Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-05-21 / 20. szám
Nézem szemem mérgezett kékjét 1. Tanítottatok másodfokú függvények görbéire, s amire soha: vagyok virág-színbe fűtő ostoba, és furcsa kortárs, hogy higyjem olykor-olykor: nem ér fel hozzám ez a rohanó kor: futás-lótás. És vagyok még más minden. Félelem agitál. Valami őrült isten vonz-taszít, szuper-csodák ingatnak hitedben, s amíg kalkulálsz, bá’Jod is a jellem-bizsutért, mely legurul tisztakék szívedről, mint égről a Nap. Bántanak minket. Először volt a Semmi. Először könnyen ment a sejtekig, őshüllők vigyorogtak — embernek lenni későb tanult az állat, de nem volt isten, hát csinált ő mindent sajátmagának. Neonokat és atombombákat, mosolyt és rákot, és hitte, hogy ő az isten. Csodáljuk fi monstrumos csodákat: a szuperszonikus repülést — fehér csík az égen: New York — Moszkva — egy csésze teát ihatsz meg éppen és egy sakkpartira nem elég. 2. Menetelünk. Fehér homlokú okos obileszkek. Ne haragudj anyám és ti se lányok: virágok se lesznek. Csírázik az atommag. Piros tölcsér-dudvák virítanak. Steril sugár szárít majd könnyeket, ha az ég szakad. 0» A lélek bejáróház: temetnek egyszer, máskor meg orgiák söprenek rajta végig. Május van: a kerték orgonáktól lilák. Illat-zuhany. Kihúzzuk megint télig. (Illat és bűz: rokonfogalmak — „mit szólsz a cseréhez?“ — A költő nem gondolkodik: a költő érez.) i. Láz... Máglyaláng lobog arcodon: „kisded“ harcod illusztrációja. S egy-két szó: rokonszomorú. Süllyedt hajónak bója. Hadakoztál ösztönös józan ésszel. Ha osztályoztak: gyerekkor-osztály, mondták. Megbuksz vagy megelégszel Valami serceg. Mint a szú, vagy mint a féreg (pereg a félelem-szaru): becsúszok közétek. f : : • Utolsó sör. Aztán rumok. — Űrhajó? Megint? Fekete, sárga vákuumok. Nézi a sört s legyint. Megszoktok, amint az estét megszokták a csillagok. Keverednek szelíd és zordon festék alakzatok. Fény ék és foltok: bárányok-farkasok. 5. A söröző öreg ötkoronását töri fel. Utolsó, mondja. Énekel. Utolsó vásár. 6. Akit mindig csak korrigáltak, úristen, az mért legyint? Akit leköptek, pofon vágtak, úristen, az mért legyint? Akit virággal cicomáztak, úristen, az mért legyint? Akit csókokkal pántlikáztak, úristen, az mért legyint? Kik hallgattak félelem-halállal, ti félig-némák: ordítsatok! Kik nem láttak, saját piszkukba léptek, ti félig-vakok: lássatok! EPILÓGUS Kezdjük el. Elölről. Megint. Jóságos apostolok vezettek kézen, én meg megbukok. Cserzett ököllel rontok az égnek: fűrész vagyok meg balta — valami bánat-teremtő isten így akarta. Szokjátok meg: nevem. Szokjátok meg: szemem mérgezett kékláng fényét. Boncoltam-vágtam időt és teret, a mindenség egészét. Pergett a könnyem úgy akartam. Csalt mindenki közönnyel, könnyen. Szerettem lányt: magam maradtam. (Atkos nyelv szó-ostorán prostituált volt. Csókolt-utált.) Most meg itt állok ostobán. Nézem szemem mérgezett kékjét, zuhog a víz a csőben. — Megértést! Hitet! Békét! Mormolom eszelősen. BÁRCZ1 ISTVÁN fHMUMMWMWWIMIWtHUOmilWWWKWWHmMlMHHMWWmWI» Őszintén az Kálmán Olga és Mészáros Imre a Szép Júliában Nyílt titok, hogy sok minden nincs rendben Népművészeti Együttesünk körül.- Évek óta folyik a vita minden egyes bemutató után: hogy letértek az eredetileg választott útról, hogy nem teljesítik hivatásukat, a csehszlovákiai magyar népművészet ápolását és továbbfejlesztését. hogy a kísérletezéssel, a pantomim, a balett, a modern zenei és mozgási eszközök felé kukucská lássál elveszti az együttes jellegét, stílusát. Mi az igazság mindebből a legutóbbi bemutató után? Hogyan áll az együttes szénája, megoldódEgyüttesről san is nyilvánvaló volta. Az élet győz a háború felett — egy absztrakt szerelmespár néhány kézmozdulattal legyőzi a sötétség absztrakt erőit.. Elég-e ez egy több mint negyedórányi táncjátékhoz! Dicsérendő ugyanakkor a diákéletből vett epizódok újszerű