Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-10-22 / 42. szám
SJúsz éves vagyok, és olyan * * reménytelen a helyzetem, hogy nem tudom, mihez kezdjek. Egy hónapja jegyeztük el egymást vőlegényemmel, de azóta nem volt boldog pillanatom. Szeretjük egymást, de édesanyám pokollá teszi az életemet, amióta megtudta, hogy vőlegényem elvált ember. Elem szid miatta, nem is bánt, sokkal rosszabb az, amit csinál... De hadd kezdjem az elején ... Falusi lány vagyok. Édesanyám nagyon vallásos, engem is annak nevelt. Az iskolában én már nem voltam az, hiszen hatodikos, hetedikes koromtól kezdve materialista alapon tanultam a világ keletkezését a történelem és biológiai órákon. Akkor már csak azért tettem eleget a hittan szabályainak, mert nem akartam édesanyám meggyőződése ellen tenni. De nem ez a baj. Egészen mostanáig jól megvoltunk így is. Hétköznap .a kisvárosban dolgozom, mini gyógyszerész-laboráns, vasárnap pedig édesanyám óhajára eljárók misére. Nem is kíván tőlem többet. Most viszont, hogy vőlegényemről megtudta: elvált ember, kijelentette, nem adja rárik áldását. Szerinte bűnt követek el, ha hozzá megyek Tudom, hogy manapság máshol ez már nem probléma. A mi falunkban és az édesanyámnál azonban nagyon nagy bűnnek és szégyennek számítana, ha nem esküdhetnénk templomban, mert az egyház nem ismeri el házasságunkat. Eleinte azt hittem, hogy meg tudom gyözjii édesanyámat igazamról. Elhoztam vendégségbe egy fiatal- asszony ismerősömet, aki szintén szülei beleegyezése nélkül ment férjhez ahhoz, akit szeretett, és nagyon boldog asszony. Édesanyja is megbocsátott neki megértette: az lett volna bűn, ha ahhoz kényszeríti lányát, akit. nem szerel. Hiába számítottam arra, hogy megváltozik, ha látja, mennyire szeretjük egymást. Pontosan az ellenkezője történt. Azzal vádolta vőlegényemet, hogy rossz ember, engem is el fog hagyni, mint első feleségét. Akkor megkértem jöjjön el velem a volt feleségéhez, hallgassuk meg együtt házasságuk történetét. Nem volt hajlandó, így nélküle mentem el. Ez a beszélgetés még jobban meggyőzött arról, hogy nekünk van igazunk, és nem szabad lemondanunk egymásról. A volt feleség is szóról-szóra úgy mondta el házasságuk történetét, mint vőlegényem. Mindketten összeházasodtak. Mindketten mást szerettek, ezt meg is mondták egymásnak, a szülőknek is —, de hiába volt minden. A lány édesanyja azt mondta: „Majd megjön később a szerelem" — a fiú szülei így érveltek: „A jólét a fontos". Engedtek a szülök rábeszélésének, de közben megállapodtak abban, hogy amint lehet, elválnak. Vőlegényemet eskövő után behívták katonának, és félév múlva beadta a válópert. Nagyon szé- gyellték, hogy valótlanságokat kellett állítaniuk egymásról, csak azért, hogy felbontsák a szüleik kényszerítette házasságot. Négy éve történt. Vőlegényem volt felesége ma boldog asszony, és édesanya ... Ügy éreztem ez után a beszélgetés után, hogy édesanyám megérti: az lenne bűn, ha olyanhoz mennék férjhez, akit nem szeretek, pusztán csak azért, hogy egyházi eskövőt rendezhessen nekem. Sajnos, édesanyám makacs, nem adja rám áldását, én pedig vőlegényemet szeretem, csak vele lennék boldog. A formaságok nem érdekelnek. Ha csak arról lenne szó, hogy édesanyám neheztelését kellene leviselnem, nem várnék a házasságkötéssel. De az anyám nem neheztel, hanem „vezekel" az én „bűnöm” miatt. Három hete böjtöl! Csak a legszükségesebb ételt veszi magához, s még emellett hetenként háromszor teljes napi böjtöt tart. Borzasztó látni és tudni, hogy napról-napra soványabb, s minden könyörgés hasztalan. Végső kétségbeesésemben felkerestem testvéremet, aki édesanyám kívánságára lett pap. Bátyám megértette szörnyű helyzetemet, és azt mondta: „Nem tudok más tanácsot adni, csak azt, hogy a lelkiismeretedre hallgass". A lelkiismertem tiszta. A lelkiismeretem azt mondja: ahhoz menjek, akit szeretek. De édesanyám hajthatatlan. Megvallom, már öngyilkosságra is gondoltam. Az élet őszt ön azonban erős bennem, nem akarom eldobni magamtól a boldogság lehetőségét. Viszont nehezen viselem el a kínlódást is. Vőlegényemnek nem mertem megmondani, hogy egy hete böjtötök én is. reggelit és vacsorát, amit eddig odahaza kaptam, nem eszem. Abban bízom, hogy ez az ellenböjtölés jelrázza édesanyámat, és rádöbben arra, hogy ha igazán szeret, nem áll a boldogságom útjába. Most mindketten bőjtölünk — ő vallásos elfogultságból, nekem ez az egyetlen érvem... Körülbelül ezt mondaná el a lány, ha beszé'ne róla. Nem tőle tudom, hanem olyanoktól, akik ismerik, személyesen, hallották, történetét és felelősséget éreznek sorsáért. Van közöttük mélyen vallásos is. Arra kértek: írjuk meg az esetet — név nélkül — hadd érezze a kiskorúságban tartott lány, hogy a közvélemény mellette áll. Merítsen ebből erőt, és semmiképpen se válaszoljon ellenböjtöléssel édesanyjának. Hívja segítségül mégegyszer a bátyját, aki papemberként könnyebben megértetheti édesanyjával, hogy a döntés kizárólag a lány lelkiismeretére tartozik. A vallásos asszonyok is azt mondják a maguk nyelvén: „Nem szolgálja istent, aki hazugságra kényszerít valakit". Harm ad virágzás Már leírtam egyszer, hogy Fábry Zoltán tanulmányai közül a legjobban a többkötetes szlovák Móricz válogatás elé írt előszó ragadott meg, amely az Irodalomtörténet című folyóirat 59-es számának valamelyikében jelent meg Ady és Móricz barátságáról. Az esszé mottója a tökéletes lényegmeglátás kifejezője volt: „Mert a szegény is embör“. S most itt van kezünkben a Harmadvirágzás, amelynek nincs mottója, de van egy mondata, amelyet ki kellett volna ragadni a fejezetek elé, s ez az Ideje már bizony című cikkből való: „A szlovákiai magyarság irodalmával áll vagy bukik“. Igen, ez a kiszakított mottó kifejezője, magyarázója mindannak, amiért e kötetbe gyűjtött írások megszülettek, s napvilágot láttak. Ha ezt az egy mondatot értjük, felmérjük, helyzetünkre és a szerzővel való viszonyunkra aplikáljuk, akkor már köny- nyű elfogadni és meghatottan megérteni Xurczel Lajost, aki ezeket írja: „Éppen az a legnagyobb érdeme, hogy csúcsokra törő izzó igényességét oda merte és oda tudta szelídíteni irodalmunk szerény adottságaihoz ... megtudta találni azt a hangot, alkalmazni tudta azt a mértéket, amelyet az adott pillanatban a legmegfelelőbb volt“. Idézzük újra az általunk kiragadott mottót: a szlovákiai magyarság irodalmával áll vagy bukik? Azt hiszem, felesleges, hiszen Fábryval valljuk valamennyien, hogy irodalmunknak értelme, célja, küldetése van és hogy kalászba érjen a vetés, hogy értelmet, világot nyerjünk, ebből a munkából a stó- szi „remete“ elsősorban veszi ki részét. Ő az, aki első pillanattól a folytonosság elkötelezettje, ö az, aki először figyelmeztet: „Az egyszer elért felsőfokot (értsd az első köztársaság legjelentősebb íróinak, költőinek munkásságát) nem lehet elnjellőzni“. Aki tollat vesz a kezébe, annak tudatosítania kell magában a már egyszer elépt szintet, s tovább kell mennie egy lépéssel. És hogy ez így történjék, ezért és nem másért íródtak ezek a tanulmányok. Fábry az igény, értékeink mérője, eredményeink összegezője, hibáink szenvedélyes ostorozója, irodalmunk iránytűje, aki olyannyira fellelkesül minden valamire való alkotáson, hogy • fáradtságot nem ismerve keresek utat népek, nemzetek irdalmában valami hasonló után. S teszi ezt azért, hogy bennünket valamilyen formában az európai irodalommal összekapcsoljon. Ha mégsem futja erőnkből a fegyvertársi rokonitásra, akkor marad ő egyedül az európai szellem csúcsán, s szól a mi nevünkben is. De ne kalandozzunk el, maradjunk a Harmadvirágzásnál és induljunk ki abból, hogy Fábry a már-már európai nevű publicisztikai munkásságán túl művekről, kötetekről, a kritikus igényével beszél. Meg kell hát vizsgálnunk ténykedését, a nagy angol lírikus Keastra hivatkozva, aki irodalomtörténet-írók feltevése szerint a rossz kritikákba halt bele. Mottónak idéztük: a szlovákiai FÄBRY ZOLTÁN: magyarság irodalmával áll vagy bukik. Tegyük hozzá; a szlovákiai magyar irodalom a kritikák milyenségén és minőségén is áll vagy bukik. Nos, a Harmadvirágzás félreérthetetlenül egyről győz meg mindenkit, hogy a legkeményebb hangvételű kritikákból is sugárzik a szeretet, a többet, a teljesebbet akarás magasztos igénye. Az első fejezetek a Harmadvirágzást indító körkép felvázolásával foglalkoznak, a 45 után kialakult helyzettel, a jégtörő február jelentőségének felmérésével, az indulás bonyolult körülményeivel. Fábry számba vesz mindent, nem kerüli el semmi a figyelmét, irodalmunk ütőerén tartja az ujját, nevünkben, érdekükben emeli egyre feljebb a mércét, a mennyiségi gyarapodással párhuzamosan növekedik kritikusi szigorúsága. A könyv címe alatt szerzőt jellemző szerénységgel húzódik meg: szlovákiai magyar irodalmi adalékok. Pedig a kötetbe gyűjtött Írások többet jelentenek adalékoknál. Fábry mindent elmond, amit erről az irodalomról el lehet mondani, s az irodalomtörténész igényével. Ahol menet közben hibát vét, azt idejében helyrehozza — konkrétan Egri Viktor: Márton trilógiájának első kötetéről írt cikke esetében. Kritikáiba nem halt bele senki, kritikáiban mindig és mindenütt lényegre tapintó. Érdemes, mert mindenképpen tanulságos műveket, könyveket értékelő tanulmányainak leglényegesebb részeit idézi. Egri Viktorral kapcsolatban azt mondja: ,.A darab legfőbb fogyatékossága (a Közös útról van szó) a téma felületi megragadása, bonyodalmai nem érlelődhetnek eléggé az emberi mélységben és így kihatásukban nem nyűgöznek eléggé“ Elbeszéléseit érintve: „és bírálva kifogásolja a hirtelen, a mohó átkapcsolást a mára, az iskolás tanulságlevonást, amit írónak sosem szabad megtenni, mert a tanulságíevonásnak, a következtetésnek önmagától és önmagából a műből kell az olvasóra átugrani". Szabó Béla novelláiról szólva elég egy megfelkiáltójelezetett mondatott kiragadnunk, hogy monda- niakarását magunkban végszö- vegezhessük: „Szabó Béla a novella József Attilája lehetne!" A Marci, a csodakapus, és a Mennyasszony tudomásulvétele után a szerző ötvenedik évének idején szíve mélyéről, irodalmunkat vállalón így tör fel a szó: „Hányszor adtuk fel Szabó Bélát, és tolla hányszor hódította vissza szívünket és elismerésünket". Forró lírai vallomás ez, Szabó ürügyén irodalmunk szeretetéről, jelentőségének aláhúzásáról. És most figyelem, mert a további idézet nem hatvanháromból való, ötvennégyben fogalmazódott Petröczi Megbékélt emberekjéről: .......a szocialista regénynek, az elbeszélésnek azt kell megmutatnia és közvetítenie, amit a vezércikk, a jelszó nem adhat: az Irányelvek emberi visszhangját, kölcsönhatását“. Mi a realizmus, hivatkozik Gorkijra? Az emberek és életkörülményeik igaz, valószerű, kendőzetlen ábrázolása. „Csak annak az írónak van mondanivalója, aki az adottságok talajából lendül a jövőbe". Mináč Tegnap és holnapjáról irt cikke bevezetőjében van erről szó, hogy értsünk belőle. Itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy az antisematizmus nevében írt recept is szülhet egyfajta könnyítést. Erőltetjük, túlfeszítjük a problémát, a semmi sem megy simán“ féle kritériumot. A kötet két kiemelkedő tanulmánya a Harmadvirágzás és a Kevesebb verset, több költészetet című. Ezekben Dénest, Gály Olgát, Gyurcsót, Ozsvaldot, Verest, Csontost s az egy Bábi kivételével a többieket is egyformán érinti a lényegmondó összefoglalás: „A túlhangsúlyozott egyszerűség idővel egyhangúságot és megrekedést eredményezhet ... A lelkesedés könnyítésre csábit: a mondanivaló szegénységét el lehet takarni vele ... a magyar vers filozófia is egyben... S mi a költészet? Névadás. A költészet a gondolatkimondás művészete: formába szabott koncentráltság". Ezek a megállapítások többször ismétlődnek a hangsúly, a nyomaték kedvéért. Nem titok, hogy különösen Kevesebb verset, több költészetet cimü tanulmánya — Dénes, Gyurcsó és Veres versesköteteiről van szó — vihart keltett berkeinkben. Felszísszentünk, szitkozódtunk és támadtunk!, ahelyett, hogy önmagunkat lehetőségeinket felmérőn elgondolkoztunk s idejekorán okultuk volna. Nálunk a sematizmus, a könnyítés elleni harc ötvenöttel kezdődött és nem Fábry hibája, hogy a harc még mindig égetően időszerű. Az intő szó mindenképpen Fábry érdeme és hogy mennyite megértőn, helyzetet ismerőn és kiutat is megjelölőn találta el a megfelelő hangot, azt Engels idézete fényesen bizonyítja: „Mindig baj, ha a költő hőséért rajong... ön bizonyára szükségét érezte annak, hogy könyvében nyilvánosan színt valljon, hogy meggyőződéséről, pártállásáról az egész világ előtt tanulságot tehessen. Ez most megtörtént és ez most már a háta mögött van, ebben a formában ezt így megismételni nem lehet többé“. Regényírónak íródott a levél, mégis aktuálisabb, lényegesebb idézettel lezárni a sematizmus költészetünkre vonatkozó időszakát, leleplezni kortűnetét nem lehetett. Nekünk is volt egy időszakunk, most már kezdjünk komolyan munkához, nem szabad, hogy még egyszer átengedjük magunkat a köny- nyités csábításának. Nem szabad. hogy ismételjünk. Ez, ennyi a kevesebb verset, több költészetet értelme. És a lényeget ölelő idézet már jöhet a Pitagorási tétel irodalmunkra alkalmazása: „Minden mondanivaló annyit nyer kihatásában, amennyi az általa kiszorított frázis súlya“! Persze akár kicsi, akár nagy egy irodalom, állóvíz sosem lehet. Üjak jönnek, új nevek és versek kavarnak fel hullámokat, megjelenik a nyolc fiatal költő antológiája és kritikája Rés poetica címen. S a kötetben két sokat ígérő költő: Cselényi és Tőzsér. Fábry helyesen fogja fel jelentkezésüket, a megszokottól elütő hangvételüket, konok birkózásukat az anyaggal. Ki akarnak törni a provinciális el- zárkozottságból, a világgal, a mindenséggel akarnak azonosulni. „Anyánk képén a világ a ráma"... Írja szerepét, helyét meghatározón Tőzsér. „Ezt a két sort az antológia minden olvasója ceruzával karikázza be“ — ajánlja Fábry. Mert „életünknek csak világösszesé- gében van értelme, dolgainkat csak a világtudat tarthatja ösz- sze“. Nyugodt lelkiismerettel írhatja le, hogy a vox humana stafétabotja biztos kezekbe kerül. Bár az ő esetükben sem kerüli el, amit szóvá kell tenni. Cselényinél: mondanivalójának még nincs egység-gerince. Tő- zsérnél: itt-ott prózába felet- kező sorokra bukkanunk. Szándékosan hagytam ismertetőm végére a legkimunkáltabb, a legtöbbet nyújtó Az Igényesség műfaja című fejezetet, a novella kérdőjeleiről, pontjairól gondolatjeleiről és titkairól. Fábry ebben a tanulmányában is rádöbbent bennünket Goethe híres mondására: „Aki nem tud számadást adni háromezer évről, az sötétben tapogatódzva él egyik napról a másikra“. Ogy érzem, a nagy összefüggések újra felfedezése ez az írás, találó és lényegmondó gondolatok kis tárháza. Am a Fábry-i novella pontkritériumával nem lehet teljesen egyetérteni. Ha elfogadnánk véleményét, nem tudnánk mit kezdeni pl. Solohov Emberi sorsával, amelyben a mestermunka szintén nem a pontnál zárul. De van a kötetben egyéb is, amiről nem szabad hallgatnunk. Irodalmunk nem kiegyensúlyozott, nem lehet az a kritikája sem. Hogy mennyire rányomja bélyegét értékmeghatározásunkra, ténymegállapításunkra, gondolkodásunkra a megtépázottság. arra Fábry néhány kitétele a példa. Lévai Dezsőt négysoros verse alapján avatja költővé s ez nem más, mint kisebbségi helyzetünkből adódó szalmalángolás. Azóta nem olvastunk tőle egyetlen sort sem. Szabó Béla Mennyasszonyának értékelése is túlzás. A mi viszonyaink között a regény határozottan figyelmet érdemel, de nem illethetjük a remekmű jelzőjével. Lerendezésből fogant ténymegállapítás ez is. Ha Szabó Béla Menyasszonya remekmű, mit mondjunk Solohov Emberi sorsára? Mit mond az általunk kiragadott mottó? A szlovákiai magyarság irodalmán áll vagy bukik. S min áll vagy bukik irodalmunk? A goethei idézeten, a háromezer éven, a B'ábry követelte igényességen, a legteljesebb akaráson. A Harmadvirágzás jelentéktelen hibáival is az igény, a több számonkérése. Felemelkedésünk sürgetése, műveinkben, műveltségünkben. Vegyük hát kezünkbe és olvassuk, lapozgassuk okulásunkra FáfcJry- nak ezt a legújabb könyvét. Mács József esn m Dobos Attila „civilben" már majdnem (most utolsó éves) fogorvos. Huszonkét éves és eddig már csaknem kéttucatnyi táncdalt komponált. Táncoló hangjegyek, muzsikáló dallamok, vidámság és foghúzás ? Meglepő és szokatlan párosítás1 Hogyan egyeztethető ez össze? — ezt kérdeztük legelőször a magas szőkehajú fiatalembertől — Jól megférnek egymás mellett! Kiegészítik, segítik egymást. Amikor egy szám „befut", sláger lesz belőle, az olyan, mint amikor — így az utolsó év táján — az ember kezd egy icipicit orvos lenni. — Hogyan lesz egy diákból zeneszerző? — faggattuk tovább. — Tíz éves koromban már tanultam zongorázni — magyarázta. De mégis valahol ott kezdődött, hogy manapság Zeneszerző csaknem minden diák jazzrajongó. Osztálytársaim legnagyobb örömére én is megtanultam a „legfontosabb" divatos slágereket és úton-útjélen, amikor alkalom kínálkozott, — zongoráztam, ok pedig táncoltak. Egyik alkalommal, a zuglói munkásklubban voltam. Felfünt nekem, hogy árván áll a zongora, nem játszik rajta senki. Nem tudtam nyugodni, kerül- tem-fordultam, majd gyors elhatározással megkértem a zenekar vezetőjét, hadd „ugorjak be" egy kis kisegítésre. Megtetszett a játékom és hivatalo- san is a zenekar tagjává „ütöttek". Másfél évig játszottunk a munkásklubban, s mivel mikrofon is volt, gyakran énekeltem. Nádas Gábor: „Különös éjszaka volt...“ című számát mindennap eljátszottam Ez a szépen szerkesztett, kedves dallam állandóan kísértett és 'lassan ösztökélni kezdett... Mi volna, ha egyszer én is megpróbálnék dallamot írni? Megpróbáltam'. Az első, egy gyors szám lett. Talán mutatós, de most már meg tudom Ítélni, hogy alig volt benne valami ötlet. Titokban is tartottam egy jó darabig, amíg egyik este valahogy kikívánkozott belőlem... Eljátszottam a zenekar tagjainak. Tetszett! — Hol a kottája? Műsorra tűzzük! — határozták el. — Felbátorodtam kicsit, mégis nagyon halkan mondtam: Én írtam. — Ettől kezdve sok-sok bíztatást kaptam és egymás után születtek meg a zenei vázlatok és a kész dalok. Csakhogy a táncdaloknak legtöbbször szövegük is van ... Ehhez pedig nem értek. így hát egyik „művemet" mellékelve levelet küldtem neves szövegírónknak, S. Nagy Istvánnak. De meg sem vártam a választ, hanem váratlanul elé álltam: „Én küldtem a levelet, arra kérem..." mondtam zavartan, s nem is tudom hogyan folytattam... Megértőén hallgatott és néhány hét múlva már készen is volt az első szöveg: „Még egy percet adj nekem..." (Napsugár.) Ezt követte a „Még ide-oda húz a szív", amelyből ma már sláger lett. Lia Griji, a neves olasz énekesnő —, aki nemrégiben Magyarországon járt és a televízióban vendégszerepeit — is megkedvelte ezt a számot és Vándor- Kálmán fordításában olaszul énekelte. Ez a táncdal, az elmúlt nyáron kedves, balatoni meglepetést is szerzett Dobos Attilának. Franckai — gitáros német barátjával, akihez szintén „dalos barátság" fűzi — a parti homokban sütkéreztek, amikor a parányi kis táskarádióban egyszerre felcsendült: „Még ide-oda húz ..." Egy apróka fiú — öt-hat éves lehetett — nyomban fölpattant, táncolni kezdett és hibátlanul végig énekelte a számot. Biztosan nem is sejtette, hogy milyen nagy örömet, szerzett a szomszédságában napozó nyu-ga fiúnak, aki a sokra értékelt elismeréstől — örömében — fejest ugrott a Balatonba... „Napsugár", „Számum", hegy, (Állnék a hegytetőn") víz, („Arcomba hull az őszi eső...“) mind-mind, egy-egy dalát idézik. Dobos Attila olykor — többek között a „Ki mit tud" műsorában is — szívesen adja elő saját száma-.t. Az elmúlt nyáron pedig, estéről estére az Ijjúsági Park mikrofonja előtt énekelt. Dobos Attilát valóban komoly, két hivatással megbirkózó, nyelveket tanuló, szerény fiúnak ismertük meg. Csak a szeme nevet mindig pajkosan, s látni lehet, hogy ez belülről sugárzik és épp olyan jól megfér a komolysággal, mint a hangjegyek a fogorvosi fogóval...
