Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-07-30 / 30. szám
A nagy Edvard és a (Észak halhatatlan zeneszerzője) Ott, ahol Norvégia komor bércei ölelkeznek az örökzöld fenyvesekkel, ahol az északi fény szivárvány-aureolája világítja meg az éjszakákat, a fjordok hazájában látta meg százhúsz esztendővel ezelőtt a napvilágot Edvard Ha- gerup Grieg. Zeneköltészeti jelentősége abban rejlik, hogy eszméit, érzelmeit és gondolatvilágát — idegen befolyástól mentesen — hazája talajából, népéből merítette. Jóllehet műveiben ritkán használt fel népdalokat és nem is utánozta azokat, zenéje mégis annyira jellegzetesen nemzeti, hogy bírálói jogosan tekintik a norvég klasszikus népi zene megalapítójának. Vagy hogy hasonlattal éljünk, amit a magyaroknak Erkel Ferenc vagy a cseheknek Bedrich Smetana jelent, ugyanaz Grieg a norvégek számára. Tanulmányait Grieg Lipcsében végezte. Koppenhágában, Oslóban, majd Rómában élt, ahol Liszt Ferenccel is találkozott. Visszatérve hazájába megalapította a Norvég Zeneegyesületet. Azután bejárta egész Európát s mindenütt lelkes ünneplésben volt része. Dalait rendszerint felesége adta elő férje zongorakísérete mellett. Mély érzelmű kedélyét, ködös hazájának rejtelmes szépségeit visszatükröző műveit lélegzet-visszafojtva hallgatta a közönség. Lelki szeme előtt szinte kézzel fogható közelségben felsorakoztak a barlangkirály, a hegyimanók és a babonás nép képzeletében élő egyéb szága-alakok tündéri környezetükben. A mindezen meselényeket hajszálfinoman érzékeltető törékeny zene azután hirtelenül átcsap a dübörgő vízesések, a tomboló hullámverés és a harsogó égzengés eget-földet rengető pompás szimfóniájába. Bajos volna felsorolni Griegnek száznál jóval több szerzeményeit. Ehelyütt elég, ha rámutatunk arra a hatalmas alkotására, amellyel megzenésítette kora legnagyobb drámaírójának, Ibsennek világhírű „Peer Gynt“-jét. Mert a Peer Gynt — írójának ragyogó tehetsége ellenére is — csak Grieg által történt színpadi megzenésítése után vált tulajdonképpen halhatatlanná. Ha Ibsen drámáját nem is ismeri mindenki, alig akad ember, akit nem bűvölt el a „Solvejg dala“ vagy az „Aase halála“ című részletek örökszép dallama. Konsztantyin Pausztovszkij szovjet író meghatóan kedves történetet jegyzett fel a nagy zeneszerző élte alkonyáról, amelynek tartalmát kivonatosan ismertetjük magyar fordításban: A nyárutót Grieg Bergen környékén töl- tötte. Gombaillatukkal, lombzizegésük- kel különösen szépek ilyenkor ősszel a norvé- giai erdők. De még szebbek a tengermelléki hegyi erdőrengetegek, ahová elhallátszik a hullámtörés dübörgése. Köd terjeng a tenger felől szakadatlanul, a bőséges nedvességtől buján burjánzik az üde zöld moha, amely földig érő bársonyszőnyegek alakjában lengedez a faágakon. Kacagó madárfajta is lakozik a rengetegben: a visszhang. Alig várja, hogy elkapjon egy hangot, máris odapenderiti a sziklafalhoz. Barangolása közben két kis varkocs tulajdonosával találkozott egyszer az erdőjáró. Az erdőkerülő leánykája volt, aki fenyőtobozt gyűjtött kosarába. Teljes pompájában tündöklőit az őszi erdő. Ha az egész világon fellelhető aranyból és vörösrézből ezer és megannyi ezer apró levelet remekelne ötvöskéz, abból se futná az őszi természet pazar köntösére, amelyet az erdő borította hegyoldal öltött magára ünnepi dísznek. A színarany levelek különben is csak gyenge utánzatát képeznék a valódi nyárfalevélnek, amely tudvalévőén a madárcsicsergésre is megrezdül. — Hogy’ hívnak, kisleányom? — kérdezte Grieg. — Dagny Pedersen — válaszolta amaz halkan. Zavarában beszélt halkan, nem félelemből. Erre nem volt oka, mert mosoly áradt Grieg szeméből. — Milyen kár! — sajnálkozott Grieg. — Semmim sincs, amivel megajándékozhatnálak. Mert tudod, sem babát vagy hajszalagot, sem bársonynyuszit nem hordok magammal. — Van nekem egy öreg babám, anyutól kaptam — bátorodott neki a csöppség, — Régebben be tudta hunyni a szemét. így csinált, ni! A kisleány lassan lezárta szemhéját Mire újból feltekintett, Grieg észrevette, hogy szeme zöldes fényben csillog, amelyben ujjongva visszatükröződik az egész őszi lombsátor aranyos ragyogása. — De most nyitott szemmel alszik — fűzte hozzá a leányka nekiszontyolodva. — öreg emberek rosszul alszanak ... Nagyapa is egész éjjel nyögdécsel. — Ide hallgass, Dagny — szólalt meg Grieg — eszembe jutott valami! Meg akarlak valamivel ajándékozni, valami széppel... De nem most rögtön, hanem tíz év múlva ... — Jaaaj, az nagyon soká lesz! — De érts meg, az ajándékot először meg kell csinálnom. — És mi lesz az? — Azt megtudod később. — Hát maga egész életében csak öt vagy hat játékot tud összehozni? — tudakolta Dagny szemrehányóan. Grieg zavarba jött. — No nem egészen így gondoltam a dolgot — folytatta bizonytalanul. — Lehet, hogy az ajándék néhány napon belül elkészül. De kis gyermekeknek nem szokás ilyeneket adni. Én felnőttek számára készítek ajándékokat. — De én nem fogom elrontani, ha mindjárt odaadja, igazán nem! — környörgött Dagny és kabátujjánál ráncigálta Grieget. — Majd meglátja, hogy nem teszem tönkre! Hiszen nagyapának is van egy játékhajója üvegből, amelyet én szoktam leporolni... És még egy icipici darabkát se törtem le belőle. — Ez a Dagny kizökkentett egyensúlyomból — mormolta Grieg kelletlenül magában és azt válaszolta, amit felnőttek szoktak mondani, ha gyermekek kényelmetlen helyzetbe sodorják őket: — Te még kicsi vagy és sok mindent nem értesz. Szokjál egy kis türelemhez! Most azonban add ide kosaradat, hiszen alig győzöd már cipelni. Elkísérlek egy darabon és majd másról beszélgetünk. Dagny nagyot sóhajtott és átnyújtotta a kosarat Csakugyan nehéz volt, a jegenyefenyő tobozában sok a gyanta és súlyosabb, mint a többi tűlevelű fa termése. Amikor a fatörzsek között feltűnt az erdőkerülő háza, Grieg megszólalt: — Innen már elviszed hazáig magad is, Dagny Pedersen. Norvégiában sok a Dagny Pedersen nevű leány. Hogyan is hívják édesatyádat? — Hagerup — válaszolta Dagny, majd homlokát ráncolva megkérdezte: — Hát nem akar hozzánk bejönni? Van egy hímzett asztalterítőnk, egy rozsdavörös macskánk és egy hajónk üvegből. Nagyapa talán megengedi, hogy kezébe vegye. — Köszönöm a meghívást, de most nem érek rá. Isten veled, Dagny! Grieg megsimogatta a kisleányt és elindult a tenger irányában. A gyermek duzzogva követte tekintetével. Ferdén tartott kosarából fenyőtobozok hullottak a földre. — Valamilyen zeneművet írok majd számára — határozta el magában Grieg — és a kotta borítólapjára azt nyomatom, hogy: „Dagny Pedersennek, Hagerup Pedersen erdőkerülő leányának tizennyolcadik születésnapjára“. Bergenben közben semmi sem változott. Vidéki házából már régen eltávolíttatott mindent, ami a hangot tompítja: szőnyegeket, ajtófüggönyöket, párnázott bútordarabokat. Csak egy ócska heverőnek kegyelmezett meg, amelyen akár tíz vendég is elülhetett. Barátai tréfásan favágó-laknak nevezték a zeneszerző otthonát, annyira kongott az ürességtől. Egyedüli dísze a szárnyas zongora volt. De az ábrándos lelkületű zeneköltő fülét sok mindenféle hang üti meg a csupasz falak közepette is: hallja az Északi-tenger háborgását, amelynek hullámhegyei hömpölyögve törnek elő a sötétségből, a fölöttük száguldó vihart, amelynek süvítése rég letűnt időkről regél és — meghallja egy cérnahangú kisleány altatődalát, amikor álomba ringatja kőcb|báját. így van ez a világon. Csupán képzeletünkben nem halványulnak el soha a színárnyalatok, nem szakad vége a nyárnak, nem haldoklik a szerelem. Csak képzeletünkben lengedez szüntelenül enyhe szellő öröktavasz meseországa felől és tündököl az égen nappal is a hold sápatag sarlója. Csak fantáziánkban kacaghatunk Puskinnal, szoríthatjuk meg Dickens szikár kezét, láthatjuk meg Ophelia kék színű virágait a befagyott patak jégtakarója alatt. A képzelő erő végigkísér életünkön, mint a csörgedező forrásból nekiiramodó csermely vizét a felcsillanó napfény. Grieg zongoráján éppúgy felcsendült a szerelem dala, mint a magasztos felé törtető emberi' lélek féktelen szilajsága. Inas ujjai- nak ütésére felsírtak vagy kacagtak, majd tomboló viharként dübörögtek a fekete és fehér billentyűk, hogy hirtelenül elnémuljanak. A rákövetkező csendben azután még sokáig rezdült egyetlen vékonyka húr, mintha hamupipőke halkan szipogna. Grieg ilyenkor székében hátradőlve hallgatódzott, amíg az utolsó hangrezgés elhal a konyhában, ahol régóta egy picike tücsök lakott. Azután már csak a vízvezetékcsapból egy ütemmérő pontosságával aláhulló cseppek csobogása hallatszott másodpercszámláló módjára. A cseppek koppanása az idő múlására figyelmeztetett. Élnünk kell az idővel, ha alkotni akarunk, hogy elkészüljünk a tervezettel. Egy hónapnál is több idő telt el azóta, hogy Grieg belefogott Dagny Pedersennek szánt zeneművének komponálásába. A tél is beköszöntött, ködbe borult a város. Rozsdamarta hajók futottak be távoli országokból és nyögdécselve szenderegtek a faburkolatú hullámtörő ölelésében. Havazni kezdett. Grieg ablakából figyelte a szél paskolta, rézsütosan hulló hópelyheket, amint megakadtak a csupasz faágakon. Bármilyen gazdag szókinccsel rendelkezik egy nemzet nyelve, akármilyen változatos egy nép nyelvezete, emberi szavakkal képtelen kifejezni azt, ami a zenében rejtőzik. Grieg a gyermeki ártatlanságról, egy kisleány önfeledt boldogságáról írt akkoriban zenét. Alkotása közbpn szinte látni vélte a kisleányt, amint ragyogó szemmel, lélekszakadva szalad elébe. Karjait nyaka köré fonja, tüzelő arcocskáját odaszorítja borostás áliához. — Köszönöm neked! — rebegi anélkül, hogy tudná, mit is köszön. — Olyan vagy, mint a napsugár — szól hozzá Grieg gondolatban — mint a langyos szel- lőfuvalat, mint a harmatos hajnal! Szívedben fehér virág sarjadt és tavaszi illatárral tölti be egész életedet... Csak most ismertem fel az élet szépségeit! Bármit is mesélnek róla, hidd el, hogy csodálatos, hogy gyönyörű! öreg ember vagyok már, de egész életemet, tehetségemet és alkotó erőmet a fiatalságnak ajándékoztam ... Maradéktalanul és minden időkre. Ezért még nálad is boldogabb vagyok, Dagny. — Olyan vagy, mint a fehér éjszakák rejtelmes fénye. Te vagy a boldogság! Olyan vagy, mint a hajnalpír tündöklése. Hangod hallatán megrezdül szívem. — Áldott legyen minden, ami körülvesz, ami hozzád ér, amit megérintesz, aminek örülsz, amin elgondolkodsz. Ekképpen álmodozott Grieg és lejátszotta azt, amit gondolt. Sejtette közben, hogy meglesik. Sőt azt is tudta, kicsoda: a cinkék a szemközti fákon, a kikötőbe botorkáló besze- szelt tengerészek, a szomszédék mosónője, a picike tücsök, az égből aláhulló hópelyhek és hamupipőke foltozott ruhájában. Mindegyik a maga módján leste a kiszürem- lő dallamokat. A cinkék nagy izgalmukban hiába erőlködtek, hogy zsivajukkal túlcsicseregjék a zongora hangját. A kótyagos matrózok a lépcsőfokon ülve pityeregtek. A mosónő felegyenesedett, vizes kezefejével végigtörölte párától könnyező szemét és ütemesen ringatta fejét a zene hangjaira. A picike tücsök eiőkecmergett a cserépkályha repedéséből és Grieg felé sandított. Ä hópelyhek megrekedtek a levegőben, hogy el ne mulasszák a hangáradatot, amely aranypatakként hömpölygött a szabadba. Hamupipőke mosolyogva nézett maga elé a földre. Mezítelen lába mellett ott álltak az üvegcipellők. Válaszként a szobából kiáramló akkordokra összeütődve csilingeltek. — Ezt a hallgatóságot Grieg többre becsülte, mint a hangversenyeknek választékosán öltözködő, udvariaskodó látogatóit. Amikor Dagny tizennyolc éves korában befejezte iskoláit, apja nővéréhez került Kris- tiániába, Magda nénihez. — Hadd lásson világot, hadd szórakozzon egy kicsit — gondolta Hagerup Pedersen — Ki tudja, milyen sors vár reá? Talán egy becsületes, de unalmas férj? Vagy elárusítóleány lesz belőle egy vidéki fűszeresnél? Esetleg Bergen valamelyik hajózási vállalatánál helyezkedik el alkalmazotti minőségben? Magda színházi varrónő volt, férje pedig, Nils, ugyanott mint fodrász működött. A színház tetőzete alatt egy padlásszobában laktak, ahonnan ellátak az öbölben horgonyzó rengeteg hajóig és Ibsen szobráig. Dagnynak gyakran alkalma nyílott színház- látogatásra. Az előadások után azonban sokszor nem jött álom szemére, belesírt a párnákba és Magda néni nem győzte vigasztalni, ne higyjen vakon mindenben, amit a színpadon lát. Nils bácsi viszont ellenkező véleményen volt, különben — úgymond — nem volna színházra szükség. A házastársak végül megegyeztek abban, hogy a változatosság kedvéért hangversenyre viszik Dagnyt. — Mert a zene a lángész tükre — jegyezte meg Nils tudálékosan. A júniusi fehér éjszakákon szabad ég alatt rendezték a hangversenyeket a városligetben. Dagny számára fekete selyembársonyruhát kerített Magda néni a színház ruhatárából, mert Nils szerint jobban érvényesül a sötét szín a világos éjszakában. A hangverseny kezdetét összeegyeztették a naplementével, amelyet akkori szokás szerint mozsárlövéssel jeleztek. Az éjszaka olyan világos volt, hogy a hársfalomb között meggyújtott fények csupán az ünnepi hangulat emelését szolgálták. Dagnynak hirtelenül úgy rémlett, mintha az ő nevét emlegette volna az a frakkos férfi, aki bejelentette az egyes műsorszámokat. De mivel nem volt biztos benne, először bácsijától tudakolta: „Te szólítottál talán?“ De Nils már csodálkozással, vegyes megilletődéssel meredt unokahúgára, Magda pedig zsebkendőjét tartotta szája elé zavarában. — Oda hallgass! — figyelmeztette izgatottan Dagnyt, amikor a bemondó újból megszólalt az emelvényen: — Az utolsó sorokban ülő hallgatók úgy látszik nem értették meg szavaimat. Ismétlem tehát: a zenekar most előadja Edvard Grieg híres zenemüvét, amelyet a szerző Hagerup Pedersen erdőkerülő leányának, Dagny Pedersennek komponált annak tizennyolcadik születésnapja alkalmára. Dagny olyan mélyet lélegzett, hogy szúrást érzett mellében. Ezzel a lélegzetvétellel akarta feltörő könnyeit visszafojtani, de nem sikerült. Kénytelen volt fejét lehajtani és két keze tenyerével elfödni arcát. Mire felcsendültek az első akkordok, képtelen volt a zenét tudatosítani. Belsejében viharos érzelmek tomboltak. Csak fokozatosan ébredt tudatára, hogy pásztorkürt szól valahol kisleány a kora hajnalban. Százszólamú visszhangja« ként a vonósok kara válaszolt. A dallam egyre öblösödött, emelkedett, szélsebesen süvített, fák koronája fölött száguldott, leveleket tép- desett, ringásba hozta a rétek fűszálait, majd hűsítő cseppeket verdesett arcába. Dagny szinte érezte a zenéből feléje áramló szélrohamot és nyugalmat erőltetett magára. Csakugyan! Ez volt az ő erdeje, a hegyőr-' mok, a pásztorok kürtjének dallama, a tenger mormolása! Üveghajók táncoltak a tajtékzó habokon, vitorlakötélzetük között a vihar orgonáit. A félelmetes hang egyszeribe lehalkult, hogy átmenet nélkül meghitt gyöngyvirág-csilingelős- sé és trillázó madárcsicsergéssé szelídüljön; hogy gyermekcsacsogássá enyhüljön vagy leánydallá változzon, akinek ablakára egy marék homokot hajított szíve választottja. Dagny már hallotta ezt a dalt... otthon, a hegyeken. És a darab komponistája? Persze, hogy ő volt az a deres hajú férfi, aki segített neki a fenyőtobozzal telt kosarat hazavinni. Ő volt az, Edvard Grieg, a varázsló, a nagy zeneszerző! Akinek szemére hányta, hogy nem tud elég gyorsan dolgozni. Ez volt tehát az ajándék, amelynek átadását tíz év előtt helyezte kilátásba. Dagny már nem törődött környezetével, ha« nem szabad folyást engedett könnyeinek:' örömkönnyeket hullatott, a hála könnyeit. A zene közben betöltötte a föld és a város fölött úszó felhők közötti egész térséget. A hanghullámok megrezegtették a felhőgomo- lyagot, foszlányai közül kikandikáltak a csil- lagok. Mintha ismerős hang ütötte meg volna fülét: „Té vagy a boldogság! Te vagy a hajnalpír tündöklése!“ Elhangzottak az utolsó akkordok és felzúgott a tapsvihar. Dagny lassan a kijárat felé indult. Mindenki megfordult utána, hiszen neki szentelte a nagy zenész halhatatlan művét. — Miért nem él még? Ha most megjelenne, dobogó szívvel rohannék elébe, átkarolnám nyakát és odasimplnék borostás áliához és egyetlen szót rebegnék, hogy „Köszönöm!" — Miért? — kérdené a mester. — Nem tudom, talán azért, hogy nem felejtett el... vagy kinyilatkoztatásáért, hogy az élet szép és élni érdemes... Dagny a néptelen utcákat rótta, mint a holdkóros. Magda és Nils távolról követték észrevétlenül. — Még alig derengett, de egyes házak ablaküvegein már az északi hajnalpír játszadozott. Dagny végre megállt a tengerparton. Összekulcsolta kezét és tekintetével gépiesen követte a kikötőből kifutó hajók imbolygó lidércfényeit. Különös, felemelő érzés hatotta át egész lényét, amely eddig csak tudat alatt, bizonytalan körvonalakban lappangott benne. Végül csengő kacajra fakadt, széttárta karjait és hangosan felkiáltott: — Hallod-e, élet? Szeretlek! G—k ILLYÉS GYULA: Havazó nyárfák Hordja a nyárfák pölyhét, fehér bolyhát a szél; hó! — mintha ha ömölnék Tél ez, igazi tél Lebeg az óriási fákról oly sűrű hó — nyakfölvetve se látni, hol rikong a rigó! Rigó zeng, nap süt, érik arrébb meggy, málna: lent a kék tó partján végig irokéz-had kereng. Bokáig ér a hó már, pucér gyerek szalad; dől fehéren az orkán, de mami is kacag. Hull, hull, hull szerte-széjjel — mennyi emlék vele! _ leng zöld lomb közt a tél eltévedt sír-szelleme! Milyen könnyű feledni! Kinyitni a szívet, játékba belemenni, hogy másképp is lehet! Próbálhatnátok vélünk valami szabadabb társulást, ti kivénült évszakok, egy mai tánclépést, — maradi őszök, telek, nyarak!
