Új Ifjúság, 1963 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1963-04-16 / 15. szám

RÖVIDEM KÜLPOLITIKÁBÓL I A SZOVJET KORMÁNY JEGYZÉKE, amelyet az Egye­sült Államokhoz, valamint a NATO többi tagállamaihoz in­tézett, élénk visszhangot vál­tott ki a NATO- tanácskozások központjában, Párizsban. A hangulatot legjobban kifejezik a francia sajtó kommentárjai. A különböző irányzatú francia lapok egyöntetűen megjegyzik, hogy a szovjet kormány komoly figyelmeztetéséről van szó. Jellemző a Figaro címe: „Moszkva kijelenti a nyugati hatalmaknak, hogy a Bundes-. wehr atomfelfegyverzése any- nyi, mintha ajtót nyitnánk a kalandorság előtt“ A Combat, a Paris-Jour, az Echo és más polgári lapok a jegyzéknek azt a részét emelik ki. hogy mul­tilaterális NATO-atomero lét­rehozása egyértelmű a Bundes­wehr és más országok hadsere­gének atomfelfegyverzésével. A NATO-ATOMERÖ TERVÉ­VEL SZEMBEN elhangzott szovjet figyelmeztetés komoly­ságát nem szabad lebecsülni — hangoztatja Yves Moreau az Humanité-ben. Tagadhatatlan, Húsz évvel ezelőtt, 1943. április 19-én tört ki a varsói felke­lés. A hathetes harc alatt 70 000 zsidó lelte halálát a lángoló Varsó utcáin. Felvételünkön a foglyul esett harcosok csoport­ját láthatjuk, kiknek hősiessége a fasizmi s elleni harc örök , jelképévé vált. HELLA MANIGK VISZONTLATASA Ott, ahol a Német De­mokratikus Köztársaság partvidéke észak-keletnek kanyarodik, a Keleti-ten­gerből emelkedik Usedom szigete. Ezen a szigeten rendezkedett be két évti­zeddel ezelőtt Wernher von Braun, a hitleri Németor­szág „végső győzelmének“ első és utolsó reménysége. Peenemünde közelében é- pült akkor minden idők legnagyobb kísérleti telepe, a hírhedt V-l és V-2 ra­kéták, illetve szárnyas lö­vedékek gyártási központ­ja sokezer műszaki dolgo­zóval és sok tízezernyi kényszermunkással. Nem messze Peenemün- détől, ugyanazon a szige­ten fekszik Uekeritz. Ott született Hella Manigk, egy egyszerű német parasztle­ány. Egyike volt azoknak a becsületes németeknek, akiket nem fertőzött meg a barna pestis, akiknek ér­ző, nemes szívét a hitleri faji gyűlölet nem tudta átformálni. Hiszen éveken át eleget látott és hallott azokról a mérhetetlen szen­vedésekről, amelyeket a legembertelenebb kény­szermunkára fogptt politi­kai és hadifoglyoknak el kellett viselniük. Két szovjet katonának sikerült a peenemündei po­kolból megszöknie. Elha­tározták, hogy mindent egy lapra tesznek fel s ha kell, inkább a halált választják. Reménytelen bujdosásuk során eljutottak Uekeritz- be és a nélkülözésektől agyongyötörve vaktában beállítottak Hella Manigk szegényes kunyhójába. A leány először halálra ré­mült, amikor a bujdosók jelekkel tudtára adták ké­résüket. De jó szíve végül mégis legyőzte félelmét és elvállalta a két hadifogoly „bunkerolását“. Hogy ez milyen kockázatot jelen­tett, csak annak van fogal­ma, akinek valaha „nézet- eltérése“ támadt a náci fe­nevadakkal. Hát még Use­dom szigetén, ahol a beteg vagy elerőtlenedett kény­szermunkásokat rendre ki­végezték, féltve őrzött tit­kuk érdekében. A bátor leány 50 idegté­pő napon át rejtegette a két katonát egy ügyesen álcázott pajtában és be­csületesen megosztotta ve­lük a dögrováson lévő rendszer szűkös élelmiszer­fejadagját. De hányszor do­bogott szíve a torkában, amikor éjszakánként rá­törtek a fejvadászok és fe­nekestül felforgatták ott­honát! Hányszor nézett far­kasszemet a rászegezett géppisztoly csövével, ami­kor a front közeledtével a németek „erődnek“ nyil­vánították az egész szige­tet és mindenkit szöke­vények rejtegetésével gya­núsítottak! Végre, végre felvirradt a várva várt örömnap, ami­kor az első szovjet katona feltűnt a láthatáron. A ki­mondhatatlan idegfeszült­séget mindhárman csupán örömkönnyekben tudták le­vezetni, de szóhoz nem jutottak. Azután elérkezett a búcsú órája: irány: Ber­lin! A Német Szocialista Egy­ségpártnak nemrégen le­zajlott VI. kongresszusa méltatásával kapcsolatban a Német Demokratikus Köz­társaság sajtója is meg­emlékezett Hella Manigk csendes hőstettéről, akit most a „Theo Neubauer“ aranyéremmel tüntettek ki. Hella már tizenötödik éve az orosz nyelvet tanítja szülőfalujában, Uekeritz- ben. A kitüntetésen kívül azonban régi vágya is tel­jesült. Egy minősítési tan­folyam során sikerült a Szovjetunióba utaznia, ahol az ottani tanítók lapja se­gítségével rátalált két vé­dencére, Mihaji Ribalkinra és Iván Iscsenkóra, akiket 18 éven keresztül haszta­lanul keresett. K. H. hogy ennek a tervnek a meg­valósítása az atomfegyverek birtokába juttatja a Bundes­wehr!. A német militaristák most két téttel játszanak: az egyiket a De Gaulle-féle „el­rettentő erőre“, a másikat a NATO terveire teszik fel. Az e napokban tapasztalható nyu­gati élénkség tökéletesen meg­felel Bonn érdekeinek. Fran­ciaország mindent elveszíthet ezzel a politikával, a német militaristák csak nyerhetnek. Erre figyelmeztet a Szovjet­unió jegyzéke, amikor rámutat, hogy a második világháború előtt a Hitler „lecsillapítása“ ürügyén tett engedmények csak fokozfák a fasiszták étvá­gyát, újabb és újabb követelé­sekre adtak okot. Ha a francia kormány valóban a nemzet ér­dekeit képviselné, megszívlelné a figyelmeztetést. De Gaulle- nak azonban nem ez a gondja, amikor Dean Ruskra mosolyog, csak azért teszi, hogy megőriz­ze Adenauer kegyeit — állapít­ja meg a cikkíró. A FRANCIA FŐVÁROSBAN A MÜLT HÉTEN végétért a SEATO miniszteri tanácsának háromnapos értekezlete. A tanácskozásokról kiadott záróközlemény túlnyomórészt a laoszi és a dél-vietnami helyzettel foglalkozik. Azt ál­lítja, hogy a SEATO „támogatja a nemzeti egységkormány által vezetett semleges és független Laoszt“, és kifejezi reményét, hogy „sikerül fenntartani Laoszban a békét, a semleges­séget és a nemzeti egységet“. Dél-Vietnammal foglalkozó ré­szében a záróközlemény már leplezetlenebből síkraszáll az amerikai katonai beavatkozás mellett és hangoztatja, hogy a „felforgató tevékenység-elle­nes intézkedések végrehajtása továbbra is a tagállamok egyik legfőbb feladata. A miniszteri értekezlet — hangzik végül a közleményben — jóváhagyta a katonai ta­nácsadók által kidolgozott ter­veket és beleegyezését adta a különböző gazdasági és techni­kai együttműködési tervek megvalósítására. Az emberen múlik — Mit érnek majd azok a mezőgazdasági termelési veze­tőségek? — kérdezik az em­berek, és a' Szkeptikusok ezt a feleletet adják: a cégtáblát át­festik és minden marad a ré­giben. Valóban ilyen hangokat is hallunk. Néha csak elszórtan, de itt-ott gyakrabbaii is, attól függ, hogy a mezőgazdasági irányító szervekkel eddig mi­lyen tapasztalatokat szerez­tek. i­A kongresszus előtti idő­szakban sok vita hangzott el. A XII. kongresszus a befutott javaslatok alapján kitűzte az irányelvet, melynek értelmében a mezőgazdasági termelés irá­nyítását át kell szervezni. Azzal, hogy megszervezik a mezőgazdasági termelési veze­tőségeket biztos, hogy még egy literrel sem lesz több tej és egy mázsával sem terem több gabona. A termelési ered­mények megint csak azoktól függnek, akik felhasználják ta­pasztalataikat és a tervet az új munkamódszerek alapján becsületes munkával valósítják meg. A termelési instruktorok el­ső lépései nem irigylésre mél­tóak. Senki sem biztosíthatja, hogy milyen fogadtatásban ré­szesítik majd őket. S ők ma­guk sem lehetnek minden szakban jártasak. Már ebből is látjuk, mennyire fontos, hogy az instruktorok és a szövetke­zetek, valamint az állami gaz­daságok dolgozói között igazi elvtársi kapcsolatok mélyülje­nek el. A mezőgazdasági termelési vezetőségre hárul az a fontos feladat, hogy a leggyengébb mezőgazdasági üzemeket az általános termelési színvonalra hozzák. Ezekben az üzemekbe első­sorban a szakemberek műkö­dését kell biztosítani. A HNB és az iskolák segítsége útján a fiatalokat továbbra is a mező- gazdaságba kell toborozni. A további gépesítés és a mező- gazdaság kémizálása sem hoz­za meg a várt eredményt, hogyha a mezőgazdaságba nem nyerünk fiatal képzett dolgo­zókat. Az idén 42 630 végzett tanulót kell megnyerni a me­zőgazdaság számára, ám ápri­lis elsejéig csak 17 575 tanuló­val kötöttek szerződést. A mezőgazdasági termelési AZIZ NESZIN: A kávé és a demokrácia Két dolognak vagyunk szűkében Törökországban: a kávénak és a demokráciá­nak. Ezt is, azt is külföld­ről kapjuk. Mi idehaza nem tudunk a földünkön kávét termelni. A természeti és klimatikus viszonyok nem kedveznek a kávé honi termesztésének. Ami pedig a demokráciát illeti... Az igazat megvallva, mi nem kíméltük az erőnket, hogy felvirágoztassuk és fejlesszük a demokráciát. Ha történelmünk lapjait forgatják, meggyőződhet­nek róla, hogy az első mag­vait már száz évvel ezelőtt elhintettük. Száz éve!... — Óh, Allah! A mi de­mokráciánk sarjukat haj­tott. — A mi fiatal demokrá­ciánk ... — Óh, Allah! A demokrá­cia csírái... — sóhajtoz­tunk és sápit óztunk szünte­lenül. — Üdv a maghintök- nek! Száz év elröppent, és a mi demokráciánk nem nö­vekedett, megmaradt csírá- . jóban! Ha azt az energiát, amit száz év alatt a demokrácia kitermelésére pazaroltunk, a kávé termesztésére fordí­tottuk volna, ma már kávé- dzsungeleink lennének. An­nak idején nem jutott eszünkbe, hogy a mi föl­dünkbe a demokrácia mag- vai helyett szemes kávét kellett volna hintenünk. íme, itt az eredmény. Ha már — hála istennek — a demokráciát illetően nincse­nek nehézségeink, bizony a kávéval kapcsolatban igen nagy szenvedéseket állunk ki. Kávé!... Ez mindennek a királya. A demokrácia pe­dig? Akár van, akár nincs, egyre megy. Ha az ember­nek nincs kávéja, szédülni kezd a feje, ha az ember hiányt szenved demokráciá­ban, nem szédül a feje. A kávénak kellemes illata van, a demokráciának pedig semmilyen sincs. Az ember beleönti a kávét a csészébe és megissza. A demokrácia se nem ehető, se nem iha­tó. Akkor pedig mire való? — teszi fel az ember a kér­dést. A demokráciából túlontúl sokat kapunk külföldről, kávéból pedig semmit. A kávét pénzért adják, a de­mokráciát viszont ingyén. Ha kávét akarunk vásárolni, ahhoz valuta kell, a demok­ráciáért pedig nem kérnek pénzt. Tessék megfigyelni, meny­nyit lótunk-futunk a kávé miatt. Hiszen annyira meg­szoktuk! Egyből megérez- zük, vajon friss az a kávé, avagy állott, tiszta-e, avagy cikória rejtőzik benne, jó-e az a kávé, avagy selejtes. Áldja meg az úristen jó­egészséggel ama polgártár­sainkat, akik feltalálták a pótkávét! Először megje­lent az árpakávé — nem vette be a gyomrunk. Az­I után jött a borsóból készült kávé. Megette a fene. Most babból csinálják a kávét, de az sem kell. Mi, törökök, szenvedélyes kávéivó nem­zet vagyunk; mi megbékü- lünk mindenféle pótlékkal, de a pótkávéval soha. Óh, hatalmas Allah! Mi lenne, ha a demokráciával is olyan finoman tudnánk disztingválni, mint a kávé­val! vezetőségek csakis akkor ér­hetnek el valóban* jó eredmé­nyeket, ha sikerül a fiatalokat megnyerni a mezőgazdaság számára. A CSISZ-szervezetek ezen a téren igen hasznos munkát végezhetnének. A tavaszi munka már javá­ban folyik, nagy késéssel fog­tunk - hozzá. A mezőgazdasági termelési vezetőségek, amelyek most a legnagyobb munka közepette „csöppentek" a mezőgazdaság­ba, rögtön az elején mutassák és bizonyítsák be, hogy élet­képesek. SÖR ÉS VÉR Megverték a tübingeni egye­tem rektorát. Nem nagyon verték meg, csak két pofont kapott, majd egy korsó sört öntöttek a fe­jére. A filológiai fakultás nö_ vendékei lesték meg késő es­te, az egyetem' udvarán. Hogy tulajdonképpen miért verték meg a rektort, arról nem szói­nak a hírek; elnéző humorral diákcsínyt emlegetnek. A fe­gyelmi tanács is enyhe ítélet­té torolta meg a rektor mél­tóságán esett sérelmet — a tekintélyes testület ugyan dü­hös hangulatban ült össze, de a rektor felszólalása leszerel­te a tanács felháborodását. Azt mondta, hogy ez súlyos vétség volt, s neki személy szerint kellemetlen, ám visz- szaemlékszik, húszéves korá­ban, diákbajtársaival együtt ő is megverte a stuttgarti e- gyetém egyik dékánját. Most „visszakaptam a saját otrom­ba kamaszütéseimet, ez az egész.“ Jó, ne sajnáljuk a tübinge. ni rektort. Csakhogy az ilyenfajta ke­délyes verekedés —• s ezt az esetet emiatt érdemes szóvá tenni — ismét divattá lett a nyugatnémet egyetemi váro­sokban, egy-két éve, amióta megint, működnek a bajtársi egyesületek. S nem is minden ember fogadja olyan elnéző, bajtársi belenyugvással, ha felpofozzák, sört öntenek a fe­jére, mint a rektor úr. Van-, nak, akik tiltakoznak, perel­nek, visszaütnek. Ám látható­lag kevés sikerrel, mert „a német bajtársiasság időtlen erényeit ápoló" egyesületek tagjai gyorsan szaporodnak. Müncheni, nürnbergi, tübinge- rii, stuttgarti, mannheimi, flensburgi sorházak patinás, ódon csarnokaiban ismét csa­polják a teutonvért oly sebes keringésre sarkalló söröket, ónozott kancsók döngenek a barna asztalokon, tejfeles ba- juszkákon csüng a fehér hab, és ágaskodik az ősi virtus. Minden ötödik egyetemi hallgató tagja egy-egy bajtár. si szövetségnek. Némelyiknek székháza is van, például a hei- delberginek. S mi más volna benne? Vívóterem és söntés... A párbaj kiváltképpen divatos lett bajtársi körökben, kezd ismét kultusza lenni a „seb­helyes germán profilnak“, s az bizonyos munkahelyeken már ajánlólevélnek számít. A la­pok álláshirdetései között sok „bajtárs“ ajánlkozik. Megje­lennek bajtársi újságok, folyó­iratok, hetilapocskák is: a szövetségek belső életéről tá­jékoztatják az érdeklődőket. A fiatalok garázda falkákba verődve ordítoznak a városok­ban, belekötnek a békés járó­kelőkbe, újabban néha a kül­földiekbe is. Porladó, de fel­tehetően elégedett bajor és porosz tábornok-nagyapáik ócska fringiáival szabdálják egymás képét, a von und zu elődök szellemében, azok „szent hagyományait" ébreszt- getve: és természetesen e- gyenruhát viselnek, hetyke tá­nyérsapkát, szalagokkal, sö­tétkék meg szürke zubbonyt, zsinórokat, fityegőket, bron­zokat, alumíniumokat, s egyéb vitézi fémeket. A — nem rit­kán — halálos kimenetelű pár­bajok ellen nemrég tiltakozott néhány nyugatnémet egyetemi tanár — egyelőre kevés ered­ménnyel.). Az amerikai és angol meg­szálló hatóságok 1946-ban megtiltották Nyugat-Német- országban a bajtársi szövet­ségek működését. De az már régen volt. A szövetségi bel­ügyminisztérium, s a bajor, a schleswig-holsteini, a Rajna- yidéki, a würtembergi tarto­mányi belügyminisztérium ma nyugodtan megengedheti ma­gának, hogy szentesítse a fia­talok barbár egyesületeinek működését, nemigen kap érte szemrehányást. A dalok, indulók, amelyeket a reményteljes ifjak részeg kórusokban ordítanak az ut­cákon, a nyugatnémet lapok egy részének felháborodását is kiváltották: Ilyen nóták hangzanak fel: „Heraus, heraus die Klingen!“ (Kardot ki a hü­velyből!) és a „Wir fahren ge­gen Russland“ (Oroszország ellen vonulunk) című ismert katonadal — amelyeknek dal­lamára a nácik gyilkoltak és romboltak. Bár igaz, csupán az elmúlt hat évtizedben Eu­rópa csataterein, Afrikában továbbá szárazon, vízen és le. vegőben e dallamok elhangzá­sa után több alkalommal szét­verték a német seregeket. Fújják a régi. nótát, a régi dallamra. Mégis vannak rektorok, akiknek, úgy látszik, tetszik a harcias virtus. S önkínzó gyönyörűséggel még a fejüket is a söröskancsó alá tartják. Legyőzi­A HA Egész Európát bejárta egy hároméves sugárzó szemű dán kislány képe. Szomorú „szen­záció“ lett belőle a Münchner Illustrierte, a Paris Match és a többi nagy képeslap hasáb­jain. A kis Anita Hegelund- Jensen ugyanis - halálos be­teg.­A kis Anita, aki nem is sejti, milyen veszély fenyegeti éle­tét. Már egyéves korában azt jósolták az orvosok, hogy alig­ha tanul meg járni, mert vé­szesen gyenge a szíve. Ez a diagnózis szerencsére téves volt. Anita megtanult járni, de a szíve annyira gyenge, hogy e az élet LÁLT? az orvosok már csak 5—6 hó­napot jósolnak neki. Az elkeseredett szülők már- már minden reményüket el­vesztették, amikor tudomást szereztek Gyemihov szovjet orvosprofesszor sikeres kísér­leteiről. Ez a ma már világ­hírnek örvendő tudós immár esztendők óta foglalkozik az állatok, főként a kutyák kü­lönböző szerveinek átültetésé­vel. Csodálatos eredményeket ért el az emberi élet meg­mentése, a beteg szerv, leg­inkább a szív újjal való he­lyettesítésével. A kétségbeesett szülők le­velet írtak a moszkvai Pasz- szovszkij Intézetbe Vlagyimir Petrovics Gyemihovnak. Se­gítségkérő levelükhöz a kis Anita fényképét is mellékel­ték. Gyemihov professzor azon­ban egyelőre nem tehetett mást, mint türelmet kért az aggódó szülőktől. Most indul Indiába, hogy ott emberszabá­sú majmokon kikísérletezze módszerét. Ha 8-10 ilyen eset­ben is sikerül a műtét, akkor emberi szívvel is végre meri hajtani a „cserét“, illetve át­ültetést. Első páciense akkor Anita lesz, erre azonban nyár­nál előbb nem kerülhet sor. Vajon bírja-e addig a kis­lány beteg szíve? Sikerül-e a műtét? Mint már annyiszor, most újra megkezdődött a „nagy versenyfutás“ a halál és az élet között. Bízunk benne, hogy az emberi ész ismét dia­dalmaskodik a halál felett. » V T

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents