Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-06-11 / 23. szám

Figyelem! Figyelem! Már hagyományossá vált, hogy a. Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesiilete kö­zösen a népi szervekkel min­den esztendőben megrendezi a gombaszögi dal- és táncün­nepélyt. Ez évben július 6-án és 7-én, immár negyedszer kerül sor a Csemadok és a vendégszereplő szlovák, ukrán népi együttesek és esztrádcso- portok nagyszabású bemutató­jára a festői szépségű gomba- szögi völgyben. Felelevenednek előttünk a tánc és az ének tolmácsolásában a népi szoká­sok, valamint a szocializmust építő ember életének mozzana­tai a cselekményes táncok tol­mácsolásában , Akik ebben az évben eljön­nek Combaszögre, azoknak nagy élményt jelent a szombat esti vidám esztrádműsor, mely­nek keretében fellépnek a „Ki mit tud“ estek legjobb szerep­lői, ezenkívül a szombat esti műsor keretében bemutatkoz­nak a CSEMADOK esztrádcso- portjai, valamint a kiváló szó­listák akik ajkán felhangzanak Lehár, Kálmán, Dunajevszkij operett .melódiáinak fülbemá­szó akkordjai. A szombat éjjeli műsor feleleveníti előttünk a farsangi népi szokásokat, s ezt a müsorszámot tábortüzek tar­kítják és nem marad el a már hagyományossá vált tűzijáték sem. A gombaszögi dal- és tánc­ünnepély idén is a népi együt­tesek és a dolgozók nagy bará­ti találkozója lesz, melyen nemzetiségre való tekintet nél­kül manifesztálnak a békéért és a szocializmusért. A Csemadok Központi Bizottsága ezúton is szeretettel meghív mindenkit Gombaszögre, aki örömét leli a táncban, a dalban és a szórakozásban. a CSEMADOK Központi Bizottsága Válasz Mács Józsefnek! Végre megjelent a bemutató után majd egy hónapra a rég várt „kritika" a Hétben is. Hogy nem a bemutatóról írt Mács elvtars, az igenis az Ő hi­bája és óriási ballépése. Hogy a Népes milyen körülmények között keletkezett, milyen cél­kitűzései voltak, azt hisszük a Dal és Táncegyüttes prog­ramját ez nem befolyásolhatja már. A népi jelleget örök ér­tékként megtartjuk s hogy amellett a modern élet lükte­tését érezzük pl. az „Epizódu- sok“-ban, ezt nem tudjuk ho­gyan hozta volna színre Mács elvtárs Mai lányok, fiúk, a di­vatos twiszt és csa-csa hóbort, az internátusi élet napos és árnyas oldalai, mindez az ifjú­ságunk jelene. Ezt fejezné ki Kvocsák a magyaklakta vidék ismert hagyományaival? Rez- g'ócsárdással és verbunkossal ábrázolni a mát sajnos sehogy- sem tartjuk helyénvalónak. Hiába írta Mács elvtárs olyan meggyőzően a hagyománykere­sés tradicionális múltját. Mű­sorunkban az is van — de ez is! Mert haladnunk kell a má­val, s nem örökké Vasvári ver­bunkost és lippentöst táncolni, s a helyi szokásokat feldolgoz­ni. Teret kér az aktuális jelen, s azt csak mai ízzel lehet kö­zönség elé vinni. Nem érezzük annyira művé­szi értékűnek Mács elvtárs hozzászólását a táncokhoz, ha neki a „Szép Túlia“ c. népi balett „kényelmes megoldás“ s az „Elet győz a háború felett" — a leggyöngébb szám. S mindezt tetézi az ‘a bravú­rosnak ható szavacska a tem­peramentumos Csárdás mellett, hogy vérszegény. Ügy látszik a bemutatón tévedésből ismé­teltük csupán háromszor — (addig ugyanis az óriási taps­vihar nem engedte a függönyt lebocsátani.) Hogy a vezetők a propagá­lás anyagból eltüntették a népművészeti szót, az már nem újság Azonban az annál szo­morúbb valóság, hogy csupán a bemutató után értesülnek erről a csehszlovákiai magyar íróink és költőink. Hiszen a Területi Színház után ez az együttes az egyetlen művész- testület a maga nemében, mely félprofesszionális. S így a kül­detése nem csupán a népművé­szet terjesztése, de annál sok­rétűbb. Hivatása nemcsak a népi tánc, a csárdás és ördög- lagzi zsánerű dolgok, de a ba­lett is. Igenis a balett! Tévedés azt állítani és fölös­leges gúnyolódni, hogy a kvo- csáki „balett-iskola“ a nehéz- súlyúak birkózása pl. a Szép Júliában. Talán még nem látott Mács elvtárs nehézsúlyúak találko­zóját, s nagy szavakkal szeret­né helyettesíteni a valóbani kritizálást. Hogy közelebbről a tagok mikor láttak balettáncost, ak- kor-e, amikor Kvocsákkal ta­lálkoztak vagy régebben — ez bebizonyítható. Miért nem jött el Mács személyesen, hogy er­ről meggyőződjön? Nincs jogá­ban így általános véleményt írni olyannyira „hozzáértő" glazúrral. Mert itt csak a gla­zúr fénylik, s nem a jól átgon­dolt, megfontolt hozzáértés a soraiban. Felelőtlenség s helytelen azt állítani, hogy maguk a művé­szeti vezetők sem tudják, mit akarnak. Igenis tudják, s nem­csak ők — de minden egyes tagja pl. a tánckarnak tudatá­ban van annak, mit és miért csinál. Beszélgetett premier előtt pl. Mács József egyikünkkel is? Hiszen ez szívügy, a csehszlo­vákiai magyarok közös problé­mája! Nemcsak abban van a művé­szet, hogy észrevesszük a hiá­nyosságokat és dobálózunk a kísérleti szóval. Könnyű úgy­szólván lehúzni most már min­denkit. De vajon volt egyszer is pl. a tánckar próbáján Mács elvtárs? Figyelemmel kísérte-e, mi folyik koreográfusunk alko­tóműhelyében bemutató előtt ? Miért tudott eljönni néha Cselényi László vagy Tóth Ele­mér a próbákra? Miért érde­kelte őket az együttes?! S a Cselényi írása az „Oj Ifjúság­ban" eredménye annak, amit saját tapasztalata diktált. Ott érezhető, hoSy szívügye az együttes kérdése. Problémája neki is az útkeresés, az új színrehozatala. Így kell kezelni azt, ami mindenkié, s nem csupán látcsövön keresztül megforgatja az ember saját gondolatait és papírra veti. Ez­zel nem segít nekünk s még csak helyes úttal sem szolgál. Mi tudjuk, hogy a mának, itt ennek a vidéknek, nagyonis kevés a népi tánc. Igenis kell twiszt, kell csa-csa, kell az „Elet győz a háború felett". Mert ha az a falusi néni vagy bácsi nem is érti meg teljesen, de érzi a két pólus harcát, s látja a tisztaság és a szere­lem győzelmét. Kellett volna látni a martosi fellépésünket. Ott legalábbis olyan sikere volt (ha nem na­gyobb) az első résznek, akár­csak a másik részének a prog­ramból. ' Mi beismerjük — hibák van­nak. De ha az augusztusi ke­let-szlovákiai körúton ugyan­ezt a műsort meglátja Mács elvtárs, talán magától is rá­jönne mindenre. Arra főleg, miszerint nem az volt a baj, hogy „sokat akart a szarka, de nem bírta a farka“. Mert olyan anyagra, mint a tánckar, ahol hatéves balett-múlt áll egyesek mögött, akik mellesleg megje­gyezve csupán kar-táncosok, nem állítható, hogy technikai­lag nem kidolgozott mozgá- súak. Rövid egy hónap olyan táncra, mint az „Elet", még hivatásos művészek között is nagyon kevés. Nagy művészi kitartást és erőt igényelt beta­nítás szempontjából is, s az elektronikus zene üteme ezt még növelte. A nyári fellépések majd újabb válasszal szolgál­nak a kételkedőknek. S bebizo­nyítjuk, hogy nem maradha­tunk a régi sikereknél. Fonó, Feketekői kastély. Tréfás áros — de kell a modern, kell az új. Csak a Rezgővel nem juttatjuk felszínre sem a mát, sem a holnapot. A hagyatékokat őriz­zük, de az újat tartjuk erősen. Nemcsak a művészeti veze­tők, dej a tagság, az egész együttes ezen a véleményen van és nagyon is tudatában van annak, amit csinál. S a hozzá nem értő kritikák­kal szemben csak egy álláspon­ton lehetnek az együttessel a Magyar Tanszék 17. és Hl. év­folyamának diákjai is. A ma ifjúsága nem hátrál az ilyen oldalas hozzászólásoktól, de bátran fellépünk és Cselényi vitaindító ankéijára kérjük a fiatalok és hozzáértők kritikai pillantásait. A Dal és Táncegyüttes tánc­csoportja s a Magyar Tanszék II. és III. évfolyama. Ú gy gondolom, a zárócikk megjelenése nem volt hiábavaló, sőt ellenkező­leg nagyszerűen teljesí­tette kitűzött feladatát. Több embertől hallottam véleményt a zárócikkről és úgy vélem, nagymértékben gazdagította látókörüket. A cikk olvasása közben nekem is támadt szám­talan gondolatom és ezért úgy határoztam, papírra vetem, hogy hozzájáruljak társadal­munk fájó pontjainak minél előbbi rendezéséhez. Hiszen ezt kéri az Oj Ifjúság szer­kesztősége valamennyi olvasó­jától és én ezzel nem akarok adós maradni. Véleményem szerint a hibákat elhallgatni, egymás hibáját takargatni csak terhel a felelősség, éspedig azért, mert láttuk és éreztük ezen rendelet fogyatékosságait a saját bőrünkön és mégsem bíráltunk, nem figyelmeztettük az illetékes szerveket a fogya­tékosság kiküszöbölésére. A fentebb említett igen fon­tos problémához még csak annyit, hogy a kutatóintézetek munkája legyen következete­sebb és ne feledkezzenek meg a legfontosabb pedagógiai el­vekről sem. Van még egy bonyolult prob­léma, ami, sajnos, még megol­dásra vár. Valamennyien tuda­tában vagyunk annak, hogy pillanatnyilag hazánkban kulcs- fontosságú kérdés a mezőgaz­dálkodás fellendítése az ipar kell tenni, hogy 1970-ig a me- zőgazdálkokodás elérje az ipar színvonalát. Ez is egy lépéssel megrövidítené ezt a hosszú utat márcsak azért is, mert vitathatatlan, hogy Szlovákia mezőgazdasági területének több mint 50 százaléka ma­gyarlakta vidék. Nem csak az Oj Ifjúságban megjelent cikk, hanem az Üj Szóban Mács József cikke is foglalkozik az iskolák összevo­násának kérdésével. Teljes mértékben egyetértek Mács József cikkének minden gon­dolatával, mert az igazat írta, mely igazságról bármikor a gyakorlatban is meggyőződhe­tünk. Nem a szülők és nem a pedagógusok kérésére tör­Utóhang az, Egy tanító napiójából című vitához iiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiimiiiiiiii nmiimimmimiimmiiimiiimMimmiimin!iiiii, azért, hogy valakinek a szemé­ben szépet mutassunk, annyit jelent, mint nyílt ellenségének lenni a társadalom fejlődésé­nek. Pártunk politikája bizto­sítja hazánk valamennyi becsü­letes dolgozójának azt, hogy szabadon nyilatkozzon minden vitás kérdésről, társadalmi éle­tünk minden szakaszán. Bátran kimondhatjuk az igazságot, mert olyan társadalmi rend­szerben élünk, melyben végre elvethetjük azt az elavult mon­dást, hogy „mondj igazat, betö­rik a fejed“. A CSKP XII. kongresszusa kritikusan rámutat a fogyaté­kosságokra és megszabja a hi­bák kiküszöböléséhez vezető legrövidebb utat. Szükségszerű, hogy véglegesen leküzdjük a személyi kultusz teremtette félelmet és a dogmatizmus okozta nehézségeket a fejlő­désben! Nem vitás, hogy a cikk na­gyon sok olyan problémát do­bott felszínre, melyekről fel­tétlenül említést kell tenni. Többek között szó esett a csehszlovákiai magyar iskolák, valamint a magyar iskolát vég­zett fiatalok perspektívájának kérdéséről. A cikk helyesen mutat rá arra, hogy a magyar iskolák olyan magas színvona­lon vannak, mint bármely más nemzetiségi iskola hazánkban, és az ebből az iskolából kike­rült tanulók előtt ugyanolyan gazdag a választék, mint bár­mely más iskolát végzett tanu­ló előtt. Sajnos nagyon sok magyar szülő ezt még mind­máig nem vette észre, vagy egyszerűen tudatlanságból nem akarja megérteni és így azzal a téves felfogással, hogy „na­gyobb jövője lesz gyermeké­nek, ha szlovák iskolába adja“, sokat árthat saját gyermeké­nek. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy a szlovák iskolába járó magyar ajkú tanulók az AKI elvégzése után csak csekély számban kerülnek felsőbb is­kolába azért, mert csak köze­pes vagy gyenge előmenetellel fejezik be tanulmányaikat a kilencéves iskolán. Ennek az a magyarázata, hogy a tanulók az alapok elsajátításánál nyelvi fogyatékossággal rendelkeznek, (tehát nem tudnak szlovákul) és az csak természetes, hogy az alapokat sem sajátítják el tökéletesen, ami aztán rányom­ja bélyegét az utána következő évekre is. A tanuló elveszti önbizalmát, a tanító nem egé­szen helyesen, de véleményt alkot és az áldozatul esett ta­nuló úgy fejezi be kötelező tanulmányait, mint gyönge ta­nuló. Mindezeket a súlyos hibákat .nagyon könnyen ki lehet kü­szöbölni, csak nyitott szemmel kell járni és nem szabad meg­feledkeznünk Comenius Amos János ama sokat mondó sza­vairól, hogy „Minden ember a saját anyanyeľvén lehet naggyá!“ Ugyancsak örömmel fogadta valamennyi pedagógus az Üj Sző május 12. számában megje­lent cikket az irodalmi neve­lésről, valamint az egyes tan­tárgyak szlovák nyelven való tanításáról. Őszintén megvallva mindjárt a rendelet érvénybe­iktatásakor érezni lehetett, hogy ez az akció nem volt ki­mondottan a kollektív munka eredménye. Jogosan túlkapás­nak lehet tekinteni annak elle­nére is, hogy olyan szándékkal léptették érvénybe, hogy segít­ségére legyen a magyar isko­láknak a szlovák nyelv elsajá­tításában, amire minden nem­zetiségi iskolában különleges gondot kell fordítan'. De ne húzzuk ki a felelősség alól mi pedagógusok sem magunkat. Bizonyos mértékben minket is színvonalára. Annak érdekében, hogy ez megvalósuljon, min­dent meg kell tennünk. Az egyik legfontosabb tennivaló az új szakképzett káderek ne­velése. Itt álljunk meg egy pil­lanatra! Nem mondanék igazat, ha azt írnám, hogy erre nin­csenek meg a lehetőségek. Igen, megvannak, csak nem mindenki számára! Megfeled­kezünk azokról az Idősebb ma­gyar anyanyelvű szövetkezeti dolgozókról, akik még akkor végezték iskoláikat, amikor nem volt alkalmuk elsajátítani a szlovák nyelvet és most nyelvi fogyatékosság okozta nehézségek miatt nem bővíthe­tik tudásukat főiskolai színvo­nalon. Ezek az emberek meg vannak fosztva attól, hogy ko­molyan tanulhassanak. Ezért nagyon üdvös intézkedés lenne, ha a nyitrai Mezőgazdasági Főiskolának megnyitnák a ma­gyar tagozatát. Ismételten hangsúlyozom, mindent meg Az elmúlt hetekben szinte minden Csehszlovákiában meg­jelenő magyar újság hasábján megjelent valamilyen cikk az idei Szocialista Dráma Feszti­váljáról és főleg foglalkoztak műkedvelő színjátszásunk je­lenlegi helyzetével. A felszóla­lók közt találunk kritikusokat és neves költőket. A sok ró­zsaszínű kritika és felszólalás után végre Cselényi László tol­lából olyan cikk jelent meg, amilyenre már rég várt az új­ságolvasó közönség. Végre va­laki bátran rámutatott azokra a hibákra, amelyekkel már évek óta küzdünk és tudtunk róluk, csak még idáig nem mertünk rámutatni. Ügy látszik a mai napig sem akadt a je­lenlegi csehszlovákiai magyar irodalomban olyan író vagy kritikus, aki szét merte volna tépni annak a 2-3 drámaírónk­nak nimbuszát, akiknek színmű­veit évek óta csépelik és ját­szók, habár ezek nagyon cse­kély értékűek, értve ezalatt Kónya Józsefet is. Cselényi cikkében olyan író szólal meg, aki ismeri az irodalmi kulisz- szatitkokat, de már kevésbé ismeri a jelenlegi műkedvelő színjátszás helyzetét. Igaza van, hogy az idei fesztivált csak tévedésből nevezhetjük szocialistának, de hogy miért volt ez így, arra már nem egé­szen kielégítő a válasza. Megkísérlem egy falusi mű­kedvelő észrevételeit közölni és felhozni néhány példát. Nézzük példáui a fesztivál lefolyását a szerdahelyi járás­ban. Benevezett körülbelül 30 csoport, azokból talán 20—25 elő is készült a határidőre, ez még elég szép eredmény, csak az homályosítja el az egészet, hogy a benevezett színművek közt legtöbb volt: a Senki fia, a Bolondóra és a Huszárvágás. Kinek a hibája ez? Ügy tudjuk, léteznek a járásokban is dra­maturgiai tanácsak és ezek ajánlanak vagy utasítanak el színműveket és talán tudtak volna jobbakat is ajánlani. Aztán itt vannak a művelődési házak színházi tanácsadói, akik ebben a legkompetensebbek, fnert a falusi csoportok vezetői legtöbb esetben hozzájuk for­dulnak anyagért. Végül a vád­lottak padjára lehetne ültetni a járási Csemadok titkárságo­kat is, mert a Csemadok mel­lett működő csoportok majd­nem minden esetben hozzájuk fordulnak színműért. Sajnos, éppen a Csemadok a legna­gyobb támasza és ápolója a drámaírás giccseinek, mivel ők ápolják a Kónya- és Lovicsek­téntek az összevonások, hanem egyes kiváltságos személyek gondolatának szüleménye volt az iskolák összevonása, mely gondolatokat sajnos kevesen merték bírálni. Nem beszélve arról, hogy a legtöbb helyen a szülők és a pedagógusok vé­leményét teljesen mellőz*ék. Azt pedig tapasztalatból mond­hatom, hogy az összevonás nem segítette a magyar isko­lákat a szlovák nyelv elsajátí­tásában, hanem ellenkezőleg sült el a fegyver: a szlovák iskolába járó magyar gyere­keknek ideális körülményeket teremtettek, hogy magyarul beszéljenek. Erre természete­sen akkor nem gondolt senki. Természetesen van még ren­geteg probléma, melyekről nem teszek említést e cikkben, de ha következetesek leszünk és alkalmazzuk a lenini alapelve­ket, fokozatosan helyrehozhat­juk a tévedéseket. Szegedi József kultuszt legjobban azon a cí­men, hogy „támogatnunk kell a csehszlovákiai" magyar iro­dalmat és írókat“. A sok támo­gatás persze idejuttatott ben­nünket és most már csak egy kérdés állhat előttünk: Hogyan tovább? Azért voltak olyan csoportok is, amelyek megpró­báltak szakítani a hagyomá­nyokkal és kísérleteztek szo­cialista drámákkal, de ezek sajnos a legkevesebb támoga­tást kapták a járástól, pedig talán érdemes lett volna őket is felkarolni. Konkrét példának felhozhatom az ekecsi csopor­tot, aho! Cach Nénikém — né- nikéd című színjátékát adták elő, vagy a Királyfia — Kar- csa-i csoportot, akik Hedda Zinner Egy kis bécsi kávéház című drámáját játszották. Leg­kirívóbb talán az utóbbi cso­port története, mivel benevez­tek a fesztiválra és jelentke­zési lapjukat a járási művelő­dési házba adták be, sajnos, mikor a bírálóbizottság kezébe került a jelentkezés, már ki voltak választva a járási döntő részvevői. Lehet, hogy játék szempontjából jobbak is voltak a járásban, de tekintetbe véve a színmű tartalmát, s értékét nézve is, bizonyára felülmúlta volna a Senki fiát vagy a Huszárvágást. Az sem állítha­tó, hogy nem volt közönségsi­kere, mert laikus falusi nézők véleménye is az volt Karcsún, a Huszárvágás vendégszereplé­se után, hogy a Kis bécsi kávé­ház jobb volt. Sajnos, nemcsak ez a két csoport jutott a fél­reállítottak listájára. így járt a vámosfalusi „Pék“ is, pedig ez a csoport igazán megérde­melte volna, hogy részt vegyen a fesztiválon, mert itt már nemcsak a jó darabválasztásról beszélhetünk, hanem a jó já­tékról is. Ez csak egy járás példája volt, de azt hiszem más járásokban is megtalálhat­juk ugyanezeket a hibákat. Még egy fontos kérdésre sze­retnénk választ kapni a Dillza Színműkiadó-vállalattól. Mikor jelennek meg már végre azok a magyar és külföldi színmü­vek, melyek már megjelentek szlovák nyelven magyar kia­dásban is? Mikor kapjuk végre meg a Hamletnak nincs igaza, Az igazság házhoz jön és a többi nagysikerű Magyarorszá­gon vagy másutt íródott szín­művek szövegkönyveit? Azt hiszem ezeknek a kiadása szin­tén sokat segítene műkedvelő színjátszásunk jelenlegi szo­morú helyzetén. Babusek Károly A „senki földjének" margóiéra

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents