Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-07-02 / 26. szám
JÁN ŠIMONOVIČ: Szántóföld Magasa» a szántó felett madár száll, olyan lágy és tiszta, mint a leányok lábnyoma. Alul a földben rozs pezseg, csírázik, mint emlékezetben a szavak. Tűz a szántón, s a tűz reggeli halk beszélgetése, a füst úgy tódul a madárhoz, % mint könnycsepp felé az ököl. És minden felett felhők a szélben, mintha a fáradt földművelő örömszobával az agyában kabátját vetné. » A madár lehullt, mintha a szemed hunytad volna be, És a nagyapám karja, amely most már gyökér lett a földben, súlyos és, mint a folyó, simogató kéz parasztos a felszántott mezők ráncaiban is még feltűnt nekem. Fordította: PETRIK JÓZSEF w Capek-darab Budapesten Higgadtan, tárgyilagosan! HOZZÁSZÓLÁS kitérővel Szinte divat lett möstanában a színházi válságról írni. A cikkek többsége a technika okozta konkurrenciára hárítja a fele- lösséget. A rádiót, a filmet, és természetesen a televíziót okolják. Čapek Rablójának előadásával a budapesti Madách Színház nyilván hozzá kívánt szólni ehhez a vitához: lám, igazuk vem azoknak, akik érdektelen daraboknak tulajdonítják a válságot. Čapek ma már a cseh irodalom halhatatlanjai közé tartozik, Ez a darabja azonban, amely negyvenhárom esztendővel ezelőtt látott napvilágot, nem tartozik a szerző legjobb darabjai közé. Szimbólumsora magán viseli a korai expresz- szionizmus sajátjait. Dehát miről is szól a mű? Tulajdonképpen egy lángralob- banó érzésről, melyet a szerelmeseken kívül mindenki el akar fojtani. A rablót, a szív- rablót, az ifjúságnak, a szerelemnek, a forradalmiságnak a jelképét legádázabbul azok üldözik, akik ezeket az érzéseket életük során mindig elfecsérelték. A rabló eltűnik. Útját csak a madarak csicsergése jelzi Az elég nehéz, kicsit avult szöveget kitűnő előadás tolmácsolta. Mindenki jó volt — sőt kitűnő. Nem is tudom, mivel kezdjem. A lapokban folyó viták annyira szerteágazók, olyan sok mindent érintenek, hogy az ember nem tudja, mit ragadjon meg. mihez szóljon hozzá, mivel kapcsolatban mondjon véleményt... De a bizonytalanságnak ez csupán az egyik oka. A másik az, hogy a sok-sok nagyon is nyilvánosság elé kívánkozó egészséges és vitaképes gondolat mellett olyan megnyilvánulásokkal is találkozunk, amelyek kritikán aluliak, amelyek kétségessé teszik a vita komolyságát és színvonalát. Az öntelt „ki vagyok én“ alapon született, vagy csupán indulatok diktálta „véleményekkel“, alaptalan rágalmakkal és eleve csalhatatlannak hitt nézetekkel ugyanis felesleges és nem Is lehet vitázni ... De higgyük, hogy gz ilyesmi előfordulása csak szubjektív értelmezésből eredő fel- tételezés, higgyük, hogy a viták minden, személyeskedést kizáróan — komolyak, színvonalasak és egyedüli szándékuk a hibák kiküszöbölése, a nemes ügy: a szocializmus ügyének szolgálata. Ilyen értelemben érdemes, lehet és kell vitatkoznunk. Vitáinknak azonban még így i 9 szervezettebbeknek és átgon- doitabbaknak kellene lenniük. Az olyan eszmecsere ugyanis, amelyik bábeli nyelvzavarrá fajul — a legjobb szándéka ellenére is — igen keveset vagy semmit sem ér. A mi vitáink pedig kissé már ilyen „nyelvzavarra“ hasonlítanak. A rossz gyűlésekhez hasonlóan mindenki hajtja a magáét, mindenki elmondja, amit a legfontosabbnak vél (ami egyébként sok jó elemet tartalmaz és más alkalommal hasznos is lenne), de ami nem tartozik szorosan a vitatott kérdéshez, így azután hovatovább elfelejtjük, hogy tulajdonképpen miről is folyik a vita, s a jámbor halandó, aki szintén szeretne véleményt mondani, nem tudja, mihez szóljon hozzá... Vagy hajtsa ő is a magáét? Jő, jó — de akkor mi lesz a megvitatni szánt kérdéssel? A „szerteágazás“ inkább a Hétben folyó vitára vonatkozik. Az Üj Ifjúság vitája általában a tárgynál marad. Itt csupán az kifogásolható, hogy ömlesz- tik a vitát. Gyors egymásutánban vitát indítottak: a Magyar Területi Színházról, a tanítók munkájáról, a Magyár Népművészeti Együttesről, a dráma- fesztiválról és általában a mü- kedvelésrői, ami nem baj, hiszen mindegyik témakör lényegében azonos kérdést: kulturális életünk kérdését érinti. Csakhogy: a sok vita következtében elsikkadnak egyéb fontos kérdések, másrészt egyetlen lap teherbírását ennyi problémafelvetés nagyon meghaladja. Különösen akkor, ha a szóban forgó kérdésről más lapban is vitáznak. Az együttessel kapcsolatban például a Hét tette le az első garast. Bizonyára nem olyan szándékkal, hogy amit Mács József mondott, az már törvény és a hozzászólás ki van zárva. A Mács írásra reagáló véleménynek tehát szerintem nem az Oj Ifjúságban, hanem a Hétben lett volna helye. Vagy — ha a lap úgyis vitázni készült a kérdésről — Mács cikkének kellett volna az Oj Ifjúságban megjelennie l... Mindegy! A lényeg az, hogy az amúgyis kis erőt nem szabad ennyire szétforgácsolni, a közös cél érdekében nem szabad ennyire csupán a saját hadállások biztosítására gondolva harcolni. Lehet, hogy a két fél nem tudott egymás szándékáról. Ez egyébként egész életünkre jellemző: ketten vagyunk a csárdában, három felé húzunk és külön-külön is tíz dolgot akarunk ... Az ily«! „objektív körülmény" azonban mitsem változtat azon, hogy az irányítás nélküli, szétforgácsolt ütközet azzal a következménnyel járhat — és az Üj Ifjúság esetében jár is, ami a lap vitáinak másik fogyatékossága — hogy a csata erőtlenné válik, a harcosok az „ellenség“ helyett egymást lövik ... A harmadik, ami szerintem ugyancsak fogyatékosság: túl sok a felesleges vita. A vita kell, a vita jó, de csak akkor, ha nélküle lehetetlen dolgozni, ha a vita problémát old meg. Ha munka helyett is csak vitatkozunk — a vita semmit sem ér. Sőt — mivel fogyasztja az energiát és visszatart — káros. Márpedig néha ilyesmi is előfordul: vitatkozunk, ahelyett, hogy dolgoznánk, ahelyett, hogy tényleges munkával segítenénk a hibákat kiküszöbölni... Többek között arra is gondolok: jó cikket, jó verset, jó könyvet anélkül is írhatnánk, hogy vitatkoznánk a jó cikk, a jó vers és a jó könyv fogalmáról... Nehogy félreértés történjék: az erről szóló vita nagyon kell. Csakhogy a jó cikket, a jó verset, és a jó könyvet egymagában még a legjobb vitá sem helyettesítheti. Ezt egyébként mindannyian tudjuk. Sajnos, sokszor mégis inkább vitatkozunk ahelyett, hogy... de nem folytatom. Ez a gondolatsor messzire vezetne és nem erről akarok beszélni. A vitattak a műkedvelésre vonatkozó részéhez szólok hozzá. Ezt a kissé hosszúra sikerült bevezetőt elöljáróként csupán azért mondtam el, hogy: lám, lám, lenne miről beszélni a mi munkánkkal kapcsolatban js. Mi sem vagyunk angyalok, sőt még szakmánk igazi mesterei sem vagyunk. Pedig mi a hivatásunkat végezzük, méghozzá fizetésért. A műkedvelők viszont ingyen, jó szándékból dolgoznak. Nagy áldozatok árán érik el azt is, amit egyesek most szükségtelennek, gyengének vagy rossznak minősítenek. Az áldozathozatal természetesen nem jelentheti azt, hogy nincs helye a bírálatnak, elégedjünk meg azzal, ami van. Kell korholni, kell bírálni. De ne azokon verjük el a port, akik munkájukért csak dicséretet érdemelnek. Cselényi László és Tözsér Árpád szándéka jó. írásaik (Senki földje. Üj Ifjúság, 1963 május 28. Egy kritérium szót kér. Hét, 1963. június 9. Volt, nincs, lesz? Üj Ifjúság, 1963. június 4.) lényegileg a többért, a jobbért, a magasabb színvonalért szállnak síkra, — ami helyes. Hogy sokat vállalnak? Hogy fiatalos ábránd azt hinniük, hogy minden az ő vállukon nyugszik, hogy mindent ők hivatottak megoldani? Igen, de ha mások hallgatnak, miért ne éreznék hivatásnak ók a szellemi offenzíva megindítását? Annál is inkább, mivel mint kpltők — hazai viszonylatban — élvonalbeliek és szavukat figyelik... Szerintem jogosan szólnak, jogosan kezdeményeznek. Dicséretükre legyen mondva az is, hogy mindegyik cikkükben számos olyan észrevétel van, amin érdemes elgondolkozni és ami nagyon megszívlelendő. Ha mégis vitatkozom velük, azt a dolgokhoz történő hozzáállásukért, néhány tévedésükért és tájékozatlanságukért teszem. Mindenre természetesen nem térek ki. Csupán néhány kérdésről — néhány gondolatfoszlányt mondok el. Igaz, hogy mind a drámafesztiválnak, mind a szavalóversenynek nem volt kielégítő a színvonala. A számos negatívum mellett azonban számos pozitívummal is találkoztunk. Nem beszélve a drámafesztivál tömegjellegéről, ami szintén eredmény, a szavalóverseny keretében például nagyszerűen sikerült a bratislavai Színművészeti Főiskola magyar hallgatóinak a Korunk és költészetünk című irodalmi összeállítása. Erről mégis — éppúgy, mint egyéb eredményről — egyáltalán nem, vagy alig olvastunk egy-két elismerő szót. Tudjuk, hogy a „jó bornak nem kell cégér" — ami jó, az önmagában is jó, anélkül, hogy dicsérnénk ... Csakhogy: az olvasót nemcsak a hiba, a fogyatékosság, hanem a siker, az eredmény, tehát, ami jó az is érdekli. Hiszen ő az újságtól a tárgyilagos tájékoztatást várja. Tárgyilagosan tájékoztatunk? Nem mindig! Néha túl sötét szemüvegen keresztül nézünk, előszeretettel keressük a hibákat és indulatosak vagyunk. Az indulat pedig nemcsak rossz tanácsadó, de mint fokmérő is megbízhatatlan. Cselényi a Senki földje című írásában azt írja: „ha kulturális életünknek volt területe (márpedig volt!), amellyel soha senki nem törődött, amelyről nyilvános fórumon soha szó nem esett, akkor a műkedvelés ez a terület“. A mondáf első részére vonatkozóan, hogy „amellyel soha senki nem törődött“ csak any- nyit: mit csináltak és csinálnak a művelődési otthonok, a társadalmi és tömegszervezetek — közöttük a Csemadok — amelyeknek többek között a műkedvelés szervezése, irányítása és támogatása is hivatásuk? ... Az lehet, hogy a műkedveléssel keveset vagy rosszul törődtünk és törődünk. Az azonban, hogy „soha senki nem törődött“ velük — nem igaz! A mondat második részére vonatkozóan —, hogy „nyilvános fórumon soha szó nem esett“ (mármint a műkedvelésről) — annyit: cikksorozatokon kívül, amelyek műkedvelőink sajátos problémáit, közöttük a színjátszást tárgyalták, egy tucat vagy ennél is több cikket sorolhatnák fel, amelyek lapokban — tehát: „nyilvános fórumon“, — többek között az Üj Ifjúságban is megjelentek ... Ebben az esetben is lehet: talán keveset és rosszul foglalkoztunk a műkedveléssel. De foglalkoztunk. Az ellenkezőjét állítani — tévedés és tájékozatlanság! Tőzsér a Volt, nincs, lesz? című cikkében nem állítja, — (a kérdőjelből legalábbis erre következtetünk) — csak feltételezi, hogy „műkedvelő mozgalmunknak addig volt igazán értelme, míg a falusi tömegeket írni, olvasni és beszélni tanította s akkor lesz majd megint, amikor heti tíz-húsz órát fogunk dolgozni". Vagyis — cikkéből következésképpen: — a mükedvelésnek volt és lesz, jelenleg azonban nincs értelme. Vizsgáljuk meg a kérdést kicsit tüzetesebben. Egyrészt a mükedvelés szerepkörének e tisztázása céljából, másrészt, hogy Cselényinek a „nyilvános fórumon soha szó nem esett“ állítására „konkrétummal“ is válaszoljak, az Üj Szó 1963. április 20-i számában megjelent Hogyan tovább? című cikkéből idézek: „A műkedvelés nem más, mint társadalmi szükségletből létrejött kollektív tevékenység: művészeti tömegmozgalom. A benne részt vevő ezreken kívül milliókra gyakorol nevelő hatást. A szereplési vágy, a tanulási kedv, az ismeretterjesztés és a közlés vágya hozta létre és tartja életben. A tömegek számára egyrészt a művészi alkotás tapasztalatát és iskoláját, másrészt a művészeti nevelés egyik eszközét jelenti. Ezreknek és ezreknek kitölti a szabad idejét, millióknak közvetít műsort. Lehetőséget nyújt a művészi kifejezés vágyának és a magukban tehetséget érző emberek tevékenységének kibontakoztatására s olyan tömegeket indít el a művelődés útján, amelyeket más módon nehéz lenne erre megnyerni. A művészettel történő aktív foglalkozás révén felkelti a művészetek iránti vágyat, a művészetek megismerésére és sze- retetére nevel... Az együttesek tevékenyen- közreműködnek a különböző politikai, gazdasági és kulturális feladatok megoldásában, szerepet vállalnak társadalmi és családi ünnepeken. Előadásaikkal, művészi nevelőmunkájukkal felbecsülhetetlen jelentőségű munkát végeznek az üzemekben, szövetkezetekben, munkásszállásokon, falvakon, tanyákon és általában mindenütt. A műkedvelés végső soron: szórakoztató, nevelő, ízlésfejlesztő, közönségetszervező — játék és művelődés... Mivel nem időleges, nem egyszerűen művészpótló és nem csupán szórakoztató jelenség, hanem elsősorban közönségszervező — városon éppúgy szükséges, mint falun“. Ha ilyen és nem csupán a „produkciót“ szem előtt tartó értelemben tekintünk a műkedvelőkre, és szerintem — össznépi érdekből — ilyen értelemben kell, hogy e kollektív tevékenységét értékeljük, akkor azt hiszem, nyugodtan kimondható: a műkedvelésnek nemcsak volt és lesz, ma is van — nemcsak „értelme“ —, de hivatása és küldetése is! Arról természetesen lehet és kell beszélni, hogy műkedvelésünk milyén színvonalú, hogyan végzi a művészi alkotás és a művészeti nevelés feladatát. A sok beszéd, és a sok vita helyett azonban itt is többet érne, ha tényleges munkával: az együtteseket értékelő beszámolókkal, iránytmutató cikkekkel segítenék a mozgalmat. Tőzsér Egy kritérium szót kér című a Hétben megjelent cikkében „ósdi nézet“-nek minősíti azt a felfogást, „hogy rossz, de legalább hazai“. Ez — fűzi tovább a gondolatot — „lehetett haladó a Kossuth- korban és az iparban, de semmi esetre sem haladó a szocializmus tizennyolcadik évében s az irodalomban“. Hogy Tőzsér mit tart haladónak és mit nem, az az 6 dolga Hogy milyen alapon viszonyítja a kettőt — (mármint a Kossuth-kort és a mienket) — nem tudom. De hogy a népeknek: nemzeteknek és nemzetiségeknek nemcsak joguk, de kötelességük is saját kultúrájuk ápolása és támogatása, — azt tudom. És tudom azt is, hogy a hiányosságok kiküszöbölésének nem csupán a behozatal, nem csupán az „import" az egyedüli módja. Mit szólna például Tőzsér és Cselényi, ha a drámaírók arról kezdenének cikkezni: nem kellenek a Tőzsér és a Cselényi versek, olvassuk Illyést, Benjámint, Juhászt, és Garait — Tőzsér szavaival: — „fordítsuk le a cseh és szlovák dráma- irodalom“ (pardon: versirodalom) „legjobbjait —, de igazán a legjobbjait“?... Ez a nézet egyébként — szintén nem új, sőt nagyon „ósdi“. Nagyon helytelen, ha azon az alapon, hogy „rossz, de legalább hazai“ a selejt előtt hányunk szemet. Ez a felfogás legalább olyan káros, mint amikor munkánkban semmi jót se látunk és semmi jót nem ismerünk el. Vessük hát el a selejtet, de vigyázzunk: a fürdővízzel nehogy a gyereket is kiöntsük. Ami Tőzsérnek azt a nézetét illeti, hogy „A színvonal a művek és a műkedvelők között majd kiegyenlítődik“ — talán igaza van. Csakhogy pillanatnyilag ezen a téren is sokkal több a fordított példa: nem a nagy művek révén vált színvonalassá a műkedvelés, hanem a műkedvelők kezén csökkent a nagy mű (ebben az esetben a nagy színdarab) értéke ... Az mindenesetre biztos, hogy jó művekkel a műkedvelők esélye is nagyobb, mint jó müvek nélkül. Ismételten: Tőzsér Árpád és Cselényi László cikkének problémafelvetése és szándéka (hogy emeljük a színvonalat és tegyük jobbá kulturális életünket) - jó. A higgadtabb hang, a tárgyilagosabb szemlélet és a nagyobb Szakértelem természetesen növelte volna szándékuk és mondanivalójuk értékét. Szerintem azonban írásaik — annak ellenére, hogy több kérdésben tévednek — így is hasznosak. Ha másért nem, legalább azért, mert nagyon fontos és megoldásra váró kérdésekre irányították a figyelmet. BALÁZS BÉLA A szívrabló és Mimi, akinek a szívét elrabolják (Fölttp Zsig- mond és Vass Éva).
