Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-13 / 32. szám

wz&'MZá to viszo/iylatban újságírói képest tést nem is kérhet senki, d újságírói etikát igen, ami vág van, vagy nincs. Cselényi szive figyelmébe ajánlom Szűcs Bélá nak az Oj Szó július 5-i szá mában megjelent sorait: „Emlékszünk még rá, hog\ nem is olyan régen a gyanúsít gatás micsoda embertelen vég letekbe torkollott Ezt a szelle­met ki kell irtani tisztuló éle­tünk valamennyi területéről. Meg‘ kell tanulni tisztelni és becsülni egymást. Aki pedig másokat emberi méltóságukban sért meg, az a társadalom ellen is vétkezik, aki pedig a nép, bizalmából kapott funkciókban követ el ilyesmit, annak száz­szoros a bűne", Ez a szocialista újságíró hangja, Cselényi elvtárs. Cselényi kritikájának többi része csupán fékevesztett, vas­kos acsarkodás, minden objek­tív alátámasztás nélküli pocs- kondiázás és köpködés. ^ Erre „ha te engem, én is téged" ala­pon csak visszaköpködni lehet­ne. Ehhez semmi kedvem, mert a nyelvöltögetés és köpködés szörnyen gusztustalan valami. Az édesanyám már óvodás ko­romban rávert a számra, ha ilyet tenni merészeltem, mert szerinte ezt csak neveletlen gyerekek teszik. Az csak természetes, hogy haveri alapon megszólalt Tözsér Árpád is, akinek a HÉT-nek küldött válaszomban megírtam i véleményemet. Itt csupán ez T. nóvum: „Tudjuk, hol tart műkedvelőink ízlése, játszani szinte csak azt „hajlandók", imit meg is értenek, mert úgy­mond, ők játék közben is szó­rakozni akarnák“. Fenomenális! Szóval olyat játsszanak, amit maguk sem értenek meg? No is akkor hogyan értse meg őket a közönség? Egy nem maximalista hozzá­szóló (mert nem Brechtet vagy °irandellót, hanem a Nénikém, nénikédet meg az Egy kis bécsi eávéházat veszi védelmébe) azt rja, hogy Cselényi nem ismeri j járási viszonyokat. Megnyug- átom, a központiakat sem is­meri. A központi dramaturgiai ‘anácsnalugyanis nincs joga zíndarabokat kiadni, mert csak anácsadó szerv. Ott hiába íjánlgatnák kiadásra egymás műveit a drámaírók, mert ki­zárólag a Népművészeti Inté­zetnek (Osvetový ústav) van ôvähagyäsi joga. A „Fejétől bűzlik a hal" író­énak figyelmébe ajánlom, ha zmlékezetkihagyása van, hogy j íz Oj Ifjúság 1962. május 29-i! zámában a „Barátsäg-serleg- rt" című írásában ezt írta: ,Kónya József Senki fia mai larab a javából. Amphytrion- itlet, amelynek mondanivalója •rösen a mához szól". Összegezzünk! Tavaly a Senki fiát a Népmű- lészeti Intézet jeligés pályázv­án jutalmazásra méltónak ta- ilták, a nyugatszlovákiai ke- ület szlovák-magyar versenyén ' magyarbéliek vele nyerték el 1 Barátság Serlegét, akkor mai 'arab volt a javából, amelynek nondanivalója erősen a mához zól, az elmúlt színházi évad­on 100-150 együttes, a műso- ára tűzte... Ez még elvisel- ető, de az már mégis csak sok, ogy a 12 versenyző járás kő­ül hatban elvitte a pálmát. A sgdühítőbb, hogy nem lehetett legakadályozni az országos zemlébe jutását, mert Rozs- yón „Konya-fesztivált" ren­deztek. Elvégre a fák sem nő­éinek az égig, no nem igaz? elf esen tisztában voltam azzal, ogy ezek után nem jöhet más, lint a bunkó. Nem tévedtem. A központi