Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-10-22 / 42. szám

Kukorica hSÉEEIÍ -emberek

Amikor a határba értünk a kombájn éppen megállt. A kezelőlegénység azon igyekezett, hogy a kórót, amitől eltö- mődött, kiszedje belo'e.

— Egy kicsit erősebb a kóró, nem győzi a gép megemészteni

— mondja a križovaní szövetkezet gépesítőjp Královič Milán

— Nétia hátráltat a munkában. Különben nagyon jó ■ gépek, csak a tervezők figyelembe vehetnék. hogy jő kukoricatermés is akad a világon, nemcsak amolyan közepes. Aztán meg, ha már a magas hozamokat

Mind ilyen nagy. Alig akad valami kisebb cső — dicséri a jó kukoricatermést Herechlová Marika segéd rgronómus.

tervezzük, hát gépeket is kellene hozzá gyártani.

A gépek rövidesen újra nekiláttak a hatalmas kukoricásnak. s a vontatott két pótkocsi hamarosan megtelt csövekkel és szecskává vágott szárral.

— Ez a mi újításunk — di- csekedte a mechantzátor. — Szerkesztettünk egy vontatót s mindkét pótkocsit a traktor után kötjük. A kombájnnal együtt elhúzza a két pótkocsit is s ezzel nyerünk egy traktort,

amely azelőtt a kóró-szecskás pótkocsit húzta.

A kombájn ezalatt újra megállt. Mindnyájan köréje sereglettek Elszakadt a 'ánc (a kalászhordó lánca). Várom, hogy ím káromkodnak egy sort, de nem. Nyugodtan lekapcsolták a traktort és Danis, a traktoros már rohan is vele a műhelybe. Ott kicserélték, s a tépettet számolva minden eshetőséggel, gyorsan megjavítják,

Fél óra múlva a kombájn újra nekiindult. Két kétsoros kombájnnal 150 hektárról akarják így betakarítani a termést. Csupán a 40 hektárnyi vetőmag-kukoricájukat törik kézzel.

A gazdasági udvarhoz közeli táblában jónéhány hatalmas diófa ágaskodik. A szövetkeze- tesek még nem vágták ki, majd ha megfelelőkkel pótolják valami kedvezőbb helyen — mondogatják. Itt a fák környékén az asszonyok segítik ki a kombájnt. A letört kukoricát csomóba hordják.

— Mikorra törnék le kézzel, ezt a rengeteg kukoricát? — kérdezem Herechlová Máriától, a segédagronómustól. Fölhúzza a vállát, nem tudja, nem is gondolkodott rajta, de bizonyára sokáig tartana.

— Ä, hisz ő már azt sem tudja, hogy miként is csináltuk valamikor — szólnak közbe az asszonyok. — Ezek a fiatalok csak géppel akarnának mindent. Dehát akkor, mit keresünk mi, ha mindig és mindent csak a gépek.

— No fene — veszi át a hangot Cabadaj József. — Hisz kézzel karácsonyra sem törnétek Je. Hisz most ennél a kevésnél is nekünk 70 éves „fiataloknak“ kell benneteket kisegítenünk. És gép nélkül? Jaáj, tavaszig is megtartana. Mert kinek akaródzana sárban, fagyban kukoricát törni?! A jó fenének! Legjobb olyankor csak otthon a sparheld mellett.

— Valamikor csak kézzel törtük a kukoricát. Esténként felfosztottuk és ha nagy munka volt is, mégsem maradt senkinek sem kint a kukoricája karácsonyig. Most meg gépek is vannak és mégis ... — éles- kednek az asszonyok.

Igaz, jó néhány szövetkezetben találhatunk ilyen példát. Tavasszal hányféle látni még kint a kórót és szántatlanul a földeket. De itt Križovanyban már tavaly is 100 hektárról gyűjtötték be géppel a kukoricát. Idén a jobb termés ellenére is — 70 mázsás hektáronkénti hozammal számolnak — bíznak hozzá, hogy a két kombájn segítségével időre elvégzik a munkát.

Ilyen és hasonló nézetek cserélődnek ki a szövetkezet határában, de a kombájnok a szóbeszéd alatt is kétsoronként egyre fogyasztják a táblát. A pótkocsik egyre-másra telnek, s üresekre kell cserélni. S utána újra nekiindul a kombájn a kukoricatáblának a teli pótkocsik pedig a szövetkezet gazdasági udvarába indulnak.

— Igyekeznünk kell — mond%

;:V: ' ' '>7 I

ja a gépesítő. — A tavaszon kiszántottuk itt a herét, nagyon gyenge volt. A here után búzát terveztünk, s most, hogy a vetésforgót meg ne sértsük, hát el akarjuk még vetni bele a búzát. A kései vetés meg tudja, hogy van, nem sokat ér.

Az udvaron ezalatt a fosztógép dolgozik. (A kombájnhagyta susnyákat távolítja el a kukoricacsőről.) Vít Idunk és Královičová Emilia szorgoskodnak körülötte. A szárító egyre telik szépcsövű sárga kukoricával. S ha netalántán egy-két szál susnya el is kerülné a gép figyelmét, a szállítószalag mellett még mindig ott áll Slivová Sidónia és fürge kezekkel segíti.

És reggeltől estig jönnek- mennek a traktorok a gazdasági udvar, pontosabban a fosztógép és a silógödör, valamint a határban dolgozó kombájnok között. Egyre csak szaladnak és telnek a szárítók, telik a silógödör, s az emberek jóformán észre sem veszik — százharminc hektár kukorica termését máris betakarították.

(ó)

Láncszakadás — kényszerpihenő.

AZ UJ AGRONOMU

A

zaporozsjei terület Thal- mann-kolhozaba új agro- nómus érkezett. Olyan mint a többi leány. Mikor megismerkedett az emberekkel és megnézte a traktorok munkáját. rögtön összeütközésre került sor. Azt követelte, hogy a növénytermesztő brigádok vezetője a búzát keresztsoros módszerrel vesse el.

„Kislány. Mit ért hozzá? Meg akarja mutatni a hatalmát“ — állapította meg a brigádvezető és ugyanúgy vetett, mint régen.

— Mit bántod az embereket? — dohogott az agronórnusra az elnök, amikor meghallotta panaszát a brigádvezető ellen, majd kurtán hozzátette: — Ahogyan vetettünk, úgy vetünk ezután is!

Az agronómus azonban nem tágított. Irt a járási lapnak. Védelmezte igazságát.

Üj seprő; határozott! — mondogatták róla helyeslöleg a faluban.

Nem csupán határozott volt. Minden érdekelte. mindent megnézett. És az embereknek nem hagyott nyugtot. A gépkezelők lármát csaptak, de kezdtek az agronómusnőre akaratlanul is tisztelettel nézni, mert hiszen a telkük mélyén tudták, hogy igaza van.

A munka valósággal égett a keze alatt. Bár senkinek a kedvét nem kereste, a kolhozisták mindinkább becsülték. Senki sem lepődött hát meg,

amikor a beszámoló és vezetőségválasztó gyűlésen elnöknek javasolták. Egyhangúlag. Egy felszólaló ezt mondotta:

— Aztán állj meg a talpadon elnöknő! A mi gazdaságunknak félmillió adóssága van. Az embereinkkel nehéz bánni, nem szoktak hozzá a fegyelemhez.

Felállt az agronómus.

— Ha mindnyájan segítenek, nem ijedek meg a nehézségektől. A kolhoznak áldozom minden erőmet.

így lett Ljudmila Noszulenko agronómusnő a kolhoz elnöke. Azóta három esztendő telt el. Tudtam, hogy e rövid idő alatt a kolhoz az elmaradottak közül az erős „közepesek“ közé küzdötte fel magát és már az élre tör.

Hogyan is tudta ez a fiatal, tapasztalatlan nő elérni ezt, amire elődjei képtelenek voltak?

Hogy e kérdésre választ kapjak, elmentem a kolhoz pártirodájába. Az asztalnál javako- rabeli férfi ül: Alekszander Tatarkin, a pártszervezet titkára.

— Ljudmila Noszulenko nincs itt — mondja Tatarkin — szanatóriumba ment. Három éve nem volt szabadságon. Nem tréfadolcg. Nem mondhatjuk, hogy vasegészséges volna. Néha eszembe jut, nem törődünk eléggé az emberekkel. Pedig törődni kell velük, különösképpen az olyanokkal, mint ő.

A nagy dologidőben Ljudmila Noszulenko mindig kint van

a földeken.

— A kolhozban egy volt a baj: a fegyelem hiánya, — emlékszik vissza a párttitkár. — Gondolkoztunk, hogyan javíthatnánk meg a fegyelmet, hogyan hozhatnánk rendbe a gazdaságot. Végül is elhatároztuk: aki nem teljesíti a normát, tíz kopejkát vonunk le a munkaegységéből. Egyesek tréfára vették. A fizetés napján az érintettek megszámolták a pénzüket és belátták: az új vezetéssel nem lehet tréfálni. A pontos munkábaétkezés mindenki számára megszeghetetlen törvénnyé vált. Harcoltunk az iszákosság ellen is. Tíz rubel büntetést szabtunk ki mindenkire, aki a munkában vagy a gyűlésen nem józan állapotban jelent meg —, így határoztak maguk a kolhoztagok.

Dehát a büntetés a legvégső rendszabály. Ljudmila mindenekelőtt az emberekre gondol, azon töri a fejét, mi jó az embereknek. Öntevékeny művész- együttesünket az egész járás ismeri. Az emberek vidáman, jól érzik magukat a klubban. És még egyet. Vannak elnökök, akik nagyon értenek a gazdasághoz. Számítanak mindenre, amire csak kell, és ismereteiket illetően fejjel kimagasla- nak a többiek közül. Ebből alakul ki a vezető tekintélye. A mi elnökünkben is megvannak e tulajdonságok.

A párttitkár búcsúzóul még javasolja:

— Beszéljen az emberekkel is.

S én bejártam a kolhozt, beszéltem az emberekkel.

A m! elnökünk mindig az emberek között van — mondotta Anna Szafronova, az idős fejőnő. — Mindenről tud. A vezetőket illetően nagyon szigorú! Volt nálunk egy ember, a sertéstelep vezetője, olyan se hús, se halféle ember, az ivás- hoz azonban értett. Az elnöknő leváltotta. Helyére Marija Vaszkót. az állatorvos-segédet tette. Tavaly a gazdaságban minden anyakocára 22 malac jutott. Ez volt a legnagyobb eredmény a járásban.

— Az agronómussal is történt egy eset. Dehát kérdezze meg őt magát, majd elmondja.

Amikor Iván Skura agronómus nem birkózott meg a

munkájával, a növénytermesztő brigád vezetőjévé tették. Eleinte belenyugodott, de azután múlt az idő és Skura ugyanúgy tétlenkedett mint korábban.

— Talán nincs elég megfelelő emberünk, hogy naplopőkat tartunk? — mondta az elnöknő a kolhozgyűlésen.

— Elég nagy a világ — mondta viszont Skura, — találok én munkát. Azzal távozott. Ütépítésre ment, egész évet ott töltött, de tovább nem bírta, visszatért a kolhozba. Agronö- musként dolgozik, s nem is rosszul.

Vajon mit tud az az ember az elnöknőről? A sok munkádban az agronómust nem könnyű megtalálni. Csak késő este találkoztam vele. Nehézkes mozgású férfi, arca széltől cserzett. Nagy, erős keze van. Nem siet, hogy megmondja véleményét az elnöknőről:

— A legutolsó beszámoló és

vezetőségválasztó gyűlésen a kolhoz dolgozói javasolták: válasszuk meg Ljudmila Noszu- lenkot elnöknek négy esztendőre, de ő elleneszegült: •:

— Az alapszabály szerint csak két évre választható az elnök. Ez a tény vajon nem önmagáért beszél?!

L. R.

RÖVIDEN

A Dioptra nemzeti vállalat, több mint 50 típusú színes szemüveget gyárt. Most új típusú szemüveget hoztak forgalomba. amely a TV nézésénél igen kellemes és védi a szemet.

★ • "ár

A Cierná nad/Tisou-ba csak az elmúlt vasárnap öt vagon fagylalt érkezett a Szovjetunióból. A szovjet fagylalt nálunk közkedvelt és nemcsak kellemes ízű, hanem magas a tápértéke is.

★ • ★

A Mykoprodukta nemzeti vállalat, továbbá több bányatelep és EFSZ az idén 30 tonna sampinyon gombát termelt. Jövőre legalább háromszorosra akarják emelni a termelést, mert még korántsem használjuk ki az adott lehetőségeket.

Párkány. Város? Falu? Hirtelen nem is tudom. Az utcákon nagyvárosokra jellemző rendetlenség uralkodik (most készül a csatornázást, viszont az utca mentén a hosszú pedáns rendben és szelídségben megbúvó házacskák inkább falut mondatnának velem. Így is fordultam az egyik „bennszü- lötthöz“.

— Mondja bátya, nem tudja véletlenül, hogy hányán lakják ezt a falut ?

— Ez kérem mezőváros — szűrte foga közül a rendreutasításnak is beillő felvilágosítást és otthagyott.

Az állomáson. A vonatból kizúdul a tömeg. Oldalt állok, nézem a höm- pölygést és csak nem akar fogyni. Ember hátán ember. Mindenki siet, kaparkodik. Mindenki első akar lenni a szinte pillanatonként beálló autóbuszokon. (Igazán dicséret illeti a közlekedés szervezőit). így aztán rövidesen bent vagyunk a városkában.

A vásárban Színek, fények, aranyos csillogás. Tarka hömpölygőé uralkodik az utca két oldalán őrtálló sátrak között.

Vásár — tülekedés. Tülekedés a vonaton az autóbuszban és tülekedés az j érdekességek és j,,.

finomságok minden tárházát kimerítő sátrak előtt. Szóval ez a Simon-Jiída vásár Párkányban.

Hogy került ide? Van-e valami történelmi alapja ? Kérdezgettem sorban az embereket. S ahányon, annyiféleképpen magyarázták. Egyet mégis elmondok. Nem mintha ennek az igazában biztos lennék, hanem mert szép mese, s így elnézve még igaznak is tűnik. A másik ok pedig, amiért teszem, hogy a köztudatban ez a variációja él legélénkebben.

— Nekem még a nagyapám mesélte — kezdett hozzá az egyik kérdezett öreg. — Az pedig már jó régen volt. Szóval a régiek szerint — „volt két zsidó kereskedő Simon és Júda, akik minden évben Pest felé igyekezve a vásárra (Párkánynál volt átkelőhely a Dunán és a legközelebb esett Pest) itt pihentek meg a Duna-parton. A környező népek pedig eljártak portékáikat megcsodálni és később már vettek is tőlük ezt azt". Hát így volt.

■Sá t r ak és s át o r o - s o k. Kezdjük talán azzal, hogy rengeteg mennyiség fogyott mindenből s annak ellenére, hogy a háromnapos vásár harmadik napjára is nem hogy csökkent, de inkább még fokozódott a vásárlási láz, mindenből volt elég a sátrakban. S hol vásároltak a legtöbbet ? Köny- nyü a válasz. A gyümölcsös zöldségsátorban.

Mindjárt a vásár elején állt, ha méretére nem is, de szorgalmára nézve az egyik legnagyobb sátor. A pult mögül finom ízes elsöosztá- lyú ranett alma mosolygott g tömött sorokban várakozókra, mert ez előtt a sátor előtt mindig akadt vásárló.

S a lányok, a csinos és fürge kezű lányok csomagoltak, mértek, kedveskedtek s a bevétel egyre nőtt, az áru pedig egyre fogyott.

— Jaj, nekem is öt kilót!

— Nekem hármat!

— Igen, igen. Jut mindenkinek, csak nyugalom. Intette kedvesen a tolakodókat egy fiatal férfi. És úgy is lett.

— Ki az? Kérdeztem az egyik elárusító kislányt.

— A vezetőnk.

— Tóth Endre vagyok — mutatkozott be később, amikor megkerestem.

— Sokat árultak már?

— Eddig négy és fél vagon almát, egy vagon körtét, két vagon bolgárszölőt és mintegy egy vagonnyi különféle zöldséget.

Kedvesen, gyorsan jöttek a válaszok. Egyáltalán nem látszott rajtuk még az sem, hogy Tóth Endre már három éjszeka alig aludt valamit. Ugyanis késő estig állandóun nyitva állt a sátor, utána pedig a másnapi árut kellett bebiztosítania,

— Csak most a vásár idejére hoztuk össze ezt a kis brigádot, — magyarázza kíváncsiságomra. — Én az igazgatóságon dolgozom,

Sátorosok, Tóth Endre (jobb oldalt) és Szendi Gyula beszélgetnek

mint áruellenör. S ha már hozzáfogtunk, hát közmegelégedésre szeretnénk végezni a munkánkat.

Elégedettek voltak-e a vásárlók? Azt hiszem bizonyíthatjuk, igen!

Szendi Gyula cukorkás- sálra is sok látogatót von zott. Főleg a fiatalabb korosztályt. A sátor vezetője elégedett is a bevétellel. Mert 2300 korona cukorkából nem kis pénz.

A vásári forgatagban gyorsan szalad az idő, hamar éhezik, szomjazik az ember. A lacipecsenyét sehol sem kellett kínálni, kérték és vitték azt anélkül is (az egyik sátornál egy nap alatt csak ebből 2500 adag fogyott ). S aki már egyszer evett, az bizony szomjazik is a jó zsírosságra. A kürtiek borsátrát alig lehetett megközelíteni, annyi volt előtte a szomjúhozó. El is adtak a három napon 1200 liternyit, ami bizony jó kis pénzt jelent a szövetkezetnek. Sági András, Molnár Péter Csatáról és Tóth József Zselízröl is itt oltották nagy-nagy szomjúságukat az eladók legnagyobb örömére.

Hál így volt. Sátrak, sátorosok — hímzésekkel, cukorkával, étellel, itallal, ruhafélékkel. Ezenkívül volt körhinta, hajóhinta, lövölde, planétát húzó Misi egér, vattacukros sátor és ki tudja még mifene. Es minden sátor tömve és minden sátor előtt vásárlók. Csak egy sátor környéke volt szomorú, a könyvsátoré. A három nap alatt alig fogyott valami. Vigasztalást csak egy valami nyújtott, hogy nem is illett oda, komolyságánál fogva nem. Mert az emberek szórakozni, levegőzni akarnak a vásáron. A párkányi Sitnon-Júda vásár színes tömkelegében pedig mindezt megtalálhatták. -tó-