Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-20 / 33. szám

A kánikulai hőségek ellenére is állandóan rendkívüli nagy érdeklődés kíséri Kvasnica Herman képkiállítását, melyet Bratislavában a Mihálykapu melletti Majerník galériában nyitottak meg. Kvasnica 1930-ban Prágában szerezte meg az építész oklevelet és azóta állandóan Bratislavában él. A műépítész szaktudásával, de művészi eszközökkel hozza tudomásunkra meglátásait. Természetes közvetlenséggel, főleg szénrajzokon, akoarelleken vetíti elénk a régi és az áj Bratislava jól ismert és teljesen ismeretlen utcarészleteit.

Képeivel egyenesen arra tanítja a kiállítás látogatóit, hogy milyen szemszögből nézzék és lássák a rohamosan épülő várost. Nem áll meg az óváros zegzugos utcáiban, a váralja sikátorait is elhagyja és az épülő új városrészek felé siet, ahol a sokemeletes paneli háztömböket vetíti elénk. Képeink belső dinamikája lenyűgözi a szemlélőt. Többnyire az alkony homályában világít rá a város arculatára, körvonalai lazultak, lágyak, a város képét látomás szerűen mutatja be.

Kvasnica Bratislava szerelmese, újból és újra felfedezi Bratislavát, mindig visszatér a kedvenc helyekre, szinte érezni, milyen nehezen tud megválni a várkörnyéki sikátoroktól, a várlépcsőktől. Képei élnek, frissek és eredetiek, mesterkéletlenek. A kifejezésmód keresetlenségével hatnak a legjobban és mély benyomást hagynak hátra a kiállítás látogatóiban. M. M.

Z. SZERELEM, HÁZASSÁG

Mi a szerelem?

Figyelték, kémlelték, elemezték minden kornak gondolkodói. Írták a könyveket, halmozták az elméleteket. Amit űz egyik fölépített, a másik lerontotta. Á szerelem elemzője csakhamar egy kérdőjel horgában akad fenn. Az emberiség

melyik korszakából válassza ki elemzés céljára az anyagot? Hiszen ahogyan suhantak az évszázadok, a szerelem fogalma is állandóan változott, átalakult. Az antik világ a szerelem istennőjét kettéválasztotta, s egyik darabját megtette a fenséges szerelem, másikát az érzékiség pártfogó asszonyának. A reneszánsz embere őszinte, nyílt életörömmel habzsolja a szerelmet. A rokokó galantéria, finomkodó érzékiség. Most, a legújabb korban, a huszadik század második felében van azon az úton nemcsak a szerelem, de a házasság fogalma is, hogy a legteljesebbé, a legtökéletesebbé váljon, hiszen egyre több országban nyerik el a nők egyenjogúságukat. Most pedig fussunk át egynéhány érdekességen, ami a szerelemmel, a házassággal és a történelemmel kapcsolatos, hiszen mint fentebb említettük, az évszázadok során a szerelem, a házasság fogalma állandóan alakult és alakul ma is.

Lássunk egy pár véleményt a szerelemről:

Rémy de Gourmont kereken kijelenti: Nincs többféle szere lem, csak egy, a fizikai. Az ember és az állat ugyanazon alapösztönöknek van kitéve. Ami virágot és díszt szokás a szerelemre szórni, csak arra jó, hogy elrejtse, mint a farkasvermet az ösztönöket.

Kisfaludy Sándor ezt mondja a Himfy szerelmei előszavában:

Én az olyan emberrel, aki soha tiszta, igaz szerelmet kebelében nem érzett, még szóba se kívánok állani. A költő, Petrarca, a szerelem legédesebb szavú dalosa csupán hasonlatokat penget ki lantján: „A szerelem édes méreg, örvendetes betegség, kellemes kínzókamra, kívánatos őrültség, mézes keserűség, bölcs oktalanság". Mit állít a szerelemről a filozófus Schoppenhauer? „A szerelem

TANÁCSKÉRÉS

Éppen kibocsátottam a gyerekeket. Az udvaron összefogódzkodnak: mindenik azzal, amelyikkel egy tájon lakik.

— Dicsérjük a Jézust!

Akkor látom, hogy a hideg

esti homályban egy szűr áll a kapu mellett. A szűrben persze ember is. Várja, míg a gyerekek kivonulnak, hogy aztán bejöhessen.

Istenes Imre volt a szűrben, az idősebbik Istenes Imre, akinek a feje annyira hasonlít az uraság szelíd fekete kutyájáéhoz. A fején az ünneplés kalapja, a lábán meg az ünneplés csizma.

Valami fontos ügy hozhatta.

— Kerüljön kend beljebb.

S az iskolába vezetem.

— Hogy és mint vannak odahaza?

— Köszönöm a kérdésit, mester uram, hála Istennek...

Míg én gyertyát gyújtottam, leült az első pad sarkára, ahol a fia szokott ülni. A vastag tehénszőr-szűrön bizony nyomni is kellett egyet, hogy beférjen, de aztán úgy ülhetett, mintha karosszékben ülne: egyik könyöke az első pádon, a másik a másodikon.

— Esső lesz — mondotta —, vagy esső, vagy hó, de mégis inkább esső.

A kalapját odatette az első padra, ahová a fia szokta az irkáját tenni. Szemébe hulló fekete haját oldalra tolta. Azután látva, hogy én pipára gyújtok, ő is elővette a makráját.

Néhány kérdést intéztem hozzá, hogy mennyi őszit vetett? Termett-e bőven kukoricája? Jó-e a vize az űj kútnak? Aztán elhallgattam. Jeleztem ezzel, hogy várom a panaszt.

Istenes Imre megsimította a bajuszát, és a csizmájára pislogott.

— Hát az Imre? — kérdezte fölemelve a fejét. — Hogy viselkedik tanulás erányába ...

— Hát: tudja azt kend, hogy ő a legjobb.

Már két esztendeje hallja ő ezt, de hát hallhatja-e plégszer bárki is a fia dicséretét.

— No — szól,, derülten a padra nyomintva tenyerét — hát éppen ezért jöttem.

De mert nem illik, hogy csak úgy röviden elüsse az ember a dolgát, előbb maáinát ránt végig a szűre belsején, és rátartja a kialudt pipára. A pipa újra füstöt vet. Belényomkodja

nem egyéb, mint a természet furfangja, mellyel a férfit és a nőt tőrbecsalja, hogy biztosítsa az emberiség fennmaradását“.

A KÖZELEDÉS.

A legősibb és legegyszerűbb módja a szerelmi közeledésnek a jelképes beszéd. A házasulandó legény nem tanult ékesszólást az / iskolában. Ehelyett az ősi szokás megtanította jelképes beszédre. Ha kérő szándékkal látogatja meg a lányos házat, szűrét leteszi a konyhában, bemegy a szobába és minden egyébről beszél, csak a lánykérésről nem. Helyette nyilatkozik a szűr. Illedelmes búcsúzkodás után megkeresi a szűrt a konyhában, s ha még mindig ott van: meghallgatták a néma beszédet, elgyűrűzheti a lányt. De ha kitették a szűrét, az eresz alá: nem kell a lánynak, fel is út, le is út. A lovagkorban a lovag urak a színek beszédét találták ki. Az akkori tarkabarka divat lehetővé tette, hogy a lovag a tornákon és az ünnepélyeken valóságos mondatokat állítson össze köntöse színeiből. Minden színnek megvolt a jelentősége. Eleinte a választék nem volt nagy. A német lovagi életben a színek jelentősége így alakult ki:

fehér — reménység, zöld — szerelem kezdete, vörös — égő szív, kék — hűség, 0

sárga — beteljesült szerelem, fekete — bánat, fájdalom, barna — vigyázat!

Igen ám, de a színeket keverni is lehetett. Két szín alkalmazásánál például a nadrág így nyilatkozott meg: fekete és fehér — fájdalom, de reménység kecsegtet. Zöld és vörös — égő új szerelem.

Az apróhirdetés ősei:

A régi londoni City komoly üzletembere egy napon egy gazdasági és kereskedelmi hira kisujját, hogy még jobban égjen. Hát jobban is ég az. Most aztán beszél.

— Mert, hogy az éjjel nem tudtam aludni, egyszer csak megszólal ám az anyjuk az ágyban. (Istenes Imre ti, nem az ágyban alszik, csak úgy a szalmadikőn, a subába burkolózva.) Aszongya:

— Nem alszik kend?

Mondok.

— Nem.

— Hát — aszongya — mér nem alszik kend?

— Mer nem tudok — mondok.

Aszongya erre:

— Tán valami baja van kendnek, Isten mentsen.

— Nem mondok — nincsen semmi bajom.

— Hát — aszongya — akkor mér nem alszik kend?

— Hát — mondok — azér, mer nem tudok... — Erre egy kicsit elhallgattunk. Azt gondoltam, hogy mán el is aludt. Hát egyszer megint csak megszólal, hogy aszongya:

— A hízóra gondol kend?

— Nem arra gondolok — mondok.

Itt Istenes észrevette, hogy a pipa megint nem füstöl. Hát újra meggyújtotta, miközben tovább beszélt:

— Mert nem eszik az egyik hízóm mán két napja, csak álldogál, meg hallgat. Mondok, mi a fene lelte ezt a gyisznót? Elmentem a kanászér, hogy tegyen vele valamit. Hát az rá is olvasott, meg kifüstölte az ólat. Tíz krajcárt adtam neki. Hát azt mondta, hogy még egy napig vesztegél a gyisznő, azután úgy eszik mint a farkas; vagy pedig megdöglik, ha Isten is úgy akarja.

Istenes Imre nagyot kanyarodott itt a néhai hízóinak történetében, de azután visszatalált a feleségéhez.

— Hát — azt mondja, — hogy a hízóra nem gondoltam, azér vót, mert az Imre felől gondolkodtam. Hallod, mondok az asszonynak, Imre forog nekem az eszemben.

— Imre-é? — mondja az anyjuk.

— ő — mondok.

— Hát aztán mit akar kend Imrével?

— Hogy mit akarok? Semmit — mondok — csak éppen arra gondoltam, hogy megáldott vele bennünket az Isten.

detéseket közlő újság böngészése közben meghökkenve meredt a lapról szinte rámosolygó közleményre. Az első házassági hirdetést közölte a nevezetes lapszám, 1695. július 19-én. Így szólt:

■ „Gentleman, 30 éves, jelentékeny vagyon birtokosa nőül venne olyan fiatal úrhölgyet, aki legalább 3000 font hozománnyal rendelkezik".

A közönség nem akarta bevenni a furcsa újdonságot. Azt hitték, a szerkesztő tréfája az egész. De a szerkesztő nem hagyta magát. Újságjában újra meg újra bizonykodott, hogy a hirdetés igen is valódi és komoly. A szívós munkának megvolt az eredménye. Az első hirdetést követte a többi. Egy érdekes „példány:

„Matthew Dawson, bármi történjék is, megtartja lakodalmát a legközelebbi pünkösd előtti kedden. A lakodalmi ebédhez barátai is hozzájárulnak. Mr. Reid küld egy pulykát, Mr. Clemenson egy kövér bárányt, Mr. Elliot egy tyúkot, és Mr. Gibson egy kövér borjút. A vőlegény ezennel tudtára adja minden férjhezmenni óhajtó lánynak, hogy voltaképpen ez idő szerint még nincs is menyasszonya. Azonban figyelmezteti őket arra is, hogy ámbár lassan járj, tovább érsz — mégis jelen esetben a késedelem veszélyes lehet, mert aki hamarább jön, annak hamarább tálalnak.

Gyertek hát lányok, gyertek, ha férjhezmenni mertek, Dawson, ha várt is eddig, nem vár tovább, csak keddig".

Az idézett apróhirdetés is egy angol újságban látott napvilágot.

Ráth-Végh István könyve nyomán összeállította: Batta György

(Folytatjuk)

— Az ám — mondja az any- jukom — hála Istennek.

Istenes Imrének átszállt a tekintete a falon függő ábécés táblákon, azután a kályha nyitott ajtaján állott meg.

Folytatta:

— Mert hogy Szent István király után való szerdán gabonát vittünk a vásárra, hát lám, a zsidó föltesz egy kilót, nem is egy kilót, hanem egy mázsás körtét is melléje, meg az aprajából is holmi rezeket. Csak rakosgálja, csak rakosgálja. No, mondok a fiamnak:

— Most nyisd ki a szemed, az árgyélusát.

Istenes eközben elővonta do- hányzacskóját és újra pipát tömött. Látszott rajta, hogy a búzaeladás nagy sora neki a nyár történetében. Az én figyelmem azonban már elhagyta Istenes Imrét. Tudtam már, mit akar. A búzaeladás történetébe bele-bele fog szövődni az áldomás története is: hogy mit ettek, mit ittak, mit vettek utána a pénzen, hogyan alkudtak, hogyan nézték meg a szentegyházat, mi a különbség az ottani orgona, meg a mienk között — mindez részletesen és találó szavakkal szövődik egymásba, és skóflum gyanánt csillan meg benne itt-ott az Imre gyerek. Aztán megint más dűlőre tér át a beszéd: nem vesz ő azon általutat az igazi céljához* csak tapogat majd szóval, és közben-közben rávizsgálódik majd az arcomra. Mert beszélni beszélhet az ember akármit, csak bolondot ne mondjon: — márpedig úr előtt könnten rátéved az ember.

Hát mondom, mikori 6 a búzaeladást beszélte, már akkor én a jövendő útjain kísértem az Imrét. Láttam, hogyan ád el egy ökröt Istenes gazda és hogyan ballag az ünneplős parasztruhába öltözött fiúval gimnáziumba. Itthon mindenki tetszéssel nézte a gyereknek a ruháját, a városban különb ruhák is vannak. Idegen és elhagyott egyszerre a kis Imre. Az űri fiúk hátra taszigálják. Fitymált jövevény. Elszorult szívvel vonja meg magát a ke- vély pávacsirkék között a pad- ban.

— Nini, a paraszt: — mondják azok — milyen hosszú hajat eresztett! Talán be akarod fonni, mint a leányok?

A másik meg azt mondja:

— De derék a csizmád! Nem szorítja-e a lábad?

S a másik is szól: — Az ágyról szoktál-e beleugrani, vagy a székről?

A lábán égnek a parasztcsizmák. Legubbad a kis zöld ládájára, és a melléből felszakad egy-egy Sóhajtás:

— Mért vagyok én paraszt?

Otthon az apja gyémántja

volt. Hosszú, fekete haját megsimogatták. Csizmáját remekbe csinálta a mi Adámunk. Ki érdemli meg, ha ő nem? Legjobb tanuló volt. Az apák előtte mondták a fiaiknak:

— Olyan légy, mint Istenes Imre.

A városban ő az utolsó. Ahányszor megszólal, nevetnek rajta. A magazint úgy ejti ki, hogy bagazium, a féderveiszről meg azt mondja: fédörbajsz. Bolondot fordítanak belőle: még a beteg diák is Pruden- ciáért küldi a patikába. És ő megy szívesen. Ügy szeretne valakit szeretni! Nincs hozzá meleg szava senkinek. A tanár is, hogy ijedtében nem tudott felelni, azt mondta neki: — Kapa való neked, te füles!

Szegény kis mártír! Mennyi tűzpróbán mégy te keresztül, míg annyira megkeményedel, hogy nem serked vér a lelked- ből minden kis karcolás után. Apád nem tud erről semmit. Boldog mélázással gondol mindig reád. Or lesz belőled, ő csak ezt látja; a parasztok köszönni fognak neked, és a szolgabíró barátjának nevez. Valaki kérdi:

— Hallja keni, ki az a szép tekintetes úr?

— Hát ki volna: az én fiam.

Egyik hold föld a másik után

postázik föl a városba. A kis Imréből nagyobb és nagyobb Imre leszen. Belenövődik mindenféle idegen tudományba, idegen szokásokba. De micsoda szomorú látvány az öreg arcú ifjú, akit a sors elvezetett a mezők békéjéből, s magára hagyott a köves idegenségben. Belekerült az élet zúgó forgatagába, s gyönge inakkal erőSzáz évvel ezelőtt született Gárdonyi Géza, a magyar elbeszélő irodalom, és pályája kezdetén a magyar kritikai realizmus egyik kiemelkedő egyénisége.

södik, hogy el ne essen. És nem esik el. A fóka eb volt valamikor, s úszóhártyái nőttek. A hegyen álló fának már növendék korban megkeményedik a dereka. A parasztfiúcska is megtanulja idővel, milyen nyakkendő való a szmoking mellé, és hogyan kell tartani a teáscsészét, mikor állva isz- szák.

A vén paraszt meglátogatja néha a fiát, s nem véli, hogy pirulva megyen vele az utcán.

Hogy lép az apám, mintha mindig térdig járna a sárban! — gondolja a fiú, és kacskaringósan, nehézkesen beszél. A haját megereszti, mintha el akarná adni. A bal kezében kenyeret fog evés közben, mintha a kenyér meg a bal kéz együvé tartozna. Végigömlik rajta a hideg, mikor az öreg azt mondja: fédörbajsz, bagazium. Ha valaki meghallota volna.

Átvergődik az élet tavaszán. (Micsoda tavasz az, amelynek nincs virága!) Valahol káplán lesz vagy orvos, vagy tisztviselő. Az ő arcában is van valami az öreg fekete kutyáéból, csakhogy fiatalabb, a tekintete pedig éles és határozott irányú. Akkor már fölébrednek benne az emberi lélek alvó angyalai: keresi az alkalmat, hogy apját, anyját megbecsülhesse. Az öreg Istenes nehezen mozdul már, de azért egyszer a fiának valamelyik örömünnepére fölkászálódik és elmegyen. Ifjab- bik Istenes Imre az asztalfőre ülteti őt, és azt mondja a barátainak, nézzétek:

— Ez a jó öreg paraszt, az én apám!

Hej, de az öreg paraszt már akkor egynéhányszor hányát vágódott a síkos parketten! Az asztalnál, hogy az inas kínálta, maga elé vette az egész pecse- nyés tálat; az adóról beszélve, raklamálincsadót említett; mikor a mellette levő úr szivarral kínálta, mind a négyet kimarkolta a tárcájából, s mikor az a maga égő szivarját nyújtotta oda, hogy rágyújtson, az öreg boldogan mosolyogva vette azt el, és ő szívta tovább. Micsoda anekdotákba kerültek! Mennyire elválasztódnak egymástól!

Az öreg megérzi, hogy a fia nem az ő régi fia, hanem csak egy abból fejlett idegen. A fényes úri szoba zavarja a szemét. Az asztalnál hangzó beszédeknek csak a szavait érti, a velejét nem. Elgondolkozik ott az asztalfőn, hogy volt egy kis fekete hajú fia, aki a legjobb tanuló volt az iskolában; hogyan követte az mindig szántásban, vetésben: hányszor gondolta ő: ha ember lesz ebből a gyerekből, ő szánt-vet, az öve lesz minden föld, és ő majd ősz fejjel ballagdál mellette. Vagy talán csak a föld végén üldögél az unokáival, akik koszorút kötnek pipacsból meg láncvirágból; kergetik a cserebogarat meg a pillangót és minduntalan mondogatják:

— Nagyapó, kedves nagyapó!

Mindez szép és érdemes is

rajta elmélkedni. Igaz, hogy az úri szoba is szép, de szebb a mező, a szántóföld, az erdő, az ég, a csönd, az egyszerű élet.

A fiú is elgondolkodik as asztal túlsó végén.

Miről gondolkodik?

Talán éppen arról, amiről as apja.

A kályhából kiáramló fény megvilágította a szűrös fekete embert; megvilágította a derült és bizalmas orcáját. Jóízűen pipázott és az új csizmát vidáman lógázta.

— Hát bezony: azért jöttem én, mester uram hogy az Imre gyereket, a fiamat... beadnám a tavasszal a vá. siba.