Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-10-22 / 42. szám

A prágai Várban lévő csehszlovák gyermekek háza valóban a gyermekeké. A 22 helyiségből álló épület szinte vonzza a prá­gai pionírokat. Felvételünk Éva Holubkováról és iskolatársai­ról készült. Költséges kardcsőrtetés Kedd, október 22. Reggel 6 óra van. Felkattantom a tran­zisztoros rádiómat, hogy valami érdekes hírt keressek. No csak hallgassam meg a „híres" berlini RIAS-t. Sebesen pe­regnek a szavak. A most érkezett newyork-i hírt szenzáció­éhesen tolmácsolja a bemondó, de hangján mégis érezni a kétkedést: „és ez jó nekünk?" Oh, ha keleti csapatmozdula­tokról lenne szó, ott — tudom — másképp hangsúlyozná a szavakat. Igazi értelmet kapnának a most leplezett gondola­tok, de így vigyázni kell a hír mögött rejlő valóságra, nehogy elkeseredést váltson ki a tömegekből. Tehát a nagy pocsolya másik végéből 16 ezer katona van érkezőben Nyugat-Német- országba. Ogy mondják látogatóba jönnek. Mily megtisztelő baráti gesztus ... >nagy sportteljesítmény — kétségtelen. Több mint 200 szupermodern szállító légímasitia, tíztucatnyi va­dászrepülőgép kíséretében Nyugat-Németországba hozza az Északamerikai Egyesült Államok II. páncélos hadosztályának minden tagját... a tiszturakat, a legénységet, s persze a két „kaszt" összekötő kapcsát, az altiszti kart is. Egyesek — már a jól értesültek — azt állítják ez az időzített látogatás azért történt éppen az Adenauer Erhard féle stafétaváltás idősza­kában, hogy kellőképpen aláhúzza: Washingtonnak az új né­met miniszterelnök iránti fokozott szimpátiáját. Mások — ugyancsak jól értesültek — azt állítják a dolog összefüggés­ben áll Kennedynek takarékossági törekvésével. Csökkenteni akarja a megszállással kapcsolatos horribilis katonai kiadáso­kat. Az „elképzelést“, már a nyugatnémet országban állomá­sozó katonai egységek'' 'Csökkentéséről szóló híreket Bonn nagy riadalommal fogadta s a Pentagon — úgy mondják — ezzel a átruccanással kívánja bizonyítani, hogy Bonnak adan­dó esetben „perceken belül bevetésre kész egységeket tud küldeni." A kirándulás tehát a két, már leszögezett valószí­nűség mellett egy amolyan tipikus demonstrálása a nyugati világ kardcsörtetésének. De van még valami, s erről sem szabad megfeledkeznünk: milyen hangulatot vált ki a töme­gekből ez a légiút? Nos azt hiszem, a nyugatnémet tiszt urak nem győznek tapsolni! A nyugatnémet lakosság viszont in­kább nem kérne az ilyen sáskajárásból. Nyugat-Németország- ban ugyanis azt mondják — most már nem egyesek, de sok­százezren és ez nem is olyan lényegtelen: „Jobban tették volna a yenkik, ha a húsz millió dollárt, amibe ez az oda- vissza út kerül, másra fordították volna. Mire? Hát a mun­kásnegyedek adaptálására, például, vagy egyéb dolgokra." EGYIK REMÉNYTELI KÖZ­VETÍTÉSI KÍSÉRLET az algé­riai-marokkói viszály tárgyá­ban nem hozta meg a várt eredményt — ez az általános vélemény Hailé Szelasszié etióp császár Algírból való elutazása után. Kísérlete — a marokkói fél teljesíthetetlen követelései miatt — nem járt sikerrel. A közvetítő tanácskozásokat az államfő Tunéziában folytatja. Elhagyta Algériát Botsio gha- nai külügyminiszter is, aki Nkrumah elnök személyes üze­netét adta át Ben Bellának. Az etiópiai császár