Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-10-08 / 40. szám
IX. >— Tessék! — nyújtja át a ladlóról felemelt szvettert littának a fiatalember. — Köszönöm! — mondja litta elvörösödve, s azon töri i fejét, hogyan csúszhatott ki :ezéből a szvetter. Arra hatá- ozottan emlékszik, hogy az ilébe tette. No, most aztán azt s gondolhatja a fiatalember, logy szándékosan ejtette le, logy egy ilyen régimódi esz- :özzel akar vele ismeretséget :ötni. Különben ki bánja, gon- ioljon, amit akar! Mielőtt megkezdődne a fő löadás, még egy rövid filmet etltnek a bányásztanulók éle- éből. Ez jó, csak vetítsék, le- ialább hosszabb lesz az elődás. Éppen azt mutatja be a rövid ilm, hogyan sportolnak és szóakoznak a bányásztanulók, 'utballoznak. A Gitta előtt ülő iősebb bácsi hirtelen a vá- zonra mutat és lelkendezik, ogy a kapuban topogó fiú, az fia. Még hátra is fordul: — Látták? Az Gyurka volt, legkisebb fiam! Boldog apa, boldog fiú! Még jy, a mozi vásznán is tallózhatnak! Tulajdonképpen Gitta azért ött ebbe a városba, hogy meg- smerje az apját. Volt az élednek olyan időszaka — külö- ösen anyjával való találkozása tán —, amikor is elhatározta - ha törik, ha szakad, de fel- utatja az apját és megmondja eki a véleményét! Szinte életcélul tűzte ki, ogy egyszer szembe áll vele s mindent, mindent a fejére Ivas. Sőt! Eltökélte magában, ogy megkeseríti, tönkreteszi z életét. Minden igyekezete iábavalónak bizonyult, mert em akadt a nyomára. Ebben is a véletlen sietett segítségére. Az iskola elvéglse után rendszeresen levesztek Jucival. Nagy vonalak- an mindig beszámoltak egy- lásnak életükről, sorsuk ala- Ulásárói. Egyszer Juci arról Irt, hogy j munkahelyre került, s rövi- en bemutatta a munkatársait. Mindig hajlamos volt az emerek rövid jellemzésére), öbbek között új főnökéről, zabó Gézáról is Irt néhány art. Ezt Irta róla: „ ... Oj főnö- öm, Szabó Géza, magas, jól- iplált, pirospozsgás férfi. Varaikor kőmüvessegéd volt. [indent legyőző akarattal vál- datvezetővé verekedte fel mait. Helyre kis villát épített, a rossz nyelvek azt beszélik ila, hogy még mindig szereti nőket...“ Kissé sematikus ízű volt a •llemzés, különösen a „min- ent legyőző akarattal"... ‘elverekedte magát" ... törő- ött Is vele Gitta. Neki Szabó éza, az egykori kőművessegéd ílentett megfizethetetlen ér- :ket. Az anyja ugyanilyennek Irta !, a többi adat is egyezett, ihát minden valószínűség szédít ő a keresett férfi. Az át- elyezése is elintéződött a ta- arékpénztárban, aránylag elég ivid idő alatt. Csupán egy ónapot kellett Gittának átide- eskednie. De elintéződött, ide- tazott, a lakáskérdése is meg- Idódott, csak a találkozásra em került még sor. Gitta érthetetlen módon egy- B halogatta a nagy találkozást, észülödött, készülődött. Vagy zázféleképpen elképzelte már nagy pillanatot: ilyen főcím latt formálgatja, alakítgatja „vádiratot". Tegnap munka után váratla- ul rátört a tettre késztető ondolat: látnia kell Szabó lézátl Megkereste az építkezési vállalatot és úgy helyezkedett el az utca túloldalán, hogy senki ne vegye észre. Juci se. Gitta türelmesen várakozott. Az egyenruhás kapus az árnyékban ült. Ott is izzadt. Gyakran leemelte fejéröl siltes sapkáját és megtörülgette a homlokát nagy kék zsebkendőjével. A munka befejeztével vastagon tódultak ki a kapun a munkások és alkalmazottak: ki gyalog, ki kerékpáron, ki meg motorkerékpáron. Juci is elsietett. Csinos lány — állapította meg Gitta szomorúan, mert a kapu környéke elcsendesedett és ő nem látta meg Szabó Gézát. Elnézte volna? Könnyen elnézhette a nagy tömegben, zajban, zúgásban. Már éppen el akart menni, amikor a kapuban megpillantotta a magas, pirospozsgás férfit. Semmi kétség, őt nem lehet összetéveszteni senkivel, az a férfi csakis ő lehet, az apja. Gitta a nyomába szegődött. Érdekes módon most nem tudott semmire gondolni, csak a szívét fogta valami furcsa szorítás. — Jó napot klvánokl — Jó napot! — Székely Gitta vagyok! — örvendek: Szabó Géza! — Mondom: Székely Gitta vagyok! — Hallottam, kisasszony, már egyszer bemutatkozott. \ — Semmire nem emlékezteti ez a név? — Nem... semmire ... — Érdekes!... Hát akkor egy kicsit mesélek magának, jó? — Maga, nekem!? — Igen. — Hát, tessék, meséljen! — Egyszer, valamikor réges régen, vagy huszonhárom évvel ezelőtt, élt egy kőművessegéd. Szabó Gézának hívták... A fenyvesek között egy nagy szanatóriumot építettek. A kőmüvessegéd megismerkedett ott egy malteros lánnyal, bizonyos Székely Máriával. Még most sem emlékszik? j— Mintha derengene valami... Igen, igen ... Marika ... Neki is olyan kormos, fekete haja volt, mint magának ... Igen, most már emlékszem .., határozottan emlékszem ... Könnyű kis nő volt, amolyan... — Igen!?... Könnyű kis nő volt!? Hát idefigyeljen! Annak a könnyű kis nőnek maga volt az első szerelme! Maga volt az első férfi az életében, maga volt az, aki meggyalázta és faképnél hagyta! És ha tudni akarja, annak a könnyű kis nőnek én vagyok a lánya! Hát nem érti? Még most sem érti!? _ ? ? ? — Igen, igen, jól sejti! Én a maga lánya vagyok! — Nem... az lehetetlen... — Ogy gondolja, hogy lehetetlen!? Nagyon is lehetséges! — Most mit akar tenni? ) — Semmit... Semmit nem akarok tenni, csak szeretnék már egyszer valakihez tartozni... Ugye, maga ezt nem érti?... Huszonkét éves vagyok, és még soha senkihez nem tartoztam ... Huszonkét éves vagyok, és eddig mindenkinek csak az átszálló állomása volA férfi lassú léptekkel haladt előtte. Kezében halványbarna aktatáska himbálódzott. Köny- nyű szandált, hamuszürke ballonnadrágot és hófehér szilon- inget viselt. Szabad kezében cigaretta füstőlgött. Sokat cigarettázhat, ha az utcán sem tud megválni tőle. Szabó Géza egy cukrászdába tért be. Gitta rövid tétovázás után követte. A vállalatvezető fagylaltot rendelt, meg egy pohár szódát. Mikor elfogyasztotta fizetett és kiment, majd tovább folytatta az útját. Nyilván hazafelé tart. Gitta mindenütt a nyomában. Legalább megtudja, hol lakik. Nézte a férfi atléta termetét, széles hátát és vállát, izmos karját. Anyjára gondolt, s hallani vélte a hangját: „Bíztam benne, nem tudtam neki ellent- állni...“ Most melléje kellene sietni és köszönni: bátran, határozott fellépéssel — gondolta magában Gitta. Talán így: tam... Huszonkét éves vagyok, és meg akarok halni, mert elrontottam az életemet miattad! Miattatok! Hát nem érted, apám!? — Törődöm is én a huszonkét évével, mit törődöm én az elrontott életével! Nem ismerem magát! Engem ne zsaroljon! Menjen az útján, mert rosszul járhat! Nem szégyell! magát!? Mikor Gitta idáig jutott gondolatban, az előtte haladó férfi megállt egy zöldremázolt kapu előtt. Zsebéből kulcscsomót vett elő, beleillesztette a zárba és megfordította benne. Gitta éppen akkor haladt el mellette, amikor a férfi belépett a kapun. Egy pillanatra ősszenéz- tek. Szép, modernvonalú, villaszerű épület, lapos tetővel. Most már tudja, hogy hol lakik. És akkor, ott született meg Gitta