Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-06-04 / 22. szám

Magatartásunk lényege

(GONDOLATOK AZ IRÖK A HÉT ÉVVEL EZELŐTTI IDŐKÖN KELL KEZDENEM. 1956-ban a II. kongresszus ma már nagyon is közismert okokból nem végezhetett teljes munkát. Az írók bátor kiállása megriasztotta a dogmatista erőket, a személyi kultusz politikájának képviselőit és ők elég erősek voltak ahhoz, hogy a valóban szocialista demokratizálódási folyamatot lényegében megakadályozzák. Jól emlékszem ezekre a J mozgalmas napokra, a II. kongresszus néhány napjára. Prágában a parlament épületében üléseztünk. Az épület élőtt sűrű csoportokban emberek várakoztak. Nem költőkért rajongó széplányok, nem is lobogószemű diákok, hanem Prága egyszerű emberei, tömzsiujjú munkások, szürke hivatalnokok, bátortalannak tűnő fiatal értelmiségiek. Tanakodtak, beszélgettek. Ha Író jelent meg a kapuban körülfogták, faggatták az eseményekről, a tanácskozás szenvedélyes vitáiról.

MI MAGYAR ÍRÓK AKKOR LÉNYEGÉBEN MÉG PASSZÍV SZEMLÉLŐI VOLTUNK AZ ESEMÉNYEKNEK. Kevesen voltunk és saját kicsinyes dolgainkkal voltunk elfoglalva. Mégis, máig érő hatást gyakoroltak ránk tapasztalataink.

SAJNOS A KONGRESSZUS UTÁN CSAKHAMAR CSALÓDNUNK KELLETT. A nemzetközi események, a magyarországi tragikus események indokul és figyelmeztetőül szolgáltak. Hét évre megakadt, elodázódott életünk egészséges demokratizálódása. A párt XII. kongresszusa azonban végre meghozta a feloldódást. Munkánkat folytathatjuk ott, ahol az megszakadt.

AZ IRŐK A NEMZET LELKHSMERETFí — mondta Marie Majerová megnyitó szavaiban a II. kongresz- szuson. Azóta hány gúnyos megjegyzés, támadás ért bennünket ezért a megállapításért. A nagyképűek' megmosolyogtak, a dogma- tisták féltékenyen körülszaglásztak és azzal vádoltak, hogy a párt fölé akarjuk helyezni magunkat. Nem értették, hogy a párt legmélyebb lényegével, és érdekeivel akarunk azonosulni, hogy csakis ezen az úton valósulhat meg az irodalom pártossága. „A nemzet lelkiismeretévé lenni — hangsúlyozta Vojtech Mihá- Ilk a mostani kongresszuson — nagy erkölcsi és politikai felelősség, kemény szolgálat.“

Nagy felelősség, mert az írott szó hatalma, ereje óriási az ember felett. És ez minden írót lelkiismeretes mértéktartásra kötelez. Kemény szolgálat, mert az írói felelősség mindig és minden körülmények közt az igazság kimondására kötelez. És az igazság kimondásáért, a bátor szóért nálunk se jár mindig dicséret, kitüntetés vagy megbecsülés. Sok még nálunk is a különböző érdekek szülte aljas fondorlat Az igazság zavarja kényelmükben az úrhatnám basáskodőkat és megtépi babérját a csak reprezentálni akaró „népvezéreknek“, a régi dicsőségükön kotló „harcosoknak.“ Ezek aztán, hatalmukkal és befolyásukkal úgy nevezett adminisztratív úton sok kényelmetlen meglepetést okozhatnak a „kellemetlenkedő“ írónak. Sajnos nem egy példát hozhatnánk erre akárcsak a mi viszonyaink közül is. Előfordult, hogy egy-egy lapszerkesztő helyzetével visszaélve „indexre tette" a szocializmus ügyéhez hű írókat és nem engedte, hogy a „lapjában" írásaikat közöljék.

NEMCSAK A RÖVIDLÄTÖ HATALMASKODÔK ÁRTOTTAK SOKAT AZ IRODALOMNAK. A mi nemzetiségi viszonyaink között gyakran veszedelmesebbek voltak az olyan rosszindulatú félmüveitek, avagy teljesen ostoba emberek, akiknek valamilyen úton-módon beleszólásuk volt irodalmunk ügyeibe. Ezek azt hitték

III. KONGRESSZUSA UTÁN hogy „akinek az isten hivatalt adott, észt is adott neki hozzá“ és ezen az alapon mindenbe beleütötték az orrukat. Pápábbak voltak a pápánál s nem tűrtek semmiféle ellentmondást.

Hogy konkrétabban szóljak, csak egyetlen példát említek.

Amikor megjelent az Irodalmi Szemle első száma, bizonyos tényezők fönnakadtak Fábry Zoltán nemzetiségi létünk lényegét érintő beindító cikkén. Hogy azonban közbelépésük ne tűnjön durva adminisztratív intézkedésnek, kiadták Fábry Zoltán cikkét hozzá nem értő, képzetlen embereknek felülbírálatra. Egy Szigeti nevű „kispápa" aztán diadalmasan megcáfolta Fábry igazát meglehetősen sok kellemetlen percet okozott a lap szerkesztőinek.

Ehhez hasonló példát többet is hozhatnák. De nem részletezem. Csupán azért szóltam ezekről az apró „személyiségekről" is, mert a kongresszus komoly gondot fordított az irodalom létkörülményeinek megvitatására és a mi, sokszor szűk perspektívájú nemzetiségi életünk bizony szabad vadászterülete volt ezeknek a hivatalnok lelkű embereknek, funkcionárius-árnyékoknak, „saját szemétdombunk kakasainak“. Ők bírálták újságjaink színvonalát, döntöttek könyveink megjelenéséről, színdarabok eladhatóságáról, kulturális intézményeink létéről vagy nemlétéről, iskolaügyünkről. Határozatokba takaróztak és rendeletekre hivatkoztak. A becsületes kommunista kiállást bólogatással, talpnyalással helyettesítették és kerékkötői voltak minden egészséges törekvésnek.

HIBA LENNE, HA MOST A FÜRDŐVÍZZEL A GYEREKET IS KIÖNTENÉNK. Tucatjával ismerek olyan magyar vonalon dolgozó kommunistát, funkcionáriust. értelmiségit, aki a legnehezebb időben is ki mert állni és törhetetlen hittel verekedett, szeretettel védelmezte és védelmezi nemzeti kultúránkat, öregeket és fiatalokat egyaránt. Nincs okunk a félelemre. Csak az kell, hogy az ő szavuk legyen a messzehangzó, mindenhová eljutó és. döntő. Akkor szívós munkával mindent rendbe szedhetünk és lenyesegethetjük nemzetiségi életünk vadhajtásait is.

EZ MAGATARTÁSUNK LÉNYEGE; FELELŐSSÉG NÉPÜNK SORSÁÉRT! Itt ez a pont, ahol azonosul író a párttal és belejut a nagy sodrásba, a mindent átfogó nagy társadalmi mozgásba és gazda szemével kezd nézni ő is mindent.

Vannak azonban most is aggályoskodók. Rosszallóan csóválják a fejüket és azt suttogják, hogy mindent támadunk, mindent rossznak tarjunk. Ez közönséges rágalom! Nagyon jó! meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól, a helytelent a helyestől, az értéket az ocsu- tól. Egy azonban biztos, a személyi kultusz és a dogmatizmus szelleme valóban áthatott mindent, egész életünket, minden intézkedést. vagy legalábbis az intézkedések végrehajtásának eszközét és módozatait. Ez sajnos nem frázis, nagyon is fájdalmas tény. És ezért a tisztulási, avagy dezinfi- káló folyamatnak is mindenütt. minden vonalon kell folynia.

KOMMUNISTÁNAK, IRÖ- NAK, KINEK-KINEK A MAGA HELYÉN MOST ISMÉT VIZSGÁZNIA KELL HELYTÁLLÁSBÓL, ügyszeretetből, népszolgálatból. Ez a vizsga már nemcsak bátorságot, elszántságot kíván, hanem hozzáértést és szakértelmet is.

Szakértelmet az irodalomban és az irodalmi ügyek intézésében. Csakis így javíthatjuk meg lényegesen és tartósan irodalmunk létkörülményeit.

SZŐKE JÓZSEF

Kovanlcs László, a IV. kategória győztese.

Az évad vége felé egymást kergetik kulturális életünk központi eseményei. Az Együttes bemutatója, a Szocialista Dráma Fesztiválja, írókongresszus, újságírókongresszus, országos szavalóverseny, az ember csak győzzön mindegyiken megjelenni, s mindegyiket kommentálni. Az események fényében milyennek mutatkozott az idei, immár nyolcadik országos magyar szavalóvert seny Komáromban?

Az ordítás művészete — jegyeztem fel füzetembe félidőtájt, 'égy falat-repesztő proA versenyt kővető megbeszélésen felvetődött a kérdés; miben és mennyiben segítették a mi tanítóink a szavalóverseny előkészítését, s miben és mennyiben kellett volna ezt még jobban elősegíteniük?