és a ghanai külügyminiszter elutazása után két további külföldi delegáció kezdett tárgyalásokat Algériá­ban, Ben Bella elnök megbe­szélést folytatott az Arab Liga tanácsának küldöttségével. Al­gírban tartózkodik már és tár­gyal Irak közvetítő küldöttsé­ge is. A szaharai Hassi Beida ha­tárövezetben lezajlott összetű­zés után újabb harcokra került sor. Az algériai fegyveres erők az ország északnyugati részén ellentámadásba mentek át. Pá­rizsban — katonai és diplomá­ciai szemszögből is súlyosnak ítélik a szaharai konfliktust. A tárgyalások legfőbb akadálya — mutat rá az Humanité —, hogy II. Hassán nem hajlandó visszavonni csapatait Algéria területéről. A francia polgári lapok rámutatnak, hogy a nemzetközi közvélemény nagy része Algéria oldalán áll. A marokkói monarchia — álla­pítja meg a Le Monde — el van szigetelve Afrikában és kellemetlen helyzetbe került az arab országokkal szemben. A Krasznaja Zvezda F. Szej- ful Miljukov tollából kommen­tárt közöl a marokkói-algériai viszályról. A kommentátor megállapítja: Az utóbbi napok­ban az amerikai és a francia sajtó dühödten támadta Ben Bella kormányát. Az imperia­listák arról ábrándoznak, hogy beavatkozhatnak a marokkói- algériai vitába, lelassíthatják a gyarmatosítás maradványainak felszámolását Algériában és az országot letéríthetik a haladó reformok útjáról. MOSZKVÁBAN 1963. OKTÓ­BER 22-ÉN egyezményt írtak alá az átszámítási rubelben történő sokoldalú elszámolá­sokról és a Gazdasági Együtt­működés Nemzetközi Bankjá­nak megszervezéséről. Az egyezmény kimondja, hogy a szerződő felek között a kölcsönös áruszállításokkal és egyéb fizetésekkel kapcsolatos elszámolások 1964. január 1-től átszámítási rubelben történnek. Az átszámítási rubel aranytar­talma 0,987412 gramm tiszta arany. A bank feladata a sokoldalú elszámolás átszámítási rubel­ben, a szerződő felek külkeres­kedelmi és egyéb műveleteinek hitelfedezete, a szabad eszkö­zök gyűjtése és megőrzése át­számítási rubelben az arany, a szabadon átváltható és egyéb valuta gyűjtése elszámolásra és letétre a bank tagországai­tól és más országoktól. A bank az érdekelt országok megbízá­sából finanszírozhat és hitellel láthat el ipari vállalatok és egyéb objektumok építését, re­konstrukcióját és kiaknázását az említett országok által lét­rehozott tartalékok terhére. A bank átszámítási rubelben el­számolásokat eszközölhet olyan országokkal is, amelyek nem vesznek részt az egyezmény­ben. A bank tevékenysége a tag­országok teljes egyenjogúságán és szuverenitásuk tiszteletben tartásán alapszik. A bank ta­nácsa valamennyi tagország képviselőiből áll. A tanácsban minden országnak egy szavaza­ta van, függetlenül attól, hogy milyen mértékben járul hozzá az alaptőkéhez. A tanács egy­hangú döntéseket hoz. Csehszlovák részről az egyez­ményt O. Šimunek miniszterel­nökhelyettes írta alá. a nyomorékok énekeltek Amikor Ti orongós, emlékeket ker­•*-* gető őszi nap koraalko­nyán őgyelegtem minap a bra- tislavai Duna-parton. Ott, ahol a beton-mellvéd a kispark vé­gén a hajóállomás felé kanya­rodik, amerre a Deák Ferenc szokott néha kikötni. — Ki is ült itt valamikor? Igen, ponto­san ezen a helyen ... a járda­kanyar kövezetén, hátát a kő­falnak vetve... Akkor is a sárguló lomb savanykás illata