Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-05-07 / 18. szám
A nyolcvanéves H A Š E K és a negyvenéves Š VEIK “VTilyen gyorsan forog az idő ■L” vasfoga — mondhatnánk Švejkkel, ha meggondoljuk, hogy Jaroslav H a š e k csak nyolcvan éve született és csak negyven éve halt meg. Igaz, ez a kétszer negyven év világokat süllyesztett el olyan mélységekbe, amelyekhez már a történetírás is csak szondákkal közelít s amelyeket érzékelhető emlékké csak egy Švejk tehet. Ennek a felidéző erőnek is megvan a maga törvénye és titka. Elképzelhető, milyen messzire kellett szakadnia világától az írónak, már életében, hogy olyasféle perspektívából lássa, rrfint az utókor. Az irodalomtörténet most elismeréssel adózik ennek a képességnek, s Rabelais, Cervantes, Gogol és Mark Twain mellé állítja az írót — bár ez immár nem sokat segít rajta. A kiszakadás nagy fölényt adhatott neki, de az élete azért ráment. Néha „az utolsó bohém" címmel tisztelik meg: úgy érzem, ez a megjelölés nagyon hamis. Inkább az első volt, aki osztrák-magyar monarchiánkat, a K. u. K. intézményeket, Ferenc Jóskát már nem békebeli békének látta, hanem háború előtti békének, vagy még annak se. Nagy a különbség, még ha ugyanazt a sört és pálinkát itta is, mint a bohémek. Bizonyíték rá, ha kell, a felháborodás, amellyel művét a megboldogult Monarchia területén fogadták, például hazánkban, ahol nem is engedték megjelenni. Minden író sorsa, hogy naivul azonosítják jellegzetes figuráival: Hašek esetében ez az azonosítás gonosz vádak és rágalmak melegágya lehetett. Švejk csaló, hülye, korhely, erkölcstelen, anarchista. ergo Hašek is az. Korlátolt lelkek azt hitték, hogy önmagát leplezte le, nem pedig mást. Egy könyvkereskedő például így nyilatkozott e tárgyban: „Ez a vaskos irodalom nem intelligenciává, hanem goromba és trágár emberek gyülekezetévé óhajtja nevelni a nemzetet, ilyesmivel tehát nem' foglalkozunk és nem mocskoljuk be cégünk nevét. Az ilyen irodalom csak kommunistáknak való, nem pedig a cseh embernek. Tisztelettel, E. Weinfur- tet". "I/Tost már egy kicsit többet • ” tudunk Svejkről és Ha- sekről, s bevallhatjuk: csakugyan van némi közük egymáshoz. De a rokonság nem olyan • szégyellnivaló. Till Ulenspiegel és Lúdas Matyi is a családba tartozik. Hašek tel-’ jesen az ő szellemükben cselekedett, amikor például 1912- ben megalapította a Törvényes keretek közötti békés haladás pártját, s mint képviselőjelölt, a választáson is fellépett (de csak negyvenöt szavazatot kapott). Akkor is, amikor*1914- ben, a háború kitörése után orosz néven jelentkezett be egy prágai szállodában és előzetes tartózkodási helyéül Ki- jevet adta meg. A rendőrség kémet gyanított benne és letartóztatta; a rendőrtanácsos azután meglepetten ismerte fel a bekísért oroszban régi ügyKőmén Alekszej Batalov, a híres szovjet filmszínész nem mond le a filmrendezésről. Legutóbb Jgy nyilatkozott erről egy francia lapnak: „Nagyon megszerettem a rendezést, ami nagy segítséget jelent művészi fejlődésemben. Ma már nem elégít ki a színészi munka; rendezőként is ki akarom fejezni magam, az egész alkotás egységes mondanivalójában". Batalov, aki nemcsak rendezte Cogol Köpenyének filmváltozatát, hanem a forgatókönyvet is maga készítette el, most Lermontov Korunk hőse című regényének megfilmesítését készíti elő. ☆ A francia televízió nyilatkozatot kért Y vés, JA ont and - tói. A művész beleegyezett a beszélgetésbe, azzal a kikötéssel azonban, hogy szövegét csak „rövidítések" nélkül szabad közvetíteni. Egy darabig jól is ment minden, a beszélgetés közvetítése azonban mégis elmaradt, mert az utolsó kérdések egyikére — Milyen államfők előtt énekelt eddig ? — y vés Montand így válaszolt: „Egyetlen államfő van, akinek a jelenlétében soha az életben nem fogok értékelni, és ez Fráncol“ Ezt a választ nem merte nézői elé engedni a francia televízió. felét, Hašeket, aki közölte, hogy csak meg akart győződni az osztrák rendőrség háborús éberségéről. Öt napi elzárásra ítélték. Sokszor csukták őket börtönbe, Švejket és Hašeket, Csehországon és Magyarországon, polgári és katonai hatóságok, erre büszkék is voltak, de talán mégis csak sajnálni kell őket, mert a magánéletük adta meg az árát. Amikor Hašek szerelmes volt, úgy viselkedett, hogy egy évben csak kétszer tartóztatták le, és önfegyelmének jutalmául hozzá is adták a lányt. De a házasság persze nem sikerülhetett. A második sem volt zökkenő* mentes. 1921 őszén az író papucsban leszaladt egy korsó sörért, az utcán találkozott Panuška festőművésszel, aki éppen a pályaudvar felé tartott. Hašek habozás nélkül vele ment Lipnice községbe, miután korsóját átadta megőrzésre a kocsmában, s többé nem is hagyta el a falut, ott halt meg a Švejk diktálása közben. Ez az igaz történet többféleképpen szimbolikus, mert jellemző a humoristára, a lázadóra és az alkotóra is. És az is jellemző, ami a Švejkben már nincs benne: hogy tudniillik halállal végződik. T ipnicén most Hašek-mú- zeum van és a várrom tövében szabadtéri színpadokon Hašek-fesztiválokat rendeznek. De hát mi mást kezdhetne az utókor ezzel az örökséggel? Szegény Hasekből klasszikus lett. Vigasztalásul szeretném megüzenni neki a túlvilágra, hogy azért nem egészen úgy van, őt ma sem tógában látjuk, csak a budéjo- vicei 91-esek gyűrött mundérjában. Hívei korsó sörök mellett idézgetik fáradhatatlanul, rögtönzött vetélkedőkön teszik próbára egymás švejkológiai tudását', és aki meg tudja mondani, hogy Lukáš főhadnagynak mi volt a keresztneve, két jő pontot szerez. Egy egész nép igazolja humorérzékét azzal, hogy vállalja Švejket és egy kissé magára ismer benne, sőt, büszke rá. Világok süllyedtek el nyolcvan év alatt, de a Ke- helyhez címzett prágai kocsmában Vodička most is randevút adhat Švejknek. Ez talán némi megnyugvást nyújt Ha- šeknek, aki bizonyára nem kis elképedéssel pillant le odafent- ről a Švejk bőrkötéses, bibliofil példányaira. Réz Adám Az alant közölt részlet Emil Knieža „Šiesty prápor, na stráž!“ (Hatodik zászlóalj, őrségre!) című, készülő regényéből való, amely a Szlovák Politikai Kiadó gondozásában jelenik meg szlovák nyelven. A szerző szatirikus formában számol be a második világháború alatt a fasiszta, ún. szlovák állam idején szolgálatot teljesítő, zsidó származású munkaszolgálatosokról, akiket utak, repülőterek építésénél, mocsarak lecsapolásánál használtak fel szlovák keretlegénység és szakmunkások felügyelete mellett. Az ún. VI. zászlóalj munkaszolgálatosainak nagy része a Szlovák Nemzeti Felkelés idején átállt a partizánok vagy a fasiszták ellen harcoló katonák oldalára, a többieket vagy koncentrációs táborokba hurcolták, vagy a felkelés utáni tömegmészárlásoknál pusztultak el. A könyv szerzője ismert szlovák újságíró és Solem Alechem néhány könyvének szí vák fordítója. permekéről, akik Suchá-Dlhá agasztos hitközségében élik. Azt kérded, mi újság mi- ilénk. Semmi különös, én el- íszülött fiam. Mert ha hallot- il is miegymást, olyan dolgok :ok, amelyek időről időre egismétlődnek. A. kecskénk íľistennek megmaradt, ami ■nyes bizonyítéka annak, hogy mindenható a legválságosabb ércekben sem feledkezik meg ilunk. Sőt ugyanúgy, ahogyan leghagyták, el is vihették vol- a tőlünk a kecskét. Ehhez elégre minden joguk megvan, yen a keresztények mai tör- ínyei. Bizonyára érdekelni >g, miért maradt meg mégis kecskénk. H át az úgy történt, hogy a tanító úr, az a fiatal Valúcky. a csendőrrel ieg a falu bírájával és egy areg fekete mundéros hámán- al (Ahasvérus perzsa király lejében a zsidók esküdt el- msége, értsd: hlinka-gárdis- ival) sorra 3árta a mienkéit s tudtukra adta, hogy „Kor- tányunk olyan törvényt ho- ott, amely szerint semmilyen rték nem maradhat zsidó tu- ijdonban“. Szóval a szabónak em lehet varrógépe, a susz- ernek sem kaptafája, sem ci- őbűre, az asztalosnak sem yaluja, sem deszkája, a ke- eskedő nem tarthat boltot és kocsmárosnak nem lehet sapszéke. Mindent arizálni :ell. Hogy miből éljenek a zsidók, arról nem szól a törvény. Valúcky tanító úr nem ostoba ember, azt mondta, hogy: „Ha ti vagytok isten kiválasztott népe, akár a levegőből is megéltek!“ Azután elmentek Bureh Zemovičhoz, a lókupec- hez. Nála se találtak semmit, mert lovát jó előre kihajtotta az erdőbe. Felkeresték Zisovi- čot. Attól se volt mit elhordani, mert a kocsmáját már el- arizálta Pšak, a kisbíró. A túró csak legyintett kezével és tovább cipelte a társaságot. így kerültek hozzánk. Felforgatták egész lakásunkat. Nyilván azon mérgelődtek, hogy megint üres kézzel kell távozniuk. De mit nem akar isten: a kecske mekegni kezdett. Az a „há- mán“ Valúcky rögtön felfülelt és megszólalt „Tyű az áldóját, egy kecske!“ Mintha egy milliót talált volna. Ha kecske, hát kecske. Benyomultak a kamrába és elkötötték. Mit lehet tenni, ha gojok között él az ember és ilyenek a törvényeik? Édesanyád — százhúsz évig éltesse isten — meg a testvérkéid olyan nyivákolásba fogtak, mintha újból rombolnák a jeruzsálemi templomot. Rájuk kellett mordulnom: „Talán kevés zsidó van a világon, akinek nincs kecskéje?“ Amikor a szomszédasszony meglátta Valúcky tanítót a kecskével. elrítta magát és őbé- gatni kezdett: „Jaj, jaj, istenkém, viszik a lachmannék kecskéjét!“ Hiszen jól tudod, ha Gerebl’áné jajveszékel és siránkozik, a fél falu meghallja. Több udvarból férfiak és asszonyok kerültek elő és barátságosnak éppen nem mondható szavakkal tudakolták: „Nem szégyelljek magatokat? A Lachmannék kecskéjére fáj a fogatok?“ — így szapulta őket egyik is, másik is. — „r^em elég neked a Zisovičék kocsmája?“ — locsogott egy vénasszony és kiköpött a falu bírája előtt. Drábik csendőr ököllel akart nekirontani a törvény nevében. De Fsak, a falu bírája, pulykavörösen a méregtől, először 'elszégyellte magát, majd dühösen rárivallt a csendőrre: „Eridj, már azzal a törvényeddel a ... Add ide a kecskét, visszaadom Fachmann zsidónak!“ Mit szólsz ehhez, én elsőszülött fiam? Édesanyád azt állítja, hogy azóta jobban tejel a kecske. Ez volna minden, amit meg akartam írni. Ejnye, majdnem megfeledkeztem valamiről. Mégegyszer visszajöttek és Hopkovičéknál kezdtek arizálni, azaz foglalni. Josel már bizonyára tud arról, mi történt náluk, mert istenfélő fivére, Sender, megírta neki. Szóval eljöttek a lovakért. A földeket már elvitték tőlük. Ebben az államban a (Folytatás a 8. oldalon) ! ■ I. — Szemere — gusztál az egyik. A másik pislog, mint macska a zsongó fényben. — Szemer bevágna erre — folytatja az első. A másik fél. — Bank! — dörgi aztán az első s bevág. A másik nem attól fél, hogy veszít. Általában fél. Ez a kép jutott az eszembe. Ahogy az egyik bevág, a másik meg fél. Aztán visszamentem a negyedik emeletre, nem akartam nézni tovább, ők olt maradlak az elsőn. Az. aki bevágott Szemerére, már nem él. Az, aki félt, még él, ahogyan élek én is, aki nem csináltam semmit, csak visszamentem a negyedik emeletre. S a negyedik emeleten több mint tizennyolc év után egy üres vasárnap délután eszembe jutott az egész. Meg az, hogy idén leszek negyvenkilenc éves. Tehát jövőre ötven. Húsz éve már, hogy elvesztettem a hallásomat az egyik ’fülemen és nemrég veszélybe került a másik is. Arra gondoltam, hogy jövőre, ötven éves koromra bele kellene kezdeni egy emlékezésszerű riportsorozatba, „ötven süket év“ lehetne a címe. De miért ötven süket év, mikor egyik fülemen még hallok, s húsz éve hallottam a másikon is? Azért, mert nem a fizikai süketségről lenne szó, hanem valami egészen másról. Például arról, hogy egyszer már bele kellene nézni a múltba, különben egészen megsii- ketülünk. S ha már egyszer ötven évesek leszünk, hatvanak, hetvenek, a földről elmegyünk s a Farkasréten a fekete abaposztós ember egyszer, bekapar, menjünk el legalább tisztán, s ha már a múltunk nem fénylik makulátlanul, legalább a vénségre kiszűrt gondolataink legyenek tiszták, folttelanul. Ennyivel a halottaknak is, az élőknek is tartozunk. 2. Nála ülök, az első emeleten. Valaki halkan kopog. Elromlott a csengő? Még szólt az imént. Kopogás, megint. Nem is emberkopogás. Inkább fáradt kutyakaparás., Feláll. Barátom alacsony termetű ember. Feje duzzadt, orra húsos, köntöse földig ér. Kopogás-kaparás harmadszor is. Míg megindul, hogy ajtót nyisson, el kell mondjak róla valamennyit. Festő; igazában azonban csak két dologhoz ért. Adni tud és kérni tud, s úgy tud adni, hogy kér is egyben. Valahol „ártyiszt“, ha nem is a, piktúrában. (Már közeledtek az oroszok.) A minap, mikor azt a borivó barátunkat temettük, akinek az volt az utolsó kívánsága, hogy ő nem a lovával akar együtt pihenni, mint az ősmagyarok, hanem egy liter kadarkával kívánná megosztani végső. nyughelyét — mellém áll a temetőben. Suttog, hogy ő dob, ő akarja bevetni a bort a sírgödörbe, ő régebbi barátja volt, s azt a liter kadarkát, amit vettem, adjam át neki becsülettel. Át is adtam becsülettel. Ahogy kifelé jövünk, látom, hogy a kabátja zsebe gömbölyödik. „Gyertek hozzám, van italom“, a zsebből a sírból „kimentett“ kadarkát kiemeli s csókot cup- pant az üveg hasas oldalára. Mondom, úgy ad, hogy kér is