Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-08-20 / 33. szám
S a „művész“ munkához látott ... 2. Gitta becsukja az üres bőröndöket és felegyenesedik. Most néz csak jobban körül a szobában... A függöny mintái innen is szépek', nemcsak az utcáról. A horgolt terítő is szép a kerékasztalon. A két szék puha ülőkéje eléggé kopott már, s ugyanolyan kopott a nagyméretű szőnyeg. Jóformán befedi az egész szoba padlóját. A fakult színek, s a kopottság ellenére mégis barátságos meghittséget sugároz a szobácska: kellemes otthont ígér. A falon egyetlen tájkép függ:- aranyesőt hullató őszi erdő ... A meleg színek kellemes hangulatot ébresztenek. Gitta papuccsal cseréli fel a tűsarkú cipőt. Sajgó lába hálásan megköszönné, ha tudna beszélni. — Megfürödhetnék, Fábián néni? — Hogyne, egész nyugodtan ... Nem is kérdeztem még: van ismerőse a városban? — Egyik barátnőm él itt. Osztálytársak voltunk a kereskedelmiben — feleli Gitta készségesen. — A Felszabadulás útján lakik: Fehér Jucinak hívják. Az építészeti vállalatnál dolgozik. Nem tetszik őt véletlenül ismerni? — Nem, nem ismerem... Az ember nem ismerheti az egész várost, különösen a fiatalját nem... Hát csak jöjjön és fü- rödjön meg! Megmutatom a fürdőszobát... Gittg már nem Szégyenkezik a csempekockák előtt. A fürdőszoba tompult félhomályában talán még jobban érvényesül és kidomborodik csodálatos, márványszerű teste... Büszke önteltséggel belép a kádba (ilyesmit sem érzett régen), s elnyúlik a puha, langyos vízben. A víz ringó mozgása játékosan körülsimogatja a mellét... Lehunyja a szemét és Pista bácsira gondol, a matematikusra, a festőművészre, meg a gyerektelen, duzzadt lábú, bot mellett járó szomorú feleségére ... Gitta teljes három hétig járt akkor Pista bácsihoz. Egyik nap olyan volt, mint a másik, egyforma, minden változatosság nélküli. Reggelt elment, megfürdött, a dobogóra állt, közben pihent, majd újra oda- állt. Gyümölcsöt vagy más édességet kapott, s végül elhangzott a szó: „mára elég volt“, s ő szó nélkül hazament. Eleinte ügyet sem vetett rá a nagyanyja. Később azonban mind gyanakvóbban kérdezgette, hol jár, mit csinál. Gitta hallgatott, a világért sem vallotta volna be, pedig olykormégis furcsa fájdalmat érzett a szíve körül. Mintha nagyon kedves, nagyon szép ajándéktól kellene megválni. Pista bácsi megfogta a kezét: — No, gyere, nézd meg magad! Gitta az állvány elé állt. Nézte, nézte a festményt. Sokáig, hosszan kereste a vásznon önmagát: valóban ő az? Valóban olyan szép? S valamiféle ujjongó érzés erősödött feL benne. — Tetszik? — kérdezte Pista bácsi. — Igen ... Nagyon tetszik... — Hát ha annyira tetszik, miért vagy mégis szomorú? Gitta a vállát vonogatta: nem merte megmondani. — Hát... nem vagyok én szomorú ... Inkább örülök ... — Rögtön jövök, Gitta, ülj le addig! — mondta Pista bácsi és átment a másik szobába. Kis idő múlva kezében egy csomaggal visszatért. Gitta ölébe tette: — Tessék, ez a tied! Gitta meglepődött, nem tudott mit kezdeni a csomaggal. — Bontsd ki, ne félj tőle! Gitta felbontotta a csomagot. ízléses, nagyon szép nyári ruha volt benne meg egy pár fehér olykor eléggé durván rátámadt a nagyanyja. A harmadik hét végére elkészült a festmény. Érthetetlenül lehangoló, szomorkás érzés lett úrrá Gittán. Nagyon megszokta és beleélte magát a szerepébe. Sírás fojtogatta, ha arra gondolt, hogy többé nem jöhet Pista bácsihoz és szétfolyik, szertefoszlik az a különös ízű és színű világ, ami ott körülvette. Pedig a fekete bőrű ember nagyon keveset beszélt hozzá a három hét alatt. Amit mondott is, csupán hiaeg, tárgyilagos hangon mondta. Most MONOSZLÖY M. DEZSŐ: A tudásról # Mohón tanultam, válogatva később, mert rájöttem hamar, hogy nincs az egyénnek szobra készen kifaragva, formálják, finomítják idegen vésők. De az ismeret, mit nem magamból lapoztam, bárhogy szereztem bölcsen, szertelen, ha enyém lett lapja szűzen nem maradt, rá van írva a margójegyzetem. Hogy mindent kitalálok sohase hittem, de mindig tudtam egy mondat se végső, s hogy bízni kell magunkban is, mert a külön tudat a lépcsősorban lépcső s hogy több sziget van mint ahány Kolumbusz, s ha nincs is foka minden jéghegyen zsákmánya nélkül éhen nem marad a szigonyt dobáló éber értelem. szandál. Nem akart hinni a szemének: ez az övé? Nem igaz, nem lehet igaz! Bele kellene csípni a bőrébe, hogy ébredjen föl! — Öltözz fel! Mikor felöltözött, tükör elé kívánkozott. Soha ilyen ruha nem volt még a testén. A tükör előtt elsírta magát. Talán a hirtelen rászakadt boldogságtól fájt annyira a szíve. — Most hazamehetsz, Gitta — mondta Pista bácsi. — Aztán ... ha van időd, bármikor eljöhetsz hozzám ... Örömfény csillant fel Gitta szemében: — Eljöhetek?... Máskor is eljöhetek? ... Pista bácsi nagyot nézett. Végtelenül elkomolyodott: — Hä” jól érzed magad nálam, akár minden nap is ... Amikor Gitta belépett otthon az udvarba, hihetetlenül nagyra tárulkozott nagyanyjának a szeme. Nagy meglepetésében nem is tudott azonnal szólni. Mielőtt szólt volna, nyelt néhányat: — Hol vetted a ruhát!? — Kaptam. Gyanakvás, rosszat sejtés lappangott az öregasszony szemében. Fagyos hidegség telepedett az arcára: — Kitől? — Hát kaptam ... — De mért kaptad, te ... 1 ? — remegett meg az öregasz- ezony a haragtól, s most már úgy nézett az unokájára, mintha le akarná tépni róla a ruhát, mintha belé akarná fojtani az életet. Keserűség tolódott a torkára. — Te sem leszel különb, mint anyád volt!... — mondta fáradtan. A szeme megtelt könnyel és elfordult az unokájától. Je sem leszel különb, mint anyád volt! Ez a mondat sokáig körözött Gitta agyában. Nem bírt tőle szabadulni, meg nem is értette. Eddig úgy tudta, hogy anyukája nagyon jó asszony volt és korán meghalt. Állítólag valahol Pest környékén, amikor apukája után járt, aki katona volt, bombatámadás áldozata lett. Apukája pedig elesett a fronton. így tudta, így mondta a nagyanyja. Bár egyik-másik barátnője egészen mást suttogott. Az anyja Székely Mária volt, a nagyanyja Székely Eszter, ő meg Székely Gitta ... Hát az apja? Ki volt az apja? Szintén Székely volt? Te sem leszel különb, mint anyád volt! Gitta egyre határozottabban érezte, hogy nagyanyjának ez a mondása valami titoknak a kulcsa, amit neki okvetlenül meg kell fejteni. Mindenképpen meg akarja tudni! Többször elment Pista bácsihoz azzal a céllal, hogy megkérdezi tőle, nem tudja-e véletlenül, milyen titokzatosság veszi körül ezt az egész kérdést. Sohasem jutott el odáig a bátorsága, hogy meg merte volna kérdezni. Nem is bátorságával volt baj. Egyszerűen az volt az igazság, hogy amikor Pista bácsinál volt, mindenről megfeledkezett. Megfeledkezett a gondjáról, bajáról, egész nyomorúságos sorsáról. Nagyon jól érezte magát a tanítónál. Biztonságosan. Kellemesen. Szerette sokáig elnézegetni a festményeit, mert szépséges gondolatokat és érzékeket ébresztettek benne. Nem tudta volna szóvaj kifejezni, hogy miket,csak annyit érzett, hogy Örült a szeme, a szíve, az agya, amikor ott lehetett, és szomorúsággal telt meg a lelke, amikor el kellett mennie. Egyszer, a nagyszünet vége felé, így szólt Pista bácsi a lányhoz: — Gyere ülj le, Gitta, és jól figyelj rám! Rágyújtott. Furcsa mohósággal szívta a cigarettát. Elgondolkozva nézett maga elé, majd Gittára: — Lassan negyvenöt éves leszek ... Nekem nagyon kevés örömöt és boldogságot adott az élet. A feleségem megnyomo- rodott. Igaz mindenkivel megtörténhetik ... A legnagyobb baj talán mégis az volt, hogy... hogy nem ajándékozott meg egy gyerekkel sem. Pedig nagyon szerettem volna legalább egyet... Tanítottam, festegettem. Ezekhez menekültem, ezekbe öltem minden energiámat ... Értesz engem, Gitta, megértesz? — Igen... — felelte Gitta és csodálkozva nézte a rendkívüli komolysággal beszélő embert, aki ismét rágyújtott, felállt, az ablakhoz sétált és hosszan nézett kifele. Ojra Gitta felé fordult. \ — A nagyanyád öreg asz- szony ... Ügy lehet csakhamar magadra maradsz, teljesen magadra... Gitta, én kitaníttatlak... egyszóval gondoskodom rólad, ha akarod ...? Gitta nem tudja, hogyan került ki az utcára, s hogyan repült hazafelé. Szerette volna világgá kiabálni nagy-nagy boldogságát! Boldogságát? ... Mi is az a boldogság tulajdonképpen? Képek, hasonlatok elevenedtek meg előtte... Boldog lehet a lány, ha szerelmes... Boldog lehet a frontkatona, aki túléli a háborút... Boldog lehet a beteg, ha meggyógyul... De miért boldog ő? Miért? Mert csempézett fürdőkádban fü- rödhetett, mert szép ruhát kapott ajándékba, mert valaki melléje állt, hogy segítse, hogy kenyeret adjon a kezébe valaki vagy valakik helyett!? Miért, miért, miért!? Napokig nem ment Pista bácsihoz. Napokig tépelődött és gondolkozott a sorsán, helyzetén, kavargó érzésein. Nagyanyja dolgozni zavarta a szomszédékhoz répát kapálni. Haragos ék állt közöttük. — Dolgozz, ne csavarogj, a nyavalya álljon beléd! Erős vagy, ihint a ló, kibírod! Sütött, perzselt a nap, majd lyukat égetett a háta közepén. Kapált... kapált... fojtogatta a hőség, s benne szüntelenül ott dobolt a kérdés: miért, miért? Miért akar rajta segíteni a tanító? Csak azért, mert árva és szegény, csak azért, hogy megsajnálta? Ha valóban olyan szép, mint amilyennek lefestette, ha valóban olyan kívánatos a teste ... Bolondság! Hogy miket ki nem gondol! Vágta a földet, a kapa éle harsogva metszte a dudva gyökerét. Tűzött a nap. Égett a teste. Verejtékezett a homloka. Zsibbasztó fáradtság vallott a tagjaiba ... Valóban csak azért, hogy megsajnálta!? Felegyenesedett. Pihent. Könnyű felhő úszott a nap elé, árnyék szökött a földre. A felhő, mint a függöny. Mint Pista bácsi ablakán a függöny! Még a minták is benne vannak! S a többi felhő? Falon függő képek, festmények... Pacsirta énekelt a magasban. Fennkölten, munkát dicsérőn. Jó volna repülni, szállni fel a magasba, el a nagyvilágba! De hogyan, kivel, egyedül? Nem, nem egyedül: Pista bácsival! HA APÁT LEHETNE VÁLASZTANI ... bolondság!... Te sem leszel különb, mint anyád volt! Ki tudja milyen volt? Harsogott, harsogott a kapa éle, forró földszag csapott az orrába. Émelygett a gyomra, szédült... Egész életében a kapát fogja húzni? Férjhez megy valami, valami...? Nem ... Meglepik majd a gyerekek, kiszívják majd a vérét, megnyomorítják majd a gyönyörű testét? ... Nem!... Szép lakás, csempézett fürdőszoba, puha szőnyeg, ragyogó tisztaság, és ruhák, ruhák divatosak, selymesek, omlósak, egyszer talán autó is... repülés, száguldás! Harsogott a kapa éle, mind nagyobb fáradtságot érzett, s mind erősebben lüktetett benne a Pista bácsi utáni vágy. Estére megmosdik a kútnál, szépen felöltözik és elmegy hozzá. El kell mennie! Választ kell kapnia a kérdésre: miért? Neki nem kell a sajnálat, sem a könyöradomány, ő már...! Választ, határozott választ akar kapni! Akkor a répaföldön még maga sem tudta, hogy milyen vágyat érez Pista bácsi iránt, csak egy kicsit sejtette, hogy már egészen nővé érett, hogy nem csak a szívében, hanem a vérében is vágyakozás áramlott ... És este beállított hozzá. Pista bácsit meglepte a dolog. Előbb szép szóval, később durvábban akarta észre téríteni a lányt, de hasztalan. Gitta ott töltötte az éjszakát. Életének első éjszakája volt, amit nem a nagyanyja házánál töltött. Soha nem felejti el, soha senki és semmi nem tudja kitépni az emlékezétéből. Még másnap délben is a hófehér ágyban feküdt. Csendesen sírdogált: szégyellte magát, vagy gyűlölte magát, ki tudja? Mikor hazament, nagyanyja belecsimpaszkodott a hajába, csúnyán átkozódva és szitkokat kiabálva rángatta, püfölte. Az arca torz volt, szinte megké- kült a méregtől és erőfeszítéstől. Gyorsan kapkodta a levegőt, s melle sípolt, valósággal fuldoklott, aztán hirtelen el- erőtlenedett és elvágódott. Három napig élt még. Közvetlenül a halála előtt magához intette Gittát és alig hallhatóan ezt suttogta: — Az anyád még él... Magyarországon ... A ládában van egy levél... abból mindent megtudhatsz... (Folytatása köv. számunkban) Színházunkban: nyárt szu üpiet A közönség és a színmű egymásratalálásának feltételei kettős érdekűék. A nézőben él egy befogadási hajlam^ férdeklődéi, 'művészi és irodalmi ízlés, esztétikai értékelés) a színtehozott műben viszont olyan tulajdonságok kell tegyenek, amelyek a szerző problémafelvetésének a megértésére kellő környezetet biztosítanak. Ehhez persze a színház törekvése is szükséges. Műsorrendjébe kell beleötvöznie mindazt, ami a közönséget (mint tömeget!) érdekli, s ami életünk legkülönböző területein bontakozik ki, a szocializmus építésének során. Az „emberi munka" az élet elválaszthatatlan része. A jellem és az erkölcsi érték fokmérője, s így még- inkább jelentős részét képezi irodalmunk, művészetünk témakörének. Ezzel a feladattal azután természetesen együtt jár a művészi színvonal emelésének eszmei gazdagsága, a valósághűség és az esztétikai gyönyörködtetés egymástól elválaszthatatlan követelménye is. Es eszmeileg-művészileg egyaránt a kor színvonalán való haladása. Az érzelmek logikája, az érvek minősége és az igazság szenvedélye nélkül nem létezhet érvényes színház. De az említett kétpólusú dialektikus kapcsolathoz egy harmadik lényeges faktor is csatlakozik, éspedig a színészek cselek- ményessségi igénye, egyéni ambíciója. Az értelem nem gépi funkció, hanem eleven emberi tulajdonság. A színészi munkának tehát az értelem érvényesülésével kell összefonódnia. Ennek alapja a realista színjátszás humanista felfogása. Közönségünk művészeti nézete már sokban tisztult. Színházunk is azon fáradozik, hogy előadásaiban gazdagabban használja ki a játékteret, a mise-en-scene lehetőségeit növelje s a játék dinamikájának, költőiességének és a mondanivalója étményszerübb kifejezésének érdekében tegyen meg minden tőle telhetőt. A múlt hibáit nehéz egyhamar kiheverni. Az új vezetőség feladata a következetes műsor összeállítása és a színház átszervezése. Mert ettől függ a közönség esztétikai alapállása is arra vonatkozólag, minek is tekinti tulajdonképpen hazai színjátszásunkat. A színház társadalmi tudatának ismerete színészeinkre is vonatkozik (!). Tehetségüktől, műveltségűktől, szaktudásuktól és vonzalmuktól függ színvonaluk szintje. Kár, hogy erről a kérdésről mind ez ideig keveset beszélgettünk. S ha igen, a vita egyoldalú volt. Sajnos hiányoztak a színházat, de főleg a színészi munkát érintő alkotó viták, a tartalmas megbeszélések, a reális értékelések. Hiányzott az őszinte szó ... Vitákra feltétlenül szükség van, ha azt akarjuk, hogy a Matesz végre kilábaljon megrekedségéből, lemaradott ságából és lépést tudjon tartani (mert erre igenis képes!) a többi élbeli színházzal. Támogatnunk kell ezért minden olyan próbálkozást, amely korszerű kifejezési eszközökkel igyekszik hozzásegíteni a mai embert — művészt, nézőt egyaránt — a drámairodalom alkotásainak megértéséhez, közvetítéséhez. Az elméleti tájékozódás, az ismeretek elsajátítása a színház művészeinél nem a szemináriumi formát igényli, hanem az intenzív egyéni művelődést, a klub- vitákat, alkotó eszmecseréket és a kritikai szakelőadásokat követeli. Ezeket kell azután magas szintre emelni éppen most, amikor különféle irányzatok és áramlatok tágabb lehetőséget kaptak komáromi színpadunkon. A dramaturgiának viszont pontos felmérést kéne végeznie arról, hogy — milyen drámairodalmi motívumok vonzzák a nézőt s — milyen lélektani igények invokálják érdeklődését, mert csak így tudja azután helyes mederbe terelni a múlt hézagos és bizonytalan műsortervezését. S mivel egyetlen színházat sem lehet egy másik színházzal mérni, a Matesz is csak saját magával mérlegelhető a maga tíz éves múltjával és jelenünk azon perspektivikus tervével, amelynek megvalósítása most már az új vezetőség feladata. Fontos probléma ez, nemzeti, műveltségünk közös kérdésé, amelynek pergésében kezdi majd el alkotó munkáját az „első diplomás színészgenerációnk", akik a színház „öreg színészeivel" karöltve nyilván mindent elkövetnek hogy rangos előadásokkal járuljanak hozzá hivatásos magyar színházi életünk fejlodesehez. SZUCHY M. EMIL
