Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-05-14 / 19. szám
A történet nagy vonalait mindnyájan iskoláskorunk óta elménk lapjaira írtan hordozzuk, percenként fölüthetjük, PETŐFI Sándor 1846 őszén Szatmaron megismerkedett Szendrey Júliával. Első látásra beleszeretett, feleségül kérte. Júlia nem mond igent, noha a vallomást boldogan fogadja, illetve úgy tesz, bár mások széptevésére is mosolyogva bólint; taktikázik szegény. A költő összecsomagol, ingerülten száguld előbb ívoltóra, Telekihez (Anikó gazdájához), Pestre, Debrecenen át. Debrecenben történik a különös eset, hogy környezete ámulatára és irodalomtörténészeink mindmáig tartó zavarára feleségül kéri Prielle Kornéliát is. Ki érti ezt? Ki is értheti ezt? S helyeselheti?! Az eseménysorozat — még apróra elmondva is — olyan, mint egy filmforgatókönyv, amelyből nem lett film, melyben sose áradt élet és lélek. Olyan mint egy nem olvasott regény tartalmi kivonata. Petőfiről írt könyvem francia kiadását egy sor új fejezettel egészítettem ki. Egyrészt, mert a franciák mindent érteni akartak, másrészt, mert ki ne beszélne boldogan bármikor Petőfiről? Az itt következő fejezet ezt a debreceni imbroglio-t szálazza napvilágra. AZ ÉRZELMEK szálvetésében, amely majd Erdőd és Pest közt szövődik, ez a debreceni fonálrántás nem nagy jelentőségű, egy a sok között. Annál jelentősebb önmagában, mint adat; segítségével közelebbről megvizsgálhatunk egy jellemet. Illetve kettőt. A romantika e korszaka a férfias férfi számára a rögtöni cselekvést, a kardrántás gyorsaságú döntést írja elő. Nemcsak a költők — minden halandó ihlet befolyása alatt áll. Főleg szerelem dolgában tilos töprengeni. A szív még a Múzsánál is önkényesebben súg s az igazi szerelem első pillantásra, villámcsapásként éri az embert. Nem első eset, hogy a fiatal költő a szerelmét rögtön házassági ajánlattal fejezi ki, kért ő már lányt — aki tetszett neki — fogadásból is. A boldog kiválasztottak, akikhez szerelmes verseit írta, meghökkentő gyorsasággal váltakoztak. Ezt mégsem holmi csapodár- sággal kell magyaráznunk. Azt a tréfás indokolást kockáztatjuk meg, hogy mindez gyakori helyváltoztatásból következett. Tévedés, hogy a szerelmeseknek nagy választék kell, vagyis ha minél nagyobb körben kereshetik, annál inkább rálelnek az igazira. A nagy szerelmek kis közösségekben, hivatalokban, szakmabeliek közt, kis falvakban keletkeznek, sőt, egy szűk utcában, mint Rómeó és Júliáé. A szerelem némiképp a hely tartozéka is, akár a tűzhely. Diákok és katonák új állomásra érkezve először is a lányokat nézik meg, függetlenül attól, másutt ki várja őket, sőt, kihez sóvárognak. Szép nőt látni, olyant, aki mellett szívesen elaludnánk, otthoniassággal tölt el. Ennyit a test mentségére. De ilyet azért még Petőfi sem tett. Alig egy hónapja meg akar szöktetni egy hiedelme szerinti várkisasszonyt, hogy leüsse, hiedelme szerint, egy valódi királyi tanácsos fiá- nak, egy valódi szolgabírónak a kezéről. És most megkér egy másik lányt, mégpedig olyat, akit addig közömbösen kezelt, mert hisz már régebbről jól ismert! Két napig eget-földet megmozgat, hogy feleségül vehesse. Azután pedig úgy elválik tőle: hogy — Kornélia az egyetlen szerelmei között, akiről egyetlen verset, egyetlen sort sem irt olyat, afni fönnmaradt. Mi történhetett itt? Hallgassunk mi is egyszer a múzsák szavára s próbáljuk megszerkeszteni hátrafelé a különös történetet a legfőbb életismeret, a művészet szabályai szerint. Soha kínálkozóbb anyag nagy drámai kibontakozásra. HOGY A SZÍNHÁZBA érkező költő üdvözléséül az éppen folyó színdarab — Szigligeti Két pisztoly-ának — dalbetétjeként a saját népdalát énekeljék el hárfekisérettel (mert a szín- pad'oly kicsi volt, hogy az előírt zongora nem fért el rajta), az Prielle Kornélia ötlete volt. A hatás nem maradt el. A költő a fölvonás után fölment a színpadra. Harminchárom év múlva Nellike így szedegeti össze emlékeit: „Akivel nem volt személyes ismeretségben, azzal röviden barátságot kötött'. Felekyt. Gyulait már úgy ölelte, mint legjobb pajtásait, mint művészi előkelőségeket; a szerényen hátrább vonult, őt csak némán üdvözlőket s azok közt a reszkető, boldog Dávidot, fel-fel-bátorította egy-egy kézszorítással." így beszélt szó szerint, illetve Nellike emlékezete szerint: „ — Barátaim, testvérek vagyunk az úrban! Köszönöm, hogy olyan szívesen fogadtatok, higgyétek el, hogy ma este mégiscsak ti szereztétek nekem a legédesebb örömöt. De hát hol van az a ti Kornéliátok?“ . Kornélia előlépett s úgy megfelelt, mint egy jó színpadi végszóra. — Úgy? — hát már nem vagyok többé kis Nelli?! Pedig nézze, még mindig rövid a hajam! De biztosítom, hogy már élénkebb felfogást rejtek alatta! Például önnek minden költeményét könyv nélkül tudom! Ez a képtelen édes hazugság is megtette hatását. A költő másnap reggel a próbák idején ILLYÉS GYULA nye lényegét eleve magábafo- gadta? Kornéliának csak irodalmi tájékozottsága volt; irodalmi műveltsége a nullánál is kevesebb; a rosszat szerette, mint saját szavaiból rögtön kiderül. Fölényben vagyunk történetünk méllékhőseivel szemben: egy-egy hosszú élet cselekedeteiből tudunk ez időbeli jellemükre következtetni. Kornélia — a mindvégig tehetséges színésznő — tudott, mégpedig jó lelkiismerettel — hazudni; de csak szeretett volna olyan nagyravasz lenni, ahogy el-el- szánta magát. Mélységesen jószívű volt, vagyis ártatlan és kihasználható. Dosztbjevszkij- ék rajzolgatták, a mi Tersánsz- kynk festette meg tökéletesre a becstelen, mert magát csak hideg számításból megőrző szüzet és a becsületes, mert magát szinte nazarénusi alázattal szétosztó cédát, Ami persze Nellike egyáltalán nem volt. KORNÉLIA ebben az időben magát tizenhét évesnek mondja. Életrajz sem lehet ürügy arra, hogy nők, főképp a fiatalság kellékeivel is dolgozó nők titkait földúljuk. Akárhány a szalonfi Kuthy arcképén koszorút tart, az nem tudhatja betéve a János Vitéz pusztafi szerzőjének versét. Az az arckép azon a szegényesen telezsúfolt asztalon valószínűen jórészt már a debreceni kartársaknak szólt: szomorú kérkedés volt. A „természet vadvirága" megnézte magának a főúri házak t^lvirágját, elkomolyodott s leült. Kornélia jó jellemére vall, hogy a nagy pillanatokat mesteri keresetlenséggel mondja el. „Kevés idő múlva ismét odanézett, onnan reám, végre azt kérdezte: — Hát azt hiszi: érdemes arra a Hazai rejtelmek szellemes írója, hogy kegyed folyvást koszorúzza ? Én elpirulhattam, mert ő nem tetszőleg bólingatott a fejével és arcomat vizsgálta." De válaszolni Nellike remeket válaszolt. Remeket és most már igazat. „Az író és az ember előttem el van választva egymástól! — mondám. — Azután nem vétkezett ellenem semmit; az nem .az ő hibája, miszerint nem tudtam, hogy neje van . Ez szép és bátor dolog volt ott így kimondani. A költő még komorabb lett. — Gyűlölöm azt az embert! — mondta. is elment a színházba. A Lara két fiá-ra készültek s mivel annak csak elején volt Nelli- kének csekély szerepe, egész délelőtt egymás mellett ültek „a sötét nézőtéren némán." Nellike ugyan nem írja le, de abból, amit a későbbiekről mond, következtetni lehet, hogy csak nyelvük volt néma. Kezeik már nyilván beszéltek egymással. Mert a próba vége felé a költő egyszerre csak szerelmet vallott. Érdekes, tehetséges és kívánatos nő ült mellette. Mit érezhet egy huszonhárom éves ’költő az iránt a nő iránt, akiről azt hiszi, hogy összes művét fejében — sőt, szívében — hordja? Nem azt, hogy valamiképp már az övé, hisz lééves volt is, történt már vele egy s más. Csak azt mondjuk, amit ő maga is elmond. A vallomás után nemsokára — délután — a költő ismét megkereste. „Már akkor nem az udvaron, nem a színpadon volt mindnyájunk látogatója, hanem szobáinkban keresett föl bennünket. Felekynét és engem. Egy kis keskeny mellékszoba volt az enyém, minden igény nélkül, a lehető legegyszerűbben bútorozva. Minden dísze egy félig hervadt koszorú volt, mellyel asztalkám fölött — lévén az író- és varróasztal ezenfölül könyvtár egy alakban — a Kuthy Lajos arcképe volt földíszítve.“ ízlésbeli vastörvény, hogy aki — Hej, ha én!... „Itt nem tudom mire gondolt", teszi hozzá Kornélia. „Beszélhettünk még sok mindenféléről, míg egyszerre belebonyolódtunk egymás ma- gasztalásába. Én teljes szívemmel dicsőítettem az ő nevét, nekem ez könnyű volt, mert zengett az az egész országban, de azt hiszem, az ő viszonzó áradozásába már jóformán belevegyült az ifjú ember láng- ragyúlt szíve is ... Égy ügyes fordulattal arra kért, bizonyítsam be, hogy az ő nevét olyan kiválóan tisztelem. — Szívesen — mondám —, bármivel, ami tőlem telik. — Minthogy én nem kérhetem el a kegyed szép nevét, fogadja el az enyémet és egyesítse a sajátjával! Erre nagyot dobbant a szívem, hirtelen nem gondoltam másra, mint a két név egye- sülhetésére, őszintén éreztem, hogy az enyém az övé mellett semmi. „De hát hol van a név a világon, melyet az önével egyesülten kellene viselni?!" Kornélia tehát azt tetteti, mintha csak közös művészi név viselésére gondolna. A költő erre kereken feleségül kéri, — De hiszen nem szeretjük egymást!... — De máris tiszteljük eqy- mást!... — ☆ — NEM VALÓSZÍNŰ, hogy ezután szavakat is ilyeneket váltottak. Majd pedig — mint Kornélia (harminchárom év múlva) írja — „mindketten egymásra nézve elméláztunk.“ Nyugodtan állíthatjuk, az még nem eshetett meg a világon, hogy két ilyen fiatal, temperamentumos teremtés között egy ilyen kérés után mélázás következett. Amikor Nelli a jelenetet leírta, a költőnek már ércszobrai álltak nyilvános tereken. Az ilyesmi megzavarja a vele való meghitt titkok föl- fedésé_t; mintha azok is oszloptetőn jutnának nyilvánosságra. De amit a későbbiekről mond, azon rajta a perc hi-‘ telessége. Kor-né-li-a! — hangzott egy éles figyelmeztető szaggatott hang a másik szobából; az Udvarhelyinéé volt. — Mit parancsol, mama? — és fölálltam. — Elkésik, öltözködni kell A költő is fölállt. — Ugye Kornélia, ezt folytatni fogjuk? Mikor? — kérdém nevet- ve hiszen holnap reggel utazik. Sőt azt is mondta ma reggel, hogy halaszthatatlan útja van! Hogy mi halad vagy mi halasztható, most az egyszer én fogom megmutatni a bolond sorsnak! mondá hevülten és távozott. * Ám Nellike is csapdába esett. Nem is akármilyen mélységűbe. „Némi izgalommal öltözködtem az esti előadásra, arról gondolkozva, vajon tudnám-e szeretni? Vajon boldog lehetnék-e vele? Eh, tréfaság, - gondoltam és ismét kerestem valamit, amit magam sem tudtam: mit és addig nem végezhettem be az öltözködést, míg a Kuthy képéről a koszorút is le nem vettem." A darabban — Lara hét fiában Nelli fehér ruhában fehér fátyolban játszott. Á költő a kulisszák mögött is megkereste. — Na látja, készen is van a menyasszony. És a vőlegény — egészítettem ki — csak a pap hiányzik. — Az rögtön lenne, csak mondaná ki az igent. No hát, igen: ez azonban — siettem folytatni —, csak arra kötelező, hogy mátkások legyünk addig, míg ön ismét felkereshet engem; akkor azután ünnepélyes eljegyzést tartunk és megbeszéljük az egybekelést." Ez persze egy betűjében sem valószínű; hogy egy szegény, nemrégen is, cserben hagyott^ lány a második igen kimondása után is ilyen polgármód körülményeskedjék azzal, aki a legtöbbel kínálja meg. Az ország , leghíresebb fiatalembere, aki lapot is szerkeszt, kritikát is ír, erre azt kérdezte tőle, „ha most rögtön itt állana egy pap, kezembe tenné-e a kezét esküre?“ Kornélia vidéken játszott, szeretett volna visszakerülni’ Pestre: nyilván megvillant benne „amivel pályájának tartozott." De nyilvánvaló az is,_ hogy ezt az ajánlatot csak tréfának, kedves szertelenségnek vehette. Kifejezi ezt a beleegyezés formája is; ahogy a csapdából kiszól: — Bizonyosan — feleltem. Ekkor megragadta kezemet. Kornélia! — ha egy óra, mondjuk két óra múlva ... már akkorra elvégezték ezt a Lara hét fájdalmát is ... — Fiát — igazítám ki. — Na hát fiát, apját, anyját, hiszen látja, hogy félbolond vagyok! — Mondom tehát, pár óra múlva, ha Könyves Tóth Mihály barátom — amiben én nem kétkedem — tárt karoké kai fogad, megesküszünk, ugye? — Meg. — Becsületemre! — Erre megcsókolta kezemet és elrohant. Az' ajtónál összeütközött Gy.ulai Ferenccel. — Hova szaladsz? — kérdi tőle. — Megyek barátom, a paphoz. Csináljátok hamar azt a játékot, mert utána megesküszünk Kornéliával. Maradjatok együtt mindnyájan, akik ’ engem és őt szeretitek, mert ilyen boldog lakodalma még senkinek sem volt a világon! „Gyulai egy percig kővé meredten állt helyén, azután hozzám lépett,' ki magam is szoborszerű állapotban álltam előbbi helyemen. — Igaz ez? — kérdezé. — Igaz. — De hát meggondolta? Lehetőleg; az isten akarata ez. Kornélia itt mesterien ír: hitelesen. Hiúság a kegyed részéről, bolond láz a másikéról — mondta Gyulai és mórnak festett arcából csak úgy szikráztak szemei." KORNÉLIÁNAK továbbra is hitelt adhatunk. Nem szépít. „Ekkor különben is feszült idegeimen — az adott szó csodás hatása miatt — olyan erőt vett a láz, hogy a szó teljes értelmében a fogvacogásig reszketni kezdtem, egy falócára leültem.“ A kis színészlány attól félt, hogy a többiek „kisebbítő szóval illetik": szemébe mondják, mit csinál a karrierjéért ezzel a rajongó gyerekkel. „Láttam, hogy súgnak-búg- nak! Udvarheiyiné — valami neszét vette a dolognak és vizsga tekintetével le s föl járt előttem. Felekyné, igazi testvéri barátnőm, a színfalak közt értesülvén, hozzám szaladt és mert nem néztem a szemébe, letérdelt előttem és szeretetteljes hangjával azt mondta: Ugye nem, Kornélia, nem íQy, nem ma ? Én csak annyit susogtam: Már megvan, szavamat nem vonom vissza semmi esetre sem." Mert azért megedződött némileg a Kuthy-k világában. A költő, aki most sem volt egza.tált, sem részeg, valóban járt a papnál. Ágyából húzta ki s rögtön alaposan összeveszett vele. A református rítus szerint különösebb indok nélkül nem szabad gyertyafénynél esketni. De kellő okmányok és kihirdetés — vagy dispen- zació —-nélkül sem szabad. A koito érvelt - Rousseau-ja szellemében — a szív jogaival. Kornélia a színházban várta. Itt már sminkel, a történelemnek. Köszönjük meg, hogy eddig megállta. „Mikor a legnagyobb izga- lomban visszatért hozzám és megtudtam, hogy nem esketnek meg bennünket, egy néma hálával fohászkodtam a gondviseléshez és sírva kértem: legyen nyugodt és ne zsákmányolja ki egy csak most keletkező rokonszenv jogát; higgye e*> legjobb barátaink is elíťél- nek; dtazzék el holnap békével, majd leveleink fenntart- ják köztünk a jövő boldogság kilátását... Én részemről egészen könnyebbülten éreztem magamat, hogy idefordult a dolog.“ Sem a néma hálájú fohászkodásnak. sem a síró kérelemnek nem adhatunk hitelt. A két fiatal most kerül legközelebb egymáshoz s Kornélia, az emlékeit író, most legfukarabb a szóval. Mindketten szabadok Kornélia is, szegény, akit soha ilyen megtiszteltetés még nem ért: a férfiak sokat kértek már tőle, de kezét még egy sem. A költőnek szinte minden napjáról van adat, sőt leírás. Errol is többen megemlékeznek. De hogy Kornéliától mi- kdr vált el s azután mit csinált, arról semmi nyom. Nyilván nem váltak el. Nemcsak a lélektan, hanem a mű- v®^ot az elképzelt dráma — törvénye szerint is sorsszerű találkozásuk nagy jelenetére csak most kerülhetett sor. MEG KELL HAJOLNUNK Kornélia eredendően nemes lelkiilete előtt, az előtt, melyről ő hallgat, de amelyet a (Folytatás a 8. oldalon)
