Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-12-18 / 51. szám
140 évvel ezelőtt, 1823. január 1-én született Petőfi Sándor. Dienes András írását Petőfi anyjának szülőhelyéről ebből az alkalomból közöljük. A szemtanúk, akik ismerték úgy mondták, hogy kicsiny termetű asszony volt, sovány, sötét szemű, arca hosszas, beesett, sárgásbarna, „hajzata éppoly gazdag s fekete, mint a fiáé" Ilyen volt Hrúz Mária, Petőfi anyja, akinek külsejét, termetit, arcszínét, szemét, könnyed7 karcsúságát fia örökölte. Szenvedélyességét, szigorát, vándorösztönét, indulatait, féktelenségét apjától kapI. Necpál, Hrúz Maria szülőfaluja J^lecpálon -j^rúz yliária szülőhelyén ta; az anya szelíd volt, csitító, kedves, engedékeny, életében egy rossz szava sem volt senkihez. A költő rajongva szerette, a legnagyobb bókot az a nő kapta tőle — Pákh Albert édesanyja —, akire egyszer azt mondta: „egyszerű és jó, mint az én anyám“. Jó volt és egyszerű, halk szavú, csak dalolni szeretett nagyon; mondják, amikot cseléd volt — mert az volt — sokszor felmondták a szolgálatát, mert mosogatás közben egyre énekelt, s felköltötte o ház urát délutáni álmából... Ki volt, melyik falu küldte, mit hozott magával? — nincs ember Petőfi körül, aki jobban érdekelt volna, mint ő, az anya, de nincs senki, akiről Petöfiéletrajzok kevesebbet tudnának, mint róla Még a szülőhelyét sem; mert hogy egy Liesnó nevű faluban látta meg a napvilágot, ahogy az életírók mondták, azt sohasem hittem: ezt semmiféle okmány nem bizonyította. Két hónappal ezelőtt Szlovákiába mentem, hogy megkeressem Hrúz Máriát, az ismeretlent, szülőfaluját, anyját, apját, felmenőit, akikről semmit sem tudtunk. Ha egy kutató egyre az ismeretlent keresi, egyesek — a barátai — azt mondják róla, hogy niakacs, s ha mégis megtalálja, mások — nem éppen a barátai — azt mondják, hogy szerencsés keze van; hogy egyszerűen számítások vezetik, Hrúz Mária (Orlai Petries Soma rajza) mint a csillagászt vagy a földrajzi utazót, több ismert adat alapján keres egy ismeretlent, azt senkt sem mondja. Mindegy — mindegy, mert megtaláltam Tervek és a valóság Nem is olyan régen történt, hogy a tornaijai Mezőgazdasági Műszaki Középiskola CSISZ- szervezetének vezetői összeültek, hogy megtárgyalják a folyó tanév kultúrtervét. Szép és komoly tervekkel indultak az új iskolaévben. Az irodalmi esteken, színház- és mozilátogatáson kívül tervbe vették, hogy önállóan esztrádműsorokat szerveznek, s ezekkel ellátogatnak néhány falura is. Az első önálló esztrádműsor előadására december elsején került sor. A kultúrotthon nagyterme megtelt a közönséggel és fel-felzúgó tapsaik bizonyították, hogy nem csalódtak a műsor színvonalában. Mégsem a műsor színvonalát kell elsősorban értékelni, hanem a diákok kezdeményezését Feltétlenül fontos, hogy a tanulókat fogékonnyá tegyük a szocialista kultúra iránt, mert egy-két év múlva, sőt sokan közülük már néhány hónap múlva kikerülnek a falvakra, és a kultúra felvirágoz- ■ tatásában nekik is nagy részük a költő anyját, szülőfaluját, anyját, apját, felmenőit. Hrúz Mária nem Liesnón született, hanem Necpálon, Túróc megyében, a neepáli evangélikus egyház születési anyakönyve szerint 1791. augusztus 26-án. Most tudtuk meg, hogy csak 11 nappal volt fiatalabb, mint a férje, a nagymérgű Petrovits István, aki ugyanebben az esztendőben, augusztus 15-én született az Alföldön, egy magyar faluban, Kartalon. Necpál, ahol Hrúz Mária született, teljesen szlovák, a magyar népszámlálás szerint is az volt, Petőfi anyja őslakója volt ennek a községnek, apja, anyja — Hrúz János paraszt-cipész és Jarabek Zsuzsanna parasztlány — is ott születtek, nagyszülei is odavalósiak. valamennyien evangélikusok és valamennyien — harmadíziglen — szlovákok. Ez a Nagy Fátra vidéke, a legmélyebb Turóc. Micsoda hegyek fogják körül ezt a falut, sötétzöld erdők mindenütt, a falu lenn a völgyben, néhány ház a hegyoldalra kap föl, a fák szinte a háztetőket súrolják, a völgy mélyén egy patak ugrál a köveken: gyönyörű táj. Itt született Hrúz Mária és kilenc testvére. Innen került Petőfi anyja a nagy síkságra, már felnőtt korában, először csak Pest megye északi szegélyére, aztán egyre lejjebb, délre, majd a Kiskunságba, Félegyházára, a kun fővárosba, ahol fiai beszélni és játszani tanultak: a kun-magyar idiómát beszélték, zömök és vad kunfiakkal játszottak, barátkoztak s verekedtek. Sehol egy domb, síkság mindenütt és beláthatatlan legelők, mérhetetlen égbolt feszül a város felett, s piactéren egy kopolyakút, ahol ridegpásztorok itatják barmaikat és Hrúz Mária, fia itatja nádparipáját, este a kun dajka kun dallal altatja a fiút, akinek ez az anyanyelve, ez a táj él benne, ez a dal kíséri: hej, sárga cserebogár .. Cserebogár — ízlelem a különös szót itt, a neepáli hegyoldalon heverve, míg a fátrai falut nézem a völgyben. A szavamat senki sem érti itt, csak én értek meg valamit: nincs mítosz, semmi a vér, semmi a név, minden a tudat, szava csak a tudatnak van; DIENES ANDRÁS •• lesz. S ha már itt tartunk, meg kell említeni Kaszáné nevelőnőt, valamint Herényi Béla tanárt, akik szívügyüknek vették a diákság kezdeményezését és vállalták a szervezés oroszlánrészét. És itt meg kell említenem, hogy a kultúrotthon vezetőségétől nagyobb segítséget vártunk! De visszatérve a tárgyra: a kulturális tevékenység ezzel nem ért véget. Máris tervbe vették, hogy melyik héten melyik falura látogatnak el műsorukkal. Bízunk benne, hogy minden fellépésük sikeres lesz, és a közönség is szívesen fogadja műsorukat. Ami a további munkát illeti, nemcsak ilyen téren mutatkozik haladás, hanem mindjobban elmélyítik az iskolák közötti kapcsolatokat. A közeljövőben pl. vetélkedőt rendeznek a helybeli középiskola diákjaival. Ez az általános műveltséggel lesz kapcsolatban, utána pedig „Ki mit tud“ jellegű vetélkedőt rendeznek. Méry Rozália KÖRTÁNC Jaj, ezt a nótát Ismerem, évszázados történelem, jaj ez a dal az én dalom: megzenésített fájdalom! Álmodozó jobbágy-kesergő, bodros égbolt — villámot rejtő, bugásba zsibbadt indulat: múltat idéz, ki így mulat. — De frissül a húr, táncra szólít, oldozza a szívek csomóit: ami lappangva bennem él, lobogni kezd a szenvedély; ősöm vértüzet szűrt e dalba, fürge lángot vet derekamba, ugrat kanászbot dobbanása, megperdít fokos csattanása, sej, ez a nóta de csodás nóta: népeket sűrít mozdulatomba, jobb kezem feje a faromon; pusztai fajjal vagyok rokon, lábban dobbantva, megcifrázza hegyi pásztorok mintájára: Hegyek és rónák szülték e nótát, közös fájdalmak résén csapolták — szilaj kedvünket ropjuk vele, kacajt, kurjantást szövünk bele, szabadabb lépést, új mozdulatot, jobbágy e dalra így nem mulatott, aki csak hallja, körünkbe zárjuk, táncolom, lejted, mind együtt járjuk! Petrik József A prágai Vár titka Bármilyen fantasztikusan is hangzik, — így van. A prágai Vár raktáraiban és pincéiben nagyobb számú, szinte felbecsülhetetlen értékű régi festményt találtak. Több mint 00 festménynek a legnagyobb határozottsággal azonnal meg lehet állapítani a mesterét, míg több képnél a szakemberek és főleg a restaurátorok hosszadalmas vizsgálatára lesz szükség, hogy az eredetét felfedjék. A legértékesebb képek olyan nagy mesterek művei, mint Veronese, Tintoretto és Feti. A képek között néhány Rubins remekmű is van. A képek felfedezése valóságos világszenzációt jelentett. Joggal feltehetjük a kérdést, hogyan lehetséges az, hogy Európa szívében, a prágai Várban, amely állandóan a történelmi és képzőművészeti kutatások középpontjában áll, ilyen felfedezésekre kerülhetett sor. Hogyan lehetséges, hogy számítások szerint legalább 200 év múltán kerültek napfényre ezek a csodálatos szépségű alkotások? A szakemberek igen egyszerű és érthető választ adnak. A prágai Várba főleg II. Rudolf császár hordta össze kora legnagyobb műkincseit Gyűjteményeinek értékét felbecsülhetetlennek találták. Halála után a prágai képtár legszebb darabjai Bécsbe kerültek. sok képet pedig Svédországba hurcoltak ki. A müncheni, drezdai, New-Yorki-i leningrádi múzeumokban is mindenütt a prágai Rudolfképtárból származó festmé nyék váltak a iegféltettebe kincsekké. Az egykorú feljegyzések alapján II. Rudolf császár gyűjteményéből Prágában is maradni kellett még néhány képsorozatnak. III. Ferdinand később Krisztina svéd királynőtől több képet vásárolt vissza. Okiratok szerint a képtár 1737-ben már újból 570 értékes képből állt. A prágai képek azonban lassan Bécsbe szállingóztak. A képtárat majdnem teljesen kifosztották. A maradványokat később a drezdai képtár vásárolta fel. Főleg a Rubens, Tintoretto és Veronese képe-George Romney: Léda a hatytyúval (részlet, a talált műkincsek egyik legértékesebb darabja). két. Ezek képezik mai napig is a drezdai hírességeket. Prágában már csak a kisebb értékű képek és szobrok maradtak. A szakemberek ezért már nem törődtek tovább a Vár képtár - leltározásával, elhanyagolták a képek karbantartását és így idővel sok kép egyenesen a lomtárba került. Az első köztársaság idején alaposan átkutatták a várat, több részét restaurálták. A pincékben nem bolygatták a felhalmozott képeket, mert elsősorban a XIX. századbeli alkotások után kutattak. A most talált képeket a restaurálás után a nagyközönség számára is hozzáférhetővé teszik és ezek gazdagítják majd kulturális örökségünket. A lezárt korszakok művészetének tanulmányozása nevelő hatást vált ki a képzőművészetet kedvelő, évről évre növekvő közönségben, amely érzi, hogy a művészeti alkotások gazdagítják, fejlesztik ízlését és tudását, s már természetessé vált, hogy hozzáértéssel akarjuk kezelni a közkinccsé vált műremekeket. Rendkívül fontos, hogy