Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-09-17 / 37. szám
A képzelet országa Ö, a képzelet-rajzolta táj! azt az óiom-csörgésü jégesők elkerülik, ott az ég könnye termékenyítő, s mindig csak májusban esik, ott nincsenek zacskós pofájú hörcsögök, hogy a termést megdézsmálják, nincs baltaél, mely sebezni tudná az ember gyümölcsfáját; mint összenőtt ikreket a szövetek, közös erek, úgy fogja össze a jóakarat az embereket, fészket kő nem dúl, galambot nem vág vércse, a nyár púposán rakja az arany-pelyvát a Göncöl-szekérre; örökös lány fény hímpora lepi a réti margarétákat, a homlokokat, a sárgarigó csőrét, az anyasütötte lángost vasárnap, az igazság nem elátkozott tündér haja, hogy aki hozzáér, halálfia legyen, este a Hold soká elidőz a tornyon, s hajnalban a selymes faroklegyezőjú, nádsíphangú tűzmadár a hegyen; a betegek légzése könnyű, a halál perce nem pokoli borzalom fáraók, főpapok sírját gaz veri, régi hatalmuk fekete rongy-halom; a mezőn járó korsós lányok lába könnyű, mintha nem is érné a földet, mint hűség, bölcsesség, olyan ezüstösek a cserfalevélen a bojtos csöppek; az öregek szilvafa alatt alszanak, nyáluk kicsordul, mosolyognak, a habfelhő vándorló tej-tömlő, földre száll, nyulat szoptat, a láncokat rozsda marja, kecsketőgy kicseppen, arany-rózsa lángol az égen, s a repcevirágok tanácsadók a növények ős-közösségében. Szeretni fogsz? — Igen, egész életemben szeretni foglak. — Ügy, ahogyan az Angara szereti a Jenyiszejt? — Ügy, ahogyan az Angara — felelte a lány. A fiú boldogságtól ragyogva hajolt fölébe, hogy megcsókolja, de a lány ijedten elhúzódott. — Na, most ne! Előbb menjünk túl az elátkozott sziklán... — A fiú a messzeségbe nézett, oda, ahol a felolvadt aranyként csillogó vízben tükröződött a hatalmas fekete szikla. Azután elindultak ketten, a fiú átölelte a lányt, mintha az átoktól védené. Szerettem volna kihallgatni szavaikat, de Junaj apó félrehúzott. — Mindenki azt kívánja szerelmesétől, hogy úgy szeresse ahogyan a Jenyiszejt szerette az Angara — mondotta öregesen — de nem kérdezi, lesz-e elegendő ereje hozzá? — Olyan erős volt Angara szerelme, hogy rá esküsznek a szerelmesek? — kérdeztem Junaj apót. — Hogy erős-e? Szegényes ez a szó az ö szerelméhez képest, fiam! Leültünk egy padra, s néztük a folyót, mely most az ember akaratából összeköti a Bujkált és az új Irkutszki-tengert. — Néhány évvel ezelőtt — kezdte el meséjét az öreg — még nem volt itt tenger, csak tajga. Ezen f oly dogált keresztül az égi tisztaságú gyönyörűséges Angara, azóta, hogy megszökött apjától a gazdag Bujkáltál. Valaha magas sziklás hegyek fogták körül ezt a dús vízi birodalmat. Nagyon öreg volt Bajkál, de hatalmas erejű. Ha megharagudott, hullámai a hegycsúcsokig emelkedtek, zúgása az óceánig hallatszott. Félelmetes haragjától reszketett a föld, és messze futott előle minden élőlény. — Háromszázharminchárom fia volt Bajkálnak és csak egyetlen leánya: Angara. Senki sem ismert nála szebbet: Aki elhaladt mellette, megállt, hogy csodálja, s nem is tudta többé elfelejteni. Angara beragyogta szépségével a tajgát. Este, ha fölé borult az éj, a csillagok és a Hold fürödtek tiszta vizében. — így történt, hogy egy este, míg lágy hullámaiban ringtak a csillagok, mesét mondott An- garánuk az alkonyi szél. Jenyi- szejről mesélt, a gyönyörű hatalmas és erős ifjúról, akinek vizei féktelen vadsággal rohannak alá a hegyekből, zúgva- száguldva szelik át az áthatolhatatlan tajgát, s aki északon, a messzi jegestengerbe önti vizét, mintha abba kívánná lehűteni ifjúsága féktelen, lobogó tüzét. — Hallott róla egyszer, hallott róla másodszor Angara, és eszeveszett szerelemre gyulladt iránta. Minden este várta a hírt hozó szelet. Várta, de vigyázott, hogy apja meg ne tudja, mert régen elígérte őt szomszédjának, a gazdag Irkutnak. — A szél pedig Jenyiszejnek is mesélt Angaráról, akit ugyancsak megejtett a lány szépségének híre. Egy szép napon sirályai közül kettőt is elküldött Ang,arához, s feleségül kérette. A sirályok egész nap Jenyiszej szépségéről és férfiasságáról meséltek. Hallgatta Angara és reszketett a vágytól, hogy elmenjen hozzá. Éjfélkor, amikor az éjszaka sötétté és áthat ol- hatatlanná vált, úgy határozott, hogy a sirályokkal Jenyiszejhez szökik. Utoljára nézett vissza a szülői házra. Látta, hogy apja mély álomba merült. Nehéz szívvel készült a távozásra, de Jenyiszejröl nem tudott lemondani. Ám a sziklák jól őrizték apja birodalmát. Angarának minden vizét és erejét neki kellett feszítenie a szikláknak. A kövek némán, makacsul ellenálltak. Angara újra és újra nekifeszült, míg harmadszorra a sziklák repedezni kezdtek. Az erős, szép folyó pedig nagy robajjal átszakította a szikla- gátat és kedvére zúgott keresztül a tajgán. A nagy robajra felébredt az öreg Bajkál, körülnézett, ki merészeli zavarni nyugalmát? Fekete holló károgta felette: „Siess, megszökött a lányod!" — Azonnal talpraugrott az öreg Bajkál. Végigvágott a vizein és magasra csapta hullámait, dúlt-fúlt rettenetes haragjában. Rohant zúgva, mögötte a fiai. Meghallotta kiáltásaikat és Angara után vetette magát Irkut is, de a lány már messzire járt. — Ott állt az áttört sziklagátnál a hatalmas öreg, és szavában vihar bömbölt: „Lá-á-á-nyom, térj vissza! Térj vissza, ne hagyj el engem! ...“ — De a szerelemre gyulladt leány még csak meg sem fordult. Fájt hallania öreg apjának szívhez szóló kiáltásait, de Jenyiszej iránti szerelme rendíthetetlenül hajtotta előre. „Lá-á-á-nyom!...“ — kiáltotta ismét az öreg Bajkál, de hangját csak a sziklák visszhangozták. Akkor eszeveszett dühében megragadott egy hatalmas sziklát, magasra emelte és menekülő lánya után dobta. És mielőtt a sirályok figyelmeztető kiáltását meghallotta volna, a szikla eltalálta Anga- rát, s a leány elterült a sötétkönnyeimet, s erezd, milyen nagy az én bánatom“. Sírva fakadt bánatában Angara is. Bajkálnak, s az ő engedetlen lányának könnyei bővizű patakba ömlöttek össze. S a könnyek tüzes árja felolvasztotta maga előtt a földet, ledöntötte a tajga szikláit és megtisztította az utat az Angara előtt. így jutott el Jenyiszejhez, összefolyt vele és mind a mai napig oly Siszta a vizük, mint a könnycsepp... — ...Látod, fiam, így szerette Angara Jenyiszejt - mond ta Junaj apó, de szavai belevesztek a hajókürt búgásába. Megélénkült a part, jöttek táskákkal, csomagokkal az utasok, s elterelték gondolataimat az öreg Bajkál vízi birodalmáról. De ezentúl úgy néztem az ir- kutszki víztároló tengerre, mint a legenda folytatására: lám, a mai szovjet emberek az Anga- rával éreznek együtt, s nem félnek többé az öreg Bajkál erejétől, haragjától. A hatalmas gát, amelyet Irkutszknál felépítettek, arra szolgál, hogy felemelje az Angara sziklák közé, völgybe szorult vizét, átsegítse az apai birodalom határát övező sziklákon. Már csak egyetlen szikla magasodik fölébe: az elátkozott szikla, a Simanszki kő. De az is csak azért, hogy emlékeztesse az öregeket: ne álljanak a fiatalok szerelmének útjába; s hogy intse a fiatalokat: legyenek hűek, mint az Angara. ... Este ibnét láttam a fiút és a lányt. A lánnyal együtt szálltunk hajóra, a korlátnál állt, búcsút intett a Jenyiszejé- nek és csókot küldött feléje. A fiú pedig állt a parton, kezével az Angara felé mutatott... A hajó lassan eltávolodott a parttól. Előttünk szélesen terült el a Bajkál, s a messzeA függöny ismét felgördül... (Gondolatok a XI. idény küszöbén) A színpad a színek és a hangulatok kifejezése mellett a szónak és az értelemnek hatalmas emelvénye, ahol emberi sorsok ábrázolásában az élet kerül a néző elé. Elvek és vélemények csatáznak itt a művészi tudatosság jegyében. Nem könnyű a csata amelyet a kor lelkülete vív az öröklött lel- külettel. De beleavatkozik és harcol. Kötelességének tudja lendületes életünk kéréseihez való kapcsolódását. Bemutatja azt az ú j embert, aki nem mint vak végzethez visszonyúl a történelemhez, hanem pontosan érti, hogyan fejlődik élete s hogyan tudja annak menetét befolyásolni. A valóság okosabb és körültekintőbb feltárása ez esetben, nem a lezárt folyamatok meglátását, hanem az emberábrázolás új problematikáját jelenti: a tudatos hozzászólást, a szüntelen kere. sést és az alkotási lendületet egyaránt, iáért a színház nem lehet csupán a valóság elszigetelt megfigyelője. Felelős az élet problémáinak megoldásáért, győzelméért. Nemcsak tükrözi a valóságot, esetleg az átalakulásokat, hanem ténylegesen járul hozzá a változások megvalósításához. Bemutatóiban meggyőző választ ad kortársainak töprengésére, felvetett kérdéseire. Lépést tart a nép életével, ä forradalmi változásokkal. Hatásosan befolyó, solja a tömegek szocialista tudatának fejlődését, erkölcsi álláspontját. így érdemli azután ki a,zt a megbecsülést, hogy mindenki szereti majd előadásait, szereplőit, s valóban így lesz segítőtársunk, nemcsak az ízlés kialakításában, hanem a szocialista művészet és a marxista-leninista eszmék hirdetésében is. Ez jut az eszünkbe, amikor felgördül a Matesz immár tizenegyedik évadjának bársonyfüggönye. Amikor bizalommal tekintünk a színház új vezető, sége felé, akik bizonyosan a valóságos problémákig hatolnak majd le, s a feltárt anyagot, gondolatok és indulátok nemes tüzében edzik majd értékes színpadi produkcióvá. Ezzel nemcsak népművelésünk ügyét segítik, hanem igazi értelmet adnak színházunk valódi hivatásának. A tudat erkölcsi konfliktusai az emberek életében gyökereznek. Sőt sa. játos erkölcsi, gnoszeológiai és esztétikai jellegét is ők állapítják meg. A hangsúly ezáltal az emberi tudat síkjára helyeződik át, s így az ellentétek, az összeütközések kifejezőbb ideológiai nyomatékot kapnak. Az eszmék mögött élő emberek, társadalmi környezetek, osztályérdekek, életmódok állnak, amelyek jogosan követelik helyüket a színpadon. Lényeges hát, milyen álláspontról mutatjuk be a műsorra tűzött színdarabokat és sikerül-e általuk a nézőt, esztétikai eszményeink magasabbrendüsége felől meggyőznünk. Nem vonjuk kétségbe a tehetség, a művészi intuíció szerepét, de meg kell végre értenünk, hogy a tehetség csak úgy érvényesülhet a realista színpadon, csak úgy bontakoz- hatik ki alkotó-egyénisége, ha egyedi és közösségi értelmezésben világos képet képes alkotni a színpadi munka társadalompolitikai, irodalmi és művészeti helyzetéről. Elméleti tudás nélkül a gyakorlat nem lehet tökéletes. Meggoldolkoz- tató és felelősségteljes a színészi munka, de ugyanakkor lelkesítő feladatokat is ró minden szereplőre. Reméljük, hogy a távlati dramaturgiai tematika szüntelenül gazdagítja majd színészeink sokrétű tehetségét, s az új idényben sok figyelem, reméltó színészi alakítást is látunk. A függöny tehát felgördül, s mi örömmel köszöntjük a színház három fiatal tagját, a bra- tislavai színművészeti főiskola első absolvenseit. Hisszük, hogy szenvedélyes szövetségesei lesznek aj újnak és elszánt ellenségei a régi, beporosodott munkamódszereknek. Nyíltan vallják, hogy a korszerű színháznak lépést kell tartania a forradalmi változásokkal és sokoldalúan kell tükröznie az emberi életét. Az irodalom a történelmi korszakok és sorsfordulatok térképe. De sok erőfeszítésre van szükség, amig színpadunkon is mindeme nagy fordulatokat, emberi sorsokat minden szemszögből bemutathatjuk. A hangsúly az emberi öntudat síkjára helyeződött. Minden cselekedetét politikai, erkölcsi vagy éppen filozófiai jellegű ellentmondásait kprtársainak társadalmi tevékenységéből értelmezi. Az új és a régi harca fogja át egész életét, még akkor is, ha ez a vetélkedés elsősorban a tudat síkján folyik. Mert nemcsak az határozza meg egy irodalmi mű időszerűségét, hogy mikor játszódik le cselekménye, hanem az is, hogy milyen a szerző magatartása az ábrázolt tételekkel szemben, milyen a rendező, a szereplő világnézeti állásfoglalása. Ennek döntő szerepe van a művészi alkotásban. Mi pedig művészi alkotásokat akarunk! Mindennek a lényege, hogy előbb megértsük a felvetett folyamatokat, hogy, ezután az irodalom és a színjátszás sajátossága szerint tudjuk azt ábrázolni. Persze nem illusztrálva, az általánost a sajátossal, hanem úgy, hogy az általános, mint az életben is eleven egyedi helyzetekben, tükröződjék. A függöny ismét felgöldül és a lezáruló évtized után új évtizedek felé nyit kaput. S ezen a kapun át színházunk az igazi színjátszáshoz kell eljusson. Ehhez viszont alkotói közösségre van szükség! A színházat kollektívummá, közösségé kell átalakítani. Aki tagja a színháznak, érezze azt magáénak. Vállaljon érte felelősséget és necsak „vendégként“ lépjen színpadára. Itt mindenekelőtt színészeink etikai habitusára gondolunk. Van-e mint egyénnek pszichológiai érzéke, van-e szuggesztív ereje, hisz-e abban, amit csinál, tud-e mai lenni, érti-e színházunk hivatását, expresszív kifejező erejét, te. hetsége fejlődőképes-e és így tovább... Mert mindez együtt hozza létre azt a bensőséges kapcsolatot, amelynek eredménye az alkotó közösségi légkör, amelyben lehet dolgozni, perspektívában gondolkodni. Ezeknek a követelményeknek az elhanyagolása, semmibevevése viszont olyan kudarcokhoz vezethet, mint azt az elmúlt tíz esztendőben, sajnos nemegyszer láthattuk. A függöny tehát felgördül és mi sok sikert kívánunk a Ma- tesznek! Szuchy M Emi[ zöld tajgán. Hatalmas szikla alatt roskadozva, így könyör- gött az apjához: „Apám, megfulladok. Bocsáss meg, ha tudsz, és engedj utómra!" „Nem, lányom, nem tudok neked megbocsátani!" — mormogta a kíntól és haragtól reszkető öreg Bajkál és sírva fakadt a sziklákon. „Lásd a ségben ott sötétlettek a mongol hegyek. A hullámok egyre erősebben verődtek a kis hajó oldalához. A fedélzeten hűvös lett, azután szél kerekedett és most már hideg volt. Ez volt az első jete annak, hogy átléptük a gazdag Bajkál hideg és zord vízi birodalmát. CARPENT1ER: EMBERVADÁSZAT Lassan becsukódnak a hang- versenyterem ajtajai. Az utolsó pillanatban besurran rrtég egy lihegő, verejtékező fiatalember, s lerogy az első szabad székre. Felzendülnek az Eroica szimfónia hősies akkordjai, s a menekülőben lázasan felrémle- nek kisiklott életének kuszán torlódó zavaros mozzanatai. Kik elől menekült, miért retteg, kik az üldözői ennek a diáknak? És míg újra átéli a múltat, a szimfónia lassan az utolsó akkordokhoz közeledik. Vajon mi vár rá a felzúgó, lelkes tapsvihar után? Miért fél a bűnhődéstől ez a fiatalember — erről szól a neves kubai író, Carpentier izgalmas, sodró lendületű írása, amely egy ember drámájába sűríti a harmincas évek Kubájának politikai — társadalmi ellentmondásait. GRACILIANO RAMOS: EMBERFARKAS A modern brazíliai próza egyik legkiválóbb művészének lebilincselő regénye egy feudális nagybirtokos-kiskirály története. Paulo Honório alacsony sorból küzdi fel magát, minden vállalkozása sikerül, de a látványos emelkedés közben — maga sem veszi észre — kivesz belőle az emberség; szeszélye törvény, joga ököljog, birtoka határán minden paragrafus elveszíti érvényét, de 8 valami furcsa, elhatalmasodó erkölcsi tudathasadás folytán, tisztességes — csak éppen életrevaló — embernek hiszi magát, mindaddig, míg önnön családi életének földúlása után egészen magára nem marad lidérces lázálmaival. Ramos rövid regénye a tömör stílus, a belső ábrázolás és a filmszerűen villózó lélekrajz remeke.
