Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-08-06 / 31. szám

Jó könyvet a fiataloknak A jó könyv mindig kiváló nevelőeszközt jelentett. Gyak­ran előfordul, hogy a fiatalok tanácstalanok és nem tudják kiválasztani azt az olvasmányt, amely a legmegfelelőbb. Ezért a könyvek kiválogatá­sánál feltétlenül a fiatalok se­gítségére kell sietnünk. A CSKP KB irányelvei szerint az 1961- 65-ös években a Mladá Fronta és a Smena könyvkiadó válla­latokra hárul az a feladat, hogy olcsó és jó könyvsorozatokat adjanak ki. A fiatalok kezébe olyan könyveket adjanak, me­lyek a fiatal szocialista ember számára a legmegfelelőbbek. így született meg a Máj, egy Ifjúsági könyvsorozat kiadásá­nak gondolata. Ebben a kiadás­ban jelennek meg a bel- és külföldi irodalom legjelentő­sebb művei és a legidőszerűbb politikai 'és tudományos mun­kák is. A Máj-könyvsorozat kiadása nagy visszhangra talált a fiata­lok körében. Ezt bizonyítja az a körülmény is, hogy az első évfolyamban 115 ezer fiatal je­lentkezett a Máj kiadású köny­vekre. A második évben már 140 ezer, a harmadik évben pedig terv szerint 150 ezer fia­tal akarja megrendelni a Máj kiadásában megjelenő könyve­ket. \ A Máj-könyvek iránt, külö­nösen Csehországban nagy az érdeklődés. Évente 18 könyvet jelentet­nek meg a Máj kiadásában. Az előfizetőknek évente legalább nyolc könyvet kell megrendel­niük. A harmadik évben már csak hat könyv megrendelése kötelező. Minden előfizető évente egy jutalomkönyvet kap. A Máj könyvsorozat {eladásában Kulturális hírek Az Aranyfej című angol-ma- magyar közös produkcióban készülő film „főszereplője“ a győri székesegyház kápolnájá­ban őrzött XV. századi ötvös­remek, a László hermája lesz. E körül az európahírü műkincs körül bonyolódik majd az új film cselekménye. ☆ Augusztus 2-án nyílik meg Leningrádban a Rómában mű­ködő Európai Iróközösség igaz­gató tanácsának kibővített ülésszaka. A tanácskozások kö­zéppontjában a prózairodalom kérdései állnak. * ■ír A világhírű magyar hegedű- művész Szigeti József önélet­rajza — angol nyelvű New- York-i és londoni kiadása után — német fordításban is meg­jelent Zürichben. Ezt a kiadást a szerző új fejezettel egészí­tette ki. s ebben Bartók Bélá­hoz fűződő emlékeit beszéli el. Az amerikai sajtó Szigeti Jó­zsef újabb nagy művészi sike­réről ad hirt. három kiadóvállalat vesz részt, a Mladá fronta, a Smena és a Naše vojsko kiadóvállalatok. A Mladá fronta nyolc könyvet, a Naše vojsko négy könyvet (cseh nyelvén) a Smena pedig hat könyvet ad ki évente. An­nak ellenére, hagy a könyveket három vállalat adja ki, a köny­vek külalakja teljesen egyfor­ma. A könyveket értékes, gaz­dag illusztrációk teszik színes­sé, de a Máj-könyvek mégsem drágák, mindenki számára elér­hetők. A könyvek nagy példány­számban jelennek meg és or­szágos viszonylatban is fontos célt követnek. Csehországban nagy számban rendelik meg a szlovák nyelvű könyvekét, és a cseh nyelvű kiadványokat nagy érdeklődéssel olvassák Szlovákiában. A Máj-sorozat első évfolya­mában nagy sikert aratott Mihálik Láng és csók című ver­seskötete, amely több mint 17 ezer példányszámban kelt el. Csehországban 9700-an vásá­rolták meg ezt a verseskötetet. Figyelemre méltó, hogy a szlovák nyelven megjelent könyvek iránt Csehországban nagyobb volt az érdeklődés, mint Szlovákiában. A könyveket leginkább 20-26 éves diákok és katonák ren­delik meg, de szívesen olvassák fiatalabbak és idősebbek is. Igen örvendetes jelenség, hogy a fiatalok érdeklődnek a klasszikus müvek iránt. így például a második évfolyamban Shakespeare műveit a Mladá fronta 100 ezer példányszám­ban adta ki. ősszel a