Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-05-21 / 20. szám
■Crúdy Gyula iiimmiimmiiiiiiiiiiiiiiiimiim SZINDBÁD A podolini kolostorban — ndolta magában egyszer egy zes férfiú, éjszaka, őszfelé, akint a háztetőkön ködből ló kéményseprők jártak a dves holdfényben — volt gy van egy régi kép, a képen •zonborz ember, a bajusza glyasan felfelé kunkorodó, nt a hősöké, a szakálla tö- >r és rozsdaszínű, mintha egy ndörhajú nő vöröslő hajából ló volna, a szeme két karika, nne hosszúkás, világoskék emgolyó, az arca pedig piros, nt a bor fénye napos téli lányának, Fánninak igenis volt bajusza. Fánni ezért sokáig szégyenkezett, de egyszer jött egy fiatal tanár a városba, aki Fánni bajuszát szépnek és hódítónak nevezte. És Fánni boldog lett, és boldogságában a Poprádba ugrott a malomgátnál. (Szindbádért ugyanis szülei pontosan megfizették a tandíjat a kolostornak, sőt egy- szer-másszor hordó bort is küldtek a szentmiséhez, amelynél Szindbád piros szoki^ában ministrált, a Confiteort szélsebesen mondta és ünnepélyeIFJÚ EVEK Szindbáddal együtt a ház emeleti részében laktak. Hetenként, felváltva egymást, főztek. Magda az ürühúst, Anna a káposztát, míg Róza az édes tésztát gyakorolta művészettel, és délutánonként, valamint es-' ténként, midőn Szindbádnak valamely titokzatos okból el kellett hagynia a földszinten levő nagy családi szobát (hogy Harminc évvel ezelőtt halt meg Krúdy Gyula, a magyar prózaírás egyik legeredetibb mestere. Furcsa melankolikus, romantikával átszőtt stílusa mai napig ezreket és ezreket hódít meg írásművészetének. Hatalmas életművének legkiválóbb darabjai: A vörös postakocsi, Hét bagoly, Boldogult úrfikoromban, Szindbád, valamint novelláinak legnagyobb része. Az évforduló alkalmából a Szindbád első fejezetét közöljük. len a fehér asztalon: ez volt rceg Lubomirski. Ki volt, mi volt a herceg, előtt kopottas, aranyozott mák között elfoglalta volna lyét a régi kolostorban? — szorosan nem tartozik a ľténethez. Elég az hozzá; gy ott volt, a bolthajtás alatt falon, amelynek lehullott va- latán még itt-ott nyomai falra föstött képeknek, ame- :ken a régen megholt szen- < játszadoznak egymás kö- tt. Szent Anna egy kis zsá- >lyon üldögélt, az arcát megintette a régiség, csak két <ó szeme tekingetett kérdő- ! a diákokra, akik a folyosó ckakövein csizmában kopog- {. Mintha állandóan a leckék :gtanulásáról tudakozódott Ina a szent asszony. György rkányát öldökölte — a közé- n helyet foglalt Lubomirski A kolostorban sok ingyenes vendék volt, és a derék pa- k állandóan a karikaszemű rceggel riasztgatták a nö- ndékeket. A herceg hajdanában szép rekre faragott kockakövek- 1 járult az áhitat terjeszté- lez, midőn a kolostort építek, és ezen a réven a Világról is beleszólása volt lanyag diákok megtekintésé- . A szegény szlovák fiúk, ik egyenesre nőtt fenyőer- k közül a kolostor vastag ai közé kerültek, tisztelet- dóan emelték meg a sapkákat a pirosbor-arcszínű Lu- mirski előtt. A podolini kisasszonyok, akik ónni jártak a papokhoz, me- i virágot tűztek a herceg májába és az asszonyok, akik y párszáz év előtt csupa rösszakállú és torzonborz lsejü gyermekeket hoztak a ágra, éppen úgy imádkoztak herceg képe előtt, mint többi szentek képeinél. (Bi- nyára elfelejtették már, hogy párszáz esztendővel ezelőtt herceg szívesen lehúzta kéről a bivalybőrkesztyűt, ha lérnép térdenelt lábához. De )st már soha többé nem zza le a kesztyűt.) Ilyenformán még halottaiban Lubomirski volt az első úr városkában, a fiúkat gyakor- Györgynek keresztelték, és napján a városháza előtti rségen nemcsak az öreg en. de Lubomirski György zteletére is elpukkantotta hajdú mozsarát. (Igaz, hogy ak felényi puskaporral.) Az őszes úr (aki egy estén sszaemlékezett íróasztala itt a bolthajtásos folyosóra, ol a növendékek csizmasarka pogott, visszhangzott, hogy tán végleg elhangozzék a ssszi távolban) abban az idóri diákfiú volt a kolostorban a kolostor környékén, és neve Szindbád volt. (Kedves /asmányából, az Ezeregyéj- aka tündérmeséiből válasz- tta magának ezt a nevet, srt abban az időben még kö- 1 volt az a kor, midőn a logok, költők, színészek és gongő diákok nevet válasznak maguknak. Egy púpos icska a Gergely pápa névre Ugatott, ki tudná, miért?) Szindbád tisztelte Lubomirs- urat, de a kalapját csak yanformán emelte meg előt- , mint Müller papírkereskedő őtt, akinek egy sötét kapuiban volt a boltocskája, és boltocskában mindig sötét dt. És a sötétségben a ter- észet eltévesztette a rendet, ért Müller bácsinak nem volt íjusza, de nagy, fekete, hamis sen, tekintélyesen rázta meg a csöngettyüt, mintha tőle függött volna, hogy a hátolsó padsorokban üldögélő diákok most térdre ereszkedjenek. Ugyancsak a ministráló ruha piros palástjában hódította meg egyszer csak Kacskó Annát, midőn Anna vasárnap szentmisére a barátokhoz jött.) Hogyan is volt ez a dolog teljes bizonyossággal? A hercegnek már csak azért se köszönt valami nagyon alázatosan Szindbád. mert Kacs- kóéknál volt kosztosdiák. Kacskó bácsi szolgabíró volt — azon régi szolgabírók fajtájából, akik hajdanában az eldugott kis hegyi városokban feltalálhatok voltak. Fiatal korában tán csak szolgabírósági hajdú volt, későbben írnok, midőn tekintélyes szakállt növesztett, és gyakorlatból megtanulta a közigazgatást. A hasa is megnövekedett, és így szol\ v>,\ ■ Kacskó bácsi és Mihka néni kedvükre veszekedhessenek, midőn is a pán szoigabíró nem szökhetett el az irodába), a kisasszonyok felváltották egymást abban is, hogy az egyedüllétben félős, tanulni nem nagyon szerető Szindbádot az elhagyatott emeleti szobába felkísérjék, vele a tanulóasztalnál helyet foglaljanak, és kézimunkájuk mellett a végnélküli regényeket elolvassák. Magda és Anna annyira elmerült a regényolvasásba, hogy Szindbád kényelmesen elaludhatott tanulókönyve felett. De Róza, aki éppen tizenhat esztendős volt, és még nem nézte le túlságosan a kamaszkodó Szindbádot, gyakran kapott fehér kezével a diák sűrű, fekete hajába, és hol komolyan, hol tréfásan megrázogatta azt. A diák jajgatott. Rózának kipirosodott az arca, és mind erősebben húzta a Szindbád haját. ■ t—, - . ,"Sj > |ít : v-v * iV * ifi! \ 'vf f ^I gabíró lett. A felvidéki szolga- bírában semmi sincs alföldi kartársának hetykeségéből: dérék és szolid emberek, nagy családot alapítanak segítenek otthon a favágásnál és gyertyaöntésnél, és csak akkor ha- ragusznak meg, ha kozmás lett a leves. Kacskó bácsi gömbölyű öklével az asztalra csapott. — Én vagyok a szolgabíró! — kiáltotta. Minka, szelídkés, szomorkás és lesimított hajú felesége ilyenkor csendesen felelt: — Igen, de nem itthon. — A leányaim előtt mondod ezt nekem? — kérdezte Kacskó bácsi, és a tenyeréből tölcsért formált a füléhez, mintha valami bepanaszolt szlovákot hallgatna ki az irodában. — Azok az én leápyaim — felelte sóhajtva Minka néni. — A pán szolgabíró édeskeveset törődött azzal, hogy valamikor férjhez is menjenek. Ezután már nem volt* más tennivalója Kacskó Gyula szolgabírónak, mint • gyorsan az irodába szökni. A kedves pipájáért a hajdút küldte haza. A Kacskó-kisasszonyoknok férjhezmenésével valóban nem látszott törődni senki; hárman voltak, szépre, nagyra, egészségesre termett hajadonok, és — Tanulj — kiáltotta csillogó tekintettel —, mert isten bizony megbuktat a Lubomirski. Szindbád sürgősen hajolt könyvei fölé, míg egyszerre az elhagyott emeleten, ahol az üres szobákban a zabos-zsákok olyanformán hevertek, mint odadobott halottak, egyszerre zúgni-búgni kezdett a szél... Róza ijedten, lehunyt szemmel hallgatta egy darabig a szelet, aztán a félelem mindinkább erőt vett rajta és remegve, sápadtan simult a diákhoz, fejét a vállára hajtotta, a karjával átkarolta a nyakát... Szindbád ugyancsak annyira megijedt a visszhangzó* széltől, hogy a lapot sem merte megfordítani a könyvben, pedig már egészen jól tudta azon az oldalon levő leckéjét. Tehát akkoriban, amidőn Lubormirski György herceg vigyázott a podolini diákokra, és bivalybőr kesztyűs kezében kardmarkolatot tartott, amely markolaton pontosan láthatóak voltak az akkori- szentek képmásai — akkoriban, midőn Kacskő Róza jókedvvel, ambícióval és kis szerelemmel húzogatta Szindbád haját, valamint a vállára hajtotta a fejét, midőn a büntetést kiosztotta, volt egy fiú, aki a hittanban, ministrálásban és szentképek tiszteletében legelső volt, akit azért vagy másért Gergely pápának hívták a régi kolostor növendékei. Gergely pápa púpos fiúcska volt, és olyan finom arca, feje volt, mint a szent ostyának, amelyet hetente magához vett. — Szindbád bár gyakran megverte Gergely pápát, mégis barátságot szőtt vele, sőt egyszer délután, midőn éppen Róza ült a tanulóasztal mellett a Kacs- kó-házban, hogy Szindbád tanulmányaira felügyeljen — a púpos fiút meghívta magához. Bizonyosan azért, hogy dicsekedjen előtte Róza barátságával, Róza szép szemével és fehér kezével. Gergely pápa látogatása így történt: Róza szótalan és komoly volt egész idő. alatt, lené- zőleg bánt a két fiúval, és sehogy sem akart Szindbád hajába kapni, amit azelőtt soha el nem mulasztott. Majd ahelyett, hogy Szindbád vállára hajtotta volna a fejét, ahelyett, hogy átkarolta volna nyakát, szinte durván ráförmedt: — Csodálom, hogy a Lubomirski megtűr ilyen rossz diákot a kolostorban. A púpos Gergely pápa tágra nyitotta fényes lázas szemét, és szinte meztelen karjain megfeszült az ujjas, és domború keblén a gyöngyházgombok csendesen emelkedtek. De Róza csúfolódva a hátára ütött: — Nini, ennek a fiúnak púpja van, mint a tevének. Gergely pápa lesütötte a szemét, csendesen felpirult az arca, majd könnyes szemmel távozott az emeletről. Azon az estén Szindbád valamely keserűséget érzett, amidőn Róza kedveskedve turkált a hajában, hamvas arcát vállára fektette, és erősen a vállára kapaszkodva, hintázta magát a széken. Folyton a púpos fiú könnybe borult tekintete látszott előtte, és ugyanezért erősen a tanulásra adta magát, hogy Rózát evvel is bosszantsa. — Ugyan, mit szeret azon a békán? — kérdezte Róza ingerülten, midőn Szindbád le sem vette szemét a könyvről. Kinyújtózkodott, felállott, és lustán az ablakhoz lépett. Az este — lágy. júniusi este — egy kis hegynek kanyarodó utcának meghatározhatatlan, zümmögő hangjait lopta lentről a szobába, a távoli hegyek felől eltünedező csillagocskák bukkantak fel, mint bujósdit játszó gyermekek. — Tanuljon ezentúl a púpos békával — mondta későbben egészen elkomolyodva Róza. +- Tanítsa latinra ő magát, ha annyira szereti. Ez a fellegecske okozta, hogy Gergely pápával másnap délután fürödni ment a Poprádba Szindbád, mint akár a legjobb barátjával. A Poprád ott kanyargóit a régi kolostor alatt, és a gerendákból összerótt gátak között mélyen, csendesen és feketén vonult meg, mint egy tó vize. Künn, a folyó közepén vígan, játékosan, szinte kacagva szaladtak a habok, mintha a hegyek között utazó fuvarosoktól tanulták volna a jókedvű kocsikázást, fütyörészve, da- lolgatva, iszogatva megtenni az utat egyik országból a másikba. A fiúk természetesen a mély, csendes vízben fürödtek, kezükkel megkapaszkodva a gerendák vaskapcsaiban, lóbálták magukat a fenéktelen vízben. A kis púpos teljes biztonsággal érezte magát a nagyszerű és bátor Szindbád társaságában, sőt egyszerre diadalmasan • és vígan így kiáltott fel: — Hiszen a folyónak itt feneke van — szólt, és vékony lábait lefelé nyújtogatta. Tintás ujjaival elbocsátotta a vaskutyát, és hangtalanul elmerült a vízben. Szindbád csak furcsa púpját látta egy másodpercig a folyó felszíne alatt, aztán hosszadalmas csend lett a vizen, a tájon, a nagy hársfák alatt, mintha a kolostort bűvös vessző érintett* volna, Illetékesek Hol volt, hol nem volt, ■ nem a hetedik országon túl, J hanem a mi országunkban i volt egyszer egy tánccso* port és egy énekkar. ■ A tánccsoportot és az J énekkart a CSISZ vezetősé■ ge szervezte és irányította 1 a többi fiatalokkal karölt- I ve. Aránylag jól működtek, > hiszen tagjaik valóban fá- \ radhatatlanul jártak a pró- I bakra. Több helyen fellép- J tek, mindenütt siker és lel- i kés közönség vette körül j őket. « Történt egyszer, hogy az j egyik közeli faluban Petőfi i Sándor születési évíorduló- J jának a tiszteletére irodal■ mi estet rendeztek. A ta* gok boldogan fogadták el a i meghívást, elvégre arra hi• vatottak, hogy a tánc- és J énekkultúrát a legkisebb i faluban is terjesszék. • A terem zsúfolásig meg- I telt, ami pedig ebben a fa■ luban éppen fordítva szo- 5 kott lenni. Kihasználva te■ hát azt a pillanatot, ami a 1 műsor megkezdéséig még i hátra volt, megkérdeztem a i mellettem ülő nénikét: — J Honnan tudott ennyi emit bért idetoborozni a rende* zőség? A nénike kissé cso- j dálkozva nézett rám, majd i így felelt: — Hát, hiszen , ingyen van! A rendező csendre intet- I te a közönséget, a függöny J lassan széthúzódott, a kö- I zönség feszült figyelemmel J ült addig, amíg a színpadon i meg nem jelent az előadó, 1 Mikor pedig belekezdett I beszédébe, a közönség fi1 gyelme és feszültsége egy2 szeriben feloldódott, min■ denki otthonosan kezdte [ érezni magát s ügyet sem ■ vetve az előadóra, elkezd- J tek egymásnak vicceket ■ mesélni. ■ Persze, ez még csak a 1 kezdet volt! Ezután követ- I kezett az est fénypontja, a • tánccsoport fellépése. Már J az emelvényen állnak, a ze■ nekar rázendít a csárdásra, ! amikor a közönség sorai- I ban, ki tudja miért, itt is, J ott is, felhangzik egy-egy i elfojtott kuncogás. Előbb ■ csak egy majd kettő-három, J később pedig, amikor a és az is meghalt volna nyomban, mint az ezeregyéjszakában. Szindbád a partra ugrott, mintha rák csípte volna meg a lábát, a mozdulatlan vízre bámult, egy letört faággal megkavarta a vizet — aztán sebesen magára kapta ruháit. Szótlanul. összeszorított szájjal futni kezdett a fahíd irányába, amely mint egy nagy pók terpeszkedett hosszú lábaival a Poprád felett. Emberekkel találkozott útközben, akik fejcsóválva néztek a sápadtan futó kisfiú után, és szinte hallani vélte, amint a titokzatos Lubomirskit emlegetik. A hídnál kötélen csónak ringott. A diák zsebkése éles volt, hiszen szabad óráiban egyebet sem tett, mint a kését köszörülte. A kötél el volt metszve egy pillanat alatt, és a csónakot már vitték lefelé a gyors habok, lefelé a folyón, és Szidbád kimeresztett szemmel bámult előre a nagy hársfák felé ... Hátha ott himbálódzik ismét a vas után a púpos Gergely pápa, és az egész dolog nem volt egyéb rossz tréfánál. De a hely, ahol a folyó mintegy álmát alussza, most is olyan csendes volt, mint néhány perc előtt. A csónakot Szindbád óvatosan arra a helyre kormányozta, ahol Gergely pápa elmerült, és az evezőt mélyen vízbe nyújtotta. Majd a kezével nyúlt a vízbe, mintha ott volna a közelben Gergely pápa ... Aztán csendesen evezni kezdett lefelé a folyón. Meg-megállott, az evező már régen a sekély