Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-13 / 32. szám

II. ' hogy legszívesebben meghalt

volna.

vlég az a szerencse, hogy Nagyon félt, szinte rettegett

■gyenkeznem nem kell a fiam a magánytól, mert akkor gon- att. Okos az én fiam. Rend- dolkodnia kellett. Legjobban az 'üli okosan éli világát. Éli iskolában érezte jól magát. Ott ágát? Sokat tudna mesélni magával sodorta a nagy közös- a kis szoba. S ha valóban ség árama, s feloldott benne g tudna szólalni, engem vá- minden gátlást és földhözta- hatna, csakis engem! padtságot. Ott ö is éppen olyan

lány lányt kiszolgáltattam gyerek volt, mint a többi osz- üamnak, de hányat! tálytársa: együtt izgultak,

dilyen anya vagyok én, mi- együtt csintalankodtak, ját- n ember vagyok!? Kit vá- szottak és nevettek, hatok én, kitől kérhetem Egyszer a matematikai füzet

mon a becsületességet!? hátlapjára a következőket írta: dért lepődtem meg, mért HA APÁT LEHETNE VÄLASZ- )orodtam fel mégis, mikor TANI, ŐT VÁLASZTANÁM! a lány őszintén bevallotta, öt, Pista bácsit, a matemati- jy kicsoda, micsoda!? Talán kusti Egymás között Pista bárt, mert őszinte volt? Mert csinak nevezték. Külsejét te- többiek nem vallották be? kintve nem volt rajta semmi jadták és mégis rosszak vol- érdekesség. Fekete, majdnem ;? cigányképü, negyvenöt év kötossz, rosszaság! Mi is az rüli férfi. Megfoghatatlanul szi- ossz tulajdonképpen!? S ha gorű is, kedves is volt egy- sz, miért rossz!? Miért vál- szerre. Ugyanakkor pontos, kö- iák és csinálják milliók, tíz- vetkezetes és kérlelhetetlen, liók!? Egyetlen mozdulatával és moíenekülni kell a gondolatok- sólyával magával tudta ragadni menekülni a kérdések elöl, az osztályt. Legérdekesebb ta- zélni kell:

Illetve parancsnak, mert parancsként hangzott el.

Gitta másnap délelőtt kilenc óra tájban bekopogott a tanítóékhoz. Kissé megilletődött hangon köszönt. Szive valahol a torkában dobogott. Hirtelenjében nagyon sutának és bátortalannak érezte magát. Azt sem tudta hogyan álljon, hová lépjen.

Pista bácsi egy tágas szobába vezette és leültette. Ő maga kiment. Nemsokára Gittának az volt az érzése, hogy valahol valamibe víz ömlik.

Gitta körülnézett a szobában. A falon kisebb-nagyobb festmények, ceruzarajzok függtek keretben és keret nélkül. A sarokban valamiféle állvány támaszkodott. Egy asztalon sok tégely, s egy nagy vázából seprűként meredezett elő tán százféle ecset is.

Figyelmét leginkább egy meztelen női testet ábrázoló festmény ragadta meg. Hanyagul feküdt egy pamlagon. Szétomló szőke haja, arcának finom bája, idomainak tökéletes vonala csodálatba ejtette. Egy titokzatos világ sejtelmes érzései lepték el. Szégyenkezés pírja szökött az arcára és hirtelen elkapta a tekintetét. Attól tartott, hogy valamiféle bűnbeesés veszélye fenyegeti. A festmény varázsos kisugárzása azonban arra kényszerltette, hogy tovább nézze és csodálja.

A csodálata akaratlanul is összehasonlításra ösztönözte. Keze végigsiklott nőies combján, megérintette előrefeszülő, kemény mellét. Hosszú, való- színűtlenül fekete haját szétdobta a vállán, s a festmény helyére képzelte magát. Erre a gondolatra még jobban elszé- gyellte magát, mint az imént.