ramaturgiai tanács ülésén '.gri elvtárs megmosta a rima- zombati rendező fejét, hogy tiért tűztek olyan igénytelen arabot műsorra, mint a Senki ia. Nem reagáltam erre a tá- tadásra, mert megértő ember agyők. Aztán Cselényi hátán •ezdett futkosni a hideg, ha nevemet hallotta. Végül jött z országos szemlén a Cselényi- 'őzsér duó, a folytatás pedig ' sajtóban. így letí a Senki fia, •z a dráma, amelyik tavaly zxndarab volt a javából, igény­eién, tipikusan népszínmű, 2. hl A N YA Mirkó nyugodtan lélegzetet vett, s amikor az anyja kinyi­totta a szemét, ránézett. Első pillanatban nem tudta, hol van, mintha csak valami csúnya rossz álom lett volna. Mirkó, drága kicsi kis fiam — milyen nyughatatlan is voltál mindig, de a szíved az jó, a szíved, az nem égett el... a szíved az egészséges és az megment. Az anya felkelt, gyermeke ágyához lépett és megsimogat­ta Mirkó lázas arcát. Fehér ágy, fehér falak ... Hiszen még nem is olyan régen a fiúcska mint kisgyermek aludt az ágyi- kóban, sírással ébredezett, ami­kor éhes volt és akkor az anyja emlőjéhez szorította apró, kicsi száját. Homlokán apró csep- pekben verejték csörgedezett. Mirkó most is izzadt és az anya megtörülte a fia homlo­kát. Az évek, hogy elröppentek. Fiacskám, ez nem is álom. Itt volt a főorvos a lábát... a ke­zét... alá kell írni. Hát nincs más segítség? Hiszen enni kér és a nagybetegek nem kérnek. A nővér altatót adott az agyon­gyötört asszonynak és az nyu­godtan átaludta az éjszakát. — Anyu, hiszen meg sem tudok mozdulni, minden úgy fáj, úgy éget, jaj, úgy sajog. — Csak feküdj nyugodtan kisfiam, majd begyógyul, csak kitartás. Veled vagyok. Ne félj! Csak feküdj csendben! — Anyu, ki ad enni a galam­boknak? Jaj, jaj, anyu. A főorvoshoz hívták. Az anya ment. Azaz, mintha valaki he­lyette ment volna. Mintha va­laki vitte volna. Az ápolónő kinyitotta az aj­tót. Tessék, üljön le S-né. Nem akar egy pohár vizet? — A jobb kéz hideg, mozdu­latlan, érzéketlen, gennyes, jangrénás folyamat. — Nem értem. Jó, értem. Aláírni. Igen ... örök életére ayomorék lesz... Nem, nem szabad ..meghalok ... Nem laihatok meg helyette? Szíve hevesen dobogott. — Még meggondolom főorvos ár, kérem, még várjon! Nem lehetne anélkül? Nem lehetne mégiscsak kigyógyitani? — Mi van veled anyukám? — Semmi kisfiam. Semmi. Röntgeneztek. Ne mozogj any- ayit, hogy ne fájjon. Lefeküdt az ágyra, lehúnyta i szemét, nem gondolkozott, víire gondolt volna? Vajon lé- :ezik-e még egy ilyen szeren­csétlen asszony, mint én. Hi­szen én szültelek gyermekem. Aláírást kérnek. A kezedet. A te ügyes kis kezedet, a lába- lat... Rémes, hogy mit kívánnak ölem. Mozdulatlan a kéz ... i ha nem írom alá? Soha többé lem mosolyog már az én drága lyermekem, nem hív, nem szó­it. Ha aláírom? Vajon moso­cskaság, giccs, tehetségtelen ércmunka. Köszönöm, ebből elég volt. A Fesztivál után rögtön be- nentem a DILIZÁ-ba és meg­tértem Luknár elvtársat, hogy ! színdarabjaimat többé ne okszorosítsák. Aki azt hiszi, '.ogy ez gyöngeség, téved. Ez gészségügyi intézkedés. Nekem iem háborog majd a gyomrom, űszont egyesek nem kapnak árgaságot az irigységtől vagy mtatitést dührohamukban. Végül egy szerény kérésem 'an. Mint tanító beszélek, aki légy évtizeden keresztül ettem i pedagógus százszor megérde- nelt kenyerét, amire túlságos mstagon sose kenték a vajat, iz öregnek fáj a tanítóság llobális lekicsinylése, mert neki tem ez a „fizetés" jár egy élet a fehér kicsi kórházi ágyhoz, amelyen Mirkó alig pihegett. És valahonnan mintha Palkó is odareppent volna és körbe- körbe futkároztak, száguldtak a gondolatok. Ragaszodjunk-e az élethez minden áron? Mi a helyes? Msért nem akar Palkó élni? Ki ad erre feleletet az agyangyö- tört anyának. Miért kell végig­nézni az anyának ezt a gyöt- relmes életet. — Határoztam — mondta Mirkó édesanyja. És szavai mintha szárnyakra kapta volna és vésztjóslóan, halálthozóan sötét fergeteggé változtak vol­na. De Mirkó alszik és nem hall­ja. Fájdalomcsillapőtokat adtak neki. Minek szenvedjen? Jobb lesz... Csend lett, mélységes, félel­metes, síri csend. A folyosón senki sem nevetett ellenszen­vesen, kellemetlenül. Az anya meg se mozdult és a nagynénje az ágyra szegezte tekintetét. Mirkó nem aludt. Nyitott szem­mel belebámult a világba, de az elhangzott szavak értelmét nem fogta fel. Az anya szívét éles fájdalom marcangolta és csak a Mirkó szemrebbenését leste. Mit mond neki? És máris megmondja: .., könyörtelenül.,. — Jól van mama, hiszen én úgyis olyan rossz fiú voltam. Este lett. A kórházban a sür­gés-forgás is elcsendesedett. Mirkó aludt, csendesen aludt, talán álmodott is valamit, csak néha nyögött fel. Az anya az ágyban fekszik. Nem lát, nem hall, megdermed­ve végtelen vitákat folytat ön- nönmagával. Mibe kapaszkod­jon? Sehol egy kis reménység. Egyedül van, teljesen egyedül, elhagyottan, egyedül, mint még talán soha senki. Felkel. Felkattintja a kis éj­jeli lámpát, a fény szinte meg­vakítja a szemét. Nem, nem téved. Vért lát. Vért... Mirkó... vérzik'.., itt a vég? Kimegy a folyosóra és esze­veszetten kiáltozni kezd. Ment­sék meg a fiamat, mentsék meg! Drága Péter és Hanka! Végre már hozzálátok, hogy megírjam ezt a szomorú leve­let. Lehet, hogy már tudjátok, hogy Mirkó elvesztette mind a két kezét. A péntek örökké emlékezetes nap marad szá­momra. Pénteken amputálták. Azt hittem, nem élem túl. A főorvost kértem, könyörögtem neki, szabadítsa meg Mirkót a kínszenvedésektől, de ő azt mondta, hogy gyilkos nem lesz. A szobában még kissé elkábí­tották és aztán végrehajtották a műtétet. Képzelhetitek, hogy mit éreztem. Nem is akarok arra gondolni, hogy mi vár rá. A főorvos azt mondta, hogy a jobb vállán plasztikai műté­tet is végeznek. Már három hete fekszik, meg sem mozdul, közben jó étvágya van és mindig enni kér. Ezzel már be is fejezem. Ha teheti- tek, gyertek el hozzánk egy kicsit, hogy vigasztaljatok. Üdvözlettel: testvéred. 53. nap: A plasztikai műtét után. Nem sikerült, pedig töké­letesen kitisztított felületen alkalmaztuk. 58. nap: Dekubltuszok — fel­fekvések keletkeztek. 60. nap: Mirkó állapota szem­látomást rosszabbodik. Felfek­vések a tarkón. 73. nap: Nehezen vesz léleg­zetet. A haldoklót hazaküldtük. Karácsony este, amikor a fán kigyulladtak az apró pici vil­lanyégők, Mirkó elszenderedétt is nem ébredt fel többé már soha. V. H. faluban a temetővel szemben lakik Mirkó anyja és snnan néz ki fia kicsi sírjára. Ford.: M. M. ****** ........................................ lyog-e még, s szőlít-e még? Velünk szemben a temető. Ha nem írom alá... egy sírral több lesz. Mirkó fiam, kisfiam, mit csináltál. Aláírom. Természetei sen aláírom, csak életben ma­radj. Megmentlek a haláltól. Miért kell a sírra, a kisfiam sírjára gondolni? — Anyu, kérek vizet. — Igen, egyetlenem, adok, igyál. Aláírom. Egész életében majd vizet nyújtok ’ neki és gondozom a szegény, szeren­csétlen gyermekemet, de élni, élni fog. — Hacsak egy kicsit meg­mozdulhatnék, csak egy icipi­cikét, de félek, jaj, de félek, úgy fáj. — Fiacskám, ne mozogj, igyál csak, még gyorsabban, hogy felgyógyulj. — Látogatója van — mondta a fehérköpenyes ápolónő, — a testvére van itt. A fájdalomtól meggörnyedve belépett, Mirkót megsimogatta, az asztalra almát rakott ki. Ugye ismered ezt az almát, hányszor szedtél arról a fáról. Meghámozzam? Elmondott epyet-mást a hazaiakról. Igaz, a tanító néni üdvözöltet Mirkó, — és kirakta közben a süte­ményt is. Finom hazai, egyed csak jó étvággyal. Mirkó meg­ismerte nagynénjét, mosoly­gott. Megkérte, ügye gondos­kodsz a galambokról. Azután az anya kikísérte nővérét, a kemény gipszkötéssel a lábán tegyek? Tudod mennyire csün­gök azon a gyermeken. Aláír­jam?. hbgy beleegyezem az »operációba? — Miket beszélsz? Hát csak nem engeded, hogy - megöljék a gyermekedet. A Mirkó anyja várta, egyre várta, hogy a nővére még mond valamit. De az csak hallgatott. Lehajtotta a fejét és a köny- nyektöl átáztatott zsebkendőjét gyűrte, gyömöszölte. Arcáról patakokban folyt a könny, de már le se törülte. — Jaj, mi lesz vele, ha alá­írod, ha mégis aláírod? Kit mentenek meg? Mirkót? Kéz és láb nélkül? Nyomorék lesz, ki törődik majd vele, ha már nem leszel mellette? Örök éle­tében csak átkozni fog. Elát­kozza az életét. Ogy lesz, mint az én szegény szerencsétlen Palkómmal. Szegény Pali gye­rek. A Mirkó édesanyja valahogy Palkóról már egészen megfe­ledkezett. Igaz, Palkó is nyo­morék. Nyáron a cséplőgép szíja elkapta. Megmentették, de vajon életnek nevezhető-e a Palkó élete? És Mirkó még járni sem fog tudni. A két nővér önmagába ros- kadva perceken keresztül hall­gatott. Közben rémülten egy­másra pillantottak. Szinte fél­tek egymás tekintetétől. Majd egymás nyakába borultak és keservesen zokogtak. Huszadik nap: a gennyesedé- si folyamat terjed. A Mirkó háta egészen meg­üszkösödött. Karbonizált — mondják az orvosok. A jobb vállán is, majdnem az egész háta sebes. A térde teljesen gennyes. Az ujjai is elgennye­sedtek. Mirkó mozdulatlanul, csendben fekszik, úgy látszik már megszokta és ez szörnyű. A főorvos kéri az aláírást... Még egy kis halasztást, még egy órácskát, egy kis teát iszik közben. Könyörüljenek meg rajta. A folyosón valaki hangosan felnevetett, kellemetlen, ellen­szenves nevetés. Hogyan nevet­hetnek most az emberek? Én már soha az életben nem neve­tek. Átkozni fog, mint Palkó. Biztos lesz. Igen, s lehet, hogy önkezével vett véget életének. Nem, nem tehetem meg, nem áll jogomban, hogy aláírjam. Igaz? De hol itt az igazság? Ha Mirkó tudná, hogy milyen gondolatokkal küzdők. Vajon mit mondana? Mirkóért jöttek? Kötözésre viszik. Szegény gyerek, kérte ne vi­gyék, rimánkodott, jajveszé- kelt, üvöltött. Az anya befogta a fülét. De már nem hallott és nem is lá­tott semmit, mintha valami fe­nekelten mélységbe zuhanna és csak távolról, egész messziről hallaná Mirkó nyöszörgését. — Nem fogsz sokáig szen­vedni, kisfiam. Az a fontos, hogyne szenvedj! Nem akarom, hogy egész életeden át nyomo­rúságban élj. Ügye beleegyezel Mirkó és megbocsátasz nekem. A jobb vállán vérzés állt be. — Nem írom alá — főorvos úr — mondta, amikor vissza­hívták és Mirkót pehelyköny- nyüen az ágyra tették. A főorvos bólintott. — Az életéről van szó ... várom a válaszát... Egy hang sem hagyta el az anya ajkát. Odasántikált fia ágyához, megsimogatta és már nem sírt. Már semmiről sem tudott. így találta meg a nővé­re. Némán kezetfogtak. Azután csendben beszélgetni kezdtek. Közös gyermekkorukról, a gondjaikról beszéltek és köz­ben mindig vissza-visszatértek nehezen mozgott, alig vonszol­ta magát. A kórház udvarán a vén hársfa árnyékában leültek a padra. — Mit tegyek, mondd mit önzetlen munkájáért, az életbe induló fiatal pedagógus számá­ra pedig nem kedvlobbantó. Ha a koldust csintalan gyerekek kicsúfolták vagy megdobálták, a tanítójuk apja istenét szidta. Az ilyen felháborodott szeren­csétlen kifakadását még meg lehet érteni, de azt már seho­gyan sem, hogy a komáromi szavalóverseny alacsony szín­vonaláért valaki ne a gyatra szervezést, hanem a tanítósá­got gyalázza. Sértegetni nem művészet. Minden tanító felháborodását csupán az mérsékli a mini­mumra, ha megnézi, hogy a cikket ki írta alá. Béke velünk! Kónya József Nem siettem válaszolni Cse­lényi Lászlónak az Oj Ifjúság május 28-i számában megjelent Senki földje című írására, amely — amint a címe is mutatja — nem annyira a Szocialista Dráma Fesztiválja kiértékelése, mint inkább a Senki fia című drámám ledorongolása volt, mert egyrészt várnom kellett, nehogy átvegyem a cikkíró hangnemét, másrészt kíváncsi voltam a müviharra, amelyet ez a „kritika" kivált. Cselényi írásának érdemi ré­sze csupán ennyi: „Mennyiben nevezhető ... a háborúellenes szólamokkal „szocialista" drá­mává átmázolt, tipikusan nép­színmű Senki fia... szocialista drámának ?“ Hát kérem, a Senki fiát eszem ágában sem volt szocialista drámává átmázolni, mert ezzel a leszűkítéssel csak ártottam volna neki. A Senki fia általános emberi dráma. Szocialista szí­nezetét csupán az adja, hogy a fabulája a szocialista mánk­ban játszódik le. Nagy baj len­ne az, ha a háború meggyülöl- tetése és a békeharc csupán a szocialista tábor egyoldalú ügye lenne. Szerencsére ez nincs így. Hruscsov és Xlll. János, az ox­fordi egyetemi tanár és az analfabéta indiai pária, a kis­polgár párizsi kereskedő és a haladó osztravai bányász már régen közösen küzdött és küzd ma is az ellen, hogy egy újabb háború feldúlhassa a családi otthonokat, apátlan-anyátlan árvákká tegyen Magdákat és Palikat és még évtizedek múl­tával is tragédiákat okozzon. Ha