Poprád kavicsos medrét kavarta, nagy kövek bukkantak fel a távolban a víz mélyén,\ egy pillanatig mindmegannyi Gergely pápák, egy piros pisztráng ijedten suhant tova, és a folyó úgy csillogott, habzott, mintha olvasztott ezüstöt szűrne valaki egy nagy szitán. A kolostor mellvédéi lassan elmaradtak, sárga és piros színben csillámló gyümölcsfák húzódtak tova, a zöldséges kertben Privánka tanár gyom(jgyeimébe tánccsoport egy lassúbb táncot jár, a zenét már a közönség harsány hahotája kíséri. S tudjon nyugodtan táncolni ilyenkor egy táncos? Hisz alig várja azt a pillanatot, hogy kitáncolhasson a színpad mögé! De ez még mind csak a kezdet! Következik az énekkar. Már az emelvényen állnak, a karmester int, s az énekesek ajkán felcsendül az ének. A nézőtéren pedig csak tovább fokozódik a jókedv és lárma. S amikor az énekkar egy népdalfeldolgozást ad elő, az éneket már ismét a közönség hahotája kíséri. S mit csináljon ilyenkor egy szegény, jóravaló énekes? Körülötte mindenki kacag, már-már azon van, hogy el- neyeti magát, de mikor megpillantja a karmester mérges tekintetét, ajkára fagy a nevetés. Ekkor napraforgó magokat kezdtek dobálni egymás közt (már addig is napraforgóztak) majd később a színpadra is. Az éneklésnek természetesen vége lett, a karmester irulva-pirulva meghajolt az emelvényen, a közönség pedig mindent elsöprő tapsorkánnal és nevetéssel köszönte meg a jó szórakozást. Ki merné most már azt mondani, hogy nem volt siker? A közönség nagy lármával, nevetéssel hagyta el a kultúrtermet. — Vagy lehet egyáltalán kultúrteremnek nevezni? A falakon leverve a festék, a padok összevissza húzgálva, de még ami a padok alatt van, azt csak nehéz elképzelni! Ez sajnos nem mese volt, hanem valóság! Hol kell keresni a hibát? A szervezésben? A rendezőségben? A szereplőkben? Nem. Talán inkább azokban a tanítókban és dolgozókban, akik bár ott ültek a nézőtéren, nem szóltak a rendetlenkedő fiatalokra (a közönség nagyobbrészt fiatal fiú és lány volt). Vagy talán ők ezt így jónak látták? Kolber Ibolya. Iáit csizmában és felgyűrt reverendában, Szindbád ijedten hasalt a csónak fenekére. Aztán tovább evezett, és a kolostor messzire elmaradt. Bokrok hajoltak a víz fölé, de a bokrok alatt csupán egy korhadt fenyőgerendát talált. Már késő délután volt, a nap elbújt a nagy hegyek mögött, és a sovány földek árván, emberek nélkül nyújtózkodtak éjjeli pihenőre a folyó két partján. Majd a Poprád ezüstje sem csillogott többé fényesen, mintha egy nagy,, lila színű árnyék húzódnék lassan a folyó tükrére. És akkor messzire a folyó közepén megpillantotta a púpos Gergely pápát, amint felfelé fordított arccal úszott a habokban. A két karja kitárva, a szája nyitva, mint egy fekete lyuk. Két lába elmerült a vízbe. Szindbád megtörölte verejtékező homlokát, mert ebben a percben érezte meg, hogy mi történt valójában. A púpos fiú a vízbe fulladt, érte majd őt okolják, Lubomirski végre csakugyan kiszáll a folyosőbeli képrámából, és már közeleg is tömött, vörös szakállával. Nagy messzeségben, valahol a túlsópart sötét bokrai alatt áll Róza hátrafont kézzel, és komoran, haragosan néz, mint tegnap este a csillagokat nézte ,.. A folyót mélynek, rejtelmesnek és ijesztőnek kezdte látni, amint a hulla után evezett. Végre elkapta a púpos Gergely lábát, és erőlködve, nyöszörögve, sírva a csónakba emelte. Háttal fordult feléje, és lassan, fáradtan evezett vissza a folyón. Egyszer felébredt Szindbád, otthon volt, az ágyban feküdt. A Róza hamvas arcát világította meg a lámpa sárga fénye. A leány rámeresztette csillogó, nagyranyílť, szürke szemét, és az ajkával az arcába súgta: — Te egy hős fiú vagy. És ezért most már örökké szeretni foglak.