Közben visszajött Pista bácsi:

— No, gyere velem!

Gitta megkönnyebbülten pattant fel a helyéről: örült, hogy- Persze... a takarékpénz- ban fog dolgozni, ugye?- Igen ... Augusztus elsejé- Most három napig szabad

yok. Pihenhetek, megismerem a várost — feleli Gitta, :özben tovább végzi a műn- át.

lost már nem is érez fátságot, csak a lába sajog 3 kissé. Megnyugodtak az gei is. Sokkal könnyebben arült lakást szerezni, mint- i gondolta volna. Persze, az zgató elvtárs! Meg a kedves ma! Nem akar véteni a ked- fiának. Inkább megtűr a :ában egy... szóval sok idenre gondolhat az ember, mindent elemezhet, ami mtmond az általánosan elfo- lott „erkölcsi törvények- :“!

llmosolyodik. Igen. Áz érnék szeretnek fennkölt han- I hirdetni valamit, vagy in- ib szajkózni, amivel egyálta- nem értenek egyet, vagy ha idolatban egyet is értenek, n aszerint cselekednek, anulj, csak tanulj, kislá- im! — szokta mondogatni gény nagyanyja. Amit meg- ulsz, soha senki nem veheti tőled! Az én gyertyám már n sokáig világol, csakhamar gadra maradsz. Tanulj, vidd amire, boldogulj! iitta érezte, tudta, hogy igavan a nagyanyjának, s azt is ta, hogy jót akar neki. Azt nban nem tudta elképzelni, g nem is akart rágondolni, iy egyszer valóban elhagyja örökre a töpörödött asz- nyka és végleg, magára malem volt jeles tanuló, de az igosnál jobb volt. Volt olyan szak, amikor még éjjel is ült, aztán volt olyan is, hogy anyagolta a tanulást. A ma- íatikával volt a legtöbb baja. :szor meg is ríkatta. űrkor már nyolcadikos volt. torán kifejlődött, s a kislá- •s ruháit mind kinőtte. Oj iára ritkán telt nagyanyja gségi segélyéből. A szegény gasszony ugyan eljárt dol- :ni a faluban egyik-másik :hoz: szőlőt kötözni, kukori- fattyazni, libát kopasztanl, apott a munkájáért a nagy- yokról lemaradt ruhákból lányát, de azok már kopot- ■, színehagyottak voltak, t falubeli lányok nagy része pen, divatosan öltözött. Git- sokszor megríkatta az el- leredése: könnyű azoknak, knek a szüleik vesznek, jó iák, akinek van anyja, apja! .lások előtt ugyan soha nem tatta ki a fájdalmát, még jyanyjának sem panaszko- ;t: önmagában lázadozott, cszor annyira elkeseredett,

Ián mégis a két bogárfekete szeme volt. Akire ránézett úgy érezte, hogy átüti, átvilágítja, mint a röntgengép sugara. Nála nem lehetett mellé beszélni, de egyetlen tanár sem tudta jobban megérteni a tanulókat, mint ő.

Pista bácsi alkalomadtán át szokta lapozni egyik-másik tanuló füzetét. Egyszer Gitta füzetébe is belelapozott és szeme megakadt a nagybetűs mondaton. Nem szólt semmit, de mintha valami átsuhant volna az arcán. Attól a naptól fogva szinte észrevétlenül, rendszeresen segítette Gittát. S az eredmény: az év végi bizonyítvány matematikai rovatában „dicséretes“ osztályzat állott. Nemcsak Gitta, osztálytársai is örültek.

A nyári vakáció egyik napján Gitta találkozott Pista bácsival az utcán.

— Holnap délelőtt gyere el hozzánk! — mondta Pista bácsi minden közelebbi magyarázkodás nélkül és tovább ment. Gitta meglepődött kissé, de különösebb jelentőséget nem tulajdonított a meghívásnak,

kiszabadulhat a szoba levegőjének furcsa szorításából. De valahol mélyen mégis úgy érezte, hogy jó volna még egy kicsit maradni, és gyönyörködni a még soha nem látott, új világban.

Pista bácsi a fürdőszobába vezette Gittát.

— Vetkőzz le és fürödj meg! — mondta egyszerű természetességgel, majdnem közönyösen, azzal kiment.

A döbbent ijedtség valósággal megbénította Gittát. Sírás szorongatta a torkát és az első pillanatban arra gondolt, hogy kiszökik és meg sem áll hazáig. Igen, az első pillanatban csak a fürdőkád ijesztette meg, a párolgó víz, a levegő kissé émelygős, egyébként kellemes illata, s főleg a hófehér tisztaság, amit a csillogó csempekockák árasztottak feléje... Csak később vetődött fel benne a miért? gondolata. Miért kell neki megfürödni? Mit akar vele a tanító?

Sírni kezdett. Olyan keservesen sírt, hogy szinte fojtogatta. Aztán már nem tudott, de nem is akart másra gondolni,

csak hogy meg kell fürödnie, mert azt parancsolták neki. A parancsot pedig minden körülmény közt teljesíteni kell. Arra tanította a nagyanyja, arra az apátián, anyátlan sorsa. Elkeseredett dacossággal nyúlt a ruhájához.

Levetkőzött. Minden csempekockát egy-egy óriásira nőtt emberszemnek képzelt. Szinte égette a meztelenségét. Hirtelen a kádba lépett — meztelenségével a vízbe menekült.

Lehunyta a szemét és összegömbölyödött, mint a tüskés sün. Npm akart látni semmit. Hallani sem. Egyszerűen nem akart létezni. Azt akarta elhitetni saját magával, hogy mindaz, ami történik vele, rossz álom csupán.

Valahol ajtó csapódott — összerezzent. Hátha a tanító- né? Mi lesz, ha rányit a taní- tóné?! Ijedtében azt is elfelejtette, hogy a tanítóné Pöstyén- ben gyógykezelteti magát, hogy évek óta küszködik a lábával, hogy bot mellett jár és olyan, mint a nyomorék.

Mégis eszébe jutottak ezek a dolgok, mire megkönnyebbülten felsóhajtott és kinyújtózott. Csak most kezdte érezni, milyen jólesik testének a langyos víz puha ölelése.

Lelkében lassanként felengedett a feszültség, s beletörődött a sorsába. Bízott Pista bácsiban, a tanítójában, bízott abban az emberben, akit titkon apjának választott. Némileg megnyugodott: csakis jót akarhat neki!

Váratlanul kinyílt az ajtó és Pista bácsi jelent meg a küszöbön. Gittának a lélegzete is elállt rémületében. Bárcsak meghalna, bárcsak megnyílna a fürdőkád feneke és elnyelné! Hiába a kívánság, s minden gondolat, a két szúró szem elöl nem menekülhetett.

Hirtelen arra gondolt, hogy sikoltoznia kellene. Egyedül talán az menthetné meg.... de mitől? Mitől kellene őt megmentenie?

— Sikoltozni fogok! — nyöszörögte ki gyorsan.

— Mire volna az jó, kislányom?... Ha éppenséggel akarsz, megteheted — mondta Pista bácsi olyan nyugodt és közömbös hangon, mintha a kétismeretlenű egyenlet megoldását magyarázná. — Még be sem szappanoztad magad?... Ott van a szivacs és a szappan... Segítsek?

Gitta olyan rémülten kapott a szivacs és szappan után, mintha meztelenségét akarná eltakarni velük.

A tanító kiment, s vagy tíz perc múlva ismét visszajött kezében lepedőnyi, bolyhos törülközővel.

— Gyere ki a kádból!

— Inkább a vízbe fojtom magam! — mondta Gitta és remegett minden ízében.

— Nem bántlak én, kis csacsi... No, gyere ki szépen a kádból! — Ezt már úgy és olyan hangon mondta Pista bácsi, hogy Gittának muszáj volt engedelmeskedni. Nem tudta, hogyan lépett ki a kádból, csak arra emlékszik, hogy ott állt a fürdőszoba közepén, mint egy kövémerevedett szobor és várta, hogy összedűljön a világ.

Pista bácsi beborította a törülközővel:

— Törölközz meg!

Gittának lángolt az arca és

tehetetlenség nyűgözte minden tagját. A szégyene rettenetes gyűlöletté változott. Minden ízével gyűlölte az álló, s parancsolgató embert. Ha ereje volna hozzá, talán meg is fojtja. *

Mindaz, ami aztán történt vele, borzasztó volt és nagyon valószínűtlenül hatott... Két ügyesen mozgó kéz megtörül- gette, majd a tágas szobába vezette, kis dobogószerű valamire állította. A törülközőt ledobta róla, aztán „beállította“ a feje tartását, lábát, kezét...

Talán az volt Gitta számára a legborzasztóbb, s egyben mégis a legmegnyugtatóbb (már amennyire megnyugtató volt' számára az a helyzet), hogy a fekete bőrű ember úgy dolgozott vele, mint egy élettelen, hideg tárggyal.

Pista bácsi a festőállványhoz ment, amelyen már fehér vászon feszült, s onnan szemlélte néhány pillanatig a lányt. Szemében csodálattal ötvözött diadalmas fény parázslóit: csodálatos testű kislány vagy, Gitta!

— Na, rendben van... — mondta furcsa melegséggel. — Most le foglak festeni... Ha elfáradsz, csak szólj, majd pihenünk.

(Folytatása következik)

I I I t i k

Tisztelt Szerkesztőség!

... Gondolom megértenek, hogy az ember nem azért vesz tollat a kezébe, hogy az élet szépségeiből giccset alkosson...“ Naponta jönnek az ilyen hangú levelek, hasonló a tartalmuk majdnem mindig. Aztán előbukkan a levél mélyéből a vers vagy legtöbbször versek (számuk egy és ötven között ingadozik). Az imént idézett levél írója R. A., aki nem akarja az „élet szépségeit giccsesen kifejezni“, így ír:

Megmozdul a tó, az élet tava nyüzsögni kezd a tiszta embercsepp Iszappá lett a felszín piszokja, mért hömpölygő folyam már az élet.

Hát ez bizony giccs a javából, az „élet tava“ kifejezés pedig az idők folyamán már-már szinte klasszikus giccsé lépett elő. Magáról a „versről“ nem írunk többet, mert egyelőre nem látunk tehetséget írójában. Annál inkább tehetséges Mikola Anikó, aki érdekes témát simít rímekbe, de verse mégsem éri el a közölhetőség szintjét. Miért? Mert a befejezést nagyon elrontotta. A végső négy sor egészen prózaivá sikerült, s kizökkenti az olvasót a vers ritmusából, valósággal összezúzza az előző sorok keltette hatást. Pedig, mint írtuk, a téma nagyon érdekes, figyelemre méltó és elgondolkoztató. Annál is inkább, mert egy fiatal ír mai fiatalok dolgairól, a társadalom, szülők, nevelők problémájáról:

Szülészet.

Megint kórházi ágy.

Koraszülött magzat a halott Az anya csaknem belepusztult.- (Iszik, á férje sokszor durva volt).

Mikola Anikó versén érezni, hogy olvasta Cselényi Ballada a bíróságról c. versét. Ez még nem baj, illetve nem lenne baj, hiszen csaknem minden kezdő költő valaki és valakik hatása alatt áll tudatosan, vagy tudat alatt. Lehet hasonló témáról több jó verset írni. Csak egyvalami szükséges hozzá: másképp látni meg a világot, vagy a világ egy darabját, mint mások. Más eszközökkel fejezve ki. Mikola Anikó jó úton halad errefelé, csak még érnie kell, forrnia.

Vannak kezdő toliforgatók, akik annyira idegen hatások alatt állnak, hogy pennájuk egészen másképp rajzolja a papírra lelkűk diagramját, érzésgörbéjét, mint ahogy azt ők bent érzik. Kifejezik saját élményeiket más által használt szóképekkel, hasonlatokkal, és akkor a vers persze, hogy nem tud hatni az olvasóra. Igaz ugyan, Petőfiről is azt írják életrajzírói és kritikusai, hogy első versei valóságos kopírozásai voltak egy akkor divatos francia költő, Béranger költeményeinek, de Petőfi nagyon hamar megtalálta saját hangját, stílusát. Tőzsér Lajos határozottan szép verset írt, melynek értékét nyelvi sutaságok és más valami rontja le: nincs benne egy csöpp eredetiség sem, nincs egy önálló ötlet, kép, metafora. íme néhány példa igazolásul: „törött üvegként csörren a kavics“, „villan az ég azúrja“, „fák ölelkeznek egymásra borulva“, stb. Ha tehát a verset elemzem, s gondosabban olvasom, meghökkenek és megállapítom: ezt a verset nem is Tőzsér Lajos írta, hanem egy költői kollektíva. Mindenki írt bele egy kicsit. Tévedés azt hinni, hogy ha most „megszerkesztek“ egy verset, melybe semmiféleképpen sem lehet „belekötni“, mert teletűzdelem olyan sorokkal, melyeket már használt valaki, tehát megjelentek már, tévedés hinni, hogy az már közölhető. A versrovatvezető úgysem közöl addig verset kezdőtől, míg az előzőleg be nem bizonyította tíz-tizenöt verssel, hogy képes folyamatosan egy bizonyos színvonalon megírni verseket. De a lényeg még nem is ez, hanem az, hogy tíz-tizenöt versből ki lehet már hallani: cseng-e ki valami szikrányi eredetiség is a sorok közül? Mert ha igen, érdemes húszezer példányban közzétenni a hasábokon, hiszen a közlés valószínűleg az örömön kívül nagy ösztönzőerőt is ad a további munkához, az íráshoz. Ne törekedjen hát kezdő ember verset „szerkeszteni“, illetve hasonlatokat, sőt! témákat csórni mástól. Próbálkozzon meg inkább mással. Gyakorlásképpen egyszerű kis feladatokat adjon magának, kísérelje meg a saját erejéből megverselni a legegyszerűbb dolgokat. József Attila és Illyés Gyula is adott egymásnak témát, rímeket, címet, s ebből kellett verset kerekíteni.

Külön fejezetet alkotnak a nyitrai Pedagógiai Főiskolán diákoskodó kezdő költők, akik közül jónéhányan írtak már közlésre alkalmas verset. Elsősorban Mészáros Károlyra, Kmeczkő Mihályra, Bárczi Istvánra gondolunk, de Zirig Árpád (olvasson többet!), Dunajszky Géza,,, Simkó Cs. József is bebizonyította már, hogy érdemes vele foglalkozni. Igazolásul álljon itt Mészáros Károly Szonett a levélről c. verse:

Már napok óta álmodoztam, V

hogy levéllel kopogtat be hozzám a postás. Bár tél van és a levelek

rég lehulltak, valahol a mélyben posvadoznak síró görccsel a torkukon: fulladunk, mentsetek meg! mentsetek meg!

Szánjátok meg őket, irgalom ha van még bennetek: szívetek mélyén a csöppnyi réteg nem acélosodott meg, nyúljatok értük, és örömkönnyeikben ússzatok a partra egy kicsit megpihenni.

Nekik is jólesik majd a melegség, a fagy oly bénító télen: agyat lelket, szívet, mindent megbénítva tart.

Eddig a vers. Eredetiség ebben sincs sok. De az a bizonyos szikrányi kicseng a sorokból, s ez nagyon jó jel.

*