Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-07-02 / 26. szám

ES 3ÁNOS: 5. — Igen. — Nagyon megörültem, ami­kor tegnap itt újra találkoz­tunk. Teri nem nézett rá. — Vasárnap műsoros est lesz a kultúrotthonban, — mondta János. — Énekesek lépnek fel. Mi lenne, ha szórakozottságból két jegyet vennék, és az egyi­ket magának adnám? — Mit feleljek? — Azt. hogy eljönne velem az előadásra. — Gyárban dolgoztam. Kine­vetnék, hogy ilyen partnernője van. János megfogta a lány kezét. — Ne beszéljen csacsiságot. A másik szobából hangos ne­vetés hallatszott. Teri elhúzta a kezét, az ajtó felé fordult. — Min gondolkozik? — kér­dezte János. — Jó, hogy ez az ajtó nem tükör, — mondta Teri. — Ha az volna, meglátnám, milyen siralmasan fogok kinézni maga mellett. Az ajtó sarkig kinyílt, Baby állt a küszöbön, halásznadrág­ban, blúz nélkül Arca piros volt, haja kócos. — Zálogba került a blúzom, — mondta. — Gyere, Teri, tő­led váltjuk ki a zálogokat! Teri becsomagolta a lemezt és átadta a vevőnek. A vevő fizetett és elment. Baby lustán a pultra támasz­kodott; szűk ruhában volt, csí­pője kiállt. A forgalmas utcát figyelte. — Helyes fiú ez a Barta doktor, ugye? Teri nem felelt. — A sebészeten dolgozik ? ... Teri! — Tessék. — A sebészeten dolgozik? — Barta? Igen. Azt hiszem. — Ha megkérné a kezemet, percig sem haboznék, — mond­ta Baby. — Autója van? — Nem tudom. — Ha nincs, előbb-utőbb biz­tosan lesz. Ugye, te is hozzá­mennél ? — Bartához? Baby bólintott, cukorkát tett a szájába. — Nem tudom, — mondta Teri. — Nem gondolkoztam rajta. — Nagyon helyes fiú, — mondta Baby. — Gérard Phi- Iipre hasonlít. Egy kicsit. — Elment a pulttól. — Megyek. Pá, szívem. Valamelyik nap beugróm hozzátok. Teri a kirakaton keresztül látta, hogy egy göndörhajú fiúhoz csatlakozott, akinek motoros-szemüveg volt a hom­lokán. Kis idő múlva Lévai Laci lé­pett a boltba. Zöld lódenkabát- ban volt, kalapját kezében tar­totta. — Erre jártam, — mondta. — Színdarabot próbáltunk. Gondoltam, benézek. — Fáradt vagyok, — mondta Teri. — Jó lenne már haza­menni. — Jöjjön, hazakísérem. — Meg kell várnom Vera nénit. Laci a pultra tette kezét. — Nagy fába vágtam a fej­szémet, — mondta zavartan. — A „Dulszka asszony erkölcsét" akarjuk előadni Ismeri? — Nem ismerem. — Egy úri családról szól és egy szegény cselédlányról. A fiatalúr teherbe ejti a cseléd­lányt ... Nehéz darab. A cse­lédlányt Köböl Mari játszana, de sehogysem megy neki... Nehéz szerep. Nem vállalná el? — Nincs tehetségem az ilyes­mihez. — Megpróbálhatná. Teri megrázta a fejét. — Kár, — mondta Laci. Teri elfordult, a polcokat nézte. Laci elment a pulttól. Teri visszafordult. — Már megy? Laci a kalapját nézegette. — Holnap elhozom magának Tóth Árpád verseit. Nagyon szép versei vannak. Teri a körmét kezdte reszel­ni. — Nem hiszem, hogy lesz időm olvasásra. Laci az üzlet közepén állt. János sietett be az ajtón. — Bemutatom magának Lé­vai Lacit, — mondta Teri és kijött a pult mögül. — Jó bará­tok vagyunk. Ugye, Laci ? — Igen, — mondta Laci. — Örvendek. Doktor Barta. — Lévai. , — Ha megengeded, — mond­ta János, — tegezni fogjuk egymást. Közénk tartozol, nem? — Ahogy parancsolod. — Én János vagyok. Majd utólag megisszuk a pertut. Most nincs időm Nem harag­szol? — Dehogy. Terihez fordult. — Befejezzük a tegnapi be­szélgetést. Kikereste a lemezt ? — Igen. Bementek a pult mögé. Fel­tettek egy lemezt a kofbngra. — Viszontlátásra. — mondta Laci. Nem. vették észre, hogy ei akar menni. A járdán megállt, összeszo­rította a fogát. Ogy érezte magát, mintha púpja nőtt vol­na. — ☆ — Kató bement a ligetbe. Meg­látta Jánost, aki a szélső pá­don ült. Odament hozzá. Olyankor bolondokat beszél az ember. Valami viccet mondtam az autó rúgószerkezetéröl. Em­lékszel ? A bor beszélt belőlem. — Gazember. — Nézd, Kató... A te érde­kedben kérlek, fejezzük be ezt a dolgot. Kató nem vette le róla a szemét. — Szép volt, gyönyörű volt, — mondta János s cigarettát vett ki a zsebéből, — sohasem felejtem el... De most már be kell fejeznünk... A te érde­kedben kérlek... — Miért hangsúlyozod ezt annyira ? — Azt mondtad, féltékeny a férjed. — Mikor megismerkedtünk, másképp beszéltél. — Uralkodj magadon. Az ember nem élhet örökké egy kábulatban. Sajnos, férjnél vagy, el kell válnunk egymás­tól ... Bele kell tö- ődnünk. — Elválok az uramtól. — Na és? — Mit: na és? János feléje fordult. — Kató, nagyon kérlek, térj magadhoz. — Megengeded, hogy leül­jek ? János a támlára :ette könyö­két. — Tessék. Kató leült, egymásra vetette szép lábait. — Nem lesz jó, ha együtt látnak bennünket, — mondta János. — Mi van veled? — kérdez­te az asszony. — Miért ? — Tegnap nem jöttél ki. Ki­lencig vártalak. — Ja igaz. Ne haragudj, sok dolgom volt az osztályon. Kató idegesen mozgatta a lábát. — Emlékszel, mit mondtál Zólyomban ? Elfelejtetted ?... A vár mellett. Amikor a fa alatt álltunk. — Ahol azt a remek külföldi kocsit láttuk ? — Igen, — mondta Kató és lenézett a cipőjéie. — Azt mondtad, én vagyok az a nő, akire diákkorod óta vártál. — Az emberek körülállták, — mondta János. — Bámultak rá, mint borjú az új kapura. Kató ránézett. Pár pillanatig hallgattak. — János... Ne légy kegyet­len hozzám .. Kockára tettem a hírnevemet... Azt mondtad, nem törődsz semmivel, csak szeressük egymást... — Kicsit spicces voltam. — Gyűlöllek, — mondta az asszony, és elfordult. — Holnap hazajön a férjed, — mondta János. — Okosan kell viselkednünk. — Körmét nézegette. — Találkozhatunk ezután is, csak nem olyan sű­rűn, mint eddig ... Át akarta fogni az asszony vállát. Kató felállt, a pad piros támláját babrálta, melybe két név volt bevésve: Ica, Feri, Elővette a zsebkendőjét. — Légy okos, kedvesem, — mondta János. Az asszony megtörölte a sze­mét. Lassan elindult. Tűsarkú cipője pontokat hagyott a pad előtt a puha ligeti úton. — ☆ — —• Szerintem nem keltene abbahagyni ezt a dolgot, — mondta Dunbi. — Puha vagy. Más taktikát kell alkalmaznod. Laci a borospoharat nézte. — Ezek után? Dunai teletöltötte a pohara­kat. A háló ajtaja nyitva volt, Laci Dunainé szavait figyelte, aki a hálóban mesét mondott a két gyereknek. — Nem mondhatok mást, — szólt Dunai. — Puha vagy. Én nem hagynám abba. Laci megrázta a fejét. — Késő. — Fenét! — fortyant fel Dunai. — Ha most elhanyago­lod a dolgot, később bánni fo­god. Emlékezz a szavamra. Laci Dunainé meséjét hall­gatta — Jó neked, — mondta ké­sőbb. — Boldog családi életet élsz. Velem senki sem törődik. Dunai nem tudta, mit mond­jon. Felhajtotta a bort. A kály­hában pattogott a tűz, az asz­tal mellett felfordult játékautó feküdt Laci felállt. — Megyek. Zavarlak benne­teket. — Dehogy zavarsz, — mond­ta Dunai. Ő is felállt. Megve­regette Laci hátát. — Hallgass rám. Ne tégy pipogya. Kockás papucsban volt. Ki­kísérte Lacit. Az előszobába is kihallatszott az asszony hang­ja. Kint hűvös szél fújt. Az utcán megállt és sokáig nézte a két narancssárga ab­lakot. — ☆ — Adél megnézte az óráját, fel­öltötte a kabátot. — Van is menyasszonyom, meg nincs is, — mondta Já­nos. — Havonta egyszer látlak. Este jössz, másnap este mész. — Ne zúgolódj, — mondta Adél. — Az igazgató megígér­te, hogy megsürgeti az áthe­lyezésedet. Újév után már együtt leszünk. — A kollégák még nem is ismernek. Adél a rádióhoz ment, meg­fordította a fényi’éptartót. — Megmutathatsz nekik. — Komolyan dühös vagyok, — mondta János. — Örökké búcsúzkodunk. Milyen élet ez? Ügy intézd a dolgokat, hogy ha áthelyeznek, rögtön meg­tarthassuk az esküvőt. — Semmi akadálya. A bútor megvan. — Bekattintotta a kézitáskát. — Anyuval úgy döntöttünk, hogy a virágáll­ványt mégsem az ablak elé tesszük, hanem a sarokba. Mit szólsz hozzá? — Nekem mindegy. — Nem félsz, hogy együtt kell majd laknod az anyósod­dal? — Csacsi. Adél a férfi elé állt, a mel­lére tette kesztyűs kezét. — Románéktót csónakot ka­punk nászajándékba. János összeráncolta homlo­kát. — Te még nem ismered őket. A férfi belgyógyász, az asszony diszlettervező a szín­házban. Roppant helyes embe­rek ... Holnap húzd fel az új cipőt. Apa ajándéka. — Csókra tartotta arcát. — Épp ma éjjel van készült­ségem! Ebben is pechem van. Nem kísérhetlek ki. Adél az órára pillantott. — Megőrülök. Lekésem a vonatot. Mit fogsz csinálni? — Kiakasztok egy táblát az ajtóra: „Menyasszonyom, dok­tor Székely Adél eltávozott, a hölgylátogatókat nyugodtan fo­gadhatom“ ... Adél tréfásan meglegyintet- te. — írd meg, mit hozzak. — ☆ — Felállt a fotelből, felvette ujjas szvetterét, megfésülkö- dött. A jeggyűrűt. lehúzta, be­tette az asztalfiókba. A kis- szekrényből lemezeket vett elő. Kivette Adél fényképét a tartóból, s Terit tette a he­lyére. A tükörhöz ment, haját igazgatta. Bekapcsolta a rádiót. Kopogtak az ajtón. — Szabad. Vera lépett be, zöld kabát­ban, kalapban. Levetkezett, és tarka kendőt vett ki a táská­jából. — Magamnak tettem félre, — mondta. — Kanadai. — Köszönöm. Holnap elszá­molunk. Vera hallgatott. — Foglaljon helyet. Vera leült, mindketten hall­gattak. — Meleg az idei ősz, — mondta János. — Igen ... Nagyon kérem, vigyázzon rá. Az anyja barát­nőm. János elővette a kártyacso­mót, letette az asztalra. — Akar egy konyakot? Vera megrázta fejét. Mikor Teri megérkezett, Já­nos kikapcsolta a rádiót. — Szabad a kabátodat? Teri meglátta a szekrényen álló mackó-szobrot. — Mackó Muki! Mikor vet­ted? — Tegnap. Tetszik? Neked adom. — Nekem adod? i(S©lytatjuk) Két kép A dolgozók idei filmfesztiválján ismét sok külföldi vendég vett részt. Felső kép: a szovjet művészdelegá­ció. Alsó kép: a magyar filmművészek delegációja. 7íb& foC't»»» Párizsban 1961. deceiriber 19- én 17 óra harminc perckor tör­tént. A televízió stúdiójában a Sztárok iskolája című műsor főpróbáját tartják. Az utolsó szám Janine Charrat jelenete. A rendezőfülkében Jean Pierre Marchand kényelmesen nyúj­tózkodik egyet, örül, hogy nemsokára véget ér a fárasztó főpróba. De hirtelen tüze sóvá tűnik fel a színpadon, szalad át a színen. Janine Charrat fájdalomtól eltorzult arcát is­meri fel a rendező a lángok mögül. Több asszisztens üldözi a fáklyaként lobogó balerinát, fecskendőt nem mernek hasz­nálni az oltáshoz. Végre va­laki pokrócba burkolja a bale­rinát. Harminc másodpercig tartott a drámai küzdelem a lángok­kal. Mint később kiderült, Ja­nine Charrat a színpad mellet­ti öltözőben, közvetlenül jele­nete előtt néhány bemelegítő mozdulatot tett, s eközben oly közel került az egyik kellék­hez, egy négyágú gyertyatar­tóhoz, hogy nylon alsószoknyá­ja meggyulladt. A karcsú, tö­rékeny balerinának csupán ar­cát és nyakát kímélték meg a lángok. A Trisztán és Izolda egyik jele­netét gyakorolja Janine Char­rat és Róna Viktor. A világszerte ismert tánc- művésznő tragikus esetéről hosszú ideig cikkeztek a kül­földi lapok. Nálunk is meg­döbbentette a szomorú hír a szakembereket és a táncot sze­rető, ismerő közönséget. Janine Charrat orvosai hosz- szú hónapokig küzdöttek azért, hogy megtarthassák őt a mű­vészetnek. A balerina akarat­ereje, orvosai küzdelme végül is szerencsés eredményt ho­zott: június közepén Genfben ismét közönség elé áll a világ­hírű művésznő a Trisztán és Izolda pímű táncjáték főszere­pében. Ennek a hírnek van magyar vonatkozása is: a darab férfi címszerepét ugyanis Róna Vik­tor táncolja. Először fordul elő a magyar balett történetében, hogy külföldi ősbemutató fő­szerepére magyar táncművészt hívtak meg. — Igen megtisztelő számom­ra Janine Charrat felkérése, hogy Trisztánt táncoljam az ő Izoldája mellett, mondotta el­utazása előtt Róna Viktor. Fia­tal komponista, Maes Jef ant­werpeni zeneszerző írta a táncjáték muzsikáját, amely­hez Janine Charrat tervezett gondolatgazdag és poétikus koreográfiát. A felkérés ugyan­akkor különleges feladatot is ad, hiszen a megszokottól el­térő stílust kell most elsajátí­tanom. Janine Charrat ugyanis a neoklasszikus balett hívének vallja magát, azaz teljesen fel­oldja a merev klasszikus ele­meket az ő tánc-elképzelésé­ben. Legújabb táncjátékában is igen szabadon használja a klasszikus stílust, ha kell az életből ellesett mozdulatokkal is színesíti. Csak egyre vigyáz nagyon: a mozdulat minden pillanata indokolt legyen, belső állapotot, a szereplő lelkivilá­gának lényegét fejezze ki. A Trisztán és Izolda világpremi­erje Genfben volt, a Grand Theaterban. Kitűnő hangulat­ban kezdtük meg a próbákat, nemcsak Janine Charrat foga­dott szeretettel, de a társulat művészei is igazi kollegiális figyelmességgel vettek körül.

Next

/
Thumbnails
Contents