Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-12-18 / 51. szám
( (EGY LEÁNY NAPLŐJÁBÖL) 34. Most már nem voltam feszélyezett. Nem zavart, hogy tudja miért ülök * itt köztük. Az alkohol hatására megoldódott a nyelvem. Most ittam életemben először konyakot. Jókedvre' hangolt, pedig valami kellemetlen utóízt éreztem először a számban. Észre sem vettem, hogy repül az idő. Amikor az órámra tekintettem, tizet mutatott. Meglepődtem. Az orvos félreérthetetlen mozdulatot tett. — Elmegyünk — mondta Vera. — Értetlenül néztem rájuk. Hiszen az én dolgomról mindeddig egy szó se esett. Elszorult a szívem. Becsaptak volna? Az orvos megértőén mosolygott. — Akkor holnap hétre várom magukat. Ügy látszik nem a legértelmesebb arcot vághattam, mert megfogta a kezem és bíztatóan megszorította — Vera majd tudja hová kell jönniük... Fizetett, kezetcsókolt mindkettőnknek és elment. — Bemek ember ugye? — kérdezte Veia és mi is felállottunk. — Kellemes... — hagytam rá... OKTÓBER 12. Hét óra n\úlott néhány peregettünk égy ötemeletes új bérház negyedik emeleti lakásába. A barnára festett ajtón réztábla ténylett alig látható betűkkel: Dr. Bartos. Ö nyitott ajtót és kedvesen, mosolyogva segítette le felöltőnket. A tegnapi sötétszürke elegáns öltöny volt rajta, fénylő nyakkendője egyetlen gyűrődés nélkül simult az ingére feszülő mellény alá. A tágas szoba félhomályában azonnal felismertem Václavot, Vera mérnök udvarlóját. Mosolyogva, hangosan nevetve üdvözölt. Rögtön észrevettem rajta, hogy már ivott. A házigazda hellyel kínált az alacsony asztalkánál, aztán italt öntött, édességet rakott elénk Ügy bántak velem, mint régi ismerőssel. Bizalmas apró históriákat meséltek, nevettünk és ittunk, de azért egy pillanatra sem szállt ki a fejemből a nyomasztó gond, amiért idejöttem. Félénken vártam, nem tudtam milyen meglepetéseket tartogatnak még számomra. Verát nem akartam sem tegnap, sem ma útközben faggatni. Féltem, hogy megsértődik, ha észreveszi, hogy bizalmatlan vagyok. Inkább hallgattam és jó képet vágva belementem mindenbe. amit előkészítettek számomra. Vera már sokat ivott, hangosan idegesen nevetett. Minden áron táncolni akart. Az orvos, akit Václav csak Karolnak szólított, bekapcsolta a magnetofont. Kellemes, ringató zene áradt szét a szobában. Táncolni kezdtünk. Vera valósággal ráfonódott Václavra. Az orvos tartózkodóan, kellemesen táncolt. Alig szólt hozzám. Szemében ismét ott ült a rejtett szomorúság. És volt ebben valami szánalomkeltő, rokonszenves. Tánc közben a válláig értem. Félig lehunytam a szemem, mert éreztem, hogy álmélkodva tanulmányozza az arcomat. Szorongó érzés fogott el, de elhessegettem magamtól. Csapdát sejtettem, de nem akartam róla tudni. Feltekintettem a rámfüggesztett szemekre: — Miért néz így rám? — kérdeztem. — Mondták már magának, hogy gyönyörű a szeme? Mosolyogtam. — így kéne mindig mosolyognia — mondta és gyöngéden magához húzott. — Az élet nem csak mosoly... — Az élet pocsék! — vágott a szavamba ingerülten. — Ma nagyon borús hangulatban van. — Mint mindig. Mondja, volt már maga igazán boldog? Zavarba jöttem, kényszeredetten feleltem: — Igen, talán... — És aztán... Hová lett a boldogság? Sehová! Elszállott, fuccs. Tudja, volt egy ókori hülye, a nevére már nem emlékszem... De ez most nem is fontos! — legyintett a kezével. Éreztem, hogy sokat ivott. — Megkérdezték tőle, mi lesz majd, ha meghőditja Itáliát? Meg fogom hódítani Szicíliát — felelte. És Szicília után? Akkor Afrikára kerül a sor. És miután meghódítottad az egész világot? Akkor pihenőre térek és boldog leszek. — Akárcsak Hitler... — igen. Azt mondták neki, hogy akkor most mindjárt leülhet a fenekén. Furcsán, gúnyosan nevetett: — Hülye, aki töri magát! Csakhogy én... Másra tereltem a szót. Irodalomról kezdtünk beszélgetni. Megkérdeztem, olvasta-e Mináč legújabb könyvét. Nem olvasta. soha, amikor az ultramodern berendezések, bútorok fölött gúnyolódtam: megnyugtatóak, kellemes hatást gyakorolnak az ember idegeire. Éreztem, hogy a minden realitást kiközösítő szoba lassanként felemészti az én reálérzékemet is. Rájöttem, hogy magam is mindig ilyen lakásra, ilyen szobákra vágytam. Hiszen ez a rendszerezett üresség tulajdonképpen természetes kiegészítője, ellenmérge a modern élet tébolyult mozgásának és pokoli zsivajának, a twist görcsös rángatózásának, a dzsessz kéjesen borzongató disszonanciájának és a százhatvan kilométeres rohanásnak. A magnóban halk, nyöszörgő dallam ébredt. Félig lehunytam a szemem, úgy hallgattam. Egész testemet jóleső meleg zsibbadtság járta végig. Odaült mellém, megfogta a kezem. Hagytam, hogy simogassa. Ma este semmivel sem akartam törődni. — Igyon — mondta csendesen és poharat tartott elém. Ittam, anélküj, hogy a kezem elengedte volna. — Szomorú? — kérdeztem. Bólintott. — Bizonyára szerelmes... A szerelmes emberek mindig szomorúak... — Szerelem? — kérdezte gúnyosan. — A rekréciós mi— Egy kicsit rólunk is szól. Magáról, rólam... A zene hirtelen elhallgatott. A férfi udvarias meghajlással elengedett és a magnóhoz lépett, hogy új szalagot helyezzen bele. Vera nagy hanggal kivonult a konyhába, hogy kávét főzzön. Segíteni akartam én is, de leintett: — Te csak maradj drágám! Ma vendég vagy... Alig lépett ki, Václav utána settenkedett. Ketten maradtunk. Amíg ő a magnetofonnal bíbelődött, én figyelmesen körülnéztem a szobában. A falakra festett különböző színű és árnyalatú mértani ábrák észbontó küzdelme, kusza vonalak harca lágy harmóniává olvadt a narancsszínű villanyfényben. A különböző alakú párnázott székeken, foteleken és heverőkön kívül alig volt bútor a szobában. Két kurtalábú tarka asztal, egy könyvszekrény és a hátsó sarokban elrejtve apró bárpult, fölötte titokzatos megvilágításban egyetlen festmény, heverő meztelen női portré, amelyről lehetetlen megállapítani, melyik oldalát fordítja az ember felé. Az egész szoba inkább egy kellemes klubhelyiséghez hasonlított, s nem lakószobához. Egy kényem-kedvem szerint elrendezett párnahalomra dőlve merengve szemléltem ezt a hóbortos berendezést. Megértettem azt, amit eddig rigyzavarok következménye. Gyermekbetegség... Én márkinőttem belőle. Ügy beszélt szakszerűen, közömbösen a szerelemről, mint meteorológus az időjárásról. Érzelmeiről, de általában az érzelmekről képtelen volt cinizmus nélkül szólni. Rideg, számító, fegyelmezett agynak akart előttem tűnni, a reális világ emberének, aki előtt örökre zárt a negyedik dimenzió, a lélek és a képzelet kapuja... De éreztem, hogy belül szenved, hogy fölényessége hamis, egyszerű lepel, amely mögé meghúzódhat. — Nem vagyok orvos... — mondtam. — Nekem elhiheti. — Lehet, hogy igazat mond.. Ha csakugyan néhány mirigy működésének köszönhetjük azt a csodás érzést, akkor operálja ki belőlem. Nincs rájuk szükségem! Döbbenten meredt a szemembe, aztán gyorsan felhajtott egy pohárral és a homlokát törölgette. — Miért nem felel? — kérdeztem csendesen és már bántam, hogy oly durván nekitámadtam. — Kár, hogy így ismerkedtünk meg... — mondta szomo rúan. — Ha most... Elhallgatott és görcsösen szorította a kezem. — Miért nem folytatja? — kérdeztem fuldokolva a keserűségtől és könnyek gördültek az arcomra. — Maga sír? — kérdezte meglepődve és védelmezőén magához húzott. Mint valami szentimentális gyerek csókolgatta a hajam és felindulástól remegő kézzel simogatta arcomat. — Igyon. Bennem megbízhat... Poharat nyomott a kezembe. Kiittam, ö is ivott. — Mosolyogjon!... — bíztatott. Államat fogva gyöngéden felemelte a fejem és mosolyogva a szemembe nézett. — No, mosolyogjon!... Kényszeredetten mosolyogtam. Meg akart csókolni. Elhúzódtam. Meglepődött. — Igyunk! — mondtam. — Ma inni akarok... Mind ritkábban szólalt meg bennem a figyelmeztető hang. E’eltórő aggályaimat elűztem, Nem akartam gondolkozni, nem akartam semmivel sem törődni. Veráék behozták a kávét. Kissé felfrissültem tőle. A magnetofon vad tánczenét köpdösótt. Táncoltunk. Ez a tánc már más volt. Észvesztett rángatózás. Megrészegültem az italtól, muzsikától, szertelen mozgástól. Valami furcsa láz fogott el. Elcsigázott a gyönyörűség. Éreztem, hogy minden pillanatban szívrohamot kaphatok. Nem törődtem véle. Táncoltam. Ereim pattanásig feszültek. Szakadjanak meg! Csak ez folytatódjék az utolsó percig, csak fokozódjék, élesedjék a kínok határáig, hogy belehaljak végül, mert nem bírom elviselni a gyönyörűséget. Soha hasonlót nem éreztem. Lepattogott rólam a modern sznobizmus minden rámkent máza, az elővigyázat, szemérem és mértékletesség. Ereimben megduzzadt a vér, legvalóbb lényem vett birtokba, eljutottam a végső határig, ahol már az érzékeink gondolkodnak helyettünk, ahol a hús és a vér kitaszítja énünkből azt, ami benne anyagtalan Csak egy vágyam maradt: hogy minél tovább tartson, hogy élve ne jussak túl rajta. Kábult voltam, amikor szájon csókolt. Vera diadalmasan felkiáltott: — Állj! Erre iszunk!... Szégyelltem magam Egyszerre elfogyott az erőm. Túl sokat ittam — gondoltam. Sebaj! Az ember úgyis mindenen csak rajtaveszt. Vera szevedélyes "hadarással beszélt. Ez alatt a néhány óra alatt jobban megismertem, mint az elmúlt fél év alatt. A szoros és fesztelen intimitás szövetkezett ellenem az alkohollal és feloldott bennem minden akaraterőt. Mégis rettegtem, hogy egyszercsak összeomlik felettem minden és maga alá temet. Tíz órakor Veráék elmentek. Amíg készülődtek, néhány pillanatra magamra maradtam. — Tehát, most jön a... — gondoltam. Próbáltam elűzni áz agyamra nehezedő ködöt. Bementem a fürdőszobába, megmostam a homlokom. Amikor elkészültem és rendbe szedtem a frizurám, már ott állott az ajtóban. — Rosszul vagy? — kérdezte. Most először tegezett. — Sokat ittam... Hozzám lépett, meg akart ölelni. — Elmegyek — mondtam és eltóltam magamtól. — Ne légy csacsi. Csak megvizsgállak... Visszavezetett a szobába. — Vetkőzz le, addig én megmosdok — mondta erélyesen és kiment. Most ismét orvos lett, határozott és ellentmondást nem tűrő. Néhány pillanatig zavartan álltam. — Mindegy — gondoltam és vetkőzni kezdtem. Fehér köpenyben tért viszsza. Miközben vizsgált nem nézett a szemembe. Zavarom elmúlt. Kijózanodtam. Ismét mosdani ment, én felöltöztem. Ahogy visszajött, előbb cigarettára gyújtott, csak aztán szólalt meg: — Nincs sok ideje — mondta. Most ismét magázott és a szőnyeget nézte. — Holnap bejön a rendelőbe... Formálisan megvizsgálom, kiírom a papírokat, aztán mehet a bizottság elé. A többit bízza rám. Legyen nyugodt... Most, hogy ilyen hivatásos és közömbös maradt, ismét felébredt bennem iránta a hála és a szimpátia. Nem tudtam rá haragudni, pedig éreztem, hogy visszaél helyzetemmel. Cigarettára gyújtott és az asztalhoz lépett. Öntött a poharakba. — Igyunk. Ittunk. Néhány pillanatig nehéz csend honolt körülöttünk. Egymásra függesztettük tekintetünket. Múltak a másodpercek némán. A szó, amelyet ő nem mert kimondani, nem hangzott el. Én sem öntöttem szavakba válaszomat és mégis megértettük egymást. Lehorgasztotta a fejét és úgy mormogta, apróra törve a szavakat: — Legjobb lesz, ha megint iszunk. Felhajtott egy pohár bort, lerúgta a cipőjét és végighevert mellettem a pamlagon. — Miért hallgat? — kérdezte s mivelhogy nem válaszoltam, olyat fújt, mint valami rakodómunkás, ha ledobja válláról a nehéz zsákot Nyilvánvaló, hogy részeg volt. — Maga most azt hiszi... — megfogta a kezem, de mondőkáját nem fejezte be. Magábaroskadt, elhallgatott és nyomban el is szunnyadt. Félénken ültem melette. Nem mertem megmoccanni sem. őriztem öntudatlan, mély álmát. Arcát sárgás sápadtság vonta be s a fáradt redők elsimultak rajta. Elengedtem a kezét, nyugodtan felállottam, takarót kerestem és ráterítettem. Beszélhettem, járhattam, mégcsak meg sem moccant. LesimitotUm a homlokát a eső hajfürtöt és néztem, ahogy ott feküdt előttem öntudatát és akaratát veszítve, tehetetlenül, erőtlenül, mint valami kisgyerek. Bánatot éreztem, szomorúságot. Sajnáltam ezt az embert. Már nem emésztett az aggodalom. Mosolyogni lett volna kedvem. Lám milyen nagystílű — gondoltam. És milyen gyermek! — tettem hozzá. Én a kis munkáslány, én a tapasztalatlan falusi voltam az, aki e kalandban igazán fittyet hánytam az előítéletnek, nem törődtem mások véleményével. Miért? Mert szabadulni akarok nyűgös helyzetemből és egyedül ő segíthet rajtam. Most megmenekültem, de nem az én erőmből, hanem az ő gyengeségéből. Holnap szégyellni fogja magát, de én... Magamra öltöttem kabátomat, leoltottam a villanyt, és csendesen kimentem. Tizenkettőt kongatott a dóm órája. Meggyorsítottam lépteim. Az alacsonyan úszó felhőkből eső szemerkélt, a kövezet nedves tükrén fények cikáztak, a házablakok megannyi sötét szem. Megkönynyebbültem. Pár lépés a buszmegálló. Néhány perc múlva otthon leszek. Aztán holnap... A lassan haladó autók mögött sziszegve fröccsent a sár. Most nem akartam gondolkodni. Az autóbuszra sokan vártak. Végre megjött. A kocsiban a linóleum padlózaton piszkos pocsolyákban gyűlt össze a köpenyekről lecsurgő víz. Aí ablakon lassan görögtek a lomha csöppek. Megnéztem magam az üveg tükrében. Mi lesz holnap? Nem tudtam szabadulni az agyamba tolakodó kérdéstől. Holnap? A fáradságtól s a zavartól levertnek, szomorúnak láttam arcomat az ablak tükrében. Mélyre, nagyon mélyre süllyedtem! (Folytatjuk) OIOIOIOÍOIOIOOOIOIOIOIOIOIO! Az e miílt év filmjeiből Varjak útja (szlovák) Katonazene (magyar) Egy csepp méz (angol) OIOIOIOíOIOSOSOiOaOBOi OB OI o 1