eligazodjunk a művészet évezredes hagyományai között, mert csakis így ismerjük fel a művészet fejlődésének törvényszerűségeit, a társadalmi tényezőket, amelyek minden korban — ma is meghatározzák a művészet helyzetét és fejlődését. Duba gyula a Hét 49-es számában levelet írt a nyitrai Pedagógiai Intézet verselő diákjaihoz „Miért nem értem én a kötéitáncost" címmel. Az a bizonyos Kötéltáncos vers (Bárczi István alkotása) itt nyugszik szerkesztőségi fiókunkban, s minthogy éppen kapóra jött Duba levele, próbáljunk ezen az úton továbbhaladva válaszolni egynéhány, fiatal verselőinket érdeklő kérdésére. Mindenekelőtt: az idézett Fórum anyagát nem ismerjük, nem is ezzel kívánunk foglalkozni. A szerkesztőségünkbe érkező versek (legalábbis a színvonalasabbak) nagy részét viszont a nyitraiaktól kapjuk, így azt hisszük, ugyanazokkal a problémákkal állunk szemben, mint amazok. Annak a bizonyos Kötéltáncos c. versnek a befejező része így hangzik: Ki ért meg engem (ég a föld között) imbolygó, síró szegény ördögöt? Duba is ezt idézi, s minthogy eme hangulat szerinte jellemző az egész kötetre (s szerintünk a hozzánk érkező versek nagy részére is), felteszi a kérdést: „milyen lelki élmény vagy állapot késztet hasonló vers megírására egy húsz-huszonkétéves főiskolást? A magány költészete. A szentimentalizmus költészete. A halálhangulatok költészete. Igaza van Dubának: ez konvenció. Az elmúlt egy - másfélszázad irodalmi ízlésének utánérzése. Elemeztük már mi is Műhelyünkben ezt a problémát, s elemezhetnénk az újabban beérkezett versekben is, próbáljuk azonban most egy gondolattal továbblépni. Baj-e ez? Baj-e az, hogy fiatal költők így kezdik pályájukat nagy költők árnyékában? Kétségtelenül jobb, ha friss, eredeti, és ami a legfontosabb, a kornak megfelelő hangon szólal meg egy kezdő költő. Ám voltak példák, a legnagyobbaknál is az utánérzésekre. S a tapasztalat azt bizonyítja, hogy eredeti alkotók kinőtték hamar ezt a betegséget. Van itt azonban egy komolyabb kérdés. Ezeknek a verseknek (legalábbis amik nálunk találhatók) az a legnagyobb hibájuk, hogy formailag is gyengék. Verstanilag, stilisztikailag. S nagyon sok helyen még helyesírás terén is. S ezt már nehezen tudja kinőni a szerző. A költővé-érés folyamata t. i. körülbelül ez: először van az ok, amiért verset kezdek írni (16—17 éves diákoknál leginkább a csalódott szerelem). Konfliktus keletkezik versíró és a világ között. S ennek a konfliktusnak a levezetése: a vers. Senki sem várhatja, hogy világmegváltó, emberformáló gondolatokat hordozzanak ezek a versek (legtöbb diák hagyatékában ládaszámra találhatók), igaz viszont, hogy azt se várja senki, hogy ezekkel-a versekkel az újságok tízezreket boldogítsanak. Idézzük például egyik nyitrai poétánk verseit: „Álmomban Téged láttalak Évikém (kis' katicabogár képében jöttél énfelém). Rászálltál két álmodozó szememre (s ráborultál dobogó szivemre)". Vagy: „A világon legszebb virág (a szerelem, melyet Te adtál nekem) legszebb virágszálom, édes Évikém“. Vagy: „Legyél a párom kicsi Évám, (ennyit igazén megtehetnél)“, stb., stb. Az ilyen típusú versek sajnos nagyon sok kárt okoznak a színvonalasabbaknak is, mert a szerkesztő is csak ember, hamar