könyvesboltok és a CSISZ járási vezetőségei már harmadszor hosszabbítják meg a Máj-könyvek megrendelésé­nek határidejét és újabb je­lentkezőket is felvesznek. A megjelenő könyvek jegy­zékét a könyvesboltok és a CSISZ járási irodái, valamint a sajtó bocsátják az érdeklő­dők rendelkezésére. Az 1964-es évben a Máj­könyvek kiadásénál mind a há­rom kiadóvállalat igyekszik eleget tenni az olvasótábor ké­résének. Vajon ki ne szeretné elolvas­ni Anna Karenina lenyűgözően szép történetét, vagy ki ne szeretne olvasni a világhírű Kon-Tiki tutaj útjáról. Bizonyára nagy érdeklődés kíséri majd a Dal a Hyawatá- ró! című híres amerikai' köny­vet. A francia klasszikus iro­dalom kedvelői örülnek majd a Könny és bor című gyűjte­ménynek. Sok olvasó a szocia­lista államok irodalmával sze­retne közelebbről megismer­kedni. Ezek számára készítet­tük elő Dimov Dohány című háború után megjelent regé­nyét, a rokonszenves Borisz és a bájos Irina megható szerelmi történetét. Borový Richárd AZ ANYA Mirko P. október 10-én fel­mászott egy villanyoszlopra. Nedves ostorával megérin­tette a vezetéket. Eszmélet­len állapotban szállították a kórházba. Először csupa idegen ember érkezett a faluba. A házak mögött, a földeken túl árkokat húztak és betont öntöttek. Ta­vasszal és nyáron pedig vil­lanyvezetéket szereltek. Vasge­rendák emelkedtek a magasba és mint a mérleg karjai: szét­ágaztak. Mirkó már látott ilyen mérleget a vásáron. De ezek a hatalmas mérlegek itt moz­dulatlanul, egyenesen álltak, mint az emberek szétvetett ke­zekkel. Az elektromos vezetéket ta­lán valamely üzem számára szerelték fel?! Azután V alakú ágas-bogas drótvezetéket szer­kesztettek az ideérkezett szak­munkások. Amikor a sok drót keresztül-kasul össze-vissza- ságban még a földön hevert és a nap sütött a drótokra, fel-fel ragyogott a drót. mintha meg­annyi apró kicsi napocska vol­na. Mirkó csak nézte, nézegette az ujjvastagságú drótokat és sehogysem ment a fejébe, hogy a dróton keresztül majd ára­mot vezetnek. Megbámulta a drótokat és bármennyire ide- oda forgatta őket, lyukat a drótban mégsem talált. Haza is vitt az összecsavart drótokból. A fakamrában a titkos helyén őrizgette. Hébe-hóba előhozta s megérintette a drót egyik végét, majd a másik végét, de bizony híre-hamva sem volt a villanyáramnak. Valóban, hát milyen is az a villanyáram? Látható? — Apu, te már láttál villany­áramot? — tette fel a kérdést és talán már megfigyelted, hogy az áram, hogyan -megy keresztül a dróton. Majd arra a pillanatra gondolt, amikor náluk otthon először gyulladt ki a villanyfény. Mirko nem akart hinni a sze­mének, amikor kigyulladt a fény és úgy rémlett neki, mint­ha a szerelők tévedtek volna és tévedésből más drótot alkal­maztak volna, másat, mint amelyen keresztül a villany­áramot kell vezetni. Mert ami­kor a vízvezetéket szerelték, akkor megértette, világosan látta, figyelemmel kísérte a munkákat. De hogy is van az tulajdonképpen azzal a villany­árammal? Mert hát ha valamin keresztül vezetik, akkor a drótban kell, hogy helye is le­Köszönöm MATESZ Vagy húszán állunk a falu közepén, a hangszóró hívott ide, s most várjuk az autóbuszt. Színházba megyünk, rendkívüli eset ez falun, Csoltón ilyesmi nem igen történik. Persze, most sem Csoltóról van szó, Gömör- panyitra látogat a MATESZ. Szó, ami szó, vagyunk vagy húszán, az autóbusz most for­dul be erre a köves-gödrös- pocsolyás útra, rázódhatunk Panyit felé. Rövid történet ez, nem is igen szükséges hozzá félflekkes kommentár, ám meglepetés ez az autóbuszos figyelem. Mert ugye, sokat hallunk-olvasunk a MATESZRÖL, de hogy autó­buszt küld ki a környező fal­vakra, 10-20 emberért, nem is tudtuk. Általában a lelkesedésről nem is tudtunk sokat. Finom úriház a darab címe, szétlebben a függöny, s a szín­padon megjelenik Dulszka asz- szony. Nem kell félni, én most nem írok „színházi kritikát", nem is tudnék senkit sem elmarasztal­ni játékáért, annyira pompás és lelkes minden szó, minden moz­dulat. Én az emberek arcát fürké­szem, az egyszerű falusi lélek- kirajzotódást, meghatódást, azt ti hónapos-éves érlelödést, amely most végigreflektorozza az arcokat. Falusi emberek ... Sokat vitatkozunk manapság kultúránk helyzetéről. „Sema­tizmus, dogmatizmus“ — fel­villan bennem a gondolat, hogy vajon értik-e csak magát a szót ezek az emberek, kőműve­sek meg szövetkezeti tagok, akik itt nézik Zbysko és Hanka történetét. Aligha. Akkor pedig keresni kell tovább a hibát, az elzárkózott súg objektív okait. Ezekről az emberekről van szó, a magyar nemzetiségű falukról van szó, a kultúra hiányáról van szó. A MATESZ-szel kezdtem. Nos, vége a színdarabnak, az emberek arca még mindig fény­lik, csakhogy a MATESZ el­megy, várni kell megint egy évig vagy ki tudja meddig, s addig tompul a fény. Köszönöm MATESZ ezt az estet, de ezzel még nem törté­nik semmi. Megint visz az au­tóbusz, rázódünk az árkos-göd­rös úton. Egy tizenhatéves fiú átadná helyét Budiás Idának, de ö mosolyog, csak üljél nyu­godtan, én elállók Csoltóig. Me­gint fejtegethetném a lelkese­dés-problémát, mert ugye arról van szó. Itt áll mellettem Hanka is, a cselédlány, illetve... úristen, hiszen ez Szabó Ilonka, szer­vusz Ica, hát te...? Bután néz­hetek rá, amíg kezet szorítunk. Sehogy sem értem, hogyan lett belőle Hanka, együtt jártunk iskolába, most meg hipp-hopp, színésznő. Kavarognak fejemben a gon­dolatok, vállamon ül a falusi éj. Falu... falu..., száz meg száz falu Szlovákián végig, MATESZ meg csak egy van, tennünk kell valamit. Szabó Ilonka jár az eszemben, Icák, Katik, akik itt élnek közöttünk és nem tudunk róluk, t Nagykapostól Bratislaváig többszázezer falusi fiatal, fiú és lány, idősebb emberek, akik­nek néha felvillan homlokuk, hogy aztán ismét évekig várja­nak. Túlságosan centralizáló- dott kulturális életünk, Bratis- lava-Komárom: ez minden, az­tán 400 km-en keresztül sem­mi, semmi. Menthetetlenül szükség van újabb együttesek kialakítására, egyelőre legalább Kassán legálissá varázsolni az Oj Nemzedék csoportosulást. Irodalmi színpaddal, vagy 50 tagú énekkarral, táncegyüttes­sel rendelkeznek, volt már nyil­vános bemutatójuk is, sajnos, a meghívott „felsőbb szervek" képviselői nem jelentek meg a sikeres esten. Fontos problémáról van szó, a falu kulturális életéről, sür­gősen tenni kell valamit. BÁRCZI ISTVÁN gyen, amelyen keresztül az áram végigfut. Álmában mindig villanysze­relő volt. Villanypóznákat állí­tott fel, vasrudakat szerelt rá­juk és egy hatalmas katlanból villanyáramot vezetett a csö­vekbe. Az áram vörös volt és mintha forrna, hasonlóképpen mint amikor anyu eperlekvárt főz. S amikor a csővezeték csapját kinyitotta, akkor az áram beszökkent a csőbe és a Sátánhegy mögötti erdész­lakig szikrázott, ahol az ablak­ból azonnal fény áradt. — Apuka, jtflyen színe van a villanyáradnak? És miért nem látható? Mibe mehet az áram bele? Az emberbe is? Mirko megtudta, hogy a vil­lanyáram hatalmas erő és aki csak hozzányúl, máris megége­ti magát. De vajon igazat mon­dott-e apuka, hiszen Mirko látta, hogy a drótokon madarak is üldögélnek, még az ő ga- lambocskái is előszeretettel a drótra szállanak és semmi bajuk sem történik. Fel is mászott a galambdúc­hoz, megnézte a Sokol nevű kedvenc galambját és különös gonddal szemügyre vette a ga­lamb lábát. Semmi égési sebet vagy heget nem látott rajta, még egy olyan ici-picit sem, mint a gombostű feje. Vagy lehet, hogy akkor, ami­kor a galambok a dróton ültek, nem volt a drótban villany­áram? Vajon a madarak hon­nan tudják, hogy mikor van ott áram és mikor nincs, hogy pont jókor ülnek oda. Mirko elhatározta, hogy majd kitapasztalja. Másnap megfi­gyelte, hogy verebek ugrándoz­nak a drótokon. Csiripeltek, vígan voltak, mintha csak az udvaron, a vén körtefa ágain üldögélnének. Mirko hazafutott és felkat­tintotta a villanykapcsolót. Hát mégiscsak a drótban van az áram! S ha a drótban van, ak­kor belemegy a verebekbe is. Hát miért nem égnek el? És hogy van az, hogy nem félnek az áramtól? Mirko teheneket legeltetett nyáron át fent a dombon, a sűrű erdő szélén. Csak ősszel húzódott le a tehenekkel a hegyaljai rétekre. A legelő szélén ott állt egy hatalmas vadonatúj villanypózna. Frissen volt mázolva. Mirkőnak nagyon tetszett a színe, de szebb vol­na, ha vörössel festenék be a póznákat, hogy a pilóták már messziről lássák és akkor talán még térképre sem volna szük­ségük. Milyen könnyű is volna fel­mászni a vezetékre. Fent a szúrós hegyes drót. Rajta pedig tábla ezzel a felirattal: hozzá­nyúlni életveszélyes! Alatta pedig egy halálfej. Mirko szinte hallja, amint apu többször is figyelmeztette: nehogy eszedbe jusson felmászni arra a vil­lanyvezetékre. ígérd meg fiam, hogy még csak a közelébe sem mégy. — Becsületszavamra — fo- gadkozott Mirkó és csak mesz- sziről nézett fel a vezetékre. És a gerlicéknek szabad? Miért nem árt nekik a villanyáram. Október 10-én is legeltette a teheneket. Mirkó tüzet rakott és krumplit sütött. Hirtelen mintha valaki közeledett volna feléje, őzikék, őzikék — hang­zott innen is onnan is s a fiúk felugrottak. Az őzikék az erdő­ből futottak ki a rétre és azu­tán eltűntek a láthatárról. Még látni szeretném őket — és Mirkó a villanypóznához rohant. Minthacsak létrán mászna fel, úgy kúszott felfelé. Az őzikék a hegylejtőn eltűntek. Végleg szem elől vesztette őket. Jóska is mászni kezdett. Megfogóz- kodott a drótokban. Egy lendü­lettel máris fent termett, a lá­bai a levegőben lógtak. Pár pillanatig így maradt. Még egy nekilendülés — és máris fent lesz. Ilyen magasan még senki sem volt a fiúk közül. Csak a szerelők jártak erre. — Ott, ott, nézzétek, arra — és újból megpillantotta az őzi­kéket. Mirkó még magasabbra emelte a lábát, megfogózko- dott. Milyen más innen a ma­gasból p világ. — Gyáva, gyáva! — kiáltot­ták lentről a fiúk. — Ugye félsz? Félsz feljebb menni! — Jaj, hacsak én is felme-'' hetnék oda! — Már, hogy én félek? Ilyet senki se mondjon nekem! Több szó már nem esett. Mirkó még feljebb kapaszko­dott a vasrudakba és közben egészen megfeledkezett az őzi­kékről. Csak a drótokra ügyelt. Milyen közel is vannak ide. Hiszen ilýen drótja neki is van otthon és még fényesebb, csil­logóbb, mint ez. Ezek itt mint­ha megsötétedtek volna. Ha most nekilendülne, no most, — akkor máris elkapni a drótot. És elérné a póznj* ^tetejét. Még egy lendület! Most! Igaz, milyén is az a villanyáram és hogyan érezheti azt az ember? A madaraknak semmit sem csinál. Apukának sem muszáj megtudni, de mi történik, ha a fiúk beárulnak. Nem baj, majd ő is árulkodni fog rájuk. A nadrágszijban szorult az os­tora. Megfeledkezett róla, ki­húzza, csak úgy, nem is tudja miért és megsuhintja a csillo­gó drótokat. Mintha villámok cikáznának a szeme előtt. Csend. Teste élettelenül a föld­re zuhan. A villanypózna felett egy kis füstfelhő gomolyodik, mintha csak egy nagyobb lég­gömb lenne. Olyan szürke, mint amilyenre a póznát mázolták. S