Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1963-04-16 / 15. szám
/ Valami baja van velem, töprengett, és elpirult zavarában a gondolatra, hogy még a vendéget sem tiszteli benne, csak tudnám, mi nyomja a lelkét, gondolta... Megpróbálta nagyságos asszonynak szólítani, így talán kiengeszteli és jóindulatra hangolja, de a kövér asszonyt nem lehetett meghatni semmivel. Leszedte az asztalról az edényeket, elmosogatott, aztán beült a sarokba és dühös arccal bámulta őket... A lány velük ült az aztalnál, de nem beszélt és Imre úgy érezte, mintha nagyon-nagyon távolról, irdatlan messzeségből nézné 8ket, s a szemében elutasítás és közömbösség ül. Néha még úgy látta, hogy Erzsi őt sokkal közelebbről nézi, mint az apját, igen, határozottan közelebbről, nem olyan távoli és elutasító a tekintete, ha ránéz. Az apjától, legalább is most, határozottan idegen, kedik a lány, gondolta, talán szégyelli, hogy állandóan kérkedik. Bár jó szakember, de nagy fecsegő az öreg, megérteném, ha a lányának idegen és unja... Vacsora után bort tettek az asztalra, de az asszony nem beszélt, Erzsi is hallgatag volt, a társalgás ellaposodott, és az est egyedüli érdekességeként Pillár alaposan berúgott, és könnyhullatva, fájdalomtól reszkető, érzékeny szavakkal visszasírta az elmúlt időt, a- mikor még olyan buksza feszítette a belső zsebét, mint egy háromkilós nagybiblia. A lányt sem érdeklem túlságosan, állapította meg a fiú lehangoltan, ásítozik, unatkozik és fütyül rám. Igaza van, csapnivaló szórakoztató partner lehetek... Egyszeriben szűk lett a gallérja, cipője nyomni kezdte a lábát és érezte, hogy a hátán izzadtsággyöngyök futnak lefelé. Megköszönt mindent és elbúcsúzott. Nagyot csalódott, gondolta Erzsi, egyenes ember ez, nem tud színlelni, minden meglátszik rajta, még a csalódottsága is. De ha nevet vagy lelkesen magyaráz valamit, égé. szén szimpatikus... — Szerbusz, gyerek — csuklóit nagyokat Pillár —, máskor is gyere el, szeretek elbeszélgetni veled. Kísérd őt ki, Erzsi! — Majd én... — A sarokban bóbiskoló kövér asszony egyszerre eleven lett, mint egy virgonc gombolyag és fürgén előre nyomult. — Majd én ki- kisérem...! . — Nem, Erzsi megy — mordult részegségében haragosan a fekete ember —, menjetek! — Szerbusz, gyerek..! Sápadt csillagok hunyorogtak az éj sűrű, sötét szőnyegén. A kapuban kezet nyújtottak egymásnak. — Jó éjszakát, Erzsiké. — Jó éjszakát... Ennyi lenne az egész, gondolta Varga Imre, ennyi és semmi több? Kevés, illetve semmi, egyáltalán semmi.. <y(yu/č/ Nem engedte el a lány kezét, hátha történik még valami, egészen apró esemény, talán egy jelentős szó hangzik el, parányit megszorítják a kezét. vagy egy ici-pici közeled) mozdulat, valami csodával ha táros... olyan kevéssel beérne csakhogy azt mondhassa, meg érte a mai este, kaptam vala mit... A lány lassan, de hatá rozottan kivonta kezéből a kezét... Pene egye’ meg, gondol ta a fiú, azért én is bátrabl lehetnék..! Körülnézett a sö tét utcán, ahol sehol egy lélek egy hang, egy mozdulat. At karolhatnám, habozott, mi tör ténhet..? Aztán búsan légy in tett és megfordult, hogy el megy. — Mondja csak — szólal meg a lány váratlanul -, miér dolgozik az apámmal? Miér nem dolgozik egyedül? Többn ahogy becsapódott. Varga Imre fütyült hazafelé, dacosan csikorgatta új cipőit és a legényszállás kerítéséről letört- lécdarabbal olyat vágott egy ó kilométerkőre, hogy az erős- léc háromfelé törött. Egy em- ■ bernek mindenesetre puhább- a feje, mint ez a kő, gondolta,- és nem tudta, honnan jutott- eszébe ez a gondolat... 0 A szerszámkölcsönző ablaka- előtt hosszú sor kékruhás munkás várt a fizetésére. A- hegesztők is ott voltak. Las- san haladt a sor, mert min- denkinek külön leszámolták a- pénzét, és voltak bizalmatlanabbak, akik maguk is megt számolták, hogy be ne csap- t ják őket. Imre, Pillár háta t mögött állt a sorban, tudato- e san állt mögéje; most végre vinné..! Meghökkent. Az arca sápadtan világított feléje a kapu sötét hátteréből, látni vélte nagy kérdő szemét. S a szeme egészen közelről nézi és nem elutasító... Aztán már nem is volt ideje kérdezni semmit, a lány bement, nagyot dördült utána a megvasalt utcaajtó, megtudom, hogy mennyit kap őt, és mennyit kapok én, gondolta... Mogorván topogott előre a többiekkel, talán már sejtette, hogy ma még kellemetlen'' meglepetések érik s valahogy ez a nyomott hangulata is néma gyanakvását példázta. Csak nézett maga elé, nézte az előtte álló öregedő ember ráncos nyakát, füle hegyén az ősz szőrszálakat; utóbbi időben, talán a vacsora óta, valahogy megromlott közöttük a jó viszony. Nem veszekedtek ugyan, sőt, Pillár, látszólag semmit sem változott, ugyanolyan készségesen és atyaian viselkedett, mint azelőtt, inkább benne, Imre. ben történt a változás. Nem tudott már bizalmas és bará- tian jóhiszemű lenni a fekete emberrel szemben, mint azelőtt... Jobban tenné, ha nem dolgozna az apámmal, többre menne... Sokszor a fülébe csengtek ezek a szavak, még a nagy sötét szemeket is látta mögöttük, és szinte érzékelte a lány hangjának szomorkás jóindulatát... Pillár lépett az ablak elé. — Na, itt a kiváló szakmunkás — mondta kedélyesen a kopasz pénztáros, és vigyorogva leszámolt elébe ezer- hatszáz koronát —, hová teszel ennyi pénzt, Lajos? — Megvan már annak a helye — morogta a hegesztő, és átszámolta a bankjegyeket, aztán zsebredugta és szó nélkül elsietett. Imrére rá sem nézett. látszott, hogy zavarban van. Imre hatszázhetven koronát kapott. Olvastalanul a zsebébe gyűrte a pénzt, és a kantinba ment kért egy üveg sört, leült vele az üzem udvarán a profilvasakra és gondolkozott. Pillár- nak háromszáz koronával magasabb az alapfizetése, mini neki. Ő felvett nyolcszáz korona előleget, Pillár ezerkétszázat, peki több a levonása és A 70 éves Szabó Pál köszöntése Bihari ember, de nem a geszti Tiszák világából való. És nem is a Tiszák világa ellen lázadó, forradalmárrá lett ér- mindszenti kisnemes Ady korából és társadalmából. Szabó Pál még mélyebb réteget szólaltatott meg a magyar irodalomban. A kubikost. Azt a tiszántúli szegénységei, amely annyi földet sem tudott a magáénak, amelyen egy ibolya kikel. Ennek a volt tiszántúli szegénységnek az írója, költője, krónikása és hit fia Szabó Pál Kossuth-díjas író a Talpalatnyi föld, az Oj föld szerzője, a magyar irodalom hatalmas életiskoláján, kegyetlen ifjúságon, küzdelmes férfikoron átment fia. A biharugari Alsósornak nevezett szegénysoron született — a rozzant pajták, omló ku- koricagórék, nádtetők, alacsony palánkok, az ablak mögött virító muskátlik világában. Ez a világ azonban minden megindító embersége, a szegénységet szépitgetö virágos kertje ellenére zord volt, vaksi és kegyetlen. Ennek a falunak u rajzával emelkedett föl az irodalomba,: ez a nép a hőse a Talpalatnyi föld-nek, a szegénység miivészi veretű, küzdelmes eposzának. Ritka iró, aki szülőfaluja tgész népét — majd minden emberét — regényhós- sé emelkedtetle fel. Szabó Pált a magyar irodalomnak Móricz Zsigmond fedezte fel. Szabó Pál pedig felfedezte Ugrát és a kubikost az egész népnek, az egész magyar irodalomnak. Méltóbban nem köszönthetjük ma sem, ahogyan azt valamikor Móricz tette volt: „Oj nagy írót küldött a falu“. Az új író már régen régi író, akinek csak a hite új, u tegnapból ma lett. a hősök lassan eltünedeztek, kiköltöztek a temetőkbe, beköltöztek a magyar irodalomba, az