feldolgozása. S tanulságos, hogy ebben épp az a jó, ami az előbbiben a rossz: a helyhez és időhöz kötöttség, a konkrétság, vagyis: a maiság, a korszerűség. Sokan az egész első részt bukásként könyvelik el, én magam fele-fele arányban van az együttesben? Arról már nem is szólva, hogy hány magyar pedagógus (mert ez is benne volt abban a bizonyos útravalóban), s egyáltalán hány magyar? Távol álljon tőlünk, hogy nemzetiségi kérdést csináljunk a dologból, de elgondolkoztató (s tudunk róla, hogy erről szlovák elvtársak is gondolkoztak már), hogy egy magyar népművészeti együttes tagságának majd a feie nem magyar legnagyobbrészt ez azt is jelenti, hogy egyáltalán nem is tud magyarul, amiből következik, hogy egyáltalán semmiféle közössége azzal a kultúrával, amelyet terjeszt, nincs. Ismerjük persze az okokat is: azzal, hogy a pedagógiai intézet Nyitrára került, tulajdonképpeni bázisát vesztette az Együttes. De vajon megelégedhetünk-e csupán ennek a ténynek a megállapításával, s ezzel bevégeztük munkánkat? Mit és hogyan? A legjobb persze az lenné (s ez is nyílt titok), ha az intézet (legalábbis magyar részlege) visszakerülne Bratislavá- ba, hiszen elhihető, hogy egészen más viszonyai vannak Nyitrán egy magyar főiskolának, mint egy szlováknak (könyvek, újságok, s egyáltalán bármiféle kulturális bázis hiánya, stb.). De ha a hegy nem megy Mohamedhez ... Régi probléma már ez is, ám úgy látszik, évről évre visszatérő tucatjával működnek a további, más zsánerű müvésztestü- letek. De nálunk, ahol a Területi Színházon kívül csak ez van? S amikor nincs zenés színházunk és irodalmi színpadunk. esztrád együttesünk és balettünk, szimfónikus zenekarunk és népi zenekarunk? Mindennek a pótlása természetesen az együttesre hárul. S újra csak azt mondhatjuk: jő is. hogy kísérleteznek, jó is, hogy nemcsak egyféleképpen csinálják a dolgukat! Ne feledjük el, hogy a népművészet alól rohamosan csúszik ki a talaj, s egyszer csak előttünk lesz a kérdés: mit csináljunk ezután? Amit én ajánlanék, szubjektív elképzelés, Véleményem szerint a művészeteknek a jövője a komplexitásban van, abban az őseredeti állapotban, amikor a költészet például nemcsak vers volt, nemcsak szó, vagy főként nemcsak betű, hanem szó, hang, mozdulat együttesen. Az irodalmi színpadok előretörése világszerte, s általában az egyre szaporodó ú. n. kis színházi műfajok mind ezt bizonyítják, s talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt gondoljuk, hogy ú. n. népi együtteseinknek is valahol ezen a téren kellene keres* niük a kibontakozás útját. S hogy a mieink gondoltak is rá, nemcsak az bizonyítja, hogy például szerveztek egy esztrádcsoportot is a nagy Egy régi siker: A fonó tak-e, vagy legalábbis oldódnak-e a problémái, s csak az említettek-e a problémák? Nem érthettünk egyet azokkal a konzervatív nézetekkel, melyek szerint egyetlen félprofesszionális együttesük? csak az a hivatása, hogy éveken keresztül semmi mást ne csináljon, csak csárdásozzék. Ennek a kora amúgyis hanyatlóban már, a strážnicei, východnái, gombaszögi népművészeti ünnepek a bizonyítékai: mennyire megcsömörlött már a mi közönségünk is az állandó egyhangúságtól, a piros csizmáktól, rojtos szoknyáktól. Merre hát a kivezető út? Örültünk neki, amikor évekkel ezelőtt együttesünk bemutatta a Feketekői kastélyt. Ez valóban művészi munka volt, és egyúttal egy reménysugár is a jövő felé: íme, ez is egyik út a sok közül. Később újabb és újabb táncjátékokkal bővült a repertoár, jókkal és kevésbé jókkal, népi hagyományokra támaszkodókkal, és modern kifejezőeszközöket felhasználókkal, s íme a legutóbbi eredmény: a nyolcadik bemutató. A műsor legnagyobb fiaskójának az „Élet győz a háború felett“ című táncjátékot tartom. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka, mondotta valaki az együttes belső munkatársai közül, s véleményem szerint igaza volt. De nemcsak ez volt a hiba, hanem maga a megoldás, az absztrakt téma absztrakt megoldása s nem utolsó sorban a téma tűlságoegyeznék ki. S most nézzük a második, ú. n. népművészeti részt. Akik úgy vélik, hogy az együttesnek csak ezt kellene csinálni, talán maguk is tapasztalhatták ennek a résznek a túlságos egyhangúságát, egy- kaptafa voltát, s észrevehettek bizonyos fásultságot, fáradtságot, megkopottságot. Még a különben vadonatúj Szép -Júliában is. S mi lenne, ha az egész estét csak ez a tematika töltötte volna meg? Itt vetődik fel a kérdés: nem lenne-e hasznos, ha itt-ott más koreográfusnak is felhasználná a munkáját az együttes, hiszen nem kétséges, hogy friss vér felpezsdíti a szervezetet, s ez nyilván az együttesnél is így van. Ezekután lássuk talán azokat az általánosabb problémákat. Amikor az együttes 1956-ban megalakult, többek között azt is feladatul tűzték ki a számára, hogy a csehszlovákiai magyarság jövendő pedagógusai között aktív tevékenységet fejtsen ki, hogy bevonja őket a munkájába, megszerettesse velük a művészetet, hogy azok, kikerülvén az életbe, ki-ki a saját posztján folytassa tovább eme fontos népnevelő munkát. Egy-két példa akad is a régebbi évjáratokból, hogy itt is — ott is hallunk egy- egy volt tagról, aki énekkart vagy tánccsoportot szervezett és vezet, sajnos, nagyon kevés a példa. De nézzünk szét a mostani állományban: hány pedagógus vagy pedagógus-jelölt probléma: az énekkart át kellene székeltetni Nyitrára, és tagjait az ottani hallgatókból összetoborozni. Ezzel két legyet is ütnénk egy csapásra: az együttesben is megszűnnének a felvételi gondok, s a jövendő magyar tanítóit is inkább aktivizálhatnánk, mint eddig. Mindez, persze, elképzelés, gondolkodnunk kellene azonban ezekről a dolgokról. Mint ahogy arról is el kellene gondolkodnunk ismét, hogy annak idején tulajdonképpen miért is szűnt meg az akkori Népes (amikor például az ukránoknak, akik jóval kisebb tömeget képviselnek köztársaságunkban, mint a magyarok) mai napig működik az állandó professzionális együtteslinknek S az sem lenne talán a legrosszabb megoldása az egész problémának, hogy visszaállítani az eredeti, természetes állapotot, s hivatásos, professzionális együttessé előléptetni ismét amúgyis furcsa nevű (A CSISZ Szlovákiai Központi Bizottsága mellett működő Magyar Népművészeti Együttes) együttesünket. S amellett persze egészen nyugodtan el bírnánk még egy Nyitrán működő amatőr együttest is. S máris közepében járunk a következő problémának. Annak t. i., hogy megelégedhet azzal egy Lúčnica egy SĽUK, vagy egy Magyar Állami Népi Együttes, hogy csak népművészetet csináljon, amikor mellettük együttes mellett, de már maga a művészi gyakorlat is. A Szép Júlia például, ahol vers, ének, zene és mozdulat valóban komplex módon ötvöződik egybe s társul a legfontosabb, a mondanivaló szolgálatába. Az sem rögeszme talán, ha azt hisszük, hogy a ballada nagy sikere talán éppen ebben rejlik, s nem a közismert s ezerszeresen feldolgozott témában. S itt mindjárt rákapcsolhatunk erre is, a mai témákra. Csináltak már például a mi együttesünkben is mai témájú táncjátékokat, ám szinte megdöbbentő volt, hogy ahány mai játék készült, abban mindben csak mosoly és derű és jókedv lehetett, ami aztán eleve kudarcba fullasztott mindenfajta kísérletezést. De teszem azt: miért elképzelhetetlen például táncjátékban egy valóban mai, izzig-vérig korszerű ballada, egy mai emberről, egy mai konfliktusról? Mindezt megint csak megpendítem, lesz talán, aki elgondolkozik majd ezen is! S végül: annyi a probléma itt is, természetes, hogy egy- egy cikk keretében, s egy-egy embernek a gondolataival megoldani valamennyit lehetetlen. De több szem többet lát. S így örülnénk neki, ha mások is hozzátonnék gondolataikat ehhez a problémához. Szerkesztőségünk minden hozzászólást szívesen fogad és közöl. Cselényi László
