicsúszik a lábam alól i talaj. Ügy tesz, mintha az égés« szovjethatalmat ö vezetné Mintha külön törvényei volnának. — Hagyd a csudába ezt a fe- csegőt — jegyeztem meg. — Nem, ő nem fecsegő — tiltakozott Venyka, s elgondolkozva hozzátette: — Nem, he jól megnézzük, még annál ii rosszabb.