beleun az effajta badarságokba, s a vízzel kiönti a gyereket is, vagyis szemétkosárba dobja az esetleg jobb verset is. Dehogy a problémára visszatérjünk: az nem olyan baj, ha akár ilyen hangulatokkal is vannak tele a versek. A baj az, ha olyan színvonalon vannak megírva, mint az idézettek. Ettől egy jófülü szerkesztő még meg tudja állapítani, hogy az illetőben van-e akár egy szikrányi költői véna vagy sem. S különben is: sokszor az a legnagyobb baj kezdő verselőknél, hogy valóban „politikusak“ akarnak lenni. Mi sül ki ebből? „Komáromi hajógyárba, (Két hajó vár a Dunában) Hajógyártásunk remeke (e két hajó szép termete). Vagy: Nem akarunk tömegsírt elég volt már ebből (Bízunk abban, hogy hamarosan a fasizmus megdől) Békében élhet majd aztán minden ember (Megállj csak fasizmus, a kommunizmus meg ver) és így tovább, és így tovább a végkimerülésig. Az tehát a helyes, ha a verset írni akaró illető előbb valóban arról akar megbizonyosodni, hogy tuöe verset írni? S ezt nyilván önmagán tudja kikísérletezni, a saját egyéni problémáiban való vájkálással. s ha rájött, hogy tud bánni a verssel, hogy olyan mondanivalója van a világ számára, amit semmilyen más formában, csakis versekben tud közölni, akkor hozzáláthat a világformáló versek írásához. Legtöbben persze arra jönnek rá, hogy nincs ilyen mondanivalójuk, s ilyen készségük. S abbahagyják a versírást. Veszedelmesebb azonban, ha nem hagyják abba, hanem a szegény szerkesztők idegeivel játszanak... Mindez persze a mi szerkesztőségünkbe került versek íróinak szól. Említettük az elején, hogy a nyitrai főiskolások az anyag színvonalasabb részét írjak. S gondoljuk, a Fórummal is ilyen szinten kell bánni. Mert, igenis, irodalmunk utánpótlásának a biztosításáról van szó. S mintiViy lapunk a legkompetenseőb ebben, nyilvánvaló, hogy az eddiginél sokkal intenzívebben kell foglalkoznunk a jövőben ezekkel a kérdésekkel. Visszatérve a Kötéltáncosra: Duba levele, s talán cikkünk is választ adott rá, miért porosodik fiókunkban a vers, s a hozzá hasonlók százai. Duba csak a mondanivaló korszerűtlenségére mutatott rá, mi megpróbáltunk egy lépéssel tovább menni; s hiányoltuk a formai színvonalat is. Persze, mindennek az idézett vers szerzője issza meg leginkább a levét, s érdemtelenül, mert hisz éppen ő egyike azoknak, akik mindkét vonalon igyekszenek lerázni magukról ezt a terhet, s mind mindanivaló, mind forma tekintetében eredetire törni. S van még egy - két társa, akikről ugyanezt elmondhatjuk. A többi, sajnos, sokkal gyengébb. S azokról meg már egyáltalán nem is szólunk, akik egy-egy szerelmi ömlengésnél nem jutnak tovább, vagy akik így kezdik bemutatkozásukat: „...lehet, hogy egy új költővel fog bővülni a szlovákiai magyar irodalom. Legközelebb önéletrajzomat is elküldhetem S a vers: „A pihenésre idő van még (De a költőkből sosem lessz elég!) Régi vágyam, hogy köitő lehessek, (Gondolatimat versekbe szedhessem). Ezúttal is megjegyezzük, hogy sem levélben, sem szerkesztői üzenetekben külön nem foglalkozunk a versekkel. Amit arra érdemesnek tartunk, megemlítjük Műhelyünkben, amit nem tartunk érdemesnek, tovább adjuk a feledésnek. Különben minden versírónknak kívánunk boldog újesztendőt.
