Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-05-28 / 21. szám
SÁNTA FERENC: HOLD Ügy ád az Isten — megtanulhatta vón —, hogy a másik kezével el is vesz mindjárt valamit! Legalábbis a szegény ember életében mindenkoron így volt s eképpen az én életemben sem máshogyan. Adott — s megvette aztán az árát, nem késlekedett vele. Ha meg késlekedett, mert úgy is történt nemegyszer, akkor az mit sem változtatott semmin, nem számít ő előtte az idő! Olyan őnéki egy ember élete, akár a pillantás, tán még annyi idő sem. Nemigen siet, mert rövid az 6 számára bármilyen idő! Örökké van — hogyan érthetné meg azt, aki a halál felé mén? Ha meg úgy van, hogy mi nem érhetjük fel ésszel az ő cselei kedetét, akkor legyék úgy s viseljük,, ne kutassuk, mit s miért cselekszik ... Tán tudja is, hogy mi van a rendjén. Meglehet! Feltette az üveget és megtöltötte a poharakat. Aztán megfogta a poharát. De nem ivott, csak megforgatta, hogy fel sem emelte a szemét: — Az is meglehet! Meg — mint minden az ember életében! Ahogyan mentem most ki a Róka-dűlőbe, a lovat már kifogtam s vettem le a szekérről az ekét, jön arra egy olyan legényke, nem ismertem — vagy megnőtt már s nem tudtam, ki fia lehet — jön kerékpárral s ahogyan elkarikázik, ránéz az ekére, azt mondja: — Virágot ültet, bátyám? — S néz rám, meg vissza az ekére s mosolyog, mint rám, meg vissza az ekére s mosolyog, mint a gyerekre szokás. Nem szóltam semmit. Húzatta.n be az ekét az én tagomhoz ... Pedig — tán mondhattam volna néki: virágot lelkem, ekével szántok virágnak alá s ló húzza, látod, de micsoda virágnak lelkem? Nem is szégyenlem: amikor az első darab föld kifordult, akkor megtelt a szemem könnyel, öreg embernél könnyen jön mán az ilyesmi... Elhallgatott, aztán felemelte a tekintetét: — Isten éltessen bennünket! — és felemelte a poharát. — Isten éltesse! — mondtam és kiittuk a poharainkat. Ügy hetven felé járhatott az öreg. Erős volt, inas, az elpusztíthatatlan fajtából való, barna és barázdált, olyan valamiképpen, mint a szíj. A homloka magasán fehér a bőre, szinte mint a hó. a kalap helye, oda nem ér soha sem a nap. A keze csontos, eres és barna, mint a föld. — Amikor ezt a földet megkaptam volt, akkor is mondottam magamnak: ebből aztán ugyan Uramisten, mi lesz a rossz? Hogyan s miképpen veszed meg az árát? Mindjárt-e vagy várni hagysz rá, hogy annál keserűbb legyen? Dehát: mikor válaszol az Isten az embernek? Az intézőt, tudja, kitették a kiskastélyból, s véle az öreg méltóságost is, odapakoltuk őket a cselédházba, az innenső sarkába a Szabó Antiék vackába, ott volt mindenük az eresz alatt, ők meg hol kiálltak az ajtóba, hol meg behúzódtak a házba, de az öreg méltóságos ott állt a küszöbön, aztán meg karszéket hozatott magának s ott ült, úgy nézett minket. Ott voltunk a kiskastéiynak a tornácán, ott volt kint az asztal, ott iratkoztak az emberek meg ott húztuk a sorját, hogy ki hol s honnan kapja a földjét... Nagy idő volt! Olyan ide volt, hogy ha gondolok rá, hál nap s éjszaka az mind egybeszalad s egybe a napok is mej hét rá a hétre, mintha az égés; egy hosszú nap lett volna, reggeltől estéiig, amikor áztál elnyugszik minden a dolga végeztével, olyan idő volt! Elnéz a konyhaajtó felé é: ott marad a szeme. Ügy is ült szemben az ajtóval, kint kutya a küszöb előtt s arrább, a nap fényben tyúkok s egy-két ga lamb körülöttük. — A gyerekek mit monda nak? Ügy marad továbbra is szeme: — Semmit! Szét vannak azo már a világban, egyik itt, má sik ott, nem törődnek vélt Cuha föld? — mondják. — Hu él maga, édesapám? Talán mé venne is hozzá egy darabot S kacagnak. Nem csúfságbó Nem értik már, nem értene már semmit... Ez a katona tiszt, amikor jön