író megőszült, és miive kiteljesedett. Szabó Pál hetvenéves. Kö- szöntjiik tisztelettel és szeretettel. nem kap családi pótlékot, de sokkal többet dolgozik, mint Pillár... És a fekete ember majdnem a dupláját kapta, mint ő; az ő ötszáz koronáját, — legalább annyival kellett volna többet kapnia — is ez a ravasz fekete ember kapta meg. Aki helyett buzgó jóindulatában annyit dolgozott... Hirtelen nagyon melege lett, forróság öntötte el az agyát, mintha csak hangyák bizseregnének a fejbőrén, és olyan in- duiathullám rohanta meg. hogy i alig bírt uralkodni magán. Nem a pénzt sajnálta, nem a legfontosabb, aki dolgozik, annak mindig lesz pénze, ezt vallót, ta... sértett önérzete és embed büszkesége szenvedett kegyet- j len csapást. Hogyan, valaki ez ő munkája gyümölcsét élvezi | jogtalanul; kihasználják? Hogy ! merészelik..? Mennyit köhög a tartályok belsejében a hegesztés füstjétől, mennyit ku- | pörög, s mindez miért.. ? Az- éi t, hogy Pillár kétezernyo!c- s.áz koronát vigyen haza a kövér asszonyának havonta? Felháborodásában sírni tudott volna. Polácsek után ment, az irodájába. Mindenről Polácsek tehet, döntötte el magába, ő írja á 1 teljesítményeket, ő javasolja ' a különjutalmazást. A kövér ember éppen tízóraizott, szalámit evett hagy- j mával és vajaskenyérrel. lm- j re hevesen benyitott és meg- 1 állt az asztala előtt. Nem kö 1 szönt. — Miért nem kaptam pré- í miumot? Polácsek megdöbbent, tisztelethez és egy kissé alázatos; udvarláshoz szokott, a mester jóindulata érdekében sok mindent megcsinál az ember, za- i varában nagyokat nyelt, igye- J kezett lenyelni szájából a fa- ! latot, hogy beszélhessen. Pislogó szeméből azt is ki lehetett olvasni, hogy nagyon jó! tudja, miről van szó. — Na mi az... mi az... mi- j csoda hang ez..? — Méltat- ! lankodásából egyelőre ennyire futotta. 1 A tagbaszakadt, hosszú le I geny Úgy tornyosult asztala föle, mint a számonkérö, rossz : lelkiismeret... Nézte a ros»z fogaival gyorsán, nehezen ráq-; csaló emberkét. Akár egy patkány, gondolta, valóságos I szemeten hízott kövér, szürke patkány... — Miért nem kaptam pré-1 miumot — ismételte, mondja I meg, miért..? A. mestfr végre lenyelte a ! szalámit és szigorúra rendez-1 gette az arcvonásait; olyan | ember volt, akinek arckifejezése tíz másodperccel mindig ! a benyomásai mögött kullog, j mert előbb meggondolja, hogy [ na most hogyan, mit kell tennie. Óvatos ember volt,,, De a tekintélyén nem eshet csorba í igyekezett hát félelmetes és felindult lenni. Egy ilyen fa- ■ lusi kölyök, na megállj..! — Ehmm... ehmm... — köszörülte a torkát, mint aki nagy szónoklatra készül — hogy miért? Mert nem érdemelted meg, elvtársam, úgy bizony... Hát most ide figyelj! Fél éve sem vagy még itt... — De dolgozok úgy mint a 'többi, vagy jobban... Hiszen éppen maga dicsérgetett... — Fél éve sem vagy még itt, és már jár a szád..! — Polácsek nagyon haragos és szi. gorú akart lenni, de a kövér ábrázatával sehogy sem tudott, évek során szolgálatkész mosolyhoz és lojális megértéshez szokott az arca —, talán á nagy száddal akarod a szocializmust építeni, elvtárs..? Már bizonyos volt benne hogy becsapták. Becsapta Pillér és Polácsek, a két régi szakember, a két jó barát. — Na... — mondta határozottan —, meg tudja mondani, hogy miért kaptam olyan kevés fizetést? Amikor dolgozok mint egy jó állat? Miért kapott Pillár, aki állandóan lóg, szaladgál és henyél, többet], meg tudja mondani? -r- Már nem kiabált és egészen úgy nézett ki, mintha valami nagyon nehéz tantárgyból vizsgáztatná a mesterét. Micsoda szemtelenség... — hebegett Polácsek és izzadó homlokát törülgette. — Hiszen ez kizsákmányolás izgalmában elfúlt a hangja, szinte a fogát csikorgatta —, mi más ez, ha nem kizsákmányolás? Dolgozok, a pénz meg más szedi fel..! (Folytatjuk) Az irodalmi ettek / r Egyre gyakoribbak mifelénk is az irodalmi estek. Az ország legtávolibb, legeldugottabb, legkisebb falujába is eljut; már itt-ott a kultúra, az irodalom szava, néha egyenesen kézzel tapintható alakban, vagyis az írók, költők személyes részvételével. Mi haszna egy-egy ilyen személyes megjelenésnek? Azt magyarázni se kell, hogy aki eleven lát egy írót az, há ezután kezeügyébe akad valami írás az illető szerzőtől, elolvassa. De ezen túl van-e valamilyen haszna? Az elmúlt hetekben a Bodrogközben s Nagykaposon járt egy ilyen küldöttség, s beszélgetések után arról faggattuk a legilletékesebbeket, magát a királyhelmeci, nagykaposi, kis- tárkányi, szentesi közönséget: volt-e valamilyen kézzelfogható hasznuk az egészből, azontúl, hogy eleven írókat láttak, tekintettel arra, hogy versekről volt szó, jelentettek-e számukra ezek a felolvasott versek valamit, egyáltalán, hogy van-e valamilyen értelme az ilyen kőrútoknak? Az persze kiderült, hogy van értelme, de hogy a legügyesebben, a leghasznosabban vannak-e megszervezve s lebonyolítva. az már vitatottabb kérdés. Jómagam nem• egyszer voltam már kitéve a lekicsinylő mosolynak, hogy kiállók valamely falu közönsége elé egy- egy verssel, s az a naiv hitem, hogy ezt a falusiak meg is értik, meg is emésztik, s még hozzá is szólnak. Hát nekem igenis ez a hitem. S tapasztaltam, hogy meg is értik mondandómat, csak éppen az eszközöket kell megválogatni, hogy ezt a tömeget, amely évszázadokon át nem hegy verset, de írott betűt nem látott-hallott, felemeljük. a kultúra napvilá- gára, a huszadik század színvonalúra. Fiatal költők nemegyszer kerülünk kényelmetlen helyzetbe á szép, szép, amit írtok, csak érthetetlen. írjatok egyszerűbben. Lehet-e érthetetlen egy vers? Lehet. Csak az ilyen már a pszichiáterek ügykörébe tartozik. A valódi vers nem lehet érthetetlen. Legfeljebb a befogadó nem érti, mert nincs meg hozzá az értelmi, ízlésbeli képessége, vagy egyszerűen nincs hozzá füle. Babits mondta valahol, hogy a verset kevesebben értik, mint a komoly zenét Feludhutju-e ezért kivívott állásait a költő? Nem adhatja fel. Hunéin igenis a tömeget s a tömegízlést kell utánanevelni u költő kivívott állásainak. S ez itt a probléma, erre jöttünk rá keleten is. Soha na- gyobb feladat nem volt a művészet, így a vers kommunizá- lásu, mint napjainkban. Ne fe- ledjük el, hogy régen osztályok \ „kisajátotta volt ti zeti6, o. vers, I a képzőművészeti alkotás, ma a népé kell, hogy legyen. Egy- \ szerűsít síik fe a Beethoven j szimfóniát, hogy megértse a \neP? Nyilvánvaló, hogy itt csakis a nevelésen van a hangsúly. S itt térnék vissza az irodalmi est ek problémájához, líistarkányban vetődött fel a kérdés: úgy kellene szervezni ezeket az esteket, hogy már előre elküldjük a verseket, hogy legalább már az érdeklődök ismerjék, s aztán nem tíz verset elmondani egyszuszra, \ hanem csuk egyet-kettőt, ha j *e“ akár kétszer is, s meg is magyarázni mindjárt. A királyhelmeci gimnazisták ugyanezen \ az úton tapogatóznak. Részle- , te sen megemésztenek egy ver- ! set s úgy hívják meg a szerzőt a beszélgetésre. A cél nyilván- I való: egy versnek akarnak belelátni egészen a zsigereibe j a többi aztán már nem olyan I nehez. JUHÁSZ GYULA Nyolcvan évvel ezelőtt szüle- ! tett Juhász Gyula, századunk magyar irodalmának Ady Endre és József Attila mellett legnagyobb költője. Adynak kortársa, József Attilának mestere volt, s ö volt tulajdonképpen az összekötő kapocs közöttük. Ady Endre magasra lobbant forradalmi tüzét nem engedte kialudni, bátran őrizgette, élesztgette József Attila ! feliepéséig. Ha értékben, jelentőségben nem szárnyalja is túl két nagy kortársát, megőrző, átadó szerepe sohasem évülhet el, csak nőhet az idővel szép I csendesen. MA VOJAKA Felvetődött az a kérdés is: nem kellene-e lapokban is ek- kép népszerűsíteni a modern (de nem is csak a %iodern) verseket? A pesti rádió „Miért szép?“ adásának például nagy sikere van, nem lehetne ezt nálunk is így valahogy megszervezni? Arról van szó csupán, hogy a versel meg kell fosztani misztikumától. Tapasztalatok bizonyítják például, hogy józan falusi emberek képesek felfogni bármilyen modern dolgot is, ha nem úgy néznek rá mint egy csodálni, bámulni való szentségre, hanem mint egyszerű emberi beszédre, mégha az rímekbe-ritmusokba s képekbe is van foglalva. Magam úgy fogalmaznám meg ezt, hogy egy-egy vers semmi más, mint a költőnek mint állun'ipol- gárnak egy-egy vitafelszólalása a társadalom vitafórumán. S ha így vizsgáljuk a verset, mint egy konkrét társadalmi cselekedetet, nyilvánvaló, hogy mindjárt más az akusztikája is. Visszatérve az irodalmi estek problémájához: kellenek ezek az akciók. De ha már egyszer pénzt, időt, fáradságot nem sajnálunk beléjük ölni, ne sajnáljuk azt a kis előkészítést sem. Ne resteljünk felkészülni egy- egy ilyen találkozóra szereplők és hallgatók egyaránt. Mert a költőkkel is előfordult nem egyszer, hogy nem tudták saját versüket, s kínos-keservesen nyögdécselték csak el az élményekre-szomjas közönség előtt. Ugyanakkor azonban a közönségre is hárulna egy kis feladat: elökészülm a műsorra (ez persze elsősorban a többé - kevésbé létező és működő Csemudok-dolgozók, tanítók, irodalomtanárok tevékenységén is múlik), s így felkészülve hozzá is szólni ahhoz, aktívan részt venni formálásában., Mindez persze sokrétű feladgt. Mindannyiunkon múlik, hogyan bonyolítjuk le. -nyi. Egy példamutató együttes Tudom, tudom, a példamutató ellen elsősorban ók maguk tiltakoznának, mindenekelőtt szigorú-ba jszú zenekar-vezetőjük, mi mégis azt írjuk jel. zöként: példamutató. A nagykaposi Csemadok-zenekarról beszélünk. Amikor beléptünk a próbaterembe, mentegetőztek: nincs itt a fele a zenekarnak, hogy akarunk mi róluk újságba írni. Mert hisz tudvalevő: újságba nálunk csak azok kerülnek, akiknél minden klappol, ahol nincs semmi fennakadás. Nem számít, hogy a hegedű nyikorog, csak a létszám meglegyen. Mi, azért írunk éppen a példamutató nagykaposiak- ról: igaz, hogy nem jött el mindenki a próbára, de aki eljött: szívvel-lélekkel jött el, szívvel-lélekkel játszott. Legalábbis az volt az érzésünk. S most beszéljünk magukról a tagokról. Ne külön-külün, ne is név szerint, példamutató szerénységükkel nemigen férne össze valakit kiemelni, a többit meg kifelejteni. Arról szeretnénk inkább szólani, hogy mit csinálnak. A muzsikáláson kívül tudniillik. Legtöbbjük, persze, tanító. Ez sein oly természetes azonban, hiszen tudvalevő, hogy a mi fiatal tanítóink nemigen értenek már a muzsikáláshoz, s ha értenek is, keveset törekednek arra, hogy másokat is beavassanak titkaiba, másokat is megtanítsanak gyönyörűségére. De van az együttesben kétkezi munkás is, nem is egy, s ez már ismét olyan valami, ami közel áll a példamutatóhoz, hiszen nem kétséges az sem, hogy éppen ez a cél: szocialista társadalmunk minél több dolgozójának bekapcsolása a művészet aktív szolgálatába, legyen az színjátszás, irodalom, képzőművészet vagy zene. Hisszük, hogy a nagykaposi Csemadok-zenekar majd évről évre szaporítja sikereinek számát, s hogy kitűnő szólistával, Borsabányai Katalinnal, az ungvári filharmónia volt tagjával az élen még sokszor tapsolhatunk majd nekik a Csemadok országos rendezvényein is.-Cs-
