Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-06-04 / 22. szám

ES 3ÁNOS:

i.

A mentőautó elsuhant a park mellett, végigrobogott a főutcán. Az emlékmű előtt, ahol hibás volt a kövezet, fel- dobódott a fara. A sarkon meg- csikordult a fék, a lámpák fénycsővál végigfutottak az egyik ház falán, aztán a sofőr ismét rákapcsolt. Az autó búgva száguldott a kórház felé. A decemberi alkonyat pókhálója egyre sűrűbb lett a házak között.

János a kávéház előtt állt s arrafelé nézett, ahol a mentőkocsi piros stoplámpája eltűnt. Gallérja fel volt hajtva, kezét felöltője zsebében tartotta. Mikor meggyúltak az utca fölött a neoncsövek, megfordult és bement a kávéházba.

Sarokasztalt keresett, s mielőtt leült, eloltotta a fali lámpát. Az egyik asztalnál két munkás ült, az egyik nagykabátban, a másik munkazubbonyban. Sört ittak és cigarettáztak.

A főpincér bejött a söntés- ből és meglátta Jánost. Feléje sietett.

— Jóestét kívánok, doktor úr. — Tisztogatni kezdte az asztalt, megigazította a sótartót. — Tetszik parancsolni?

János nem felelt.

— Hozhatom a szokásos Stock-Brandyt? ... Vagy valami mást tetszik parancsolni?

— Mindegy, — mondta János.

— Stock-Brandyt. Igenis. — A pincér elindult. — Pohár ásványvízzel.

János a hamutartót nézte, melyben rúzsosvégű cigarettacsutkát nyomott el valaki. (Be- húnyta a szemét...)

Teri ekkor már a kórházi ágyon feküdt. Kinyitotta szemét, csak homályosan látta az orvos szemüveges arcát. Az orvos kiegyenesedett’.

— A lázmérőt, — mondta halkan.

Az ápolónő kivette a lázmérőt és átadta az orvosnak. Negyven fokot mutatott. Az orvos vizsgálni kezdte Terit.

— Fáj?

Teri előbb nem szólt, majd feljajdult.

Az orvos elgondolkozva nézte a beteget. Az ápolónő megigazította Teri párnáját, s jégtömlőt készített.

Az orvos Adélhoz fordult, aki a másik ágy előtt állt.

— Anyja nincs?

— De van, — mondta Adél bizonytalanul. — Már említettem, hogy nem otthon lett rosszul.

— Aha, igen. Hol lett rosz- szul?

Adél az ablak felé nézett.

— Egy ismerősénél... Véletlenül én is ott voltam .. Elmehetek?

Most, hogy a lány már jó kezekben volt, szeretett volna minél előbb a szabadban lenni.

— Azt hiszem, elmehet, — mondta az orvos.

Az ápolónő az ágy felé intett a szemével.

— A kolléganőm ismeri, — mondta. — Látta, amikor felhozták.

— Rendben van, — mondta az orvos. Sejtette, hogy Adél nem akar belekeveredni a kényes ügybe.

— Jóéjszakát, — mondta Adél.

Kiment a kórteremből. Végigment a folyosón, melyen gyönge volt a világítás, Az ablakok előtt mélyen lecsüngő aszparáguszok sorakoztak.

Juhászné akkor ért a kórterem elé, amikor az orvos később kilépett a folyosóra. Majdnem összeütköztek. Az asszony szeme vörös volt a sírástól.

— Doktor úr... Doktor úr.. A kislányom... — Nem tudott beszélni, erősen lihegett, nyakán lüktetett az ér.

— Nyugodjék meg, asszonyom, — mondta az orvos. Ka- ronfogta és leültette a lócára...

Az egyik asszony, aki távolabb feküdt Teritől, szomszédjához fordult:

— A hashártya is gyulladásban van. Az okozza a magas lázát.

Kisasztalán befottes üveg éüt

Teri csukott szemmel fe- kült, akkor sem mozdult meg, amikor a nővér a testébe szúrta a vékony tűt. Lázálmában János hangját hallotta: „Bocsásson meg, hogy megszólítom ... Nemrég helyeztek ide, nem ismerem a várost... Merre van a Virág-utca?“

Egy idő múlva az orvos kijött a vizsgálóból, s látta, hogy. már hárman állnak a kórterem ajtaja előtt. Juhásznét egy ke- rekfejü, öreg férfi támogatta, aki régi prémes kabátban volt. A virágállvány mellett szőke fiatalember várakozott.

— Lasasn minden szereplővel megismerkedem, — mondta magában az orvos, — Lassan minden kiderül, mint a színdarabok végén. Vajon hi- ányzik-e még valaki?

Már nem volt fiatal, s különb esetekkel is találkozott pályafutása során. Ha megtudta volna, ki a hiányzó főszereplő, talán mégis megcsóválta volna a fejét.

nézegetett. „A kerékpáros halála“ című filmet vetítették aznap este.

Szeptember volt, az égen felhők gyülekeztek.

— Mit szól anyám? — mondta magában. — Haragudni fog... Mikor megüzeptem neki, hogy haza akarok jönni, nagyon hideg levelet írt... Teher leszek a háznál...

Vidám diáklányok jöttek az iskola felől.

— Miért nem lehet nyugodt életem?... Nem csináltam semmi rosszat...

Nekidőlt a kőfalnak.

Ballonkabátos férfi lépett melléje.

— Bocsásson meg, hogy megszólítom, — mondta. — Nemrég helyeztek ide, nem ismerem még a várost. Merre van a Virág-utca?

— A templom mellett forduljon jobbra, — mondta Teri. — Rövid utca. Minden ház

Ezalatt a vendéglőben gyülekezni kezdtek a vacsorázok, s a zaj áthallatszott a kávéházba. Furcsa külsejű, őszhajú férfi közeledett János asztalához.

— Nem teszi le a kabátot, doktor úr? — kérdezte.

János nem nézett rá.

— Wilde Oszkár nagyobb zseni volt, mint Dosztojevszkij, — mondta a férfi. — Ha én mondom, elhiheti.

Az egyik pincér meglátta, gyöngéden kife'é tolta.

— Menjeri csak, „méltőságos úr.“

— Jegyszedővé vedlettem, — mondta a férfi. — Én, Mel- csiczky báró egykori barátja ..

Legyintett és kiment a kávéházból.

A hamutartót közben kiürítette a figyelmes főpincér, de János még mindig a rúzsgyü- rűs cigarettavéget látta maga előtt.

Alkonyodott, amikor Téri az állomásról jövet megállt a szfkvízgyár kőkerítése előtt. A bőröndöt nem tetté le. Mögötte nagy meszelt betűk világítottak a kerítésen: „Előre a szocializmus győzelméért!“ Két kézzel fogta a bőrönd fülét.

Járókelők siettek, a járdán, egy szerelmespár mozijegyet

előtt virágoskert van.

— Erre?

— Én is arra megyek. Megmutatom.

— Nagyon köszönöm, — mondta a férfi.

Juhászné és Morvái a díványon ültek, fényképeket nézegettek. Az asszony rövid pongyolában volt, szőkére festett hajában friss hullámok ragyogtak.

— A tavalyi balatoni kirándulásról, — mondta.

— Milyen sapka van a fejeden?

— A kormányosé. Ügy nézek ki, mint egy hajóskapitány.

Morvái az asszony haját nézte. Juhászné turkálni kezdett a dobozban.

— Ez hogy került ide?... Az uram utolsó tábori lapja.

A lapon már halványak voltak a betűk. Az asszony más képet vett ki a dobozból.

— Ismered?

— Nem, — mondta Morvái. — Ki ez?

— Az első szerelmem. Adóhivatalnok. Kollégája volt szegény uramnak.

Morvái felhúzta szemöldökét.

— Minden ember életében az első szerelem a legszebb?

— És az utolsó, — mondta az asszony, és1 hozzásimúlt.

Morvái átölelte.

— Bejöhet Teri, — mondta az asszony, s elhúzódott.

Ölga...

— Ne, Pistá... Most né.,,

Morvái elengedte. Az asžszony színes képet mutatott.

— Ez Kardosné. Ez meg Telekiné. Az, aki tegnap este itt volt... Az előbb mondtam neked. A fogát akarja megesik náltatnl veled.

— Mutasd. — Morvái elvette tőle a képet. — özvegy? — kérdezte.

— Kicsoda? — Juhászné a következő képet nézte.

— Ez a .... Telekiné.

— Elvált.

— Csinos asszony, — mondta Morvái.

— Igen... Nézd, egy jó csoportkép. Az új fürdőtrikó van rajtam.

Morvái még mindig Telekinét nézte. Az asszony elkomolyodott

— Tetszik? — kérdezte hűvösen.

— Dehogy. — Morvái felállt. — Szombaton nem mehetek veled Takácsékhoz. Valami gyűlés lesz.

Juhászné félretette a dobozt, lassan felemelkedett. Megfogta a férfi karját.

— Mi van veled?

— Semmi. Mi volna?

— Ne kínozz, — mondta az asszony.

A férfi magához szorította.

— Jön valaki, — mondta az asszony. Eltolta magától. — Teri...

— Nem jön senki, — mondta Morvái. Cigarettára gyújtott.

— Olyan furcsa vagy, — mondta az asszony. Miért mondtad, hogy gyűlés lesz? ... Én mindent megteszek a kedvedért.. .

— Mindent?

— Igen, mindent, ami tőlem telik. Többet kívánsz?... Este felmegyek hozzád.

— Minek? Nézni, hogy Ver- seczi hogyan javítja a dolgozatokat? Az istennek se megy el otthonról.

— Gyere ki nyolckor a ligetbe, — kérlelte az asszony.

(Eolytatjuk)

Volt,

Az 0) Ifjúság múlt számában Cselényi Lászlónak indulatos, de igazságos cikke jelent meg az idei Országos Drámafesztiválról. Véleményem szerint éppen itt az ideje, hogy műkedvelő mozgalmunk és drámairodalmunk problémáiról fórumon vitatkozzunk: akit felelősségre kell vonni, vonjuk felelősségre, s ami selejt, kerüljön le színpadjainkról. Jelenleg az irodalom valamennyi műfaja közül a színpadnak van a legnagyobb népszerűsége. Nem engedhetjük meg, hogy ezen a területen az igénytelenség legyen az úr.

Cselényivel egy helyen szeretnék vitába szállni, illetve megállapítását elemezni, s továbbfejleszteni. „Ha a színészi teljesítményeket kell értékelnünk, ha fenntartásokkal is, de valahogy mégiscsak meg lehetünk elégedve" — intézi el csavaros fogalmazásban egy mondattal a Drámafesztivál „művészi színvonalát“. A sok kötőszó ugyan nála is nagyon bizonytalanná teszi a megállapítást, de a „színvonallal“ még így, „fenntartásokkal“ sem lehetünk megelégedve

A versenyek során legtöbb műkedvelő csoportunk abba a hibába esett, amelybe az általuk annyit játszott Kónya, aki drámáiban szinte sohasem a valóság illúzióját akarja kelteni, hanem hatásra törekszik. Általában színészeink nem elhitetni akartak, (kivétel persze itt is volt), hanem játszani, másképp viselkedni, mint az életben, hogy felfigyeljenek rájuk. Erre egyébként Kónya frázisai egyenesen csábítják a tapasztalatlan műkedvelőket, de még az olyan rutinos, tapasztalt színész sem tudott neki ellent állni, mint a kassaiak Tu- rainéja (Kriszt Klára), aki legtöbbször imponáló természetességgel mozgott a színpadon, de a háborúellenes szólamokat minden esetben hamisan, felesleges pátosszal szavalta. Tu- rainé ellentmondásos alakjával nem tudott megbirkózni egyébFILMSZÍNHÁZAINK UTÓBBI HETEKBEN BEMUTATOTT SZÉP KÖZÖNSÉGSIKERT ELÉRT FILMJEI:

Kés a vízben (lengyel)

Gombháború (francia)

Elrabolt boldogság (magyar)

nincs, lesz?

ként a pelsőci Stolcz Oszkárné sem. Mindkettőjük játéka kihangsúlyozta, aláhúzta, hogy a darab első részében még gyermekszerető anyáról van szó, s az utolsó felvonásban már elvetemült, „becsületében“ megsértett némberről.

Hasonló módon „játszott" a színpadon a magyarbéliek Unkája (Bauer Ferencné), s a zse- líziek Szakhmáryja (Tóth Béla), hogy ósak a döntőbe jutott bsoportok főszereplőit említsem. Bauerné egyben a darab rendezője is volt, saját játékát természetszerűen nem tudhatta ellenőrizni, így lett az alakítása túlhajtott,

A zseliziek Szakhmáryja már erősebb, árnyaltabb alakítás, de ő sem igen tudott szabadulni a „játék" kényszerétől. S ha aztán egy-egy pillanatban kiesett felvett, túlfűtött pózából — szárkének hatott. Szakhmáry Zolwn szenvedélyes, de intellektuális lény, aki toronymagasságban van a Csulik felett. Ezt a különbséget azonban nem éreztük. S ebben hibás a Csulit alakító (egyébként nagyon élvezhetőén, jól komédiü- zö) Zabrenszky Imre is, aki túl bizalmas volt Szakhmáryhoz,

Az előbb zárójelben említett kivételeket a kassaiak Magdája (Makróczi E.), a zseliziek Rozikája, ezredese (Csenky Dezső), s hellyel Csörgheő Csulija képezték.

Makróczi E.-t a rozsnyói területi fesztiválon láttam először a Magda szerepében, s akkor még jobban játszott, mint Dunaszerdahelyen. Töretlenül, magabiztosan s nagy természetességgel alakította az anyjára hitetlenül néző, a szülői sze- retetben csalódó, megkínzott, szerelmes lányt. (Közben legyen mondva: talán a darabnak is ez az egyedüli átgondolt, egységes figurája).

A zseliziek Rozikája (Eábik Anna) jó rendezői felfogás, kidolgozott alakítás, természetes játékmód. Látszott rajta, hogy a rendező sokat foglalkozott vele, s hogy a színésznek is

volt elképzelése a költői hajlamú, de lényegében lotyó természetű kis parasztlányról. Biztosan látta a film-beli Rozikát, Mészáros Ágit. Hatása játékára ugyanis nyilvánvaló volt. Az előadás másik tehetséges, mert természetes alakítása volt Csenky Dezső ezredese

Összefoglalva: a kassaiakat a

rutin lendítette. Látszott rajtuk, hogy legtöbbjük régi, tapasztalt műkedvelő, több éves színészi munka áll mögöttük. De élménnyé mégiscsak egy lett közülük. A zseliziek és magyarbéliek játéka (az említett jó kivételektől eltekintve) általában nehézkesebb, darabosabb, vontatottabb. A szereplőkben feszélyezett séget és feszengést érez a néző, amely a műkedvelők sajátja. De felvetődik a kérdés: van-e erkölcsi jogunk a műkedvelőktől többet követelni, akik a bírálatra megsértődnek — s ezer objektív nehézségükkel védekeznek — jogosan. Jogosan, csakhogy a középszert, s az igénytelenséget semmiféle objektív nehézség nem menti és nem legalizálhatja. Tudjuk, hol tart műkedvelőink ízlése, játszani szinte csak azt „hajlandók", amit meg is értenek, mert hogy úgymond, ők játék közben szórakozni is akarnak. Csakhát ez akkor olyan bűvös kör, amelyből csak az igénytelenség felé van kiút. Mi ízlést akarunk neveim, s feltételeink között úgy látszik csak az ízléstelenség terem meg. Van-e hát ilyen formában értelme műkedvelő mozgalmunknak. Nagyon a számra kívánkozik a képlet: volt, nincs, lesz. Műkedvelő mozgalmunknak addig volt igazán értelme, míg a falusi tömegeket írni, olvasni és beszélni is tanította, s akkor lesz majd megint, mikor heti 10—20 órát fogunk dolgozni, s a professzionalizmus válik feleslegessé. De nem akarok próféta lenni, inkább nyitva hagyom a kérdést. De beszét- jünk róla. Tőzsér Árpád