a füstfelhő egyre sűrűbb, majd elszáll a vén tölgyfák fölé, amerre az imént az őzikék futottak. A rádiőzene elnémult az is­kolaudvaron, a villanyfűrész egyet nyekkent és megállt. Két fiú torkaszakadtából kiáltozni kezdett. S-e-gít-séég! S-e-gít­Injekciót kapott. Majd mé­lyen elaludt, az álom mélysé­ges önkívületbe ringatta. A he­tes szobába vitték, ahol súlyos lábtöréssel az édesanyja feküdt. Mirkó csak késő délután éb­redt fel. Nem tudta hol van, csend, mélységes csend ural­kodott körülötte. De ki az, aki ránéz, ki az, aki az ágyánál ül? Nini, ismeri, nagyon jól ismeri, ezek a szemek, jaj, anyukám, akarta kiáltani — de az ajka csak ezt suttogta: anyu, inni adjál, olyan melegem van, min­den úgy éget, perzsel, jaj, de forró... 5. nap: az orvos a beteglapra bejegyezte: infúzió Larpartil oldattal. 6. nap: állapota javul. 8. nap: a sebeken szürkés- zöld genny mutatkozik. Kulti- vációra mintát küldtünk. STM félgrammos adagolásban. 10. nap: Nem, nem akarom — ordította Mirkó, amikor észre­vette, hogy átkötözésre viszik. Nem is ordított — üvöltött, tombolt. Az emberek rémülten hall­gatták, nem tudták elképzelni, kit nyúznak. Később a Mirkó hangja elcsuklott, ereje el­hagyta, miért nem segítenek rajta? Miért nem? Még az anyja sem? Mikor szűnik már meg ez a pokoli kín? És ami­kor már annyi fájdalom gyü- lemlett össze, hogy több már nem is létezhet, akkor elsöté­tült előtte a világ. Mi ez? Mi történik itt? Az ostor... a vil­lám cikázása, hol maradtak a gerlicék? Mi az... — M! lesz vele?, főorvos úr? Mentse meg! Mentse meg! — könyörög az anyja, miközben a fehér ajtóhoz támaszkodik. — Üljön le. Nyugodjon meg asszonyom! Beszélni szeretnék magával. Mirkó alszik. Hová gondol, nem, dehogyis, nem halt meg. Mi jut eszébe? A gyerek alszik, de beszélni akarok magával. séég! A villanypóznák felé mu­togattak. A járási kórházban az ügye­letes orvos a Lunda-Browder- féle táblázat szerint megálla­pította, hogy súlyos harmadfo­kú égésről van szó. A balkéz, a balváll, a lábfeje, térde, a talpa... Mirkó mozdulatlanul feküdt az ágyon, fogát összeszorította, arca élettelen, hamuszürke. 1. nap: plazma tranzfúzió — vérátömlesztés. Három óráig tartott, míg ki­nyitotta a szemét és csodál­kozva körülnézett. Végigmérte az eléje táruló fehér világot és figyelni kezdte a körülötte for­golódó orvosokat. Mi történt tulajdonképpen. Mi változott meg? Aha, az őzikék, de a mada­rak ... miért nem? Jaj, de rosszul vagyok. Messziről, mint­ha valami szörnyű fergeteg közeledne. Jaj, mi lesz ebből? Most valami jeges, hideg szél közeledik, de már nem tüzes. Anyukám édes, hol vagy? Mi ez? Az ereimben mintha tűz nyalábolna, perzselne, tüzelne, éget ez a villanyáram? Ég. Segítség, gyorsan oltsátok, oltsd! — Jó, hát csak tessék, be­széljünk. — Kedves anyuka! — idefi­gyeljen. A Mirkó állapota ko­moly, súlyos, válságos. Nem. Nem hal meg, de amputálni kell. — Amputálni? Le-vág-ni?! Mijét? — Nyugodjon meg. Azt akar­ja, hogy a gyermeke éljen? Amputálni kell a lábát és a ke­zét. És akkor alá kell frnia, hogy beleegyezik a műtétbe. Az anya dermedten hallgatta az orvost. A szíve hevesen do­bogott, az agyában egyik gon­dolat kergette a másikat. Hir­telen elsötétedett előtte a világ s a földre zuhant. Már nem érzett fájdalmat, minden meg­szűnt, mindennek vége. Mirkó sem érzett fájdalmat és az anyja se. Minden feloldódott a végtelen sötétségben. Az anyát ágyba fektették és Mirkőt is behozták abba a szo­bába. Itt voltak együtt. Itt, de valahol messze, nagyon messze arra jártak, ahová sz ember életében nem jut e!. (Folytatjuk) I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents