Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-04-16 / 15. szám

Kilencvenhárom éve, 1870, április 22-én szü­letett Vlagyimir Iljies Lenin. A lakásban, amely a Petrov- kán — a moszkvai Váci utcá­ban — van, egy fakult fedelű gyorsírőfüzet a legnagyobb kincs. Ott ál! a régimódi sub­lótban, arany ékszerek, drága, féltett porcelánok családi ér­tékek között. Megtört lapjai — a gyorsíró különleges jelrend­szerében — egy lángoiő, gyúj­tó beszédet őriznek. Lenin szavait, az ô gondolatait. A kéz amely egykor papír­ra rótta a jeleket, hogy az utókornak fennmaradjon a le­nini gondolat — már nem en­gedelmeskedik az agy utasítá­sainak. Elfáradtak az ujjak, elfáradt a test. Csak az él­mény, csak az emlék friss még, négy évtized távlatából is. Jeleňa Alekszandrovna Szkripcsenko — mert övé a ritka becsű füzet — ma is úgy emlékszik mindenre, mintha nem négy évtizede, hanem négy órája írta volna a pontot az utolsó mondat végére, fülé­ben cseng még a hang, amely­nek minden rezdülését hűen követte ceruzájával. Alacsony, törékeny asszony. Fakó arcán alig észrevehető a drőtkeretes apró cvikker. Ez az idei a hetvenkettedik tava­sza. Eredetileg nem gyorsíró­nőnek készült. Az apja kisvá­rosi orvos volt, s ő is ezt a pályát akarta választani. De hát a taníttatás igen sokba került volna. Nem valami fé­nyesen éltek akkor Oroszor­szág kisvároskáiban az orvo­sok: kenyérre sem tellett a népnek, nemhogy még doktor­ra. így lett Jeleňa gyorsírónő. — Én nem Lenin, hanem Csicserin mellett dolgoztam, az első szovjet külügyminisz­ter gyorsírónője voltam annak idején, csak a kongresszusok és nagy tanácskozások alkal­mával kaptam megbízatást, hogy Lenin felszólalásait je­gyezzem — oszlatja el a vélt félreértést. — Mert akkor, közvetlenül az Októberi Forra­dalom után bizony egész Moszkvában még száz gyorsíró sem volt, s ezeknek is csak egyharmada tudott megbízha­tó színvonalon, a gyors beszé­det is hűen visszaadva írni. — Gyakran jegyezte Lenin felszólalásait? — Elég gyakran, mert akkor, tudja, olyan időszak volt, hogy egymást érték a kongresszu­sok, a tanácskozások, a nagy plénumú eszmecserék. Minden­ki kíváncsi volt, tudni akarta, merre halad majd az ország, vitatkoztak, folyton tárgyaltak az emberek. Gondolom, ezért volt a sok országos tanácsko­zás is. Megmondom őszintén, mindig ugyanolyan izgalommal, aggodalommal mentem el a ta­nácskozásra, ahol Lenin be­szélt, mint az első alkalommal. Nagyon nehéz volt írni Le­nin beszédeit. Gyorsan beszélt, s beszéde közben kevesebb szünetet tartott, kevesebb időt fordított a gondolkodásra, mint más szónokok. Nekem személy szerint ez még nem okozott volna gondot, mert elég jól tudtam követni a gyors beszé­deket. Egy kicsit hozzá is szoktam én már akkor ehhez, hiszen Csicserinre sejn lehe­tett mondani, hogy lassú be­szédű ember, Lenin azonban sajátosan építette fel a mon­datait, az ő beszédstílusa egyetlen akkori szónokéra sem hasonlított. A legritkább eset­ben beszélt papírból, nagy előadások alkalmával is csak egyetlen apró papírszelet volt a kezében, arra jegyzett fel néhány emlékeztető szót. Le­nin mindig tűzzel, egész lé­nyével beszélt hallgatói előtt, s nagyon sokszor például nem szavakkal, hanem gesztikulá- cióval fejezte be a mondatot. Aki ismeri a gyorsírást, az tudja, milyen nehéz feladat az ilyen beszédet úgy visszaadni, hogy az élő maradjon papírra rögzítve is. — Lenin soha nem beszélt szárazon, unalmasan, monda­nivalóját, különösen, ha az el­lenségről vagy a hibákról be­szélt, gyakran fűszerezte csí­pős és találó megjegyzésekkel, humorcs fordulatokkal. Ilyen­kor aztán zúgott, tapsolt, ne­vetett az egész terem. Mi meg, gyorsírók telve voltunk izga­lommal, nehogy elhalljunk, el­vétsünk egy szót a hangza­varban. — Nehéz volt megszoknunk azt is, hogy amikor Lenin be­szélt, rendszerint elhagyta a szónoki emelvényt, közelebb ment a , hallgatósághoz. A te­remnek hol az egyik, hol a másik szögletéből beszélt, kapcsolatot akart teremteni a hallgatóság minden részével. Egyszer mi, néhányan, kong­resszusi gyorsírók meg is kér­tük Lenint: ha lehet, ne vál­toztassa beszéd Icözben a he­lyét, mert akkor nem tudjuk jól követni szavait. Ő meg is ígérte, hogy legközelebb már „új módon“ beszél, csak a szónoki emelvényről. — Valóban így is történt, legalábbis a beszéd első felé­ben. Mert egyszer csak azt vettük észre, hogy megint le­lép az emelvényről, s már in­dul a hallgatóság széksorai felé. A kolléganőm, aki külön­ben ma is él, nyugdíjas, mint én — nem gondolta meg, hogy mit tesz, csak megragadta a mellette elhaladó Lenin kabát­ját és vissza próbálta húzni, Lenin mosolyogva nézett ránk. Azt mondta: „Persze, persze“ és visszament a szónoki asz­talhoz. Mi nagyon megijedtünk a tiszteletlenség miatt. Szé­gyenkezve mentünk másnap Leninhez bocsánatot kérni, de ő elhárította szavainkat, s így szólt: „Egyenesen utasítom, magukat, elvtársak, hogy há hasonlót teszek, legközelebb is húzzák meg a kabátomat. Nem nehezíthetjük egymás munká­ját.“ LMmmiiimmmiiimmmiiimmmmmmmimmmmimiiiimmmiimimmin'imiiimiimmmimiii —SZTYEPAN SCSIPACSOV: 1810. április 22. Felsárgállott a pocsolyás hegyoldal, körötte duzzadt, áradó vizek, a várost így ölelte át a Volga, a hegy — úgy látszott — tengeren libeg. Lágy szellő kelt az almafán a házon, folyókról jött. hol müllott már a jég. Csak víz csillámlott messze láthatáron. Szimbirszk felett széles-kék volt az ég. A tájra már az új tavasz borult, és langyos pára szállott életosztón. Megtört a jég és felmagasztosult a Volga s véle mind egész Otoszhon. Mint árnyék röppent át, sok könnyű felleg a messzi falvak kéklő érdéin, sziirkéllő kunyhóján. A Volga mellett ilyen tavasszal született Lenin. Korok jönnek, korok tűnnek tova, de azt a nappalt nem felejti senki, erős emléke nem fakul soha: örökre már a kék hajnalt jelenti. iimiiimmimiiiiiiiiiiKiiimiimiiiiiiiimiiiiimimiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiimmiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiii /Q művészet útján WILLIAM FAULKNER: AZ ÖREG A rendkívüli erejű történet a Mississippi 1927. évi sokáig emlékezetes áradására épül. A cím is erre utal; partjának la­kói a legendás folyamot em­legetik az „Öreg“ néven, s az „Öreg“ a nagy amerikai írónak megjelenítő erőben, művészi értékben egyik legnagyobb al­kotása. Különleges körülmények kö­zé helyezi hősét, a fegyencet. Rozoga csónakon felveszi a harcot az elemekkel, a tombo­ló árvízzel: kimenti a vajúdó asszonyt, biztonságba helyezi, hogy megszülje gyermekét. Megküzd