az annyi látni, azt mondja: Tömörüii kellene maguknak édesapát udom írni becsületesen ... denjen el egyszer a tanító úr eleségéhez, él még s nézze neg nála a falon az írást, mert >tt van az. Az öreg tanító úr tekeretezte s kitette a szobáéban a falra. Bosszantottak tele sokat itt a faluban — togy falon van az írásom, mint i kalendárium —, decsak azt nondtam rá mindig: Rendjén /an, hadd legyék, ha oda tette, íz igazság van benne írva! Felvettem a poharamat: Az a földje van most is? — Az! Elég messze esik, lem is a legjavából kaptam, átban sincs, hát "meghagyták, lem tagosítottak ... Lassan, előbb megforgatva, akár az előbb, felemeli ő is i poharát: — Két szem fa van rajta, vigyázok azokra is! Egészségére! Ittunk. — Két szem fa! Sehol a közeibe, csak ez a kettő, ki tudja, honnan hullottak ... Amíg én vagyok: tovább nem lesznek ők sem! A szekérről már látom őket eléggé messziről, nézem, s fájni kezd a szívem... Mi a nyavalyáért? Nem tudnak azok semmiről! Elhallgat egy pillanatra és meghajtja egy kevéssé a fejét. Elindul a keze az asztalon és végigsimít a deszkán: — Tudja, olyan ember voltam én világéletemben, hogy körülem a szó soha el nem fogyott. Ha a falun végigmentem, hát sok időbe telt az, mert aki csak meglátott vagy jött szembe vélem, az mind megállóit. Este nem telt, hogy valaki át ne jöjjön, itt ült ez a fertály énnálam, itt bent-e vagy itt, ahol ez a kis pad van az ajtó előtt. Nemigen szóltam én, csak ha mondtam is valamit... Tán éppen azért! Én mellőlem az ember soha el nem fogyott. Jó volt! Igen, igen jó volt... Szerettek! Ott voltam a közelében mindennek, ha jött az este, már készítettem a széket, kis széket, hadd jöjjenek már... Sok fajta az ember: de a többi nélkül élni nemigen lehet, s nem tud egyik sem ... Mit ér anélkül? Akkor tudja meg, ha másképpen van, akkor tudja meg igazából... Megereszkedik az arca. A szemöldöke erősre húzódik, a szája összezárul, egymásra feszül az ajka. Kissé megbillen a felsőteste — sokat ivott már — s nyúl újra az üveg után. Felemeli az a földről a demi- zsont és megtölti az üveget. Aztán lekoppan az üveg az asztalra. Felemeli és újra visz- szarakja, lassan, ahogyan illik. Elsimítja a tenyerével az arcát. — Amikor az agitátorok először jöttek volt, még negyvenkilencben, akkor azt mondtam nékik — végighallgattam őket szó nélkül s még akkor is vártam, amikor elhallgattak, hogy mondanak-e még valamit —, aztán így szóltam: Én most nem mondok maguknak semmit! Megértettem a szavukat, de nem szólok most rá semmit. Hanem álljanak fel most innen szépen s menjenek el az iskolához, ott lakik az öreg tanító, aki most nyugdíjban van. Menjenek el hozzá s kérjék meg, hogy engesse be magukat a szobájába. Van ott a falon egy írás, azt.mutassa meg maguknak s maguk olvassák el. Az én kezem-vonása az, ott van alatta a nevem! Azt olvassák el s ha úgy akarják utána, hát vissza is jöhetnek, ha jönnek, utána, hogy elolvasták először ... Mert abban az írásban az én válaszom maguknak benne van! Ezt mondtam én negyvenkilencben, ezt mondtam aztán későbben is, ötvenben s az ötvenes esztendőkben s ezt mondtam hatvanban is! Jöttek és nem fogytak el, az évekkel együtt jöttek egyre s újra s én mondtam nekik: menjenek s olvassák el, milyen írás alatt áll ott az én nevem! S hogy nem fogytak azt mondtam nékik: Mondok én maguknak valamit. Amikor én gyerek voltam, ha valamelyikünk adott valamit a másiknak s aztán ment hozzá, hogy visszakérje tőle, akkor mi azt mondottuk: „Cigány'adta, vissza kéri, másvilágon ég a lelke!“ Afféle gyermek-mondóka volt ez s így mondottuk mindig. Az ilyen gyerek aztán elszégyellte magát s elment, úgy, hogy nem is láttuk aznap! Elbújt a szégyenével! Ez az én földem még, amit én kaptam, az a nyolc hold, sem több, sem kevesebb, hanem nyolc hold, amin Szívek a mérlegen Mielőtt szobrok a mélybe hulltak, mielőtt szemek a fényhez nyúltak, amíg lángok csak szikrákban égtek, amíg embert csak szobrok mértek, megtalált percek nagy hatalmát órák mérték, nem az értelem, milyen dalt súgott költő a szívbe? Lánctól volt érdes mindez a dal! Vaskarú bálványok magasba szálltak, völgyeknek intve kiabáltak: Gyertek utánunk sziklákon csúszva ... Ki tudta akkor, hogy ilyen útnak halál az ára? S kinek szárnyat a tenger adott, egymaga bár, de felszállhatott. Fáklyák csak csúcsokon égtek, lent győzni kellett a sötétségnek. Mit mondjunk nektek, elsárgult arcok, s mit szóltok ti, ha már nem szólhattok?! Ginzery Árpád Szocializmus! Szocializmus! Oly egyszerű vagy. — Túl a lét s a halál harcán, kezünkbe vettünk, s mert kölcsön vette a pörösködést a múltból az agyunk, egy vad, kihúnyt világnak még mindig áldozunk. Megcsúfoltunk sokszor szocializmus! Kishitűség: egész emberségünk, s kik hajdan „valókat“ forgattunk fel, ma önmagunktól gyáván megfutunk. Mit félünk? — ... a homályt?! — mert számot adni róla magunk sem tudunk. Szocializmus — pedig te oly egyszerű Vagy! Az értelemnek ha majd öntudatba, csap át a harca, s forradalmat vívunk önmagunkban is: • buja érzés nem higit értelmet s tiszta érzésben nem zavar tudat. Szocializmus te rend vagy belül a szívben az értelemben törvény s a két "kezünk úgy tisztít téged mint tavasszal asszonyok az ablaküveget. SOÖS LILLA éppen megveti a lábát az ember, az az én jussom, amit a többi előttem való Csókos Cuha testált rám a mindenkor való két kézi robotjával és nyomorúságával. Azért viseltek botot, vesszőt s minden keservet, ami csak adódhat a földi életben, hogy az egykoron az enyém lehessen, ha már éppenséggel az időmben telt be, az idő s a törvény, ami az igazságot szolgálja. S azt én nem adom! Cuha föld lett az — s az is marad! Legalábbis, amíg én a szemeimet le nem hunyom s elmegyek ebből a keserves világból a többi után! Elmentek! Jöttek s elmentek, megint jöttek és elmentek megint... S aztán már nem jött senki! Most már senki... az ég világon ... Nem jön senki! Már emeli újra a poharat. — Isten éltesse! — Egészségére! — Én mindig kimondtam mindent, amit gondoltam. Kimondtam a magam számára is — pedig annál kevés van nehezebb dolog! S ha olyant kell mondjon az ember, ami keserves. akkor nincs is keservesebb annál! Ember szó nélkül nincs, az meg csak akkor születik, ha egy dolgon jár az embernek gondolatja ... Kinek s mit mondjak én? Kinek s mit mondhatok én? Amikor kívül maradtam, én egyedül és senki más a faluban, akkor még jöttek, hogyne jöttek volna, úgy, mint azelőtt, tán még többen is! A Cuhái látni, aki kívül maradt! Mit mond, s hogyan mondja? Nem szóltam semmit! Lássa a magáét mindenki... Aztán még esztendőre rá is. még jöttek: mit adott a búzám, mennyit a kukoricám, nékem adott-e többet vagy őnékiek? Hogy hogyan is lett volna, ha ők is kívül maradnak. Mit mondhattam nékik? Egyszer többet adott a kukorica s kevesebbet a gabona, aztán többet a gabona és kevesebbet a kukorica ... Hát akkor mi legyék? Elmaradtak! Egy nap az egyik, aztán a másik, s aztán megint egy, s aztán nem jött már senki egyszer ... Rámnéz és megcsillan a szeme: — Az ember keresztüllép az időn és akkor már arra van gondja — ha már keresztül lépett egyszer rajta —, ami utána következik. A holnapon járatja az eszét az emberiség s a tegnappal nemigen törődik. Ez az ő törvénye! Mit tegyek véle? Mintha elment vön a falu... Hová ment? Az Isten tudja, jóra-e, rosszra-e, mit tudhatom. De mind mentek s maradni egyedül maradtam... Olyan egyedül, mint a ujjam! Elmentem én egyszer, tudja egy lagziba, rokon volt, ültünk ott együtt, a fiatalja meg a nagyszobában táncol, mulatja magát s beszélgetünk, erről- arról, katonáékról, volt időről, ahogyan az lenni szokott. S aztán csak kilyukadtunk oda, ahová mindig elér az ember, földhöz, időhöz, esőhöz... Ültem s hallgattam: lesz-e elég gép, mennyit kér a gépállomás, ad-e elég vegyszert a járás, időben érkezik-e? Aztán, hogy ki lesz a brigádvezető, aztán valami egyébről, gyümölcsöst ültetnek most, éppen nem messze tőlem, a Róka-dülő felé s hogy törpe gyümölcsös legyen-e vagy nem, be tudják-e keríteni rendesen, hogy a nyúl ne bánthassa, vagy nem tudják tisztességesen bekeríteni, mivel kerítsék s mennyibe kerül. Ülök s hallgatom őket! Folyik a sző s egyszer azt mondja valaki: Nohát Sándor, szép a búzád, láttam! Ránézek s látom, hogy a szemó a többieken van. Azok meg elhallgatnak egy pillanatra s aztán kezdenek sorjában beszélni, hogy szép a búzám, s jól indul a kukoricám is... Mondják egy darabig, mondogatják és végül is elfogy a szavuk, elhallgatnak. Néznek valami szervezetet kék maguknak csinálni, s elölről kezdeni a történelmet, a ienne az igazi! — s kacag. Mit csináljak véle? Legyint, aztán visszafordul az asztalhoz, megtölti újra a poharakat: — Néz a méltóságos onnan az ajtóból s nem menne be az istennek sem Tudta az, hogy mit csinál! Amiótátől csak emlékezni lehet, itt minden az övék volt, apjáé, nagyapjáé meg így sorjában, ki tudja mettől kezdve ... Tán még az égre is úgy nézett az ember, hogy az is az övék s nemigen csodáikeztam vón azon sem, ha a templomban rá gondolnak, ha imádkozik a sok nép, hogy ő adjék, ami kell, övé volt itt minden! Ül ott kint s a sok nép ahogyan jön, hát ránéz s látja, hogy nézi őket! Mondom: tudta, mit csinál s minek marad ott kint, hogy a jóistennek ne tudta volna? Kivált az asszony, ha ott állt az ura mellett, az fordult mind egyre- egyre feléje, s csak pislogott a sok szerencsétlenje, azt sem tudta hová nézzen a földosztó bizottságra-e vagy hátra a mél- tóságosra? Milyen az ember, milyen a szegény ember, akit idők emlékezetétől vert a sors, vert a baj vert a nyomorúság, vert az egész élet megszületésétől mind a haláláig? Annyi bajt látott, hogy a jót is csak úgy fogadja, hogy nemigen hiszi el, hogy része lehessen benne, mint a nyúl úgy ugrik minden neszre s ott hagy mindent, csakhogy a bőrét mentse s baja ne legyék! Ha jó falatja van. azt is úgy eszi, mintha vétkezne véle, s tán legszívesebben a szemét kapkodná, hogy ki látja meg s ki veszi el a szájától, s ha megette, akkor reámondja, reá bizony már gyermekkorában: ezt már nem veszik el tőlem! Sok idő s milyen idő kellett, hogy ezt a szót megtanulják?! Szóval áll ott a nép s nemigen akar mozdulni a java, csak pislog a méltőságosra, kiváltképpen az semmi. Itt ez a szomszédom, Kerekes Lajos, az egyszer még úgy a harmincas években, amikor a nagy kutat fúrták volt, abban az esztendőben kezet emelt az ispánra, igaza volt, meggyűlt benne a keserűség, elöntötte a vér a fejét. Elvitték s becsukták a börtönbe, ott ült vagy két esztendeig — nyomorékká lett az ispán —, aztán kijött. Ott bent megkapta a kosztját, ruháját, tán itthon sem volt soha jobb dolga, ha kevés is, de megvolt az ennivalója, de az asszony az itt maradt az öt gyerekével! Az hogyan élt? Annak milyen lett a sora, egyedül a sok gyerekkel, miből tartsa miből étesse, miből ruházza? Szóval: megértem én az asszonyt! Mondja nekem is a feleségem, hogy menjünk el s majd ha mindenki fogadja a maga földjét, akkor jöjjünk mi is! A méltóságos az meg néz ott az ajtóban ... A Béni felesége sír, a Béni meg topog ott, a sók nép meg pislongat a földre s kerüli egyik a másiknak a szemét. No már most: én akkor szépen kiálltam a sorból és odamentem az asztalhoz a bizottság elé. Amikor odaérkeztem, akkor megfordultam és jó hangosan, hogy mindenki hallja, azt mondtam, hogy: Csend legyék emberek — mert súgtak, búgtak itt-ott —, s figyeljék mindenki rám, s ne szóljon most már egy szót sem! Csak néztek rám, mert tudták, nem szeretek én beszélni, csak akkor, ha mondok is valamit véle. Ügy vagyok én most is a beszéddel — de most már talán még annál is jobban! Azt mondom a Béninek- No, figyelj csak rám, te szerencsétlen! Azzal odafordultam az öreg tanítóhoz, ő végezte ott a bizottságban az írásos munkát, ott volt most is az asztalnál. Mondok neki: Van-e tiszta papírosa, tanító úr? — Van! — azt mondja. — Na, akkor vegye elő s arra kérem, hogy írja, amit én most mondok magák k k is t. k. I3_ i_ asszonynépség, de azért haladt e a dolog ott sorjában, ahogyan kell, jöttek s húzta kifelé mindenki a maga céduláját, hogy merre jutott s merre került z a földje, de amikor a Kocsis Bénire került a sor, hát annak a felesége, az elkezdte rángatni az urát, hogy ne menjék az asztalhoz, ne fogadja a földet, ^ mert baj lesz belőle, elmúlik ez az új világ, visszajön az a uraság s akkor baj lesz... Nem sorolom tovább, elmondták már magának, hogyan volt, csak sír ott az asszony s nem engedi erőnek erejével az urát. Iö Az meg olyan tutymuty ember volt világéletében, pislog az is a méltóságos felé és nem mozdul, pedig szerette volna az is a földet, hogy a fenébe ne szerette volna. Beszél ott neki mindenki, de az istennek sem. j“ Az meg ült ott, a méltóságos, hallhatott az minden szót, látja ta, hogy mi van s csak néz! Én reám akkor még nem került a sorja, csak álltunk az asz- ’ szonnyal, s néztük, hogy s mint . megyen minden ... Azt mondja nekem a feleségem: — Gyere a_ s menjünk haza, s majd ha mind elfogadta, akkor mink is eljöhetünk! Az is így beszélt a szerencsétlen s látom, pislog ^ a méltóságos felé. á- Megcsillan a szeme és elmo- le. solyogja magát. Szembe néz un velem: ég — Tudja, a szegénység meg a nyomorúság az tán az em- ól! bérnél is jobban sújtja az asz- ek szonyt, annak aztán nincsen iá- menedéke semmi. Mert ha baj fát adódik az emberrel, bizony ő Ini marad a világban egyedül s ott im, a gyerek körülötte s támasza ait? nak, de úgy írja, hogy én azt majd alá is írhassam a tulajdon kezemmel, haggyon neki majd helyet a papiroson. Csak néz a sok nép, hogy mit akarok. — Megvi.i, Sándor! — mondja a tanító. — Akkor, tessék írni — mondom neki s elkezdtem diktálni jó hangosan, hogy mindenki hallhassa s legkivált a méltóságos, arrább, a székében. A tanító meg — meghalt szegény. Isten nyugosztalja — az meg írta: Ér Csókos Cuha Sándor, a méltóságos uraság szegődött cselédje, semmitlen semmivel, csak a maga nyomorúságával mec hat gyerekével rendelkező nincstelen földönfutó, föld nélküli földműves, az uraság földjéből magamnak s mind gyermekeim részére örök időkre a magamnak ember és Ister előtt, az igazság szerint járt földet, azaz nyolc kataszter holdat kiszakítottam. Tetten ezt a magam egyedüli akaratából, gyermekségemtől valc cselédségem és szegénységen okából, s én ezt a földet senkinek vissza nem adom, s am hitvány életem van, csak annal az árán veheti azt el éntőlen bárki is, akár legyék az mag: az Isten is!“ — Irta a taníti úr, szépen s ahogyan mondtam még meg is ismételte utánar minden szavamat, ahogyai mondtam neki, éppen úgy! Éi meg odaszóltam ennek a Béni nek: Hallod-e, te ütődött isten-borja?! S hogy la tanít letette a tollat, azt rnondtar néki: Na, tanító úr, most aztá adja ide, hogy aláírhassam nevemet. Ha egyebet nem na gyón. de a nevemet azt 1