Amint kiderült, tanítóinkra szinte egyáltalán nem támaszkodhatunk ezen a téren (felvetődik azonban egy rosszmájú kérdés: milyen téren lehet rájuk támaszkodni egyáltalán?) Sző esett arról, hogy legtöbb esetben egyáltalán nem voltak felkészülve a szavalok Komáromra, mi több, nem is tudták, hogy versenyezni fognak, legfeljebb egy-két héttel az események előtt. Tudok olyan résztvevőről, aki egy nappal azelőtt választott magának verset, s tudok olyanról, aki prózával készült, s mivel a próza ezúttal elmaradt, hirte- lenében ott a helyszínen tanult meg és mondott el egy verset.

Lehet-e ilyen viszonyok között komolyan venni egy országos sžemlét? S egyáltalán elképzelhető-e egy országos szemle anélkül, hogy azt helyi, járási és körzeti versenyek előznék meg s rostálnák ki a résztvevőket? Amint ugyanis kiderült, Komáromot ez sem előzte meg, aki Komáromba került, leginkább az ötlet, a kényszer vagy a szerencse segítségével került oda. Meg is látszott ez azután a versenyben is. A negyedik kategóriában t. 1., ahol közel negyven versenyző indult elképesztő színvonalkülönbségekkel, s ezek a különbségek olyannyira nyilvánvalók voltak, hogy a bírálóbizottságnak egyáltalán nem esett terhére kiválasztani a negyven közül azt a tizet-tizenkettőt, akit érdemes volt a másik verssel is végighallgatni, a többi any- nyira lemaradt e mögött az élvonal mögött. A normális persze az lett volna, ha ezt az utóvonalát már az előbbi szemlék során leválasztják, s Komáromban valóban csak a legjobbak képviselik a csehszlovákiai magyar versmondás ügyét!

Ami a jövőt illeti, szó került arról, hogy a IX. országos szavalóversenyre már szeptemberben, rögtön az iskolaév megnyitója után el kell kezdeni a felkészülést. Hogy pedagógusainkat érdekeltté kell tenni a versenyek előkészítésében, de még inkább, hogy pedagógusaink tartsák erkölcsi kötelességüknek az irodalom interpretálásának az ügyét.

Felmerült az a kérdés is, hogy versenyek helyett ne szemléknek nevezzük-e a komáromi (s egyáltalán helyi, járási, körzeti) eseményeket, s megemlítették azt is, hogy jövőre (s az azt követő esztendőkben) ismét egybekötik a szavalőversenyt az országos drámafesztivállal, sőt az Irodalmi színpadok országos versenyével, s az egész akciónak „Jókai napok“ lesz a neve. Az idei gyöngén sikerült szemlék ismeretében csak üdvözölni lehet ezt a tervet, s remélni, hogy nem csak a neve hoz majd újat, hanem a tartalma is.

S itt, ezen a ponton kell megjegyeznünk az egyetlen biztató színfoltot idei központi szemléinken (beleértve a drámafesztivált is), a bratislavai magyar színművészeti főisko- Ésok irodalmi színpad-műsorát, a „Korunk és költészetünk“-^. Ea a program bizonyította előadóművészetünk történetében először, hogy mi is lépést kívánunk' tartani a korral, a huszadik század második felének a színvonalával. A műsor utáni vita pedig az irányban volt egy lépés előre, hogy nálunk is jó lenne jelentékenyen kiszélesíteni az irodalmi színpadok hálózatát. Ahhoz ugyanis, hogy jövőre ezeknek is megtarthassuk az országos szemléjét, nem elegendő, hogy egy vagy két irodalmi színpadunk legyen csupán, mint ahogy ez eddig volt, haSzép szóval hirdetni az igazat.

nem elvárjuk, hogy ezen a téren is fellendülést hoz az elkövetkező esztendő, s legalább nyolc-tíz irodalmi színpaddal indulhatunk az első fesztiválra. Hogy tájékoztassuk olvasóinkat a jelenlegi helyzetről, elmondjuk: eddig Dunaszerda- helyen, Rimaszombatban, Ki- rályheimecen és Bratislavában voltak irodalmi színpadjaink, abból jelenleg is működik a

Izsóf Lilla, a IV. kategória Harmadik helyezettje.

bratislavai és a rimaszombati, írüg a másik kettő „érthetetlent" vagy inkább nagyon is érthető személyi okokból jelenleg stagnál.

Mire van kilátásunk a jövő évadra? Az említett négy együttes továbblépése mellett elvárjuk, hogy legalább szellemi gócpontjainkon, Nyitrán a pedagógiai intézet, Komáromban a Területi , Színház mellett, valamint Kassán az amúgy is működő Oj nemzedék keretén belül megalakulnak az irodalmi színpadok. De ezen túl is elvárnák azt, hogy Rozsnyó és Losonc, Érsekújvár és Léva, Ipolyság és Galánta is kitesznek magukért, s így valóban sikerül legalább tíz- tizenkét irodalmi színpaddal nekivágni az elkövetkező évadnak.

Ha ez sikerül, ha ennyit elérünk, akkor érdemes volt az idei kevésbé sikerült évadot végigbosszankodnunk.

Cselényi László

KOMÁROM UTÁN

dukció után, s csak utóbb, a versenyek befejeztével bizonyosodott be, mennyire nem volt véletlen ez a hirtelené- ben odacsapott mondat. Sza- valóink, egy-kettő kivételével, még most is a múlt század előadőművészetének az eszményében ágainak a dobogón, s ezzel kísértetiesen emlékeztetnek műkedvelőink drámafesztiváljára, melyről mi is írtunk;, s írunk ebben a számunkban is. Nem lehet véletlen, ha már két központi eseményről kell elmondanunk ugyanazt. Nagyon is bizonyítja kulturális lemaradottságunkat, igénytelenségünket, kullogásunkat. Ahelyett, hogy most részletesen foglalkoznánk a yerseny- nyel s a versenyzőkkel, talán próbáljunk egy kicsit mélyére nézni a dolognak, hogy miért is van ez így, s szükségsze- rü-e, hogy így legyen?

A színművészeti főiskolások Rwdafmi Színpada (Jánosy Kató, Béke Sándor, Végkürti Géza,

Thirring Viola és Dráfi Mátyás)

jzámo^ié-cés

Sok szó esik manapság a CS1SZ SZKB Magyar Dal és Táncegyüttesének idei bemutatójáról. Vannak, akik sokallják mindazt az újat és szokatlant, amit az együttes ez évi műsorában hozott. S vannak, akik kevésbé értékelik mindazt, amiért az együttes tagsága és vezetősége egy éven át fáradozott Én azokkal állok egyvo- nalban, akik azt vallják a műsorról, hogy sok benne a jel tegtelen meg nem okolt keresés, a mindentakarás, különösen ami a tánccsoportot illeti. Véleményem szerint éppen a tánccsoport érdemelte ki a bíráló megjegyzéseket. Szabadjon itt megjegyeznem, hogy a kritika az elmúlt esztendőkben mindig felületesen bírálta az együttes műsorát s ha hibásnak, sőt Mács szerint rossznak minősítik azt az utat, amelyre az együttes jutott, akkor ezért nem csupán az együttes vezetőségét kell elmarasztalni, hanem a kritikát is.

Örvendetes tény, hogy a kritika ez évben nem maradt a felszínen, hanem már eddig is igen komoly szerepet vállalt az együttes műsorának értékelésében A volt „Népes“ alapító tagjai közé tartozom és szeretném, ha véleményem az együttes további működését illetően termő talajra hullana. Láttam a bemutatót, láttam néhány vidéki előadást, s azt tapasztaltam. hogy a közönségnek ezúttal nem tetszett annyira a m.űsor, mint ahogy az a múltban volt. De nem is csak ez a fontos. Az együttesre azért van szükségünk, hogy műkedvelő együtteseink példaképe is legyen. S ha nem akarjuk, hogy példájukra gomba módra szaporodjanak a dilettáns „primabalerinák" műkedvelő csoportjainkban, úgy javaslom, hogy az együttes már idei kőrútján bizonyos műsor- változtatást eszközöljön. Az együttes vezetősége sokat akarás helyett a minőséget tekintse irányadónak, mert megítélésem szerint a tánccsoport egyes produkciói ízlésrombo- loan hatottak a falusi emberekre. Kvocsáknak a jövőre nézve meg kell értenie, hogy az az ellenszenv, melyet a koronás fő, vagy az a szimpátia, melyet ■ a bátor szegénylegények tránt táplálunk magunkban a múltból, egymagában nem elegendő a siker eléréséhez.

Véleménykutatásom az együttes tagjai között, hogy melyik műsorSzám nyújtja számukra a legnagyobb élményt, ezt az eredményt hozta: a tánccsoport tagjai a Csárdásban, az

énekkar tagjai a Békességóhajtásban szerepelnek legszívesebben.

Az együttes vezetősége felelős az ott nevelődő több mint száz fiatal művészi igényének fejlesztéséért is. Nem azt akarjuk, hogy kikerülve az együttesből maguk is szaporítsák a „dilettáns primabalerinák" számát, hanem hogy friss, az együttesben elsajátított motívumokkal tarkítsák műkedvelő csoportjaink műsorát.

Az együttes •vezetősége ne pályázzon babérkoszorúkra a művészet más területeiről mindaddig, míg ezt a népművészet terén nem szerezte meg. A babérok, melyeket az együttes eddig szerzett a Bartók, Kodály-számoknak, valamint p népi anyagot feldolgozó táríó- és énekszámoknak köszönhetők S ez is azt bizonyítja, hogy Csakis ezen a területen válhat teljessé az együttes népnevelő küldetése.

Tóth András