Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-08-27 / 34. szám
0 Szépek voltak • téli esték, amikor as aszta- Ion halomba gyűlt a fosztott pehely, üreg- anyók, falubeli nénék és viháncolő fiatal lányok ültek a mécses köré, nemcsak a tellfeaz- tás kedvéért, hanem hogy pisla fényében, a kemencéből áradó meghitt melegben beavassanak a régműit idők bölcsességébe bennünket, fiatalokat is. Vége-hossza nem volt a mesének, mondókénak, jó vitézekről és elátkozott királykisasszonyokról, úgy he Ugattuk, akár a bibliát. Nem hiányzottak ilyenkor az igaz történetek sem, amelyek — telkemre mondom — itt vagy amott, akkor meg akkor estek meg, s amelyek hősei majdnem mindig látványok, hegyilegények voltak. Melengeti az ember szivét, ha a maga nyomorúságában, elesettségé- ben, ükéi vitézségéről, bátorságáról hall, Egyszer meg akkorát kacagtunk, hogy szétfújtuk a pelyhet mind, amikor az öreg Lovisné arról beszélt, hogyan küldött egyszer Jánošík Juro háromszögletű levelet a Palugyai uraságnak, megírva nekik, hogy legényeivel elmegy majd vendégségbe a palugyai kastélyba, az uraság lányának lakodalmára — s három nap múlva egy este hiába állított pandúrokat őrségbe a vármegye, Jánošík Juro ott termett a lakodalmon és mind egy szálig elszedte a nemes ura- ságok ékszereit, drágaságait. Melegetön szépek voltak ezek a téli esték. Amit az élet megtagadott tölünk, mind mesékbe foglalták az öregek, akik meg értettek hozzá, könyveket írtak róla, teli reménységgel és biztató jövendöléssel, Mintha ezen a csu- pabegy földön, a Tátra alatt, mindig csak a K**» múltban, a jövendölésben éltünk volna — any- nyira sivár és elszomorító volt a jelen. Csak később értettük meg lassacskán, hogy a mesebeli igazság csak nagy áldozatok, jó vitézek vére árán élhet, sok-sok hős élteti, akiknek neve könyvbe soha nem kerül, akik soha nem viseltek királyi biboct, de kihunyt életük ezer, millió szemben gyújt lángot. Egy ilyen vitézről szól ez a történet. Nem volt szálfa termetű, vállas, deli legény, erejében Jánošíkhoz hasonlatos. Kisfiú volt, alig tizenkét éves. Jankónak hívták, a pusztaárkai üszőpésztor fia volt, Szeplős arcából két élénk, nyugtalan, de néha acélosan kemény barna szem lesett ki. Orcáján sebhely, valami drót ütötte, amikor egy ízben a többi fiúval a ko- vécsműhelyben hancúroztak. A cimborái ezért „drótozotť'-nak is csúfolták, amitől mindig méregbe gurult. Az ezerkilencszáznegyvennegyedik év telén Pusztaárkon már december elején lehullott a hó. Az üszőket, amiket Jankó apja legeltetett, már jó két hónapja lehajtották az Irtvényról és az állatok most elégedetten kárődztek a meleg Istállókban. Voltaképpen a pásztoroknak ia már mind odahaza kellett volna lennlök, mégsem jöttek meg. Jankó apja Be. Rájuk köszöntött a karácsony este, s Jankó apjának nyomát sem látták a felvégi házikóban, Nem volt otthon máa, csak Jankó az anyjával meg két húgával. Kevesett beszéltek, mert az embereken kivül ott lappangott a viskóban meg körülötte szerte a faluban a gond, az elesett- aég, amely elvette a szavukat, bizonytalanná, nyugtalanná tette minden mozdulatukat. Ez a gond néha rettegéssé erősödött bennük. Azon a napon, éppen karácsony ünnepén, Jankó a hegyről ereszkedett le a faluba, Amikor kiért a kis erdőből, gondosan körülnézett, a hogy nem látott senkit, megszaporázta a lépőiéit. Nemsokára belökte a viskójuk nyikorgó ajtaját. A pitvarban letette válláról a tarisznyát, fagycsípte kezét hóna alá dugta, úgy melengette. — Elvltted? — kérdezte az anyja. — El. — Ott voltak? — Ott. — Még nem jöttek a nyomukra? — Még nem. Ülj le. Nesze egy tányér rántottleves, apríts bele kenyeret. Jankó leült a lócára, leheletével jnelengette meg az ujjal hegyét, aztán megfogta a fakanalat. A kékszegélyes tányérból párásán szállt a köménymagos leves illata. Alig nyelte le Jankó a meleg levesbe áztatott első falat kenyeret, a pitvarajtó hirtelen kitárult. Anyja a tűzhely mellől a bejárat felé pillantott — az ajtó nyílásában szürkebundás német tiszt jelent meg, lovagló pálcájával Jankóra mutatott: — Hol voltál? Jankó meredten nézett a tagbaszakadt katonára, keze még fogta a fakanalat, de arca el- sépadt, torka kiszáradt. Az anyja se bírt szólni. Bénultan állt a tűzhely mellett, homlokát baljós sejtelem felhőzte. — Nem tudsz beszélni? — hörrent rá a tiszt és szijas végű pálcája Jankó arcán csattant. — Mit csinál ? — sikoltott Jankó anyja, kezét tehetetlen mozdulattal nyújtotta ki a fia felé. — Hol volt a kölyök ma reggel? — kérdezte újból a tiszt, s lassú léptekkel Jankó anyja felé ment, csak közvetlenül előtte állt meg. — Hol lett volna? Hát az erdőn. Eleséget vitt az etetőbe. Az állatoknak, érti? Az utolsó etető az övé, az ő gondjára bízták, a tanácsbeliek is figyelmeztették, hogy télen se feledkezzék meg az állatokról. — Ügy. Tarisznyát miért vitt magával? —■ Hét csak nem fog éhezni kinn az erdőn ... Egy kis kenyeret meg szalonnát raktam bele. — Ügy? Szalonnát! A partizánoknak, mi? Mars velem! A tiszt gyűlölködő pillantást vetett Jankóra, vállon ragadta és maga előtt kilökte a házból. Az anyja rimánkodott, könyörgött, összekulcsolt kézzel futkosott utánuk a faluba. A lábuk alatt csikorgott ô hő, a tiszt prémgallérján ezüstösen csillogott lehelete nyomán a hőharmat. Jankónak arra sem hagyott időt, hogy magára kapja a ködmönét, kiskabátban, hajadonfőit kergette maga előtt a gyereket. A fagyos szél belekapaszkodott a hajába, pirosra csípte az arcát. A házakból ünneplőbe öltözött, misére készülő emberek bámultak rájuk, de Jankó nem szégyenkezett. Büszkén ment elől, dacosan, elszántan. — Erre! — ordított rá a tiszt, és a fogyasztási szövetkezetre mutatott, ott volt a kocsma is, ahol a németek tanyáztak, Jankó lassan, vonakodva lépkedett fal a falépcsőn. Ezért néhány ökölcsapás érte, a tiszt a fülébe sziszegte németül, egyszötagosan: „schnell!“. Amikor az anyja is megpróbált utánuk menni a lépcsőn, a német visszalökte, nem eresztette be az ajtón. Hiába zörgetett; ott maradt hát a kis fatornáeon., várt a fiára, A kocsma mellékszobájéban még négyen Ültek olyanok, ihint az a tiszt. Hogy tisztek voltak-e vagy sem, Jankó nem tudta, csak annyit tudott, hogy miattuk bujdosik az erdőn az apja és sok más falubeli ember, Nem bírják kiszimatolni a rejteküket, de nem is tudják meg soha, gondolta magában, Az asztal körül ültek, kártyáztak. Az asztalon üveg, körülötte négy üres pohár, de a palackban még félig voit az ital. Jankó az ajtó mellett, a vaskályhánál állt meg — mögötte a falnál volt a szenesláda, előtte halomba hányt tűzifa. Jankó úgy érezte, hogy a szörnyű hétfajű sárkány barlangjába került, ahonnét csak ravaszsággal vagy csoda módon szabadulhat meg az ember. Sejtette, mit akarnak tőle. Árulja el az apját, meg a többi partizánt, mondja meg nekik, hol a rejtekhelyük, ami után oly régen kutatnak. De nem mondja meg, nem lesz áruló, tette fel magában. — Hol az apád ? — kérdezte hirtelef a tiszt, aki idehozta. Jankó hallgat. A németek fejüket nyújtogatják feléje, tágra nyílt szemmel merednek rá. Jankó azonban egyre hallgat, a földre néz, egy görcsre a deszkában, amely már elkopott és csak a csomó áll ki belőle. — Hol az apád? — ordít rá az asztal mögül egy aszott képű, apró termetű, dühös mltug- rálsz, a hangja csattan, mint a puskalövés. Jankó hallgat. Tudja, hogy baj lesz, hogy ütni, verni fogják, hogy teli lesz a teste fekete véraláfutásokkal, de azt is szentül tudja, hogy nem árulja el apéékat. Erre gondol, amikor az egyenruhások odarohannak hozzá és arcát éri az első csapás. Utána a második, a harmadik. A csomó mellé a deszkára vér fröccsen. Az övé. Nem is érzi, hogy eleredt a vére — csak látja, amint pirosra festi a padlót. Aztán kiszáradt torkában érzi édeskés ízét. A kezén is látja a nyomát, a hasát éri egy szörnyű ütés, s a földre z8- han. Elnehezedik a feje, hol a jobb, hol a bal vállára hanyatlik. Megpróbálja a falnak támasztani. Sikerül. Maga elé néz, nyeli a vérét, szeme előtt köd lebeg, akárcsak odafönn, az irtványon túl, ahol a növendék csorda legel. Csak a kolompok szavát nem hallani, s apja nógató kiáltásét a legelőn túlról, Különös köd ömlik mindenfelől. Mintha ringatná, biztosan a Daróchegy felől széli, érad a fiatal fenyves tövéből a sorsziklákig, furcsa alakokban gomolyog. Sérkényfejekhez hasonlatos, minden pillanatban változtatja az alakját, a fejek kitérjék szörnyű szájukat, aztán óriási testüket elnyújtva elterülnek a réten, némán és Ijesztőn. Do nem, nem a Daróchegy alól jön ez a köd, nem a Sorssztklák felől, az a köd lágy, akár a pehely, simogató, hányszor érezte a rebbe- néaét, amikor felszállt a nap csókjától, elveszett a ragyogó kék égbolton, s félrevonta fátylát a nap elől, hogy szikrázó melengető sugarai felszívják a bükkfák leveléről, a fenyők lombjáról. Nem a jól ismert, cirógató és lágy köd ez, szörnyeteg sárkányok Inkább, pusztulásra törnek, halálára szomjaznak. A szobában csönd volt. Négy szürke egyenruhás alak áll Jankó fölött, nézik összevert, véresre rugdosott tizenkét esztendős testét, amelyeket a hegyek szabad szele ringatott, áradó fenyölllat táplált, nevelt. Most vér folyik belőle, akár hegyipatak a lejtő sebéből, kristálytisztán, mocsoktalanul, Földre sújtottén hallgat, fiatal sudár fenyőhöz hasonlatosan, amelyet derékba tört a vad vihar. Tehetetlen tagjai aléltan, ujjuk hegyével érintik a földet, mint a földre sújtott fa ágai. Jankó még nem vesztette el eszméletét. Lát, hall, érez, Hallja, hogy valamit suttog egymás közt a négy szürke ördög. Ráparancsolnak, hogy vesse le a cipőjét. Nem érti, miért, de engedelmeskedik. Lassan vetkőzik, átázott cipője fölé hajol, letekeri lábáról a kapcát, szépen rendben a cipőkbe rakja, úgy ahogy a mama meghagyta. Aztán sokáig mintha semmi sem történne. Könnyebben lélegzik, melengeti a kályha, nem kérdeznek tőle semmit, nem is verik. Nem veszi észre, hogy a szürkeruhások egyike, amikor fát rak a tűzre, egy darab vasat is bedug a kályhába. A szövetkezet előtt sok ember verődött ösz- sze, javarészt asszonyok. Várták, mi lesz a pésztorék Jankójával. A házból kínos jajkiáltás hallatszik. A szörnyű, Idegtépő hang az ácsorgó asszonyok ajkára fagyasztja a szót. Nemsokára újabb, hosszan elnyúló jajszó harsan, s a végén érthetően, fájdalmasan a tagadás: „Nem mondom ..." Ez a második jajkiáltás feloldotta az emberek dermedt rémületét. Ügy érezték, tenniük kell valamit, már indult is volna a lábuk az ajtó felé, amelyet Jankó anyja eszelősen döngetett, Az ajtó ekkor hirtelen felpattant, Jankó repült ki a lépcsőre, de nyomában megjelent az egyik szürkeruhás, tébolyult, dühtől eltorzult arccal, a pisztolyából háromszor belelőtt a gyerekbe. Jankó teste végigzuhant a lépcsőn, feje be- fúrődott a hóba, úgy maradt ott holtan, égnek nyúlt, összeégetett lábbal, sebesen és véresen, mégis mocsoktalanul, akár a legtisztább hegyi forrás. Becsületes, hős szíve magával vitte titkát a halálba, ajkára feltörhetetlen pecsétet ütött a két szó: „Nem mondom!“ Jankó nem volt mesebeli hős, aki megvív a hétfejü sárkánnyal, és története sem végződött olyan szerencsésen, mint a mesék hőseié szokott. Mert hát más a mese s más a való élet, amely kemény és könyörtelen, hősei nem élnek kacsalábon forgó kastélyban és nem viselnek királyi bíbort. Ha majd téli estéken összegyűlnek a falubeliek, tollfosztás közben bennünket és a gyerekeinket nemcsak Jánošík és rég halott ükeink hősi tettei nevelnek emberségre, hanem azoké a vitézeké is, akiknek egyike Jankó, a pusztaárki üszőpásztor tizenkét éves fia volt, Igaz mesék szólnak majd róla, amiket az élet költött. A SZERELMI KÓR Az elvakult szerelmi szenvedély éppen olyan mérgező hatású, mint az alkohol és ópium, mondotta egy párizsi idegorvos. Az alkoholista és az ópiumszívó fékezhetetlen vággyal liheg a kedves méreg után és belebetegszik, ha megvotiják tőle. Szakasztott így vágyakozik a szerelmes a szeretett lény után. Az ilyen állapot — fejezi be fejtegetéseit a párizsi doktor — felörli az ideg- rendszert, s az esztelen szerelmest éretté teszi ideggyógyászati kezelésre. Nem mondhatjuk, hogy ez a felfogás egye- dülvaló kuriózum. Már a kiasz- szikus idők orvosai is ebben az irányban tapogatóztak. Faustina, Marcus Aurélius császár felesége halálosan beleszeretett eQV gladiátorba. Az orvosok összedugták fejüket és kiderítették, hogy a méltatlan szenvedély csakis betegség lehet. Megállapították a kezelés módját is: a gladiátort meg kell ölni és a császárnét megitatni a vérével. A gladiátor kivégzésének nem volt semmiféle akadálya, végre is hajtották, s véréből inni adtak az asszonynak. Az eredményt természetesen előre lehetett látni: ha nincs többé gladiátor, nincs kibe szerelmesnek lenni. Ártatlanabb egy filozófus javaslata: a kóros szerelmest azzal a porral kell meghinteni, melyben előbb egy szamár meghempergett. Azóta is több orvos foglalkozott már a szerelmi kórral. A középkor orvosainak két félelmes harci eszköze volt minden betegség ellen: az ércsappantó és a klistély. A szerelem betegén eret vágtak, megpurgálták. Avicenna, a XI. század híres orvosa a lelki kezeléstől is eredményt várt. Tanácsait nem kell megmosolyogni. Már a legelső is éles megfigyelésre vall: „Amennyiben a másik fél is ugyanabban a betegségben szenved, össze kell őket házasítani. A szenvedélyek lecsillapítására, a házasság a legalkalmasabb eszköz.“ Ugyancsak egy francia orvos, Jacques Fer- rand háromszáz évvel ezelőtt kezelést írt elő a szerelem betegeinek. íme a „kezelés": Elsősorban diéta. Kevés hús, sok főzelék, saláta és gyümölcs, Kerülendök szeszes italok, fűszeres ételek, különösképpen a só, melynek érzéscsiklandó hatása ismeretes. A tengeri halak azért olyan rendkívülien szaporák, mert sós vízben élnek. Tilos a puha, tollas ágynemű, előnyös a szalmazsák. Erős illatszerek helyett használjon a beteg kámfort, ez lehűti a vágyakat. Ha mindez nem segít, következzenek csillapító gyógyszerek, érvágás, köpülyözés, purgálás. Ennyi a gyógymód, a háromszáz évvel ezelőtti. Van aki most is megfogadja? A CSÓK TÖRTÉNETE A tudomány kiterjesztette érdeklődését a csók területére i is. Amikor az eredetét puhatolta, rendes szokása szerint pártokra szakadt. Meg kell nézni két galambot — mondja egy tudós — amikor csókoló- zik. Nyilvánvaló a szándékuk, hogy egyik a másikat meg akarja ízlelni. Tehát az emberi csók az ízlelő ösztönből fejlődött ki. Nem úgy van — mondja Darwin nyomán a tapintó érzék pártja. A galamb semmit sem bizonyít, hiszen a madár csőrével nem érzi az ízeket.-Ide kívánkozik az a bizonyíték is, hogy a primitív népek jó része egyáltalán nem ismeri a csókot: ehelyett egymáshoz szorítják arcukat, vagy összedörzsölik az orrúkat. Megvan'. — örvendeznek egy másik párton levők. A csók célja nem az, hogy a szeretett lényt megizleljük, vagy minél bensőségesebben megközelítsük, hanem hogy megszagoljuk. A déltengeri népek ezért helyettesítik a szájukat az orrúkkal. „Véges-végig tévedés" — mosolyog a lélekelem- ző. Az ember nem bír szabadulni csecsemőkori élményeitől és a csókot használja fel, hogy átálmodja az anya kebelén töltött időket. Bajos a kérdést eldönteni. Európában érdekes bizonyítékokat találhatunk a szaglási és ízlelési álláspont támogatására. Egy jüttlandi közmondás például így vélekedik: „Olyan férfi csókja, aki se nem pipázik, se nem bagózik, — annyi csak, mintha újszülött borjú hátulját csókolnánk". Viszont egy francia népdalban a legény csókolózás előtt friss vajat ken az ajkára, hogy jobb legyen az íze: Mindig elegendő friss vajat Tartottam zsebemben, Hogy csók előtt a szájamat Zsírosra bekenjem. Tudni kell még azt is, hogy az ajkakban elhelyezett ereket és idegeket nem borítja vastag, durva epidermis, hanem finom és vékony epithelium, tehát csók közben a szívből ideágazó s a szív vérétől duzzadó erek, valamint a szerelmi villamosságtól reszkető idegek úgyszólván közvetlenül érintkeznek egymással. Meglátszik, hogy mindezeket a tudományos elveket férfiak szivattyúzták ki a fejükből. Asszony megmondta volna, hogy a csók nem holmi szagló- tapint6-ízlelő művelet — hanem elragadtatás, az igazi szerelem nagy élménye. A CSŐKTAGADÓK Akik bármely okból hadilábon állnak a csókkal — csók- tagadók. Mert vannak ilyenek is. Egyik a férfi veszedelmét sejti benne. A másik csakis törvényes csókot ismer, s odáig feszíti a húrt, hogy hajadon lánynak egyáltalán nem engedélyezi. A harmadik négy fal közé száműzné a csókolózást, mert látni sem szereti. Szegény csók! Kaloda, esetleg korbács is várt a tilalmas csókolózás bűnére. A puritánok a szerelem dolgában nem ismertek irgalmat. Ha például a férj elutazott, a hatóság embereinek jogujc volt bármikor behatolni a házába, s utána nézni, mit csinál a felesége. Ha idegen férfit találtak a lakásban, bár semmi gyanú sem volt rá, hogy tilos céllal ment oda, az asszonyt nyilvánosan meg- vesszőzték. Ráth-Végh István könyve alapján összeállította Batta György (Folytatjuk) I