agyában a végleges terv, hogyan, mit fog csinálni. Akkor határozta el, hogy váratlanul, minden előzetes bejelentés nélkül bemegy a villába és az egész család előtt elmond mindent, mindent, amit akar, ami teher a lelkében, s amitől már egyszer meg akar szabadulni. Aztán történjék bármi, nem bánja... Váratlanul félbeszakadt a filmvetítés. Kormos sötétség borult a teremre. — Mi történhetett? — kérdi Gitta félhangosan, mintha csak önmagához beszélne. — Rövidzárlat — feleli a fiatalember. Morajló zúgás támad a teremben, s a sötétség tovább tart. Gitta egy hasonló esetre gondol. Akkor is valami ilyesmi történt. Egy fiatalember ült mellette, aki a sötétség leple alatt — mintha csak véletlenül történt volna — szemtelenül Gitta ölébe ejtette a kezét, és nyilván azt gondolta, ha már egyszer ott van a keze, mást is csinálhat vele. Csattanó pofonnal és enyhe közfelháborodással fejeződött be a dolog, š a fiatalember úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. De miért jutott mindez az eszébe? Talán azt szeretné, hogy megismétlődne az eset és ő beleköthetne az őszülő hajú fiatalemberbe? Kintről tompa morajlás hallatszik. Zivatar lehet. Talán villám ütött a vezetékbe? Rövid pislákolás után kigyúl a fény. Megkönnyebbült sóhajjal néznek egymásra az emberek. Gittáék is. A fiatalember megszólal:' — Bocsánat... egész Idő alatt azon töröm a fejem, hol és mikor láttam magát először?... Azt tudom, hogy a takarékpénztárban dolgozik. Arra azonban nem és nem tudok rájönni, hol láttam magát azelőtt? — Nem emlékszik? — kérdi Gitta anélkül, hogy ránézne. — Az utcán... A Hársfa utcában ... — A Hársfa utcában?... Mikor? — Egész pontosan meg tudom mondani: július huszon- kilencedikén. Az emlékezést rögzítő gócban felgyűl egy kicsi fény: — Igen, most már tudom,.. Értem: részeg voltam, ugye? — Hát eléggé dülöngélt... A fiatalember elgondolkozik, s mintha csak magyarázkodni akarna: — Akkor jöttem haza... Három évig nem ittam szeszt. Megártott. — Talán maga is a Hársfa utcában lakik? — kérdi Gitta, de nyomban megbánja. Miért kellett megkérdezni? — Igen — feleli a fiatalember. — De egészen a végén. Nagyon hosszú utca... Honnan emlékszik olyan pontosan a dátumra? — kérdi még Gitta felé fordulva. Nagyon szép ez a lány — gondolja magában — és nem is olyan kiálhatatlan. — Én is akkor jöttem ebbe a városba. — Értem... Szóval nem idevalósi? — Nem... azaz most már igen. Félbeszakad a beszélgetés. Gitta azon töri a fejét, hol járhatott a szomszédja három évig, ahol nem ihatott szeszt. Hol nem ihatnak az emberek szeszt? Talán olyan a foglalkozása? — Azt mondta három évig nem ivott? — Igen. — Hosszú idő. — Elég hosszú. Még lakodalomból is sok volna. — És... miért nem ihatott? — Nem lehetett. — A foglalkozása miatt? A fiatalember kicsit kivár a válasszal: — Igen... a foglalkozásom miatt... — Olyan foglalkozásról még nem is hallottam. — Én sem... — feleli a fiatalember. — ? ? ? — Komolyan mondom... Egymásra néznek és elnevetik magukat. — Ez jó vicc! — mondja Gitta. — Olyan a foglalkozása, amiről még nem is hallott. — Hát viccnek nem rossz, az igaz... — komolyodik el a fiatalember, s talán némi magyarázatot is fűzne hozzá, ha közben nem kezdenék el a film vetítésének folytatását. Hol lehetett három évig? — tépelődik Gitta. Katona volt? Ahhoz már egy kicsit idős, no, meg a katonák ihatnak, ha éppen akarnak és van pénzük. (Folytatjuk) Tttöy Mdrió — Beszélgessünk az életéről. — Az én életem a muzsika. — Hát akkor... hogyan kezdődött ? — A bátyámmal és az unokanővéremmel hármasban énekeltünk. Legtöbbször iskolákban, mert iskolások voltunk. Mi voltunk a Tol- dy-trió. Persze, amatőr alapon és nem nagyon sokáig. — Mi lett a trióval? — Összeomlott. A bátyám megnősült és az unokanővérem férjhez ment. Egyiket a felesége tiltotta el a szerepléstől. Másikat a férje. Egyedül maradtam. Elettár- samnak választottam a muzsikát. — Hogyan lett énekesnő? — Egyszer bemutatkozásra hívták a rádióba Tóth Zoltán zenekarát. Vittek engem is, hogy legyen énekesnőjük is. Viszont nem én voltam akkor a lényeges, hanem a zenekar. Egy őszi napon történt ez, 1959-ben. Eelvettek énekesképző stúdióba. — Mikor nézett először szembe a nyilvános sikerrel? — ősz volt akkor is, mégpedig Lipcsében. A következő évben együtt küldtek ki Sárosi Katival és Németh Lehellel a fesztiválra. Hosz- szú lófarkú frizurám volt, pirospettyes ruhám, nagy gallérral. Rettenetesen izgultam. Akkor léptem először igazi színpadra. — Hogyan fogadták a sikert idehaza? — Izgult az egész 11-es Autóközlekedési Vállalat. Ott voltam állásban, mint statisztikus. — Mint micsoda? — Érettségi után négy esztendeig voltam statisztikus. Lipcse után lettem énekesnő. — Ezekután miben találja a legnagyobb örömét? — Kezdetben féltem a közönségtől. Imádtam a tévét, a rádiót, és a lemezfelvételeket. Most már inkább a színpadot szeretem, ahonnan sokkal közvetlenebb a kapcsolat a közönséggel. — Ma már nem fél semmitől? — A mikrofontól és a zongorától. Ha ötös lottóm lesz egyszer, minden művelődési otthonnak veszek egy jó mikrofont és egy jó zongorát. — Tényleg ennyire fontos a mikrofon? — Sokan nem értik. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy a táncdal egy intim műfaj. A finom, halk hangokhoz nagyon kell a mikrofon. — De mit mond akkor a twistről? — Szívem szerint, én nem is a tánczenéért rajongok. Inkább az igazi jazzért, Ez kettő. A jazz igazi, szép, nagy élményt nyújt. Sajnos, a közönség még mindig nem ismeri eléggé. Minden a tánczene, a táncdal. A sláger. En bátran nevezném hangulatnak a slágert, ami bármilyen szép is, hamar elszáll. Nem furcsa? Hiszen nagyon tudjuk szeretni... — Mennyi ideig él általában egy sláger? — Egy egész esztendőig. — Maradunk tehát az idei slágereknél! — Mit csináljak! — Ha kedve szerint állítaná össze a műsorát három dalból, mit hallanánk? — Az első számnak nincs is címe. Szövegnélküli dal egy lengyel filmből. Az „Éjszakai vonat"-ból... Aztán énekelnék valami vidámat. Magyar számot, mert köztük is akadhat jó. „Első szerelem". A bőgő játszik, ketten kezdünk. Lassan jön fel a ritmus. Jó kis swing .. Lehetne egy angol szám is. Mögöttem a Bergendi együttes énekel vokált. Ugye, tetszik? Érdekes blues tempó... Aztán negyediknek azt az aranyos dalt.,. Magyar balettcsoport Bratislavában Bratislavában a Szlovák Nemzeti Színházban október 13. és 14. fellép a külföldön is nagy sikert elért pécsi színház balett-együttese. Az együttes 1960-ban alakult, eddig 14 balettet, 9 eredet’ magyar -zerző balettjét mutatták be. Nagy sikerrel vendégszerepeitek a Szovjetunióban, Ausztriában, a Német Demokratikus Köztársaságban, Olaszországban, Svájcban és Észak-Amerikában. Esténként négy rövid táncjátékot mutatnak be, mégpedig Vin- csics Tihamér: Változatok egy találkozóra, Szőlős! András: Oly korban éltem, Gulyás László: Pókháló és Maros Rudolf: Bányászballada kerülnek műsorra. Az előadások iránt óriási az érdeklődés.
