Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-05-07 / 18. szám

Egy lépést ismét előre

(VITAZÄRÖ „EGY TANlTÖ NAPLÓJÁBÓL" CfMÜ CIKKHEZ)

I.

Közéletünk egészséges erjedése lehetővé teszi, hogy ma már sok eddig kényesnek hitt kérdésről nyíltan beszélhetünk, véleményt mondhatunk. A személyi kultusz káros politikája, a dogmatizmus áthatotta egész életünket. A bátorszavúak is megtanultak félni, hallgatni, vagy az igazság érdekében tak- tizálni. A félénkek szemében ismét örök igazságnak tűntek az olyan, a mi társadalmunk lényegével ellenkező népi mondások, mint a .„Ne szólj szám, pem fáj fejem", „Hallgatni arany“, stb. közmondások.

Most, amikor végleg pontot akarunk tenni ennek a korszaknak a végére, látnunk kell, hogy a sokat emlegetett közömbösség, felelőtlenség és ’nemtörődömség egyik szülő- anyja éppen a személyi kultusz teremtette félelem volt, a másik pedig a dogmatizmus, amely sehol sem tűri az eleven gondolatot, újszerű, bátor elképzelést s gyakran az igazság kimondását sem. Mindezeknek a hibáknak a kiküszöböléséhez az SZKP XXII. és a CSKP XII. kongresszusa nyitotta meg az utat. Közéletünkben vissza kell' állítani a bizalom légkörét és ezért kétszeres figyelemmel, nagy jóindulattal kell fogadnunk minden segíteni szándékozó tanácsot, véleményt.

Mindez természetesen nem megy zökkenők nélkül. Tapasztalhattuk ezt az Egy tanító naplójából című cikk körül lezajlott vita során is. Voltak akadékoskodók és voltak bizalmatlanok, akik előre visszariadtak a vita bátor hangjától. Például egyik levélírónk szóvá tette a hozzászólások bátortalan hangját, és megállapította, hogy a vitaindító cikk „sok gondolatot kavart fel" pedagógusainkban. Ezekből a gondolatokból azonban alig árult el valamit, s a cikket maga sem merte aláírni. Volt olyan iskolaigazgató is, aki fáradságot nem kímélve, személyesen kereste fel szerkesztőségünket, hogy tanácsot kérjen, mert falujában hasonló a helyzet, mint amilyenre vitaindító cikkünk festette. Sajnos, a véleményét ő sem merte papírra vetni.

II.

Pedig jó lett volna sok mindenről őszintén elbeszélgetni, sok életbe vágóan fontos kérdést tisztázni. Hiszen tudjuk, hogy iskolaügyünk körül minden forradalmi változás ellenére sincs minden rendben. A személyi kultusz és a dogmatizmus politikájának káros szelleme áthatotta a tanmenetet, a tankönyveket, sokszor méltatlan helyzetet teremtett a tanítók számára, és bürokratizálta iskolaígyünk irányítását.

Előfordult, hogy olyasmiért vonták felelősségre a tanítót, amibe semmi vagy nagyon kevés beleszólása volt.

Nekünk mindezenlúl sajátos gondjaink is akadtak. Gyakran ütötték indokolatlanul tanítóinkra a nacionalizmus bélyegét. Elegendő volt, hogy valaki ésszerű pedagógiai indokok alapján ellenezte az iskolák egyesítését, vagy ha eiszaval- tatott bizonyos Petőfi, Ady, József Attila verseket, a gyerekekkel, máris burzsoánacio- nalista lett, és a népnevelőstül' nagyonis távol álló szervek kezdték zaklatni. Sajnos, így igen gyakran a leglelkesebb tanítókat félemlítették meg, akik elveszítve' biztonságérzetüket, zárkózottak, bátortalanok lettek.

Pedagógusok feladata lesz a fejlődés során felmerült problémák megoldása, eltorzulások kiküszöbölése és a lappangó véleménykülönbségek tisztázása. Az iskola az ő birodalmuk és méginkább kell, hogy az legyen a jövőben. Ez azonban fokozottabb felelősséget igényel tőlük is. Szerintünk a pedagógus bizonyos értelemben alkotó munkát végez és ehhez megfelelő légkört kell számára biztosítanunk. A véleménycsere harcias szellemére van Itt szükség. Olyan légkör megteremtésére, amelynek híján sohasem születhetett volna meg Komenský pedagógiai rendszere, sohasem valósulhattak volna meg Makarenko nevelési elképzelései.

Ezt a pedágógiai bátorságot semmiféle intézkedések sem pótolhatják, csak elősegíthetik. Egy tanító, akinek kezében van az ifjú nemzedék kommunista nevelésének sorsa, mint tanító, de mint kommunista létére nem nézheti el a hiányosságokat, a tétlenséget és nem eshet, fásultságba. A tények erejére támaszkodva, a pártszervezetek támogatásával, maguknak a pedagógusoknak kell megküzdeniük igazukért. A társadalmi szervezetekkel, a sajtóval, olyan közvélemény kialakításán kell fáradozniok, hogy az csírájában fojtson el minden hamis érdeket, egyéni megtorlást és a bosszú lehetőségét.

De nemcsak a bátortalanság szellemével kell megküzde- nünk. Szomorú, hogy még sok a munkáját foglalkozásszerűen űző tanító. A pedagógusok nem lehetnek közömbös és céltalan emberek. Minden eszközzel munkálkodniuk kell falvaink és városaink kulturáltabb életéért. Sok a fárasztó feladat. Egyedül a tanító, mindennel nem birkózhat meg. Szövetségeseket, segítő társakat kell keresnie.

Azelőtt falun a pap, a jegyző, a tanító hármas fogata jelentett mindent. Hatalmat, politikát és kultúrát. Ma falusi értelmiségünk családja sokkal nagyobb. A tanító éppen helyzeténél és hivatásánál fogva összefogó erő, kovász lehet eme új falusi értelmiség körében. A különböző szervezetek és nem utolsó sorban az állam- hatalom szerveinek a támogatásával erre az új falusi értelmiségre vár a falu kulturális felemelése.

III.

c>

Külön kell szólanunk azokról a kérdésekről, amelyek körül a leghevesebb volt a vita.

Eelmerül a csehszlovákiai iskolák jövőjének és a magyar iskolát végző fiatalok perspektívájának a kérdése. Helyes lesz, ha ezzel kicsit részletesebben foglalkozunk.

Általában egyetérthetünk Kardos és Pecena elvtársak véleményével és megállapíthatjuk, hogy a magyar iskolák ugyanazokat a lehetőségeket nyitják meg a magyar fiatalok előtt, mint a más tannyelvűek a saját diákjaik előtt. Szükségesnek tartjuk visszautasítani azokat a véleményeket, amelyek szerint általában a magyar iskolái? alacsonyabb színvonalúak, rfiint a szlovákok. 1948-49-ben pártunk határozata alapján magyar iskolák létesültek. Több száz tanítót neveltünk, új értelmiség került ki a csehszlovákiai magyar fiatalok soraiból. Fokozatosan intéződött a tanítók számos problémája is.

Az igaz, hogy hihetetlenül nagy nehézségek közepette, jóformán a semmiből teremtettük -meg iskolarendszerünket, de ma már bátran elmondhat juk, hogy nagyrészt pedagógusaink áldozatos munkája árán a magyar tannyelvű iskolák elérték a szlovák iskolák színvonalát. Nem tagadjuk, vannak még gyenge iskoláink, és gyenge pedagógusaink is. Szükséges ezt a gyermekeik jövőjéért aggódó magyar szülők tudtára

adni, hogy bizalmatlanságukat eloszlassuk.

Nem lesz értéktelen talán azt sem elmondanunk, hogy aránylag több magyar fiatal kerül egyetemre azok közül, akik az anyanyelvükön tanulnak, mint akik idegen nyelven végzik a középiskolájukat. Az utóbbiak ugyanis éppen nyelvi nehézségeik miatt sokszor nem tartoznak a szlovák iskola legjobb tanulói közé. Viszont a magyar iskolákban ma már mindenütt megteremthetjük azokat a feltételeket, hogy a tanulók kellően elsajátíthatják a szlovák nyelvet.

Ugyanakkor egyet kell értenünk Pecena elvtárs véleményével ott is, hogy az egyetemi felvételnél főleg a szakmai felkészültséget, a hivatásérzetet és a politikai állásfoglalást tartsák döntő kritériumnak és ne a nyelvi tudást.

Ezen a téren is értünk már el eredményeket. Mindettől függetlenül helyes lenne, ha iskolaügyi szerveink redeleti- leg utasítanák szakiskoláinkat és főiskoláinkat, hogy a felvételre jelentkező magyar diákok esetleges nyelvi hiányosságai döntően ne befolyásolják felvételüket. Ügy gondoljuk, hogy ez a rendelet megnyugtatná a bizalmatlanokat és egyben megszüntetne sok ártalmas kilengést is.

A távolabbi perspektívánk szempontjából sem lebecsülendők a magyar tannyelvű iskolák. Helyesen állapította meg a vita során Kardos elvtárs, hogy a kommunizmusban, a határok eltüntetésével a „volt nemzetiségek" nyelvi ismereteik birtokában összekötő kapcsok lehetnek a népek T<özött. Örvendetes, hogy mindez ma már nem valami nagyon távoli perspaktíva.

A szocialista országok közös gazdálkodása a közeljövőben megrendezheti az őket elválasztó országhatárok jelenlegi szerepének a temetését. Ez a perspektíva új feladatok elé állítja a szocialista országok nevelésügyi szakembereit. Csak egyetlen új szempontra szeretnénk itt rámutatni. A Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának legutóbbi levele, amelyet a Kínai Kommunista Párthoz intézett, leszögezi, hogy a szocialista országokban a dolgozókat az egész szocialista tábor szerete- tére kell nevelni. Ezen a téren is ki kell hát jutnunk a szűk nemzeti kereteink közül. Sürgős ez annál is inkább, mert a közös gazdálkodás megterem-’

Orest Dubay rajza.

tése komoly politikai nevelő munkát igényel. Első helyre kell állítanunk az internacionalizmus elveit a nevelésben is. Ugyanakkor fokozatosan tudatosítanunk kell, hogy a nemzeti öntudat ma is, de minden bizonnyal még a kommunizmusban is, sokáig az ember erkölcsi arculata kialakításának fontos tényezője lesz.

IV.

Mindannyiunk számára értékesek és tanulságosak voltak azok a hozzászólások, amelyek helyi jellegű tapasztalatokról számoltak be. Németh Zsuzsa, Fazekas Imre, de Major Ágoston cikke is arról tanúskodik, hogy minden tanító munkájában legfontosabb a hivatásszeretet, az áldozatos fáradozás, az aprónak látszó, de a nagy ügyet előre mozdító feladatok elvégzése. Sok levelet kaptunk, melyekben arra kértek bennünket, közöljük jeligére, szerzőjét ne nevezzük meg. Pedig levelében gyakran olyan dolgokkal foglalkozott az illető, melyeknek eltávolítása társadalmi rendszerünk, a pártunk érdeke. Mi minden esetben teljesítettük a cikk írójának kérését. Azonban minden kertelés nélkül meg kell mondani, hogy az ilyesmi nem a bátorság jele. A jeligéseknek, a névteleneknek illik tudni, hogy nézeteinkért is harcolni kell. S minden harcban van győzelem, van vereség is. Azonban harc nélkül nem lehet győzelem. Az igazságért, a jobbért folyó harc ne legyen jeligés, ne legyen névtelen. A kommunizmus építése nem könnyű feladat. Nehéz harcot

követel és ez nemcsak a több acélért, a több búzáért való harcot jelenti, de harc az új emberért is.

Néhányszor már megállapítottuk, de itt se tartjuk feleslegesnek leszögezni, hogy a pedagógusoknak a pionírszervezetben és a CSISZ-ben különösen nagy jelentőségű a tevékenységük. Népnevelő munkájuknak a fő súlyát ide kell áthelyeznünk, mivel az új nemzedék formálása nem fejeződik bp az iskolában.

■ Kár, hogy a vita során erről is kevés sző esett.

V.

Végül, szükségesnek tartjuk megállapítani, hogy a vitaindító napló valóban eltúlzott egyet és mást, de segítő szándéka kétségtelen volt. Ezért közöltük le. Alapos megfontolás után senki sem mondhatja, hogy kár volt ezért a vitáért. Néhány nagyon fontos kérdést sikerült tisztáznunk, új megvilágításba helyezni. Eloszlattunk kételyeket, zavaró men- de-mondákat, amelyek az utóbbi években egyre gyakrabban zavarták a magyar iskolák egészséges fejlődését. Természetesen sok nagyon fontos kérdés most sem került felszínre, de a közeljövőben ezekről is beszélni akarunk. Le kell nyesegetnünk a magyar iskolaügy vadhajtásait, és biztosítanunk kell az egészséges fejlődést.

Vitánkkal ehhez szerettük volna a bizalom és az őszinteség légkörét megteremteni és ezzel is hozzájárulni pártunk XII. kongresszusa éltető elveinek megvalósulásához.

A

z állam megszűnt holmi „levélbélyeg- különlegesség" lenni, nem gyakorolhatott már korlátlan hatalmat ügyeinek intézésénél, amelyek meghatározták mindennapi életét. Elérkezett az idő, amikor a harcolók sorába kellett állnia, hogy a becsület és dicsőség mezején is sorsközösséget vállaljon hatalmas szövetségeseivel.

A hadsereg se maradt meg puszta „dísznek", befellegzett a szép katonásdimk közlegények, zupás őrmesterek, tisztek és generálisok számára egyaránt. Nem megy már babra a játék, tehát: hajrááá! És hogy minél erőteljesebben harsogjon a hajrázás, tábori és hátországi pótlékokkal, meg cigarettával toldották meg a zsoldot.

A menetszázadokat szállító vonatszerelvények keletnek tartottak. A Baranec tövében élő emberek körében azonban mélységes béke honolt továbbra is. Előírás szerint csupán a íehérlő sátor ponyvákat kellett fenyőgallyal álcázni.

Kedvező jelentésekre vártak, amelyek csak nem akartak beérkezni. Sebaj, csak türelem: majd csak befutnak. Viszont addig is elkelne egy kis tájékoztatás A nép tudni akarja, hányadán áll. Ilyen az emberi természet. Tudnia kell, mi történik a nagyvilágban. Akár jó, akár — mentsisten — rossz hírekről van szó.

Schön illegális kommunista sejtje is ezt a nézetet vallotta. Elhatározták hogy ' először is felújítják a Jamník községbeliekhez fűződő régi kapcsolataikat, másodszor pedig újabb ismeretségekre tesznek szert Liptovský Peter, Vavrišov és Dovalovo lakóinak körében, közelebb férkőznek hozzájuk, hogy Moszkvát és Londont

hallgathassák. Csakhogy ez is csupán távlati terv. Egyelőre be kell érniük a kantin rádiója sugározta hivatalos jelentésekkel.

Munkából jövet a fiúk betértek a chrásti kantinba egy pohár sörre . hogy szoipjúsá- gukat csillapítsák és kiegyenesítsék meggémberedett derekukat. Emelkedett a forgalom és Bíró, a csoportvezető nem győzte már kiszolgálni vevőit. Segéderőt eszközölt ki magának, tehát a szakaszból földije, a bardejovi származású Simon Moškovič személyében. Philips gyártmányú rádiót is kapott ha nem is a legújabb típusút, de egy a két évtized előtt kikerült első legfeljebb második sorozatgyártásból származó készüléket.

E

gy ilyen estén sörözés közben híreket hallgattak Schön és barátai. A hírek befejezése után valaki szenvedélyes hangon szónokolt a rádióban. A zsúfolásig telt kantinban egy szót se lehetett volna ebből hallani, ha Šimon Moškovič nem állította volna be teljes hangerősségre a készüléket. így a rikácsoló hang túlordította a zsivajt, de ki volt erre kíváncsi? Csupán mi négyen figyeltünk oda feszülten: „...Államunk — bömbölte a szónok — feltámasztotta Pribina szlovák fejedelem dicső múltját... Napjaink intelmét megértve haladéktalanul harcba szállt a zsidóbolsevista pestjs ellen vívott keresztes hadjáratban ... Államunk a kereszt jegyében született.“

— Tévedés — jegyezte meg Jevorinský — a kettős kereszt jegyében.

„.. .amelynek jegyében győzedelmeskedünk e szent küzdelemben. Isten minket úgy segéljen!“

— Elhangzott monsignore Tiso-nak, a köztársaság elnökének beszéde — jelentette a bemondó, mire felcsendültek a „Kamaráti, na stráž!“ kezdetű induló hangjai (Na stráž volt a szlovák fasiszták köszöntése).

Csakhamar itt a vacsora ideje és Moszkvát csak tízkor lehet hallgatni. Hogyan juthatnánk a moszkvai hírekhez? — tanakodtak a fiúk.

— Šimon! — szólalt meg Chaimovič, miközben felkelt és bizalmasan a söntés felé indult.

Moškovič arca nem árult el valami szolgálatkészséget és kiálló állkapcsával azt a benyomást keltette, mintha minden pillanatban sírva fakadna.

— Mit akarsz? — kérdezte kelletlenül.

Amikor Chaimovič halkan elmagyarázta neki, miről van szó, homlokát ráncolva rámordult:

— Hagyj békét ezzel! Örülök, hogy élek.

Arra már nem tellett az időből, hogy Čhaimovič megkövethesse, legalább néha tegye számára lehetővé a moszkvai hirek lehallgatását. Nem tudta felfogni, hogy katonáéknál kantinosnak lenni olyasféle

„főnyereményt“ jelent, mint a polgári életben lottón egy milliót nye'rni. Amióta hadseregek léteznek, bizonyára katonasön- tések is vannak, és mindenki tudja, mit jelent ott csaposnak lenni. És hogy most Moškovič a moszkvai hírek kedvéért eljátssza szerencséjét? Merő őrület.

A napisajtó közben olyan hangzatos, de amellett egymásnak ellentmondó híreket eresztett szélnek, amelyeknek bajosan ült fel valaki. Vorosi- lov marsall szavai csengtek még fülükben: „Ha az ellenség megtámad bennünket, saját földjén, saját vizein, saját légiterében mérünk rá halálos csapást.“ És íme: a „Hlinka- gárdista“ és a „Nemzethű szlovák“ című lapok első oldalán vastag betűs címek kürtölték Világgá: „A VÖRÖSÖK FEJVESZTETT VISSZAVONULÁSA" „ZSIDÓ NÉPBIZTOSOK REVOLVERREL KÉNYSZERÍTIK

HARCBA A KATONÁKAT..."

Már szovjet földön, vizen és levegőben állott a harc.

D

e nemcsak a keleti arc- vonal harcterein tombolt a szent háború, hanem mélyen a hátországban is. Ennek azonban csekély figyelmet szenteltek az újságok. A keletről érkező hírek különben is nagyobb feltűnést keltettek, mint a hátországban lejátszódó események, jóllehet azok is szerves részét képezték a szent háborúnak. így azután alig akadt valaki, akinek tudomására jutott volna, mi ment végbe azokban a napokban a Suchá-Dlhá nevű községben.

Utolsó levelében azt írta Jóséi Hopkovičnak Sender nevű fivére, hogy Suchá-Dlhán borzalmas idők járnak a zsidókra. Josel elolvasta az üzenetet, .összehajtogatta a levelet és rágyújtott egy Detva cigarettára.

— Nos, mi újság nálatok? — érdeklődtek a fiúk. Katonáéknál ugyanis az a szokás járta, hogy a leveleket néha fennhangon is felolvasták.

— Semmi különös — vetette oda Josel kedvetlenül.

— No de mégis — unszolták a többiek.

— Nagy a córesz — ütötte el a dolgot Josel kézlegyintve. De mi is van azon, hogy Suchá-Dlhán nagy a nincstelen- ség? Kit bánt ez? Próbálja meg valaki, vajon talál-e Szlovákiában olyan várost vagy falut, ahol ez nem így van. Milyen jogon volna Suchá-Dlhá kivétel?

A Suchá-Dlhá-i események—« ről csak néhány nappal később szivárogtak ki részletek. Nach- mann Tannenbaurp, a samesz (zsidó templomszolga), a maga módja szerint igen tanult ember volt. A népszámlálás alkalmával ugyan mint írástudatlant, analfabétát tartották nyilván, jóllehet éppen az „alefbet“-nek, a héber ábécének volt nagyszerű ismerője, csupán a „rendes“ ábécével állt hadilábon. Alig akadt valaki, aki nálánál remekebb leveleket tudott volna írni. Amikor Janke! megkapta a levelet, a fiúk nógatták, olvassa fel apja írását. Šaňo Schön, az éppen szolgálatot teljesítő ügyeletes tizedes is a barakkban maradt, hogy egyet-mást elkapjon a németre némileg hasonlító szavakból.

Drága fiam Jakob ben Lach- mann ben Mordche-Arje, bár százhúsz évig élnél boldogságban, örömökben és bőségben, ámen. Ne vedd rossznéven, egyetlen fiam, hogy ilyen soká várattalak a válasszal. A Teremtő csak most adott egy kis időt és erőt ahhoz, hogy nyugodtan leülhessek és beszámolhassak Neked itteni életünkről, véreidről, a szomszédokról és Izrael valamennyi