árral, kígyókkal, ali­gátorokkal — de tehetetlen az emberi önzéssel, előítéletekkel, az ostoba bürokráciával szem­ben. Vállrándítással veszi tu­domásul, hogy újabb tíz évet nyomnak rá, mit is tehetnének — ha már egyszer holttá nyil­vánították, s ezt írja elő a formula. A kisregény mozgalmas, tö­mör — kevés a történet, de az annyira művészi és letisz­tult, hogy valósággal mitoló­gia. s a hősök örökké élők: a NÖ, a FÉRFI, a FOLYÖ. MOLDOVA GYÖRGY: AZ IDEGEN BAJNOK Moldova György huszonnyolc éve született Kőbánya pere­mén, ugyanabban a szobában, ahol húsz évvel . korábban édesanyja, s itt is töltötte egész gyermekkorát, mint oly sok novellájának hőse: itt áb­rándozik a szerelemről és hal meg egy orvul irányított kés­szúrástól Mandarin, a híres vagány; innen a Tizenkét Há­zakból indul el — nehéz szív­vel — Ördög Feri „felfelé“, talán a világhír felé, és vala­hol a kőbányai grundokon rúg­hatta gyerekkoráén a rongy­labdát Tolvaj Ferdinánd is, a „legendás“ jobbszélső. A huszonnyolc év alatt Mol­dova a legkülönfélébb szak­mákba, helyesebben munkákba kóstolt bele nyaranta, míg a gimnáziumot, s majd a Szín­ház- és Filmművészeti Főisko­la dramaturgiai tanszakát vé­Szinte sivár terem. Szükség­megoldás a berendezés. Rozoga pad, egy két szék, asztal. A falon rajzok. Grafika. Egy ócs­ka vaskályha is szomorkodik a A mester és tanítványa (Deák György) fal mellett. Deszkából tákolt lépcsős állvány, néhány foka nem sok biztonságot ígér. Hát ez minden. Nem sok. A terem­ben mégis van valami, ami so­kat ígér. A fiatalok lelkesedé­se, újat, szebbet, tökéleteseb­bet áhítozó igyekezete, szelíd szorgalma, megható szerény­sége Egyetlen panaszos hang, egyetlen zokszó nem hallat­szik, egyik fiatal sem mondja: „Hát igen, így vagyunk mi it­ten ..." A Képzőművészeti Főiskola egy-egy részlegének az elhe­lyezése még műidig mostoha. A grafikusoké is az Szerény környezet, kopár falak, mégis sok szép születik már mostan az igyekvő fiatalok keze nyo­mán. Az egyik asztal fölé haj­ló fej mélyéről komoly tekin­tet néz velünk szembe. Értel­met sugároz a nézés, fiatal bi­zakodást az arc. Amott, a má­sik asztal mellett három fiatal, egy lány, két fiú. Elkapott be­szédfoszlányok, művészet a beszédtéma, új utak, a fiatalok szerepe a helyes út keresésé­ben. Tudják ezek a fiatalok, hogy az új mindig tiszteidet érdemel, amennyiben arra irá­nyul, hogy a maradit, az avul­tat, a konvencionálisát felvált­hassa valami érdekesebb, szebb, izgatóbb, jobb. A másik terem sem sokkal masabb, legfeljebb ■ annyiban különbözik az előzőtől, hogy a fiatal arcok között egy éret­tebb is hajol a rajzok fölé. Hložník művész, a fiatalok ta­nárja, útmutatója. Lelkesen, fiatalos hévvel magyaráz a fia­taloknak, s azok hallgatnak szavára, szinte szomjasan isz- szák mondatait. — Itt kell még egy kissé elmélyíteni •a gondolatot — oktatja tanítvá­nyát Hložník mester, s máris mutatja, miképpen kell még jobban érvényre juttatni a vo­nalak mélységét. Igyekvő fiatalok. A jövő ígé­retei, s akad köztük olyan te­hetség, aki már beváltja a re­ményeket. Különböző tájakról verődtek össze a Képzőművé­szeti Főiskola falai közé, vá­roskák, falvak szülöttei. A múltban talán fel sem figyel­tek volna tehetségükre, ugyan ki törődött volna túlságosan Szabó Erzsi egy jól rajzolgató hidasi gye­rekkel, tornóci iánykával? So- morján is elkallódott sok te­hetség, a farigcsáló, füzfavesz- szöt szépítgető, barkácsoló le­génykék közül csak igen kevés előtt nyílt meg az érvényesü­lés lehetősége. Igaz, a ma fia­taljainak sem túlságosan egyenletes az érvényesülés út­ja, akad göröngy a Tornócról a főiskolára vezető úton, még­is több tehetség bontakozhatik ki a falu, a tanya, a vidék egyszerű népének fiaiból, lá­nyaiból. A dunaszerdahelyi is­kola padjaiból könnyebb volt már felkerülni az iparművésze­ti iskolára, majd a főiskolára is, Deák György elindulhatott a siker felé vezető úton. A hatodéves rajzai már a kész, kiforrott tehetség megnyilvá­nulásai, de sok szépet találunk Kiss Sándor, Szirotyák Dezső vagy a még igen fiatal, har­madéves Szabó Er­zsi rajzaiban. Szi­rotyák Dezső Kas­sáról került a fő­iskolára, Szabó Er­zsi Tornócról. Az iskola különböző ágazatain hozzájuk hasonló sok lelkes fiatalt találunk, a jövő ígéreteit, azo­kat, akik keresik a szépet, keresik az újat. Ezek a te­hetséges fiatalok hivatottak befolyá­solni művészetünk irányvonalát. Hlož­ník ianárnak, ta­nítómesterüknek humanizmussal át­itatott útmutatá­sát, békére, meg­értésre való törek­vését, az erősza­kosság és igazság­talanság ellen meg­hirdetett harcát folytatják ők is. Reméljük, sikerrel. —os ježte, s azóta is próbált mái sgyet-mást: volt útkövezi munkás és dramaturg, így dol­gozott a Nagykörúton és ; filmgyárban. Jelenleg író: e; íz igazi, végleges szakmája. írói pályája 1955-ben indult bIső novellái a Csillagban je­lentek meg: huszonegy éve: volt ekkor, prózaírónál való­sággal csodagyerek-kor. Iro­dalmi körökben azonnal nagj érdeklődést és várakozást kel­tett — s úgy hisszük, ez a kö­tet, amelyben az azóta eltelt eseményekben és élményekber különösen gazdag hét esztendc legjobb novelláit adja közre minden tekintetben igazolj; ezt a figyelmet és várakozást FÜST MILAN: látomás és indulat A MŰVÉSZÉTBEN ötvenesztendős művészi pá­lyája tapasztalatait rögzíti eb­ben a hatalmas műhelytanul­mányban Füst Milán. Esztéti­kájában voltaképp poétái ön­életrajzot írt; egyéni szemlé­letének, életfelfogásának itt keresi általánosabb, egyeteme­sen érvényes igazolását. Köny. ve tehát nem rendszeres esz­tétika, kivált azért nem, meri csupán a műalkotás két hatal­mas mozgató erejének, lélek­tani és biológiai összetevőjé­nek, a látomás és'indulat for­máló elvének titkait kutatta A mű mégis több mint szemé­lyes vallomás: egy nagy nem­zedék, a Nyugat költői nemze­déke művészetfilozófiájának foglalatává lesz. Irodalomtör­téneti értékén túl ez az írás rendkívül szuggesztivitással vall egy emelkedő művész mű­helyének rejtelmeiről is: gaz­dag anyaga mintegy az alko­tás születésének titkait leple­zi le és tárja elénk. Füst Mi­lán, ha gondolkodásának fo­galmait, elemeit jobbára az idealista filozófia eszmerend­szereiből veszi is — tapaszta­lati anyagának művészi közlé­sével, irodalmi gyakorlatának ismertetésével ösztönösen a materializmus igazságaihoz közelít. Az elméleti írás, az önvallomás, az írói pálya kép­íveiből épülő munkája sok részletmegfigyeléssel gazda­gíthatja esztétikai látásunkat.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents