Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-05-28 / 21. szám
Je«fei (lö&dje Senki földje ... Műkedvelő színjátszásunk területét merjük így nevezni, legalábbis azok után, amit az idei fesztiválon láttunk. Több, mint száz csoport vett részt a versenyben, köztük a központi fesztivál három díjasa: Magyarbél (Brezovský: Veszedelmes életkor), Kassa (Kónya József: Senki fia) és Zselíz (Móricz Zsig- mond: Őri muri). Szocialista Dráma Fesztiválja? Ä2 első kérdés, hogy vajon mennyiben nevezhető ez a fesztivál a szocialista dráma fesztiváljának? Mennyiben nevezhető a több, mint harminc- esztendős Őri muri, a háború- ellenes szólamokkal „szocialista" drámává átmázolt, tipikusan népszínmű Senki fia, de akár az eléggé lektürszerü Vekultúra. Pestről .és Prágából, szlovákoktól és magyaroktól kellett hallanunk: ti nem vagytok képesek arra, amire mások, mert ti csak ... Évtizeden keresztül nyeldes- tük a keserű pilutát, s lázadtunk ellene. Hol van az megírva, melyik törvénykönyv szerint igaz az, hogy egyik ember kevesebb értékű mint a másik, hogy egy nemzetiségi kisebbség polgárai nem képesek annyira, mint bármely nagy nemzet fiai? S íme, most magunk is beismerjük, hogy így igaz! Mert ha égy országos fesztivál közönségének, bírálóbizottságának elég egy Senki fia, ha egy központi versenyen senki nem pirul bele a dilettantizmusnak abba az áradatába., amivel Du- naszerdahelyen találkoétunk, Hogy történhetett meg mindez, ki a felelős azért, hogy ezt a giccsáradatot amúgyis gyönge ízlésű műkedvelőink nyakába zúdították? Mert bírálhatod a versenyzőket a gyönge da- rabválasziásért, ha a feleletük: de hiszen ezeket a darabokat sokszáz példányban kiadták és terjesztik, hogy ezeket a darabokat jelűiről, a szocialista dráma keltető fészkéből szabadították a világra, hogy ezeket a darabokat elismert és el nem ismert „szakemberek" javasolták kiadásra. Itt van a kutya eltemetve. Létezik ugyanis egy bizonyos központi dramaturgiai tanács, melynek tagja boldog-boldogtalan, éppen csak azok szoktak rövid időn belül kirepülni onnan, akik értenek is valamit a drámákhoz. Különben fifti- fijti. Gondoljuk meg, hogy eme tanácsban részt vesz minden aktív „drámaírónk" s „én nem bántalak téged, te nem bántasz engem" alapon megindul a játék. Vannak persze külön játékszabályok is. Olyanok például, hogy a szerző meghívja bírálóját egy vacsorára. Avagy néhány liter bo"ra. S másnap a bíráló javasolja kiaddsra az illető szerző darabját. Hihetetlen dolgok ezek, s egyelőre aligha bizonyíthatók, mindenesetre másképp igen nehéz megmagyarázni azt, hogy hogyan kerülhetett kiadásra egy Bolondóra, egy Szerelmes brigád, egy Kincskeresők, egy Senki fia ... Beszélni kell erről addig, míg nem késő. Beszélni kell erről, mert tűrhetetlen, hogy jószándékú, de esztétikai ízlés tekintetében nagyon is gyönge lábon álló közönségünket ilyen és ezekhez hasonló „szocialista" müvek formálják, neveljék, alakítsák. Senki földje. Nem véletlenül adtuk írásunknak ezt a címet. Mert ha kulturális életünknek volt területe (már pedig volt!), amellyel soha senki nem törődött, amelyről nyilvános fórumon soha szó nem eset, akkor a míikedvelés ez a terület. A tehetségtelenség nem tűri a nyilvánosságot, mondotta valaki, s ez a tétel ebben az esetben ezerszeresen igazolódott. Mert ki ismerte ezeket a darabokat kéziratban, hány jelent Az Ürí muri a zselíziek előadásában szedelmes életkor is szocialistának? A kiértékelő bizottság mindenesetre okkal hangsúlyozta ki, hogy helyesebb lett volna valami más címkét akasztani az egész akcióra, mint így, szinte paródiát csinálni az egészből. Ha a színészi teljesítményeket kell értékelnünk, ha fenntartásokkal is, de valahogy mégiscsak, meg lehetünk elégedve. Különösképpen ha az elmúlt esztendők rendkívül gyenge eredményeit vesszük tekintetbe. Ám amivel a jelen pillanatban a legszükségesebb foglalkozat, az maga a színjátszás alapanyaga, a dráma ... Éveken, évtizedeken kellett nyelnünk a megkülönböztet ó jelzőt: csehszlovákiai magyar s főleg, ha senki nem emel szót ellene, akkor igaz a megkülönböztető jelző, akkor alapja van a lenézésnek, akkor törvényre emelhető a képességeknek faji alapon való megítélése. Ez persze csak a végállomás, ahová érkezett a szerelvény, de mi volt útközben! Gondoljuk meg, hogy a kerületi versenyek jelét a Senki fia tette ki. Gondoljuk meg, hogy Rozsnyón Kánya-fesztivált rendeztek szocialista fesztivál helyett (három Senki fia és egy Mi is emberek vagyunk). S gondoljuk meg, hogy hány csoport szerepelt a fesztivál keretében a még ezeknél is rosszabb „szocialista" drámákkal: a Bolond- órával, a Huszárvágással, a Szerelmes brigáddal! még belőlük újságjainkban, folyóiratban vagy akár könyvalakban, s ha már elöadatott valahol, hányszor esett róla kritikai szó, hányszor kerekedett körülötte vihar, szóváltás vagy nézeteltérés? Mindennek eljön persze a szüretje is. Eljött ennek is a sziiretje. S gyönyörködhetünk benne, hogy két évtizeden át szocializálódott közönségünk, hogyan élvezi a nevezett ócskaságokat, hogy tud sírni vagy nevetni a Senki fiákon, Szerelmes brigádokon, Bolondórákon. Könyvtárainkat látogattam végig a múltkoriban s az azokban tapasztalt elkeserítő helyzet láttán fogamzott meg bennem egy gondolat: az t. i., hogy ha mi tizennyolc éven keresztül valóban úgy hajtottuk, volna végre kulturális forradalmunkat, ahogy papoltunk róla, akkor manapság a fél ország legalábbis érettségivel rendelkező polgárok színvonalán állna. S milyen színvonalon áll a valóságban ? A kalandregények, a szentimentális szerelmi történetek, ha nem a Courts- Mahlerek, Beniczkyné Bajza Lenkék színvonalán. Nincs ez másképp színjátszó- mozgalmunk területén sem. Tudunk róla, hogy együtteseink, még a legeldugottabb falubán is csak operetteket szeretnének játszani, s legfeljebb, ha népszínműveket. S ha már az nincs, legalább Senki fiát, Szerelmes brigádot, indok: hogy nincs egyéb. Az lényegtelen, hogy van egy Németh Lászlónk, hogy van egy Illyés Gyulánk, lényegtelen, hogy irt színdarabot Sarkadi Imre vagy Mesterházi Lajos, Pavel Kohout vagy Milan Kundera, a mi közönségünknek Senki fia kell meg Piros bugyelláris. Persze, persze, a technikai lehetőségek! Meg a filozófiai gondolatok! Dehát akkor mit csináltunk tizennyolc év alatt, ha még most is csak a Piros bugyellárisnál tartunk meg a Csárdáskirálynőnél ? írjatok jobbat, mondják erre a bölcsek. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Valaki a vitában felemlítette a Pravda egyik nemrég megjelent cikkét, t i., hogy ha egy sofőr vizsga nélkül vezet autót, megbüntetik De ha egy állampolgár drámát ír, ért hozzá vagy sem, nem bünteti meg senki. Pedig nem kell talán bizonyítani, hogy nem hasonlítható ösz- sze az a kár, amit egy-egy ilyen darab nézők és olvasók ezreiben okoz, azzal, amit egy- egg sofőr el tudna követni. egymásra a szemük sarkából, hogy folytassa valaki, de nem megy. Nem tudja folytatni egyikük sem. Nem lehet sokáig parancsolni a szónak, még akkor sem, ha jószándék vezérli. Mert jószándékból kezdtek ilyesmiről beszélni, az én kedvemért, hogy nekem segítsenek, hogy én is szólhassak valamit! Dehát: azt, ami úgy van ahogyan van, azt nem lehet eltagadni. annyi csak annak az ilyen segítő beszéd, mint a percnyi eső, az is ritka csep- pel... Ültem ott közöttük s nem tudtam mit csináljak. Mit is mondhattam volna: „Hagyjátok csak, ne fáradjatok itt énmiattam ... !“ — tán ezt mondhattam volna. Csak ültem magamnak. Egyszer, tudja, még gyerekkoromban együtt voltunk bandában mindannyian, aztán arról volt sző, hogy hová menjünk, s mit csináljunk? Ez is mondott valamit, az is, aztán úgy lett, hogy a patakra mennek rákászni, én meg nem akartam, valami mást mondottam és kötöttem magam hozzá, hogy csak az legyék, amit -én egyedül mondok. Elindultak a patakhoz s én azt mondtam, hogy maradok, nem megyek, nem én az istennek sem vélük! El is mentek! Én meg leszegtem a fejem és ott maradtam egyedül. Még ma is érzem: elveszett a hangjuk, ahogyan távolodtak s olyan csend lett, hogy sírni kfe2dtem! Nem azonnal, mert még leültem a fűre, aztán hanyatt vetettem magam s ahogyan néztem az eget és semmi hang körülem, csak a nagy csend, akkor kezdtem sírni, mire észrevettem, már folyt a könnyem! Aki gyerek volt, mind ismeri ezt az érzést ... Hát olyan volt ott az asztalnál, annyira olyan, hogy ez is eszembe jutott, e2 a gyerekkori dolog, pedig soha rá nem gondoltam azóta. Mit csináljak? Indult már újra a szó, nem állták meg, igazuk is volt: hogy s mint az elnök? Mennyibe kerül az új silózó? Mi legyen a kertészettel, nem kelle- ne-e fogadni valahonnan egy szakembert... és így tovább! Felálltam, mintha csak kis időre távoznék, úgy... és hazamentem! Meghajtja a fejét. Csontos a válla, mélyen szántanak, mint a barázda a főidben a ráncok a homlokán, s ahogy hajlik, látni lehet, ahogy árkot árok után vonnak a nyakán is, a tarkója felé. Ügy lehajtott fejjel hallgat. Aztán lassan a pohara után nyúl. Nem iszik, csak megfogja és lassan elfordítja a helyéből. Halkan mondja s utána még mélyebbre ereszti a fejét: — Cuha föld! Cuha föld ... ? Felemeli a kezét — súlyos, tele bütykökkel, barna és száraz és tele már az is: ránc, ránc után — és vígigsimít a koponyáján: — Mert... tudja, akkor én felálltam... fel! Ott az ég alatt, a nagy csendességben, fél a fűről, s először lassan, csak egészen lassan, mint nógatva megy az ember, elindultam, de aztán egyre gyorsabban és sebesebben, egyre futva, már a végén, mintha hajtanának, úgy futva és meg sem állva mentem a többi után s amikor megláttam őket... ott voltak mind a patakon ... ott mind... Bene Józsi, Kis Pali... Gyorsan úgy szó közben elhallgat és összeszorítja a száját, csak szorítja egyre, egyre erősebben és erősebben, s1 már nem Iátok aztán semmit az arcából, olyan mélyre engedi a fejét. Nem szól sokáig. Megfogtam az üveget és tele töltöttem a két poharat. Ami- kör megcsobbant a bor, akkor emelte csak fel a fejét. — Engesse... — s ahogy illik, még maga is utána töltött mindkettőbe. Aztán ott maradt a keze az üvegen. Az asztalt nézi: — Futni? Nehéz mán ... még lassan is ... ! Nehéz mán minden! Hess ... ! Hess, varjú ... Hess! Beleint lassú, ejtett mozdulattal a levegőbe: — Cuha föld! Hm?! El kék menni már... El! Messzire menni... nagyon messzire ... Felemeli poharát: —, No .. Isten éltesse! — Egészségére! De nem iszik. A szájához emeli a poharat és megáll a keze. Rám néz. Visszaengedi a poharat az asztalra. A válla megereszkedik,, hajlik a háta, meggyűrődik az arca, összefutnak a barázdák és hajlik előre az egész ember az asztalhoz, a két keze meg az ölében és csak hajlik előre, mintha kisebb lenne, úgy hajlik előre egyre, már'ott van . az asztal fölött a feje. Most parancsol, most uralkodik el a bor, de tisztán és értelmesen mondja, olyan tisztán, mintha írást diktálna . .. csak a válla hajlik egyre: — Azt mondja meg nékem valaki... hogy mi legyék az emberrel, akihez nincs mit szólam egy egész falunak? Nagy lesz a csend. Szorul, feszül a válla, látom ahogyan feszük a feje a melléhez és lassan megérinti már a homloka az asztal szélén a deszkát, olyan mélyre hajtotta már. És lassan, mint olyankor szokta az ember, ha nem bírja már a fájdalmát. ingatni kezdi a fejét ott az asztalon — és azt mondja, lehullik belőle a sző, súlyosan és keservesen: — Futni kék... Teremtő Isten... Az persze, hogy egyelőre nincs jobb drámánk, semmi esetre sem adhat menedékjogot a dilettantizmusnak. Mert igenis vannak jó drámák, még a technikai nehézségeket figyelembe véve is. S itt újra hangot adunk annak a már ezerszer elhangzott követelménynek, hogy ne féljünk annyira a magyarországi daraboktól. Tudjuk, éveken át, ez politikai irányzat volt. Ez azonban megszűnt. S miért kell azt nekünk ezerszeresen rosszabbul csinálni, amit már egyszer sokkal jobban megcsináltak valahol. A külön csehszlovákiai magyar drámának (s általában az irodalomnak és művészetnek) csak akkor van létjogosultsága, ha többletet jelent. Ha olyasmiről tud szólni amiről nem tud sem a pesti, sem a szlovák, sem a cseh irodalom. Mert is- mételni valamit gyöngébben, vagy akár úgy is, mint elődünk, vajon ez nem felesleges munka? A Szocialista Dráma idei Fesztiválja, sajnos, azt bizonyítja, hogy felesleges. S terméketlen, több kárt, mint hasznot hajtó. Minden felismerésnek persze csak akkor van értelme, ha a gyakorlatban felhasználható, így ebben az esetben is csak akkor ér valamit az egész, ha le tudjuk vonni belőle a következtetéseket, s legközelebb nem követjük el ismét ugyanazokat a baklövéseket, mint ahogy ez nálunk nemegyszer megtörtént. Haladéktalanul rendet kell teremtenünk színdarabkiadásunk területén! Haladéktalanul össze kell hívni a legilletékesebbeket, értékelni az eddigi tevékenységet s levonni a következtetéseket! Tiszta vizet a pohárba, nyílt kártyákat az asztalra! Értelme nyilván csak így lesz az egésznek. Cselényi László Az Ifjúsági Alkotóverseny elődöntőjében Füleken a legnagyobb sikert Kalocsai Dezső népi zenekara aratta. Az énekesek közül a legnagyobb érdem Oláh Annát illette. (A képen Oláh Annát látjuk éneklés közben. A háttérben Kalocsai Dezső és zenekara.) Az Ifjúsági Alkotóversenyen részt vett a helybeli zeneiskola is. Felléptek a zongoristák, harmonikások és a hegedűsük is. A hegedűsök közül kivált Ondrej Molota szólója. (A képen Ondrej Molota hegedű és Éva Klindová zongora.) Torpis József, Fülek. oíoioioaoioioioioioioioioio. Simon István: Húsvéti körmenet A fű zöldbe s fehérbe öltöztek a fák. A meggy virág-szagú égre parabolát, száz karikát rajzolsz, pogány duhajunk, szél, szél, áprilisi, míg a baldachin lengő aranysátrát dalárda, gyertya és csengő kíséri, s négy ember a magasba tartva viszi. Elől gyerekek párja csoszog, aztán a lányok fehérben, s talpig feketében iparosok — s végül árad a görbe-utú, kék hegyek alatti tiszta falu , megfáradt, áhitatos kimosdott népe. Áldott szombati este! A harangozó aranyos felhőkig evezve duhaj nótát csap a térés világnak. Mennek, mennek, fölcsap a por, a tömzsi labdarózsabokor, az alma, a körtefa ágak mind, mind, mint a csokor. Énekelnek istállók, pajták, fészerek közt, hosszú utón Fehér ingük alatt az ér kötélként kidagad nyakukon. Törtek sok századon át, pestisen át, * háborún át, de évenként egyszer csak vígan kidalolják, teli torokból, világgá szórják a tavaszi porból a nagy himnuszt, az alleiuját. S addig a tavasz — zöld és fehér keveréke — áldást ad a dűlőkre, ékekre, hersen Ceres dárdás búzája elbújhat már benne a nyúl. A menet utolsót kanyarul allelujázva, mert itt a tavasz, s egy verejtékcs nyár jön a virágsugaras, minden éven halottaiból feltámadó, ős mezei világra...
