Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-09-17 / 37. szám
i— Színházba jöttem.• > holnap úgyis vasárnap, esetleg ... — Nagyszerű! — vágott közbe a költő. — Estére nem megy színházba, helyette beülünk valami Jő kis csendes helyre és hát, amint mondtam, csiszolni fogjuk a verseket, hogy közölhessük. Ma este én is szabad vagyok. Na, mit szól hozzá? <— Szerettem volna megnézni 6z előadást... — Előadást! Nézze, szép lány! Színházat bármikor láthat. .. Én a maga helyében nem szalasztanám el ezt az alkalmat. Különben, ahogy gondolja. Nekem igazán mindegy! (Dehogy mindegy). Gitta nemcsak hogy sejtette, hanem határozottan tudta a költő jószándékát. Néhány pillanatig mérlegelte magában, hogy belemenjen a játékba vagy sem. Szinte pontosan el tudta képzelni a fejleményeket. Néhány percnyi csiszolás után majd megállapodnak, hogy a versek most mér jők és közlésre kerülnek. Aztán felvetődik a kérdés és javaslat — ha már a fővárosban jár, szórakozhatna is egy kicsit. Szinte érzi a mulató nehézkes levegőjét, az ital vérébe futó perzselését, hallja a zenét, a szaxofon lágy búgá- sát, a dob ütemes pergését... Közel érzi a költőt, amint lejtik a táncot, aztán maga előtt látja a kis szállodai szobát, a költő lázas szemét, a meny- nyezet vibráló fehérségét... Gitta határozott: belement a játékba. Minden úgy történt, ahogyan elképzelte. Kissé fáradtan feküdtek a szállodai szoba ágyán. — Ugye szép volt ez a mai este?... Ugye nem bántad meg, hogy a színház helyett ezt választottad? — kérdezte a költő és nagyot szívott a cigarettájából. Felizzott a cigaretta parazsa, mint egy nagyon távoli, pici fényreklám. Gitta hosszan gondolkozott: — Ittam, táncoltam, nevettem és lefeküdtem a te kedvedért ... Ez volna hát az a nagy szépség!?... Ez volna a világ teteje!? Mókázó kedvességgel kérdezte a költő: — Csak az én kedvemért? Csak ... — Szóval mindezt csak azért csináltad, hogy közlésre kerüljön a versed!? — kérdezte a költő komoran. — Eszemben sem volt. Mondtam már, hogy a te kedvedért 1... Színházba akartam menni — azt mondtad, ne menjek. Nem mentem, helyette csiszoltuk a verset. Meddig? Talán öt percig. Jó, rendben van. Azt mondtad, menjünk egy kicsit szórakozni — elmentünk. Italt rendeltél — nem akartam inni. Csak egy icipicit a te kedvedért. Ittam. Aztán táncoltam — a te kedvedért... Amikor lemondtam a színházról, én már akkor tudtam, hogy itt, ezen az ágyon fogunk kikötni.. Ne haragudj, nem látok én ebben semmi szépséget... A költő hirtelen leikönyökölt és Gittára nézett: — Ki vagy te, milyen lány vagy te tulajdonképpen!? — Milyen ? ... — Fehéren vibrált a mennyezet, valahonnan lentről, a mélyből zene szűrődött felfelé. — Rossz... gyenge jellemű hülye... Most már tudod!? A költő visszahanyatlott a párnára: — Nagyon jól ismered magad... Gitta sírni kezdett. — Ne sírj! — mordult a költő. — Ne sírj, hallod!? Kis Idő múlva Gitta abbahagyta a sírást: — Neked hány ilyen szép estéd volt életedben? — kérdezte csendesen. — Sok, nagyon sok... — felelte a költő elmerengve, de nem merült az emlékek fényébe, csak a szemében csillant fel a hiúság és az önteltség letagadhatatlan bizonyítéka. — És hányról tud a feleséged? — Azt is tudod rólam, hogy nős vagyok? — Mért ne tudnám? — Honnan tudod? — Egyszer olvastam rólad egy riportot. A kisfiad fényképét is közölték. Nem emlékszel rá? — Emlékszem .... — felelte a költő és újabb cigarettára gyújtott. — Mit szólna a feleséged, ha reggel elmennék hozzá és elmondanám neki, hogy velem töltötted az éjszakát!? — Zsarolni akarsz? — döbbent meg a költő. — Különben nem szólna semmit. Egyszerűen nem hinné el. — Jó pofa vagy!... Annyira bízik benned? Jó színész lehetsz, vagy hazug képmutató, ha úgy el tudod ámítani, hogy még csak nem is sejti, hol és kivel éjszakázik a kedves fér- jecskéje! — Az az én dolgom, rám tartozik. — Igen?... Eddig úgy tudtam, legalább is hittem, hogy lelkiismeret is van a világon — mármint az emberben!... Kérdezhetek még valamit?... Ha holnap délelőtt játszol a kisfiáddal, míg feleséged az ebédet főzi, eszedbe jut ez a szép éjszaka ?... Vagy amikor hazamész és homlokon csókolod a gyanútlan asszonykát, mire gondolsz?... Kinek adod a csókot: neki vagy nekem? Elvégre tőlem kaptad ezt a szép éjszakát, nem!? — Nagyon kérlek, hallgass el — mondta a költő könyörögve. — Szétrombolsz bennem minden illúziót! Gitta csendesen folytatta: — Azt vetetted a szememre, hogy nagyon jól ismerem magam ... Azt szeretném, ha te is megismernéd magad! — Az is csak rám tartozik és senki másra. — Szereted a feleséged? — Mit szólsz hozzá: szeretem! — Köszönöm szépen!... Szegény asszony!... sóhajtotta Gitta, s még mást is mondott volna, ha a költő közbe nem szól visszafojtott haraggal: — Inkább magadon sajnálkozhatnál! — Menj el, menj el innen! — tört ki Gittából ellentmondást nem tűrően a szó. Kiugrott az ágyból és felkattintotta a villanyt. — Menj el, de azonnal, különben kinyitom az ajtót és végigsikoltozom a folyosót. — Rendben van... — ahogy akarod... — mondta a költő csendesen. Felöltözött és szó nélkül távozott. Gitta egy ideig a szoba közepén állt, aztán az ágyra vetette magát, fejét belefúrta a párnába és görcsös rángatódzással zokogott... Hol rontottam el az életemet!? — ötlik fel benne újra meg újra a kérdés. Még mindig a nyitott ablaknál áll. Hűvösö- dik a levegő. Ilyenkor ereszkedik a harmat. Könnyű borzongás fut rajta végig. Hol rontottam el az életemet b? Messzi keleten már pirkad. Elfutott az éjszaka, oda az első álom. Nincs minek valóra válni. Jucira gondol. Alig érzékelhető irigység hulláma suhan keresztül a lelkén, de önmaga előtt is tagadja. Jucinak jó, neki igazán jó. Tanyára megy a megtalált szerelmével. Modern lakás a határ közepén villannyal, csempézett fürdőszobával. Köröskörül lombok, virágok, madarak... Csirkéket, kacsákat nevel majd. Zöldséget kapál, virágot öntöz, pelenkát mos és táncolni, kacagni a városba jár. Később talán autójuk is lesz. Kiveszik a szabadságukat és bejárják az országot... Jucinak jó... De mi lesz akkor, ha az ő férje is házasságon kívül keresi majd az igazi boldogságot!? Fábián László mérnök űr, a házi néni unokája. Vajon milyen lehet? Alacsony, magas, szőke vagy barna, sovány vagy telt arcú? Meg kellett volna kérdezni Jucitól. Különben minek? Kit érdekel a más kedvese.Érdekes. Neki még soha senki nem udvarolt komolyan, öt még soha senki nem akarta feleségül venni, csak Pista bácsi, aki most ül. Miatta. Érdekes, őt még soha senki nem szerette igazán, csak ő. Igen, igen... Mindenkinél különb volt a szerelme, a férfiassága és az embersége! Az igazgatója is megígérte már, hogy majd meglátogatja. Vajon a fia különb lehet, mint az apja? Az ujjára kellene csavarni mindkettőjüket. Bolondság! Az igazgató kedves embernek látszik. Ügy néz ki, mintha jószívű volna. No de hány hasonlónak látszó emberben csalódott már. Nem tud ő már hinni senkinek sem. Régen kiégett belőle a bizalom. Kiégett, mint a villanymotor. Ojra kellene tekercselni. Jó volna elölről kezdeni az életet. Ha még egyszer nyolcadikos lehetne! Mindent másképpen csinálna. Hogyan, mit csinálna akkor? Tanulna, tanulna... De hiszen tanult! Valamiféle tudós lenne. Vagy orvos. Egész életét a tudományvolna hová menekülni, ha pa- naszkodni kéne.. Felsóhajt. Hányszor felsőhajtott már életében. Hiába. Már sóhajtozni sem érdemes, meg sírni sem. Minek? Valakihez tartozni... Sírni kezd... Ne sírj, mit segítsz vele? Mégis sír. Legalább nincs egyedül. Hallja a nyöszörgő hangját, érzi a könnyét, ahogy belefolyik orrtövén a kicsi vályúba... Legalább nincs egyedüL Vele a sós könnye, a síró hangja... Elcsendesedik. Az anyját látja maga előtt. Semmi nem maradt meg az emlékezetében, csak a két rémült szeme. Megijedt, de miért? Hogy beletúr az életébe, hogy feldúlja a békés családi életét, hogy a nyakán akar maradni, hogy ragaszkodik majd hozzá, mint minden gyerek az anyjához!? Pedig joga volna hozzá, igenis joga! Neki már semmit nem szabad? Dehát nyugodt, valóban nyugodt volt az élete? Meg tudott menekülni a múltjától? Ki tudta lökni magából az emlékezést? Ki tudja. A két rémült szeme másról árulkodott... Képzeletében most az igazgatója váltja fel az anyja elfakult, homályos képét: — Majd alkalomadtán meglátogatom ... Hát csak látogasson! Hiába jön. Jöhettek férfiak, hiába jöttök. Soha többé nem leszek rövid megálló, sem átszálló állomása egyiteknek sem! Nem, soha többé nem! 5. Gitta már harmadik hete dolgozik. Nagyon igyekszik. Neki igyekezni kell. A munkájával kell bizonyítani, most már teljesen csak a munkájával. Nem támaszkodhat semmi másra: sem a szépségére, sem márvá- nyos testének a varázsára. Nem akarja. Soha többé! Megfogadta. ő már nem ő. Az ész és érmm nak szentelné, csak a tudománynak. Soha férfira nem nézne. Vénlány maradna. így is maradhat. Szemüveggel a szemén megőszülne. Minden idejét az emberiség megjavítására áldozná. Rossz, rossz emberek! Mindent értetek tennék! Tankönyvet írnék az életről! Ismét könnyű borzongás fut rajta keresztül. Az ágyba bújik, s betakarózik a feje búbjáig. Milyen jó a meleg takaró! Mindent elölről kellene kezdeni. Neih, azt nem lehet. Vagy fel kellene adni az életet. Feladni? Nem, még adja fel. Még találkozni akar Szabó Gézával, az apjával. Keserű mosolyra húzódik a szája, majd meg gyűlölet lobban a szívében. Neki van apja. Apja, apja, apja! És még sincs! Hivatalosan nincs. Nevetséges, mégis tragikus. Igen, ő az oka mindennek, ő, Szabó Géza. Ha akkor feleségül veszi az anyját — dehát neki anyja sincs —, akkor minden másként történt volna. Akkor most valakihez tartozna. Valakihez ... Volna otthona. Ha távol volna is a szülői háztól, de a szálak a hiányzó meleg szálak odakötnék. Volna hová repülni, ha öröm érné PETŐFI SÄNDOR: *) Szeptember végén Még nyílnak a völgyben a kerti virágok •Még zöldéi a nyárfa az ablak előtt, De látod amottan a téli világot? Már hó takará el a bérei tetőt. Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár S még benne virít az egész kikelet, De íme sötét hajam őszbe vegyül már, A tél dere már megütő fejemet. Elhull a virág, eliramllk az élet... Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide! Ki most fejedet kebelemre tevéd le, Holnap nem omolsz-e sírom fölibe? Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre Könnyezve borítasz-e szemfödelet? S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme, Hogy elhagyod érte az én nevemet? Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, Fejfámra sötét lobogóul akaszd, Én feljövök érte a síri világból Az éj közepén, s oda leviszem azt, Letörleni véle könnyűimet érted, Ki könnyeden elfeledéd hívedet, S e szív sebeit bekötözni, ki téged Még akkor is, ott is örökre szeret!! *) Szép versek Öndra Lisohorsky a Hídban zés kilépett a testéből. Mögötte jár, követi, mint az árnyék. Nemcsak követi, hanem irányítja és a hatalmában tartja, mint ezer finom műszerből álló gépet az ember. Gépiesen dolgozik. Dolgozni kell, hogy legyen mit enni, hogy ruhát vehessen, hogy lakbért fizethessen. Négyezerötszáztizenkilenc... Pötyögteti ujja a számozott billentyükat. Pöty, pöty, pöty — üt az ujja, zrrr — válaszol a gép... Ezerötszáztizenhét.. Úristen, meddig még!? Hány évig kell ezt csinálni? Egy egész életen át? Mi köze neki ehhez az egész mindenséghez, a számokhoz, a kölcsönökhöz, a motorkerékpárokhoz, a házépítésekhez ... ? Pötyögtet... Milyen is a pö- työgtető ujja? Mint a táncosnő csupasz, karcsú lába. Zenét is komponál magában a tánchoz. így talán könnyebb, talán jobban megy a munka, gyorsabban futnak a percek... Az ügyfelekre néz, ahogy sorakoznak és várakoznak ügyük intézésére a hosszú támaszkodó mellett. Olyan a támaszkodó, mint a bárpult. Bárpult! Ez jó. Kár, hogy nincsenek előtte hosszúlábú, párnás ülőkék. (Folytatjuk) Sok szó esik mostanában a lah szocialista költőről és joggal: nemrégiben jelent meg verseinek első magyar gyűjteményes fordítása és kiadása. A kötet címe: Korom te légy a mérce, a fordító Monoszlóy M. Dezső. Fábry Zoltán a neves esztéta a Irodalmi Szemle egyik legutóbbi számában értékelte. Fábry Zoltán Lisohorskýval kapcsolatban Rudolf Fuchsnak annak idején megjelent sorait idézte. „Lahoknak nevezzük azokat, kiknek nyelve a tiszta morvából lengyelbe vált át. A lah nyelvén mint teljesen önálló, önjogusult nyelvén küzd ma a fiatal szocialista költő öndra Lisohorsky, a lah nyelv révén az ottani proletariátus öntudatosodását akarja elérni. Ezek a sorok 1937-ben keltek, azóta nagyot fordult a világ és öndra Lisohorsky nevét ma már minden haladó kultúra ismeri olyannyira, hogy verseinek első magyar gyűjteményes kiadása feljogosít minket annak kutatására is, hol és mikor jelentek meg Lisohorsky versei először magyarul? Fábry Zoltán helyesen állapítja meg, hogy a magyar olvasók Lisohorskyt a Korunk, a Nagyvilág, a Kortárs, az Élet és Irodalom, az Irodalmi Szemle és a Hétben közölt fordítások révén is ismerték, ki kell egészítenünk a megállapítást azzal, hogy Öndra Lisohorsky versei a Hid kiadványaiban szerepeltek, mégpedig a Szlo- venszkói Magyar írók Antológiájának első és harmadik kötetében, sőt tovább mehetünk a megállapításban: ez a két kiadvány volt a két első magyar könyv, melyben Öndra Lisohorsky versei szerepeltek. Természetes, hogy Öndra Lisohorsky versei nem véletlenül bukkantak fel a Híd két kötetében is. A Híd annak idején egyik feladatának tűzte ki, hogy helyet biztosítson azoknak a fiatal és tehetséges költőknek, akik mögött nem áll semmiféle mecénás, ajánlás vagy protekció, és akik néha még kötetben sem tudták kiadni verseiket. Ezek a fiatal költők nagyrészt épp a szocialisták voltak. így kapott helyet Lisohorsky a külföldi irodalomból, de így kapott helyet a szlovákiai magyar irodalomból sok olyan név is, mely a széles közönség előtt alig volt ismert, Berkó Sándortól Sáfáry Lászlóig. Hogy hogyan jutott Lisohorsky összeköttetésbe a Híddal? A Sarló révén. Személyesen sohasem járt a Híd szerkesztőségében és ha jól emlékszem, nem állt vele levéli kapcsolatban sem. Bólya Lajos és Sza- latnay Rezső voltak első közvetítői és a Híd szerkesztősége örömmel fogadta az új költőt. Fábry Zoltán helyesen állapítja meg, hogy amikor dr. Ervin Goj (Öndra Lisohorsky polgári neve) 1930-ban gimnáziumi tanár lett Szlovákiában, érintkezésbe került a magyar értelmiség forradalmi csoportjával, a Sarlóval. Első önálló verseskötete 1934- ben jelent meg s 1936-ban, amikor az Antológia első kötete már nyomásra készen állott', ott voltak közlésre besorozva Öndra Lisohorsky versei is Bólya Lajos fordításában. Akkor még nem tudtuk, hogy az Antológia a szlovákiai magyar irodalmi kezdeményezések egyik legterebélyesebb fája lesz és hogy annyi példányszámban fog elfogyni, amire magunk sem számítottunk. így azonban az Antológia első kötete a sok példányszám mellett Lisohorsky első szélesebb körű közvetítőjévé vált a magyar közönség előtt, mert hiszen a Korunk sokkal kisebb példányszámban járt Szlovákiába. Arra még vissza tudok emlékezni, hogy az Antológia első kötetének megjelenése után érdeklődő levelek érkeztek hozzánk a magyar olvasóktól, hogy ki az az Öndra Lisohorsky, ez csak igazolta, hogy helyesen cselekedtünk, amikor az általánosságban ismeretlen költő nevét felvettük a kötetbe és igazolta azt is, hogy a versek nemcsak nekünk tetszettek. A harmadik kötet a cseh és szlovák irodalmat mutatta be szemelvényes magyar fordításban. Ebben a kötetben két újabb Lisohorsky vers kapott helyet Par inter Pares és Hárfám címmel. Sza- latnay Rezső ebben a kötetben így mutatta be Öndra Lisohorsky költői személyét: ezen a néven jelentek meg azok a lah nyelven írt versek, melyek néhány évvel ezelőtt feltűnést keltettek a cseh irodalmi világban lahok, a morva-sziléziai határon élő csehek, akiknek nyelve erősen keveredett a lengyellel. Ezen a tájnyelven írta költeményeit Lisohorsky (Lisa- hora a Nyugati Beszkidek egyik csúcsa). Fordítások: Bólya Lajos (Szlovenszkói Magyar írók Antológiája, első kötet), Dallos István. Hogy milyen forradalmi jellegűek voltak a vagy huszonöt évvel ezelőtt megjelent versek, arra vonatkozólag had idézzem a Par inter Pares vers néhány sorát Bólya Lajos fordításában. Mert szívemen ölelem a népemet azért szeretem úgy a tiedet A nagytermészet adja életünk Ha múlunk az élet nem hal velünk Virág, ha már színekbe öltözött Különbség mi magzat s magzat között Ember: a természetben egy virág Népek: a más tükörben egy világ Hagyjátok élni mind a népeket S új világra nevetnek le a fellegek. Valóban akkor súlyos fellegek tornyosodtak a történelem egén, harcrakészen állt a fasizmus, de a végén győzött a szocializmus és a proletár internacionalizmus, mert ez a természet törvénye. Az, amit akkor Lisohorsky megírt, nálunk a felszabadulással teljesedett. Most valóban új világra nevetnek le ä fellegek. Mártonvölgyi László