Cselényi csupán a „hábo­rúellenes szólamokat" látta és nem azt, hogy a Senki fia ne­gatív „hőse" maga a háború, amely ellen a dráma szereplői szenvedő módon, csupán a gyű­löletükkel harcolhattak , nagyon sajnálom. Szerencsére azonban ezt az általa annyira lebecsült „jószándékú, de esztétikai ízlés tekintetében nagyon is gyönge lábon álló közönségünk" meg­látta és meglátta a „Barátság Serlege" nyugat szlovákiai bírá­ló bizottsága is. Innen a Senki fia közönségsikere és az a tény, hogy a nyugat szlovákiai kerület műkedvelőinek erős szlovák­magyar konkurenciájában a magyarbéliek éppen ezzel a drá­mával nyerték el a serleget a háborúellenes és a békegon­dolatot hirdető színdarabok csoportjában. Tökéletes drámai analfabetiz­musról tanúskodik Cselényinek az az állítása, hogy a Senki fia tipikus népszínmű. Miért nem opera? Esetleg dramatizált út­leírás vagy orvosi értekezés? Itt is kénytelen vagyok idézni a lexikont, amely tömören így beszél: „Népszínmű a 19. sz. közepén népszerűvé vált szín­padi műfaj, népies külsőségek­be foglalt — zenés színdarab". Ezt abból a lebecsült közönség­ből ezren és ezren tudják. Akik a Senki fiát látták (és nagyon sokan látták), sorra bizonyít­hatják, hogy a Senki fia olyan messze van a népszínműtől, mint Makó Jeruzsálemtől. Ezzel be is fejezhetném vála­szomat, de nem hagyhatom szó nélkül Cselényinek azt a becsü­letsértésig merészkedő gyanú- sítását, hogy a megmacskakór- mözött drámaírók „én sem bántlak téged, te sem bántasz engem" alapon egymás müveit ajánlgatják kiadásra a központi dramaturgia tanácsban, sőt: , „Vannak persze külön játék- , szabályok is. Olyanok például, , Jiagy a szerző meghívja bíráló- , ját egy vacsorára. Avagy né- ; hány liter borra. S másnap a ■ bíráló javasolja kiadásra az il- , lető szerző darabját“. Az ilyen minden alapot nél­külöző rágalmazást a magam ( részéről a legerélyesebben visz- szautasítom. Minősíteni pedig , majd az illetékesek fogják. Az alaptalan gganúsítgatás , a kapitalista idők zuglapocs­káinak álhírlapírói módszere volt, amely méltatlan szocialis­ta sajtónkhoz. Ebben nincsen semmi modern. Ezt már egy évszázaddal előbb is így csinál- , ták. Kilőtték a mérgezett nyi­lat, elvetették a gyanú magját, gálád módon feketítettek és szurkoltak és csak a sajtóper tárgyalásán kezdtek dadogni. Ehhez szervesen hozzátarto­zik, hogy Cselényi a dráma­íróktól hajtási igazolványt kér akkor, amikor ő zavarba jönne, ha az övét kérnék, ilyet egyik újságírói főiskolán sem állítot­tak ki neki. Szlovákiai magyar Megjegyzés: A szerkesztőség a cikk írójával nem mindenben ért egyet, különösen nem azo­kon a helyeken, ahol a józan mérlegelés és a tények felsora­koztatása helyett személyeske­dik és az érveket indulattal helyettesíti. Szerkesztőség Voltál te... Voltál te réteket cirógató napfény Csak hozzám lett kegyetlen kezed Míg másoknak osztottad melegséged Futó fényeddel nekem szemembe csaltál Apró könnyeket S voltál te minden Gyémánt elfutó szél Mindenkihez minden voltál Csak nekem nem maradtál Egyszerre semmi sem VIRÄG BARNA MILAN FERKO

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents