Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-10-22 / 42. szám
XII. Érzi, tudja a lány, hogy most kellene feléje fordulni és mindent kiönteni magából. Nincs hozzá ereje. Mintha egy láthatatlan kéz megcsapolta volna. Pedig lelkileg felkészült a végleges leszámolásra, s lám most milyen gyámoltalan. Annyi erőt sem érez magában, hogy a száját kinyissa, hogy egyetlen szemrehányó szót szóljon. A kérdés megismétlődik, és mivel Tóth István most sem kap rá választ, feláll és Gitta mögé áll: — Ne haragudj rám, hogy felkerestelek. Látni akartalak. Évek óta vártam erre a napra. Talán furcsán hangzik, de állítom: neked köszönhetem, hogy életben vagyok... Gitta! Git- tácska! Szebb vagy, több vagy nekem, mint voltál!... Mi történt veled, mért nem szólsz!? — Nekem nincs semmi mondanivalóm. — Beszélj csak! Mondhatsz bármit, csak beszélj, hogy hallhassam a hangod! — Gyűlölöm! Kimondhatatlanul gyűlölöm! — Gyűlölsz? Pedig néhány évvel ezelőtt szerettél. Vagy nem szerettél? — Soha nem szerettem, soha! — Mért nem tegezel ? ... Hiszen valamikor tegeztél. — Az is hazugság volt, minden hazugság volt! Tóth István hosszan elgondolkozik: — Mikor eljöttél hozzám azon az estén, azt gondoltam szeretsz ... ? — A nyomorúságos sorsom elől menekültem oda. Azt hittem, hogy egy-két éjszakával megválthatom a sorsomat... Akkor még azt hittem, hogy a szép ruha, csempés fürdőszoba és sok más egyéb boldoggá teheti az embert, az életemet... Gyerek voltam, eszetlen, éretlen gyerek . :. Miért nem vertél meg, mért nem dobtál ki, mért nem józanltottál ki!? Hiszen te már meglett, érett férfi voltál, neked lehetett volna eszed!... Férfi voltál, de nem ember. Felülkerekedtek benned az állati ösztönök, s nem bírtad visszautasítani egy gyereklány felkínált testét. Tudod mi lett belőlem, tudod...! ? És te vagy érte a felelős, mert te indítottál el azon az úton! — Én szerettelek, Gitta!... Én feleségül akartalak venni, Gittácska! Mért utasítottál vissza, mért nem lettél a feleségem!?... Nem tagadom: elfogadtalak. De nem átmenetileg, Gitta, hanem egy egész életre. Te nem akartad. Te akartad másképpen! — Mit tudom én, hogy mit akartam, mit tudom én ... Hosszú néma csend után ismét Tóth István szólal meg. Vággyal telitett, meleg, emberséges a hangja: — Én most sem akarok mást, Gitta ... Gyere velem, legyél a feleségem. ígérem, hogy mindent elkövetek érted, Gittácska, mindent, csakhogy boldoggá tegyelek... Kissé idős és fáradt vagyok, az igaz, de érzem, Gitta, hogy melletted megfiatalodom, hogy kivirulok és éjt nappallá téve dolgozni fogok, csak gyere és bízd rám az életed! — Nem! — Ne hamarkodd el a választ, Gitta! — Nem! Nem! — Aludj rá egyet és gondolkozz, Gitta! — Nem és ezerszer nem! Csend. t — Szóval visszautasítsz ? — Igen. — Valóban annyira gyűlölsz, Gittácska ? — Mindenkinél jobban! — Talán van valakid, akit szeretsz ? — Van, igenis van, ha tudni akarod! Gittának ez a mondata telibe talált. Tóth István remegő kézzel cigarettát vesz elő és rágyújt. Visszaül a helyére és hosszan néz maga elé: — Az más... így már egészen más ... Erre gondolhattam volna... Mit tagadjam, sokszor eszembe ötlött, de mindig elűztem magamtól a gondolatot, s valami konok makacssággal bíztam, bíztam, hogy vársz rám, hogy egyedül talállak... Azt hittem balga fejjel, hogy te csakis hozzám tartozol és senki máshoz. Tévedtem. így már egészen más a helyzet... Feleslegessé váltam, teljesen feleslegessé ... Gitta úgy véli, hogy Tóth István éveket öregedett pillanatok alatt. Szánalmat keltőn remeg a keze, az ajka, s fáradt fénnyel ég a szeme. Gitta sok mindenre gondol most, sok minden az eszébe jut... A gyerekkora ... az iskola ... „HA APÁT LEHETNE VÁLASZTANI ..." Eszébe jut a szoba a rengeteg festménnyel... az első igazán szép nyári ruha ... az első éjszaka, nagyanyja halála... S most itt ül előtte a Hozzá meneküljön tanácsért ? Mért éppen hozzá ? „Mit tegyek, Szilasi Béla, mondd, mit tegyek!?“... Gitta nem tudja elképzelni a fiatalember válaszát, de az arcán 'átja a tiltakozást, határozottan látja. Gitta az ülő férfihez lép, magához vonza a fejét, beletúr a hajába: — Ne haragudj rám... És most menj el!... Neked is, nekem is jobb lesz így... — Igen... Az lesz a legjobb, ha elmegyek — mondja a férfi és feláll. — Bocsáss meg, hogy zavartalak... Azért jöttem, hogy amit elkezdtem veled, be is fejezzem... Most már befejeződött köztünk minden, sajnos nem úgy, ahogyan elképzeltem ... Tulajdonképpen most már nincs hátra semmi, elmehetek... Sok szerencsét és boldogságot kívánok neked, Gittp, s még valamit. Ha valamikor úgy hozza a sors és úgy érzed, hogy szükséged van rám, gyere. Megtalálhatsz. Ha akarsz, megtalálhatsz. Látod, én is megtaláltalak téged. Isten veled! — köszön el Tóth István váratlan gyorsasággal, látszólag könnyedén és elsiet. Mire a lány feleszmél, a férfi már messze jár... Ismét vasárnap délután van. A felhők közül csak néha villan elő a nap lángszeme, s pillant be a szobába. A bo- rongós idő mindig le szokta hangolni Gittát. Mindig lemondást, szomorúságot érez, amikor szürke felhők borítják az égboltot. Ez a délután azonban kivételt képez. Ragyogó jókedvével még a szomorúságra ingerlő, borongős őszi délután sem brr. Találkára készülődik. A ruhái között turkál. Ma kivételesen nagyon csinos és szép akar lenni. Akar, akar, akar! Miért ez a nagy akarás!? Mire fel ez a játszi könnyedség? Szinte röpköd a szobában. Mintha lába nem is érintené a talajt. Az is igen furán hat, hogy a tükör mágnesként vonza. Percenként belepillant. Hol elkomolyodva, hol meg mosomegkopott, megszürkült ember megöregedve, megalázkodva ... Sajnálat száll a szivére, könny szökik a szemébe. Egy belső hang arra ösztönzi, hogy mondjon valami köszönés félét Tóth Istvánnak, vagy valami bocsánatkérő, bíztató szót. Egy pillanatra még az a gondolat is felvillan előtte, hogy talán el kellene fogadni az ajánlatát, feleségül menni hozzá, vállalni az anyaságot, hiszen Tóth István mindig gyerekre vágyott. Talán ő maga is megnyugodna mellette, s egy kicsit talán boldog is lehetne. Hiszen bizonyos mértékig már az is boldogság, ha másnak örömöt szerezhet az ember. És a gyerek? A gyerek egészen az övé lehetne. Hozzá, csakis hozzá tartozna egy egész életen át. Embert nevelhetne belőle, igazi embert, akinek aztán szívből örülhetne. Hirtelen Szilasi Béla arca tolakszik eléje, illetve közéjük. lyogva nézi a tükörképét. És az az érdekes, hogy sohasem elégedett önmagával. Egyszer fáradtnak, gyűröttnek látja az arcát, máskor karikásnak a szemét, majd meg a haja állásán akar változtatni. Mi történt vele? Milyen erők játszadoznak az érzékszerveivel? Miből, honnan ered a nyugtalansága, a szelessége, s a komolysága? Mi ingerli folyton arra, hogy csengőn felnevessen? Miért szeretne az egyik pillanatban lustán andalogni, vagy heverészni, a másikban meg szélvészként száguldani? Még mindig nem találta meg a legmegfelelőbb ruhát. Nagy- nagy akarásában most nem tud választani. Közben dúdolgat. (Székely Gitta dúdolgat!) De már megvan! Ez jó lesz, ez a halványzöld selyem, amelyen szivárványszínek vilióznak, amikor neonfény éri. Ma nagyon csinos és szép akar lenni, mert ma este Szilasi Bélával fog táncolni. Egész este csak vele táncol majd és senki mással. Megígérte. Igen, megígérte tegnap este a holdnak, s a halvány csillagoknak. Megígérte a sárguló lomboknak, az ajtókilincsnek, a faion függő képnek, a fehéren vibráló mennyezetnek és elalvás előtt a párnájának. Jól emlékszik az álmára is. Azt álmodta, hogy égbenyúló, csupasz sziklák között állt és nekik is kikiabálta az ígéretét, s a sziklák visszakiabálták sokszoros erővel, százszor ismételve: Szilasi Bélával... Bélával... Bélával... táncolok ... táncolok ... táncolok ... Székely Gitta azon a vasárnapon — Pista bácsi távozása után — magára Járta az ajtót és másnap reggelig a halál gondolatával foglalkozott. Számot vetett önmagával. Soha olyan sötétnek és kilátástalannak nem látta még a sorsát, mint akkor. Megfeledkezett mindenről. Megfeledkezett a Fábián haragjáról, az apjáról és a bosszújáról, megfeledkezett Szilasiról s a neki tett ígéretéről. Összefolyt, összecsomósodott benne a múltja, jelen és jövője. Piszkos, bűzös mocsárnak érezte az életét, amely teli van mélybehúzó hínárral, ahonnan nincs kiút, nincs szabadulás és megmentő, egyedül csak a HALÁL. Egyedül csak a HALÁL nyújthat megnyugvást! Már-már kézfogásra nyújtotta kezét a HALÁLNAK, amikor furcsa ötlete támadt: — HALÁL, te igazságos, hatalmas hatalom! Add kölcsön az életemet egy-két hétre, esetleg egy hónapra! Székely Gitta azon az éjszakán megsiratta, eltemette és feltámasztotta önmagát, s megpróbált még valamit kezdeni a kölcsönkért életével... Talán nevetséges, de Gitta könnyűnek, felszabadultnak érezte magát. Felülről nézett le a környezetére, mint egy kívülálló, nemlétező valaki, akinek már semmihez és senkihez semmi köze. Rajta már nem fognak sem írott, sem íratlan törvények. Neki már nincs múltja, jelene és jövője. A kölcsönkért élete már nem az 6 tulajdona. Nem is felelős érte. Ha elveszíti, hát elveszíti. Mindenképpen jogos tulajdonosának a kezébe kerül. Annak a kezébe, akinek az élők rettegve ejtik ki a nevét. De Gitta már nem fél tőle. Akivel egyszer egyességet kötött az ember, attól már nincs mit félnie! Hogy is félhetne egy Fábiántól, egy egyszerű igazgatócs- kátől, akire ezernyi veszély leselkedik a beosztottjai részéről, s nem kis mértékben a felettesei részéről. Szolga ő a javából! Lefelé tízezreket szolgál, s felfelé is jónéhányat. Nevetséges kis törpécske! Meg akarta őt főzni a „rangjával“. A törpeségével! Sajnálatra méltó figurácska. A neve után álló titulussal akar sikereket elérni. Kicsi állatka, talpnyaló férgecske, ravasz ró- kácska! Hódíts a férfiasságoddal, büszkélkedj az emberségeddel! Micsoda aljasság! A saját anyját bízza meg a kerítő szerepével! Ilyen gondolatokkal, mosolyogva, büszkén felemelt fejjel ment be hétfőn reggel a takarékpénztárba és munkához látott. Soha olyan könnyedén és jókedvvel nem dolgozott még, mint akkor. Szinte sajnálta, hogy nemsokára ott kell hagynia azt a szép és jó munkahelyet. Egyáltalán nem érezte tehernek a munkát, ellenkezőleg. Tisztelte, s egyúttal csodálta a boszorkányos ügyességgel táncoló ujjait, nem kis mértékben a hosszú és pontos számoszlopokat, amelyek megelevenedtek. Most már el tudta képzelni az egyes számjegyekhez fűződő emberi sorsokat: bútordarabok, családi házak, autók gazdáit, s azok örmét, bánatát, boldogságát és boldogtalanságát. Még olyan megállapítás is életre kelt benne, hogy nem is olyan rossz és csúnya az élők élete, mint ahogyan azt sokszor elképzeli az ember. Meg aztán, mintha látomásszerűen felvillant volna előtte olyan gondolat is, miszerint a széphez és jóhoz könnyen hozzájutni nem lehet elég érdekes. Ellenben megérinteni a csillagokat, érdekes lehet, mert ahhoz sok ember, sok küzdelme szükséges! (Folytatjuk) KeringőSőI a szimfóniáig A SZLOVÁK FILHARMÓNIA ÉRDEKES kezdeményezésének lehettünk tanúi az elmúlt hetekben. Keringőtői a szimfóniáig címmel hangversenyeket rendez az üzemek dolgozói részére. A hangversenyek szervezőinek az a célja, hogy minden hallgatót szinte lépésről lépésre vezessenek a komoly zene megismerése felé. E célt szolgálja a hangverseny előtti bevezető is, ahol ismert szakemberek magyarázzák meg az egyes korok zenei stílusát. Mint ahogy az első hangverseny címe is elárulja, a keringővei kezdték. Ismeretes, hogy a keringők bölcsője Bécs, és legnevezetesebb szerzőik a Strauss család tagjai. Mindenki ismeri Johann Strauss Kék Duna kerin- gőjét. A XIX. század elején nemcsak Bécsben, hanem Párizsban, Londonban és szinte egész Európában tért hódított a keringő. Minden zeneszerző megpróbálta művelni e tánczenei stílust, de a legtöbbre a Strauss dinasztia vitte. Johann Strauss fiai, Joseph és Eduard, apjuk nyomdokába léptek és tovább' fejlesztették az akkor nagyon divatos tánczenét, a polkát és a keringőt. Legtöbbre közülük mégis a legfiatalabb Johann Strauss vitte, akinek nevéhez szinte mindig odaragasztják a keringők királya című jelzőt. Hírneve túlélte apjáét. Operettmelódiái (Denevér, Cigánybáró, stb.) is nagy sikert arattak. Műveit az akkori idők nagy zeneszerzői Mendelsohn, Schumann, Liszt és Chopin is csak dicsérni tudták. A Bratislavában megrendezett hangversenyen is csupa Strauss melódiák szerepeltek. A hangverseny karmestere pedig nem más volt, mint Eduard Strauss, Johann Strauss unokája, aki elődjei műveinek kitűnő tolmácso- lója az egész világon. Nem utolsó sorban az ő érdeme, hogy a Szlovák Filharmónia zenekara hatalmas sikert aratott. (cs.) I fi Szófiától nem messze, a festői Ufrfrvw»» környezetben épült Vraca nevű város- S3B ban rendézték meg PB az idei nyáron a SÉ XIX. Nemzetközi Ifjúsági Eszperantó Kongresszust 22 ország eszperantóul tudó fiai és leányai adtak randevút egymásnak S ttfr ezen az érdekes S®»» nagy találkozón. „Július 27. és augusztus 3. között feledhetetlen napokat töltöttünk Itt együtt, gazdagítottuk nyelvtudásunkat, kicseréltük tapasztalatainkat és a közös OTV nyelv kapcsán számtalan barátság J& fűződött az ötszáznál is több fiatal nS között. Hat nap, fc hat színes mozaik lap, s egyik-másik szín nagyon kiemelkedik. Viták, tapasztalatcserék, a jugoszláviai afrikakutató élmény- beszámolója, ismerkedési est, bál, kirándulás. Együtt izgultuk végig a fogalmazási versenyt, — hiszen itt dőlt el, hogy ki ismeri legjobban ezt az érdekes nyelvet — s együtt mulattunk a varsói „Zöld majom“ nevet viselő amatőr eszperantó szín- társulat előadásain és kart karba fűzve bejártuk a környék legszebb helyeit. Sőt, a föld alá is leereszkedtünk: megnéztük a híres Ledenika cseppkő- barlangot Mindezt egy szép, barna hajú kislány mesélte. Wenczel Mária a neve és még azt is odabiggyeszthetjük mellé: „Miss Esperanto". Ugyanis a kongresszus záróestjén a hagyományos szépségkirálynő választáson ő lett az első. Pedig 88. volt... Pontosabban egész este ezt a számot viselte egy kis négylevelű lóhere közepén. Még a bejáratnál tűzték a ruhájára, mert minden belépő lánynak kötelező volt a benevezés. ÍJgy látszik ezúttal a négylevelű lóhere szerencsét hozott Marikának, mert nagy szavazat - többséggel első lett! De a „Miss Esperanto“ méltóságot nem adják ám ilyen könnyen... Beigazolódott, az a közmondás, hogy a szépségért meg kell küzdeni... Itt az első három helyezett összemérte tudását. Egy öttagú nemzetközi vizsgáztató bizottság elé kellett lépniük, akik a legkülönbözőbb kérdéseket tették fel a három lánynak. Persze, eszperantóul! Nemcsak kitűnő beszédképességre és sokoldalú jártasságra, hanem ötletességre is szükség volt. Marikának többek között — gyors feleletet kellett adnia arra, hogy hogyan szervezne meg egy eszperantó „Dupla vagy semmi" játékot. Ezt a próbát is kiállta és nemcsak „szépségből", hanem tájékozottságból, kulturáliságból is jelesre vizsgázott. Ezután az emelvény legmagasabb fokára léphetett a „Miss Esperanto“ feliratú szalaggal felékesítve. „Királynővel“ még sohasem készítettem interjút. Bevallom, kíváncsi is voltam arra, vajon milyen tehet civilben ez a 19 éves kislány, akit a szélrózsa minden irányából összesereg- lelt fiatalok legszebbnek találtak. Nem csalódtam! Ez a „királynő" szerény, egyszerű, érdeklődő, dolgozó lány. Technikus. Szabad idejében állandóan nyelveket tanul. Kitünően beszél eszperantóul és németül, de most az angol nyelvből is szeretne vizsgát tenni. Emellett és egy kis házi munkán kívül, még levélírásra is jut ideje. Ez a legkedvesebb vesszőparipája. Jelenleg 40 külföldivel folytat levelezést. Valamennyi tanítja, szórakoztatja, messzi vidékre kalauzolja el, sok fiatal életével ismerteti meg Wenczel Máriát, az érdeklődő szorgalmas és szerény „királynőt": Miss Es- perantót.