ülte meg az őszi tájat. A park mögötti házsor egyik rozoga épületében afféle mat­rózkocsma bóbiskolt félig üre­sen. A söntésben csak néhány lerongyolódott katona mulatott, akik egykor „Isten ne segíts, csak csudálkozz! csatakiáltás­sal indultak rohamra. Most az életet ünnepelték — az életbe visszatérők. Hogy ép bőrrel úszták meg a nagy vérorkánt. Talán el se hitték, hogy útban vannak hazafelé. Seszínű, olcsó lőre mellett, csípás szemű véncigány nye- kergésére daloltak. A nyitott ablakrésen át kapadohány- és kapcaszag bűzlött ki a ködbe. Azután valaki „Ácsi“-t vezé­nyelt hegyesen, peckesen. Egy pillanatra elült a zsivaj. Majd: „Azt húzd, hogy..." És rázen­dített a csalódott szerelmesek akkor divatos, émelygős keser­gőjére: A szívem, a szívem elvesztettem én, Egy rongy van, egy rongy van a szívem helyén. Egy rongy, mely nem érez éš nem is sajog És többé már sosem zokog. S csak fújta, fújta keservesen, teli tüdőből, egészséges magyar paraszthangján. Ki tudja, me­lyik hűtlen babáját siratta. Azután tompa huppanás hallat­szott, amint az asztalra borult a legény. De alig hogy abba­maradt a kocsmai dalolás, az utcai járókelők figyelme a sé­tány túlsó oldalára terelődött, mert most különös módon ott zendített rá valaki az imént elhangzott nótára. Abban a bi­zonyos járdakanyarban egy másik katona ült a jéghideg kövezeten. Hajadonfőtt volt, katonasipkáját kezében marko- lászta, mert — koldulni kény­szerült.. Egyik lába tőből le­metszve, a másikból meg csak egy kécba csavart csonk lát­szott. És ez a szánalmas em­berroncs akkor énekelni kéz- dett! Énekelt, hogy magára vonja a járókelők figyelmét, hiszen jóformán ki se látszott szegény a földből. Aki pedig meglátta, visszarettent, mert első pillanatra úgy rémlett, mintha kötésig a földben áll­na, mintha kinőne a járdabur­kolatból. Koldulnia kellett, hogy mankót vehessen rajta. Ugyanazt a dallamot énekel­te, mint épkézláb társai a kocsmában. Tiszta, csengő, de közben el-elcsukló hangon: A lábam, a lábam elvesztettem én, Egy csonk van, egy roncs van a lábam helyén. Mert gyilkolni vittek s már — nem kellek én, A nyomorék magyar legény. Az arra haladók dermedten meredtek a borzalmas látvány­ra. A nótát annak eredeti, öm­lengős szövegével együtt úgy­szólván mindenki ismerte. Ta­lán éppen ezért hatott olyan szívbe markolóan rögtönzött változata. És újra meg újra felsírt a nyomorék hattyúdala panaszosan, vádolva, számot- kérőn: Miért? A gyászdalt talán szárnyára is kapta az esti szél. A többi százezer sebesült halál- hörgéséve! egybeolvadva talán el is repítette Becsig. Ott azonban megtorpant, és vissza­pattant a Burg vaskapujáról. 1918 novemberében már zárva tartották a nehéz vaskaput, mert a frontokról visszaözönlő, kisemmizett katonák, a nyomo­rékká lőtt hadirokkantak, a „csőcselék“ jogos haragjától tartottak. Bent a Burgban és Schönbrunnban, a fényes szalo­nokban azelőtt sem szerették a sebesültek „érzelgős nyafo- gását". A főherceg kisasszo­nyok fülüket fogták be, ha az utca morajlott, ha a „vörösök" felvonultak, hogy munkát- és kenyeret követeljenek. Hát még most, amikor a dinasztiá­nak is takarodót fújt a törté­nelem! A láb nélküli kolduló bakát egy sebtében kirendelt katonai járőr végül is „eltávolította“. A nép felháborodása ellenére kocsira rakták és elhurcolták „katonához nem méltó viselke­dése és háborúellenes, bolsevik propagandája miatt“. Mankót azonban,— nem kapott. Hogy miért „melegítek fel“ ilyen régi, „kerek negyvenöt év előtti históriát? — kérdezhet­nék a mai fiatalok. — Talán azért, mert történetesen a Du­na-parton sétáltam, ahol kísér­teties látomásként újra megje­lent lelki szemem előtt a láb nélküli emberroncs és fülem­ben csengett keserű vádja: Gyilkolni vittek s már nem kellek én ... Talán azért, mert tekintetem a lenyugvó Nap irányába té­vedt, túi a Hamburgi hegyeken, ahol nemrég újból kísértett egy Habsburg-ivadék, akinek családja a mankót sajnálta egy magatehetetlen nyomoréktól... Vagy talán azért, mert Du- na-parti elmélkedésem- után otthon véletlenül kezembe té­vedt Lenin híres „Békedekré­tuma“ 1917-ből. Vlagyimir II- jics ugyanis már a Nagy Októ­beri Szocialista Forradalom győzelmét követő napon kinyil­vánította a két rendszer békés egymás mellett élésének esz­méjét. Felhívta az első világ­háborúban részt vett összes ország népeit és kormányait, hogy szüntessék be az emberek oktalan pusztítását és kezdjék meg a tárgyalásokat. A területi hódításokra törekvő Habsbur­gok jelszava ezzel szemben a „Si vis pacem, para bellum!“ — Ha békét akarsz, készülj a há­borúra! volt, amelyet a bécsi hadügyminisztérium homlokza­tára illesztettek. A történelem, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom bebizonyította, hogy a békés rendszer az idő­állóbb. Mindnyájunk kívánsága, hogy az is maradjon. Hogy senkinek ne kelljen többé éne­kelve koldulnia! K. H. Emberrablók bilincsében Kenneth Abrahams orvos­nak készült, de amikor szí- nesbőrü embertársainak gyógyításával kezdett fog­lalkozni, hamarosan ráéb­redt, hogy népét a fizikai szenvedéseknél is jobban gyötri a dél-afrikai fajüldö­zők terrorja. A huszonnégy esztendős mulatt orvos Dél­nyugat-Afrikéban így lett az Afrikai Népek Demokra­tikus Uniójának egyik veze­tője. Teljes egyenjogúságot és szabadságot követelt tár­saival együtt az elnyomott bantuk, hererók, hottentot­ták számára. A Délafrikai Köztársaság fajüldöző kor­mánya terrorra!. igyekezett elnémítani a mandátumte­rületekként hozzá csatolt Dél-nyugat-Afrika népeinek felszabadító mozgalmát. Ez­ért azután augusztusban Abrahams részére nem volt más választás, mint a fajül­dözők elől a szomszédos Becsuánföld brit protekto­rátus területére menekülni. A dél-afrikai rendőrkopók ott is nyomában voltak: Kétszáz kilométernyire a határtól, becsuáni területen egy teherkocsiról civilruhás fegyveresek ugráltak le és pisztolyaikat Abrahamsra szegezve, négy társával együtt letartóztatták őt. A gépkocsi amely a G 1894. rendszámot viselte, Gobabis kerület egyik farmerének, Heidenreichnek tulajdoná­ban volt. Heidenreich és öt társa, miután átlépték a be- csuánföldi határt, levették álarcaikat: ketten dél-afri­kai rendőregyenruhát öltöt­tek. s foglyaikat azonnal megbilincselték. Amikor Gobabis városka bírója elé vezették őket, Abrahams és társai hiába tiltakoztak, az emberrablóknak hajuk szála sem görbült... Az orvost és fogolytársait viszont ha­marosan repülőgépen Fok­város egyik börtönébe hur­colták. A felháborodás és a brit kormány tiltakozása végül is dr. Kenneth Abrahams kiszabadulásához vezetett — a huszonnégy esztendős szabadságharcos orvos Be- csuánföldön találkozhatott feleségével és harcostársai­val. A faji egyenjogúsítás­ért kibontakozó mozgalom néhány más vezetőjének pedig — a pokolgépes me­rényletek ellenére is — si­került Becsuánföldről és Basutóföldről Tanganyikába menekülni. Azonban Dél- nyugat-Afrika lakóinak nagy többsége rezervátu­mokban él. Pretőriában pe­dig állig felfegyverzett rendőrök őrzik a törvény­szék épületét, ahol a faji egyenlőségért küzdő moz­galmak „összeesküvő" veze­tői felett ítélkeznek. A fiatal Abrahams a be­csuáni határfalu éttermében csak rövid beszélgetést foly­tatott Francistownból eléje érkezett néger feleségével, azután tovább indult, gyó­gyítani betegeit... A nyugatnémet kiadóvállalatok békedíját az el­múlt napokban C. F. von Weiz- säckernek, a fi zikai és a filo­zófiai tudomá­nyok professzo­rának ítélték oda Frankfurt­ban. Von Weiz­säcker profesz- szor egyike volt a göttingeni felhívás kezde­ményezőjének, melyben 18 né­met atomfizikus tiltakozott a nyugatnémet Bundeswehr atomfegyve­rekkel történő felszerelése el­lem Felvételünk von Weizsäcker professzorról készült. Győzött Kenyatta Londonban győzött a KANU. A Kenyai Afrikai Nemzeti Unió küldöttségének csaknem vala­mennyi követelését teljesítette az angol kormány. Eszerint december 12-én kikiáltják Ke­nya függetlenségét, de nem az eredetileg szerkesztett alkot­mány alapján, hanem olyan új elvek szerint, amelyeket a KANU, az ország kormányzó pártja követelt. Jomo Kenyatta miniszterelnök, e küldöttség vezetője visszaérkezésekor a következőket mondta: „Az új alkotmány megbízható alapot ad az egységes, független Kenya felépítéséhez. A függet­len Kenyában nem lesznek ki­váltságosak, meg lesz minden feltétele annak, hogy mindenki részt vegyen a nemzet építésé­ben. Az új Kenyában nem lesz helye a szeparatista törekvés­nek". Ez az utolsó mondat jelzi, hogy miről folyt a vita az angol kormánnyal és miről folyik a vita — Kenya másik, erősen kisebbségben levő pártjával, a KADU-val, a Kenyai Afrikai Demokratikus Unióval. A két párt között nézeteltérések vol­tak (és vannak) Kenya közpon­ti kormánya és az egyes tarto­mányi kormányok hatáskörének kérdésében. Az ellenzéki párt azt követelte, hogy az ország két körzetének helyi kormányai kapjanak nagyobb jogokat a központi kormányzat rovására. Annyira elmérgesedett már a vita, hogy az ellenzék megfe­nyegette a kormányzó pártot, ha nem teljesítik követelését, az ország északnyugati része (a KADU befolyása alatt álló terület) elszakad. Kenyatta azt az álláspontot képviselte, hogy a túl nagy hatáskörrel rendel­kező helyi kormányok akadá­lyozzák a központi kormány tevékenységét és az ország széthullásához vezethetnek. Nyilván Katanga példája lebe­gett szeme előtt.- Az angol kormány a szepara­tista törekvéseket támogatta a tárgyalásokon, mert úgy vél­te, hogy egy széthúzó ország­ban könnyebb a függetlenség után is megőrizni befolyását. Végül is azonban Kenyatta pártja győzött, december 12-én olyan alkotmány alapján hirde­tik ki Kenya függetlenségét, amely jelentősen bővíti a köz­ponti kormány hatáskörét, ke­zébe adja egyebek között a pénzügyek intézését és a ren­dőrség irányítását.

Next

/
Thumbnails
Contents