Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-12-18 / 51. szám
/ A legnagyobb öröm örömet szerezni — különösen gyermekeinknek. (I. Jolin felvétele) Bratislava, 1962. december 18. XI. évfolyam, 51. szám 4ra 60 fillér MIELŐTT FELTESZIK A KÉRDÉST, MI SZERETNÉL LENNI Minden munka szeretetet kíván Szenteljünk egy kis időt a fiataloknak, beszélgessünk velük, barátian, bizalmasan. Bes zélgessünk arról, hogy miről ábrándoznak, mit szeretnének. Azt kívánom, hogy közben ne érje csalódás, ne találjon közönyösségre vagy hideg számításra ott, ahol meleg érzésekre várnak. De ha mégis csalódnának a fiatalokban, akkor se jajveszékeljenek. Inkább azt keressék, hogy az ifjú szívében szeretetet éb'esszenek a foglalkozásuk iránt ÉVRÖL-ÉVRE EZER ÉS EZER FIÚ ÉS LEÁNY oldja meg a pályaválasztás kérdését. Ha csak minden tizedik rosszul választana, akkor bizony nagy bajok származnának ebből. Mert ha a pályaválasztás kérdését a fiatalok nem úgy oldják meg, ahogy szeretnék, akkor elégedetlen emberekké válnak, nem maradnak meg a helyükön, s a társadalom hiába hozott kiképzésükre annyi áldozatot, a fiatalok más foglalkozás után néznek, másutt keresnek szerencsét. Bemutatkoznak a foto mesterei Nagy érdeklődés közepette nyílt meg Bratislavában a VI. országos sajtó-foto kiállítás. Ez a rendezvény most is, mint eddig, jelentős esemény az újságok életében, mert ilyenkor mérhető fel a hazai fotóriporterek fejlődése és törekvéseik iránya. A kiállított képek többségében érezzük alkotóik tudatos törekvését mai életünk ábrázolására, mely ugyan nem minden esetben határozott, de vannak vitathatlan eredmények is. Szembetűnik a képek kitűnő változatossága, színessége. Egyegy témaköri csoporton belül is több új formai megoldást találunk. Gyakran feltűnik a képeken az ember munkája, szórakozása. Az ember szerepeltetése már nem pusztán tematikai figyelem, szubjektív kapcsolatot is mutat az egyéni és társadalmi problémákkal. A beküldött képek közül hatásosan kiemelkedik Dezort Jovan (ČTK Praha) Kubai énekes című felvételével, Jindra Vlach (Smená) Az én apám kombájnos, Andrejőák Tibor (ČTK Bratislava) Lelkesedő ifjúság c. képe egyaránt az emberi együttérzésből fakadt, s míg Kurt Bachan (Pravda) témája a munka komolysága, addig Karol Bocek (Pravda) a pihenés napsugaras derűjét ábrázolja. A többi életképnél is örvendetes, hogy mélyebb kapcsolatot érzünk a szerző és képe, illetve annak témája között. Csendéletet kevesen fényképeznek, de munkájukra a nagy elmélyültség a jellemző. Képeiket nem annyira a megszokott, dekoratív hatású dísztárgyakból, hanem a mindennapi élet eszközeiből szerkesztik meg, és nem mesterkélt térbe, hanem emberi környe'zetbe helyezik. A képek között nincs kirobbanó hatású, rendkívüli, de annál több van bennük az őszinteség és merész kísérletezés. Bízvást remélhetjük, hogy fotóriportereink az eljövendő időkben szocialista társadalmunk követelményeinek mindenkor megfelelően elégítik ki munkájukkal korunk igényét, és betöltik a fotoriporter társadalmi hivatását. A kiállítás képei a hazai fotóriporterek eredményeit tükrözik. Több kiállító ezen a kiállításon aratta le a legutóbbi idők lelkes és célratörő munkájának gyümölcsét. Wittenberg József Az ez évi helsinki VIT-re visz vissza minket K. Mewald felvétele. J. Gaqarint fogadják a küldöttek. Második napja tart ez az állapot: szinte béna az idegrendszerünk. Éjjel öt-hat órát aludtunk, hajnalban rántott levest főztek az asszonyok, mindenki jóízűen evett, aztán hatan visszafjeküdtünk a szalmazsákokra. Egészen kis lánggal ég a petróleumlámpa, csúnya, kormos a cilindere. Nem merünk ajtót nyitni, hogy legalább a dohos folyosóról kapjunk