egyben; hol egy halottól kér. hol az élőktől, hol a halni indulóktól. Ajtaja mindenki előtt nyitva áll. Ide bejöhet mindenféle felfogású ember, itt mindent ki lehet beszélni és mindenkit lehet szidni, itt lehet angol rádiót hallgatni, • itt lehet sütni, főzni, kártyázni, duhajkodni, inni, ez nem policáj; ez nem hitleráj, ez egy sziget, ősbozót, maki, a humanista rezervátuma. Az ajtó lassan megcsikordul. Valaki nyüszít. Ogy beszél, mintha pincéből szólna, alulról, mélyről, messziről. Ártyiszt dúdol. Mindenkit nótával fogad. Most is zümmögi a megfelelőt: — „Csak egy nap a világ ...“ Bújj be! ^ Sok eredeti szokása volt. Nem ismertem embert, aki nála jobban ki tudta volna választani a megfelelő pillanatot. Másodperc-ártyiszt volt; mágus. Ha páros nap volt és baloldaliak ültek nála (a jobboldaliak a páratlan napokon jártak), s valaki fojtottan suttogm ü n ni kezdte (hátha egy jobboldali elvéti a páratlan napot és az ajtó előtt hallgatózik? ...), hogy a fegyverszünetet aláírták, ezeknek a gyilkosoknak vége, holnapután itt vannak a szovjetek és az angolok, az imént hallotta hiteles forrásból a legfontosabbat, azt, hogy holnap . .. Ez volt a pillanat. Ártyiszt anatémát kiváltva lecsapott: — Ne tovább! — s mindenkiben meghűlt a vér. Kiment a konyhába, behozott egy fatálat, amelynek az aljára valamelyik őse a napóleoni háborúk szüneteiben mozgalmas csatajelentéseket faragott — az utód körülpukkedlizte a szobát, tányérozni kezdett: — Villanyra elvbarátaim. Gázra is lehet. Lakbérreľ Az elfogyasztott borocskákra. Mikor a pengők, tízpengők egészen beborították Napóleon gránátosait és a magyar nemesi inszurrekció vitézkötéses katonáit, feioldta a tilalmat, zsebeibe gyömködve a pénzt: — Lehet folytatni a rémhír- terjesztést — s kacagni kezdett a humanista manó. Hófehérke egyik törpéjéhez hasonlít. Torkos, édes, kerek, kövér. Félénken lép be Bigyó, a dadogó. — Tttttte vagy? Ddddde jó! — Megkönnyebbülten sóhajt, hogy én vagyok én. Nem más. Bigyónak a szomszédos utcában gyönyörű lakása van, mégis ágyrajáró, mert a nyilasok, a razziák ... Bigyó élni szeretne... Bigyó... nem akar... — Ossz! — Ártyiszt eléje teríti a kártyát: — Huszonegy — jelenti ki. — Mmmmeghúróóódnééék ... — Azért keverhetsz. Nekem meg az volt a sorsom közel ötven süket év alatt, hogy amíg meg nem undorodtam, mindig kibicéltem. Most is kibicelek. Bigyó szegény, kever. Hogy az első százast elvesztette, hazamentem. Én ilyenkor mindig hazamegyek. Azt, hogy aztán mi történt,, Bigyó csak évek múlva beszélte el. Megpróbálom felidézni, amit mondott. Ártyiszt szokatlanul játszott. Bigyót egészen zavarba hozta. A játék alatt volt néhány fojtott pillanat. Ezekre még évek után is visszaemlékezett. Egyszer százhúsz pengő volt a bank. Ártyiszt megütötte. katonasors Gondunk háborúk gondja volt, szívünk remegve silbakolt, figyelve hosszú éj neszét, hogy óvja puszta életét. Vasak zenéjén nőtt világ, gomblyukba tűzött vasvirág, vak szív felett a vaskereszt, vaspántos lelkiismeret! Fejedbe ütött vaskalap. Ember? Nem, nem. Csak szám, adat. Csak puska, ágyú, bomba, tank, tüzet zokogó vészharang. — Kiért? Miért? Jaj, ne tovább! — Hallgass! Erre szült az anyád. Nem békességre, teli hasra: könnyre, üszőkre, vérre, vasra! Így nőttünk, vassal verve át a múzsák szelíd homlokát. Cserébe kaptunk némi bért: vaskoporsóra vasbabért. Gondunk háborúk gondja volt, szívünk remegve silbakolt, figyelve hosszú éj neszét, hogy óvja puszta életét. Dénes György Ml Eli Tízese vagy ásza lehetett. De cvikli jött be, *mert duzzadt kis ujjaival dobolni kezdett az asztalon. Míg dobolt — tizenhárma?, tizennégye volt? —, figyelni kezdte Bigyó kezében osztottak, nem alulról, mint a Fehér ökörben valamikor. A pakli felső lapján malacszeme fürdeni kezdett, de nem tiszta fényben. — Lapot — suttogta, Hetest kapott. Rohanjon ki az éjszakába? Kihez? Hová? Százassal újította meg a bankot. Ártyiszt megint megütötte. Kapott' a lapjára egyet, kettőt, egy harmadikat, volt egy pillanat, egy mozdulata, hogy a lapot eldobja: — Fffffuccs? Észbekapott; a másodperc mágusa volt: _ Áh — visszahúzta a kezét: — Te jössz. Az égre, a földre, a szabadságra, az összes csillagokra megesküdött volna, minden virágra, alfákra, a napra, me- zőkre, az illatokra — hogy Ártyiszt befuccsolt. Nyolcassal indult. Kapott egy királyt. Rá egy maitk kilencest. — Ffffuccs . A másik a lapját nem fedte fel. a csomóba dúdolva bedugta: — „Ki tudja mi vár ránk .,.“ Mi? Semmi sem biztos. Sokat ivott? Ártyiszt oszt, kétszáz a bank, Bigyó megüti, megáll. Ártyiszt a lapjára vesz egyet, . aztán megint egyet. Akkor megáll. Figyel. — Mmmmennyi? — Halt, De nem mondja, mennyi. Gondolkodik. Akkor felsípól valami az utcán. — Iiiide jöööö ... — Áh — a következő pillanatban nem történt semmi, minden a pillanatnak egy olyan töredéke alatt esett meg, mintha a pillanatot ezerre osztanánk. Bigyó ugrásra készen fülel... talán nem is igaz . .£ a bor volt sok talán ... s tyiszt a Félelemnek ebben a sápadt pillanatában megnézte az alsó lapot. Király volt. Leosztotta alulról: — Huszonegy. Talán szólni kellett volnti, felugrani, de nem lehetett sem szólni, sem felugrani, mert fenyegetve megszólalt az utcán a síp megint. A hang beúszott, mint az ökörnyál, kuszán, fulladozva. Bigyó ivott, hallgatott. Tudta, hogy mi folyik? Vagy mégsem? Csak a bor, a síp, és amint az ökörnyál úszik piszkosan lebegve . . . Utolsó bankja volt. Ártyiszt ütött. Vesztett? Bálványmozdulattal néz, hüllőszemekkel. Fuccsolhatott, mert tett egy mozdulatot, erre Bigyó ma is esküszik, •megbillent a pohár, a bor kifolyt, Ártyiszt a saját kártyáival együtt lerántotta a paklit a földre. Nagy csend volt. De még éjszaka. Az ökörnyál is tovaszállt. Az utca kihűlt. — „Csak egy nap a világ" — elnyerte az utolsó bankot is. Bigyó zsebe kiürült. Minden üres lett és fullasztó, akár a sivatagban. A sivatag közepén felállt a manó, ásítozott: — Sajnos, csak egy ágyam van, édes öregem — mint az úrfelmutatásnál, széttárta, majd összezárta karjait. Sokat ministrált valamikor. 4. Ártyiszt a kapuig kísérte, • kaput kinyitotta, Bigyót meg. ölelte, megcsókolta, már majdnem sírt, mikor elbocsátotta: — Az egész élet huszonegy, öregem. Hova menjen onnan, ahol az ép is süket, az ép is dadog? Költözzék a Nagymedvére, a Szaturnusz gyűrűire, vagy az Andromeda ködbe? Elindult sehova. ‘ Gyönyörű csend volt, halálos őszi hervadás. De te, az istenért?! Ha már a múltad tükrébe nézel? Én nem tehetek róla. Én már az elején visszamentem a negyedik emeletre.
