Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-10-22 / 42. szám
A prágai Várban lévő csehszlovák gyermekek háza valóban a gyermekeké. A 22 helyiségből álló épület szinte vonzza a prágai pionírokat. Felvételünk Éva Holubkováról és iskolatársairól készült. Költséges kardcsőrtetés Kedd, október 22. Reggel 6 óra van. Felkattantom a tranzisztoros rádiómat, hogy valami érdekes hírt keressek. No csak hallgassam meg a „híres" berlini RIAS-t. Sebesen peregnek a szavak. A most érkezett newyork-i hírt szenzációéhesen tolmácsolja a bemondó, de hangján mégis érezni a kétkedést: „és ez jó nekünk?" Oh, ha keleti csapatmozdulatokról lenne szó, ott — tudom — másképp hangsúlyozná a szavakat. Igazi értelmet kapnának a most leplezett gondolatok, de így vigyázni kell a hír mögött rejlő valóságra, nehogy elkeseredést váltson ki a tömegekből. Tehát a nagy pocsolya másik végéből 16 ezer katona van érkezőben Nyugat-Német- országba. Ogy mondják látogatóba jönnek. Mily megtisztelő baráti gesztus ... >nagy sportteljesítmény — kétségtelen. Több mint 200 szupermodern szállító légímasitia, tíztucatnyi vadászrepülőgép kíséretében Nyugat-Németországba hozza az Északamerikai Egyesült Államok II. páncélos hadosztályának minden tagját... a tiszturakat, a legénységet, s persze a két „kaszt" összekötő kapcsát, az altiszti kart is. Egyesek — már a jól értesültek — azt állítják ez az időzített látogatás azért történt éppen az Adenauer Erhard féle stafétaváltás időszakában, hogy kellőképpen aláhúzza: Washingtonnak az új német miniszterelnök iránti fokozott szimpátiáját. Mások — ugyancsak jól értesültek — azt állítják a dolog összefüggésben áll Kennedynek takarékossági törekvésével. Csökkenteni akarja a megszállással kapcsolatos horribilis katonai kiadásokat. Az „elképzelést“, már a nyugatnémet országban állomásozó katonai egységek'' 'Csökkentéséről szóló híreket Bonn nagy riadalommal fogadta s a Pentagon — úgy mondják — ezzel a átruccanással kívánja bizonyítani, hogy Bonnak adandó esetben „perceken belül bevetésre kész egységeket tud küldeni." A kirándulás tehát a két, már leszögezett valószínűség mellett egy amolyan tipikus demonstrálása a nyugati világ kardcsörtetésének. De van még valami, s erről sem szabad megfeledkeznünk: milyen hangulatot vált ki a tömegekből ez a légiút? Nos azt hiszem, a nyugatnémet tiszt urak nem győznek tapsolni! A nyugatnémet lakosság viszont inkább nem kérne az ilyen sáskajárásból. Nyugat-Németország- ban ugyanis azt mondják — most már nem egyesek, de sokszázezren és ez nem is olyan lényegtelen: „Jobban tették volna a yenkik, ha a húsz millió dollárt, amibe ez az oda- vissza út kerül, másra fordították volna. Mire? Hát a munkásnegyedek adaptálására, például, vagy egyéb dolgokra." EGYIK REMÉNYTELI KÖZVETÍTÉSI KÍSÉRLET az algériai-marokkói viszály tárgyában nem hozta meg a várt eredményt — ez az általános vélemény Hailé Szelasszié etióp császár Algírból való elutazása után. Kísérlete — a marokkói fél teljesíthetetlen követelései miatt — nem járt sikerrel. A közvetítő tanácskozásokat az államfő Tunéziában folytatja. Elhagyta Algériát Botsio gha- nai külügyminiszter is, aki Nkrumah elnök személyes üzenetét adta át Ben Bellának. Az etiópiai császár és a ghanai külügyminiszter elutazása után két további külföldi delegáció kezdett tárgyalásokat Algériában, Ben Bella elnök megbeszélést folytatott az Arab Liga tanácsának küldöttségével. Algírban tartózkodik már és tárgyal Irak közvetítő küldöttsége is. A szaharai Hassi Beida határövezetben lezajlott összetűzés után újabb harcokra került sor. Az algériai fegyveres erők az ország északnyugati részén ellentámadásba mentek át. Párizsban — katonai és diplomáciai szemszögből is súlyosnak ítélik a szaharai konfliktust. A tárgyalások legfőbb akadálya — mutat rá az Humanité —, hogy II. Hassán nem hajlandó visszavonni csapatait Algéria területéről. A francia polgári lapok rámutatnak, hogy a nemzetközi közvélemény nagy része Algéria oldalán áll. A marokkói monarchia — állapítja meg a Le Monde — el van szigetelve Afrikában és kellemetlen helyzetbe került az arab országokkal szemben. A Krasznaja Zvezda F. Szej- ful Miljukov tollából kommentárt közöl a marokkói-algériai viszályról. A kommentátor megállapítja: Az utóbbi napokban az amerikai és a francia sajtó dühödten támadta Ben Bella kormányát. Az imperialisták arról ábrándoznak, hogy beavatkozhatnak a marokkói- algériai vitába, lelassíthatják a gyarmatosítás maradványainak felszámolását Algériában és az országot letéríthetik a haladó reformok útjáról. MOSZKVÁBAN 1963. OKTÓBER 22-ÉN egyezményt írtak alá az átszámítási rubelben történő sokoldalú elszámolásokról és a Gazdasági Együttműködés Nemzetközi Bankjának megszervezéséről. Az egyezmény kimondja, hogy a szerződő felek között a kölcsönös áruszállításokkal és egyéb fizetésekkel kapcsolatos elszámolások 1964. január 1-től átszámítási rubelben történnek. Az átszámítási rubel aranytartalma 0,987412 gramm tiszta arany. A bank feladata a sokoldalú elszámolás átszámítási rubelben, a szerződő felek külkereskedelmi és egyéb műveleteinek hitelfedezete, a szabad eszközök gyűjtése és megőrzése átszámítási rubelben az arany, a szabadon átváltható és egyéb valuta gyűjtése elszámolásra és letétre a bank tagországaitól és más országoktól. A bank az érdekelt országok megbízásából finanszírozhat és hitellel láthat el ipari vállalatok és egyéb objektumok építését, rekonstrukcióját és kiaknázását az említett országok által létrehozott tartalékok terhére. A bank átszámítási rubelben elszámolásokat eszközölhet olyan országokkal is, amelyek nem vesznek részt az egyezményben. A bank tevékenysége a tagországok teljes egyenjogúságán és szuverenitásuk tiszteletben tartásán alapszik. A bank tanácsa valamennyi tagország képviselőiből áll. A tanácsban minden országnak egy szavazata van, függetlenül attól, hogy milyen mértékben járul hozzá az alaptőkéhez. A tanács egyhangú döntéseket hoz. Csehszlovák részről az egyezményt O. Šimunek miniszterelnökhelyettes írta alá. a nyomorékok énekeltek Amikor Ti orongós, emlékeket ker•*-* gető őszi nap koraalkonyán őgyelegtem minap a bra- tislavai Duna-parton. Ott, ahol a beton-mellvéd a kispark végén a hajóállomás felé kanyarodik, amerre a Deák Ferenc szokott néha kikötni. — Ki is ült itt valamikor? Igen, pontosan ezen a helyen ... a járdakanyar kövezetén, hátát a kőfalnak vetve... Akkor is a sárguló lomb savanykás illata ülte meg az őszi tájat. A park mögötti házsor egyik rozoga épületében afféle matrózkocsma bóbiskolt félig üresen. A söntésben csak néhány lerongyolódott katona mulatott, akik egykor „Isten ne segíts, csak csudálkozz! csatakiáltással indultak rohamra. Most az életet ünnepelték — az életbe visszatérők. Hogy ép bőrrel úszták meg a nagy vérorkánt. Talán el se hitték, hogy útban vannak hazafelé. Seszínű, olcsó lőre mellett, csípás szemű véncigány nye- kergésére daloltak. A nyitott ablakrésen át kapadohány- és kapcaszag bűzlött ki a ködbe. Azután valaki „Ácsi“-t vezényelt hegyesen, peckesen. Egy pillanatra elült a zsivaj. Majd: „Azt húzd, hogy..." És rázendített a csalódott szerelmesek akkor divatos, émelygős kesergőjére: A szívem, a szívem elvesztettem én, Egy rongy van, egy rongy van a szívem helyén. Egy rongy, mely nem érez éš nem is sajog És többé már sosem zokog. S csak fújta, fújta keservesen, teli tüdőből, egészséges magyar paraszthangján. Ki tudja, melyik hűtlen babáját siratta. Azután tompa huppanás hallatszott, amint az asztalra borult a legény. De alig hogy abbamaradt a kocsmai dalolás, az utcai járókelők figyelme a sétány túlsó oldalára terelődött, mert most különös módon ott zendített rá valaki az imént elhangzott nótára. Abban a bizonyos járdakanyarban egy másik katona ült a jéghideg kövezeten. Hajadonfőtt volt, katonasipkáját kezében marko- lászta, mert — koldulni kényszerült.. Egyik lába tőből lemetszve, a másikból meg csak egy kécba csavart csonk látszott. És ez a szánalmas emberroncs akkor énekelni kéz- dett! Énekelt, hogy magára vonja a járókelők figyelmét, hiszen jóformán ki se látszott szegény a földből. Aki pedig meglátta, visszarettent, mert első pillanatra úgy rémlett, mintha kötésig a földben állna, mintha kinőne a járdaburkolatból. Koldulnia kellett, hogy mankót vehessen rajta. Ugyanazt a dallamot énekelte, mint épkézláb társai a kocsmában. Tiszta, csengő, de közben el-elcsukló hangon: A lábam, a lábam elvesztettem én, Egy csonk van, egy roncs van a lábam helyén. Mert gyilkolni vittek s már — nem kellek én, A nyomorék magyar legény. Az arra haladók dermedten meredtek a borzalmas látványra. A nótát annak eredeti, ömlengős szövegével együtt úgyszólván mindenki ismerte. Talán éppen ezért hatott olyan szívbe markolóan rögtönzött változata. És újra meg újra felsírt a nyomorék hattyúdala panaszosan, vádolva, számot- kérőn: Miért? A gyászdalt talán szárnyára is kapta az esti szél. A többi százezer sebesült halál- hörgéséve! egybeolvadva talán el is repítette Becsig. Ott azonban megtorpant, és visszapattant a Burg vaskapujáról. 1918 novemberében már zárva tartották a nehéz vaskaput, mert a frontokról visszaözönlő, kisemmizett katonák, a nyomorékká lőtt hadirokkantak, a „csőcselék“ jogos haragjától tartottak. Bent a Burgban és Schönbrunnban, a fényes szalonokban azelőtt sem szerették a sebesültek „érzelgős nyafo- gását". A főherceg kisasszonyok fülüket fogták be, ha az utca morajlott, ha a „vörösök" felvonultak, hogy munkát- és kenyeret követeljenek. Hát még most, amikor a dinasztiának is takarodót fújt a történelem! A láb nélküli kolduló bakát egy sebtében kirendelt katonai járőr végül is „eltávolította“. A nép felháborodása ellenére kocsira rakták és elhurcolták „katonához nem méltó viselkedése és háborúellenes, bolsevik propagandája miatt“. Mankót azonban,— nem kapott. Hogy miért „melegítek fel“ ilyen régi, „kerek negyvenöt év előtti históriát? — kérdezhetnék a mai fiatalok. — Talán azért, mert történetesen a Duna-parton sétáltam, ahol kísérteties látomásként újra megjelent lelki szemem előtt a láb nélküli emberroncs és fülemben csengett keserű vádja: Gyilkolni vittek s már nem kellek én ... Talán azért, mert tekintetem a lenyugvó Nap irányába tévedt, túi a Hamburgi hegyeken, ahol nemrég újból kísértett egy Habsburg-ivadék, akinek családja a mankót sajnálta egy magatehetetlen nyomoréktól... Vagy talán azért, mert Du- na-parti elmélkedésem- után otthon véletlenül kezembe tévedt Lenin híres „Békedekrétuma“ 1917-ből. Vlagyimir II- jics ugyanis már a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmét követő napon kinyilvánította a két rendszer békés egymás mellett élésének eszméjét. Felhívta az első világháborúban részt vett összes ország népeit és kormányait, hogy szüntessék be az emberek oktalan pusztítását és kezdjék meg a tárgyalásokat. A területi hódításokra törekvő Habsburgok jelszava ezzel szemben a „Si vis pacem, para bellum!“ — Ha békét akarsz, készülj a háborúra! volt, amelyet a bécsi hadügyminisztérium homlokzatára illesztettek. A történelem, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom bebizonyította, hogy a békés rendszer az időállóbb. Mindnyájunk kívánsága, hogy az is maradjon. Hogy senkinek ne kelljen többé énekelve koldulnia! K. H. Emberrablók bilincsében Kenneth Abrahams orvosnak készült, de amikor szí- nesbőrü embertársainak gyógyításával kezdett foglalkozni, hamarosan ráébredt, hogy népét a fizikai szenvedéseknél is jobban gyötri a dél-afrikai fajüldözők terrorja. A huszonnégy esztendős mulatt orvos Délnyugat-Afrikéban így lett az Afrikai Népek Demokratikus Uniójának egyik vezetője. Teljes egyenjogúságot és szabadságot követelt társaival együtt az elnyomott bantuk, hererók, hottentották számára. A Délafrikai Köztársaság fajüldöző kormánya terrorra!. igyekezett elnémítani a mandátumterületekként hozzá csatolt Dél-nyugat-Afrika népeinek felszabadító mozgalmát. Ezért azután augusztusban Abrahams részére nem volt más választás, mint a fajüldözők elől a szomszédos Becsuánföld brit protektorátus területére menekülni. A dél-afrikai rendőrkopók ott is nyomában voltak: Kétszáz kilométernyire a határtól, becsuáni területen egy teherkocsiról civilruhás fegyveresek ugráltak le és pisztolyaikat Abrahamsra szegezve, négy társával együtt letartóztatták őt. A gépkocsi amely a G 1894. rendszámot viselte, Gobabis kerület egyik farmerének, Heidenreichnek tulajdonában volt. Heidenreich és öt társa, miután átlépték a be- csuánföldi határt, levették álarcaikat: ketten dél-afrikai rendőregyenruhát öltöttek. s foglyaikat azonnal megbilincselték. Amikor Gobabis városka bírója elé vezették őket, Abrahams és társai hiába tiltakoztak, az emberrablóknak hajuk szála sem görbült... Az orvost és fogolytársait viszont hamarosan repülőgépen Fokváros egyik börtönébe hurcolták. A felháborodás és a brit kormány tiltakozása végül is dr. Kenneth Abrahams kiszabadulásához vezetett — a huszonnégy esztendős szabadságharcos orvos Be- csuánföldön találkozhatott feleségével és harcostársaival. A faji egyenjogúsításért kibontakozó mozgalom néhány más vezetőjének pedig — a pokolgépes merényletek ellenére is — sikerült Becsuánföldről és Basutóföldről Tanganyikába menekülni. Azonban Dél- nyugat-Afrika lakóinak nagy többsége rezervátumokban él. Pretőriában pedig állig felfegyverzett rendőrök őrzik a törvényszék épületét, ahol a faji egyenlőségért küzdő mozgalmak „összeesküvő" vezetői felett ítélkeznek. A fiatal Abrahams a becsuáni határfalu éttermében csak rövid beszélgetést folytatott Francistownból eléje érkezett néger feleségével, azután tovább indult, gyógyítani betegeit... A nyugatnémet kiadóvállalatok békedíját az elmúlt napokban C. F. von Weiz- säckernek, a fi zikai és a filozófiai tudományok professzorának ítélték oda Frankfurtban. Von Weizsäcker profesz- szor egyike volt a göttingeni felhívás kezdeményezőjének, melyben 18 német atomfizikus tiltakozott a nyugatnémet Bundeswehr atomfegyverekkel történő felszerelése ellem Felvételünk von Weizsäcker professzorról készült. Győzött Kenyatta Londonban győzött a KANU. A Kenyai Afrikai Nemzeti Unió küldöttségének csaknem valamennyi követelését teljesítette az angol kormány. Eszerint december 12-én kikiáltják Kenya függetlenségét, de nem az eredetileg szerkesztett alkotmány alapján, hanem olyan új elvek szerint, amelyeket a KANU, az ország kormányzó pártja követelt. Jomo Kenyatta miniszterelnök, e küldöttség vezetője visszaérkezésekor a következőket mondta: „Az új alkotmány megbízható alapot ad az egységes, független Kenya felépítéséhez. A független Kenyában nem lesznek kiváltságosak, meg lesz minden feltétele annak, hogy mindenki részt vegyen a nemzet építésében. Az új Kenyában nem lesz helye a szeparatista törekvésnek". Ez az utolsó mondat jelzi, hogy miről folyt a vita az angol kormánnyal és miről folyik a vita — Kenya másik, erősen kisebbségben levő pártjával, a KADU-val, a Kenyai Afrikai Demokratikus Unióval. A két párt között nézeteltérések voltak (és vannak) Kenya központi kormánya és az egyes tartományi kormányok hatáskörének kérdésében. Az ellenzéki párt azt követelte, hogy az ország két körzetének helyi kormányai kapjanak nagyobb jogokat a központi kormányzat rovására. Annyira elmérgesedett már a vita, hogy az ellenzék megfenyegette a kormányzó pártot, ha nem teljesítik követelését, az ország északnyugati része (a KADU befolyása alatt álló terület) elszakad. Kenyatta azt az álláspontot képviselte, hogy a túl nagy hatáskörrel rendelkező helyi kormányok akadályozzák a központi kormány tevékenységét és az ország széthullásához vezethetnek. Nyilván Katanga példája lebegett szeme előtt.- Az angol kormány a szeparatista törekvéseket támogatta a tárgyalásokon, mert úgy vélte, hogy egy széthúzó országban könnyebb a függetlenség után is megőrizni befolyását. Végül is azonban Kenyatta pártja győzött, december 12-én olyan alkotmány alapján hirdetik ki Kenya függetlenségét, amely jelentősen bővíti a központi kormány hatáskörét, kezébe adja egyebek között a pénzügyek intézését és a rendőrség irányítását.