egy kis levegőt. Béna az idegzetünk. Fogalmunk sincs arról, mi történik most kívül. Éjjel bombák, aknák dörrentek a közeliinkben. Minden robbanást a közelünkben érzünk. Fél tíz tájban Taspajev jön le a pincébe. Három napja ismerjük. Alacsony, tatár ^ fiú. Most fegyverrel állít be, rámosolyog a gyerekekre és lengeti a karját: ó elmegy messzire.. ■ Aztán leguggol a két kislányhoz, belefogja őket a karjába és beszél, beszél. Talán mesét mond nekik. Délután valami megfoghatatlan tompasággal állapítjuk meg, hogy csend van odakint. Aki először mondja, feltápászkodik, körülnéz. — Figyelik, hogy mióta van csend? Legtöbben most eszmélünk csak: tényleg csend van. Ilonka föltérdel a szalmazsákon és eszelős nevetés szakad ki a torkán: — Korácsony van! Ezt ünnepelik! Balogné morog, hogy nem kell ostobáskodni, de ö is fölkel és azt mondja a férjének: — Valóban karácsony van. Kinézhetnél fenyőfáért. Túlságosan életszagúnak érezzük ezt a biztatást, de valamennyien fölmelegszünk, nem borzongunk, nem bújunk bele a szalmazsákokba, pokrócokba, rémületünkben. Lassan fölenged idegzetünk bénasága. Igen, talán nyugodt karácsonyesténk lesz. * Egyszerre bolond nagy öröm lobban bennünk: meleg lakásban ünnepelünk, vacsoránk is lesz, sült tészta is kerül az asztalra. Talán vége is a háborúnak, erről beszélgetünk már. És a fullasztó pincébe erős, fagyos levegő ömlik, aztán megtölti a sülő tészták zsíros illata. * Balogh szerzett fenyőt, déluaz arcunk, még szokatlanabb, hogy egyikünk se sápadt. Egyikünk se meri említeni, de biztosan arra gondolunk valamennyien: jaj, csak most ne bőgjenek föl az ágyúk, hagyjanak bennünket örülni! Baloghné sötét ruhába öltözött, ünnepélyes mozdulatokkal osztja ki a levest, mindenki a tányérját nézi, aztán megfogjuk a kanalakat, szorul a torkunk, nehezen nyeljük le az első falatot. Mégiscsak van karácsonyunk! Eszünk, eszünk! Asztalnál Ormos G. * * tán aprósüteményt, selyempapírba csavart cukrot aggatunk a fára. Lent a pincében Ilonka mesél a két kislánynak, az aszszonyok előbb két, aztán háromfogásos vacsorát állítanak össze, Baloghné egy üveg bort is előszed a szalmazsákja alól. Két asszony már az asztalt teríti. Anna a fenyőfát cicomázza. Gyönyörű! Illatos, tele van csecsebecsékkel, amit össze tudtak szedni a lakásban. Baloghné egyszerű, kopott tányérokat ad, a porcelánját elásta. Evőeszközt mindenki a magáét használja majd. Ilonka mosdatja a gyerekeket a pincében, a férfiakat is lezavarják borotválkozni. * Eél hat körül csúcsára ugrik az izgalom. A fenyőfa fehérrel letakart konyhaszéken áll, terített az asztal, Baloghné hozza a savanykás szagú lencselevest. Elég szorosan ülünk az asztal körül. Minden rendezgetés, válogatás nélkül: sohase fértünk meg eddig ilyen szépen egymás mellett. Szokatlan, hogy sima eszünk! És a leves páráival beszívjuk a fenyő gyantás hűvösségét. Aztán elakad a . lélegzetünk. Kemény lépések dobbannak az előszobában. Mind az ajtót nézzük. Feltárul lassan és ott áll a sötét keretében Taspajev. Remegő kezek eresztik le a kanalakat, a két kislány odafordul az ajtó felé, s az idősebb kimondja örömmel, pöszén: Taszpajev! Akkor a kis tatár fiú hát rákapja a fejét, félreáll az útból és belép a szobába egy alacsony, erős őrnagy. Egyikünk se mozdul az asztalnál. Laposan úszkál előttünk a tányérok gőze. A frontvonalban vagyunk. Taspajeven kívül senkit sem ismerünk közelebbről. Most a feldíszített fenyő melleit a félrecsúsztatott múltból fölrémlő aggodalmak támadnak föl bennünk: talán azonnal int az őrnagy Taspajevnek, hogy minek ez az ostobaság, fogja meg és dobja ki a fenyőnket. Ilyesfélékre gondolunk a zaklatott pillanatokban, s az őrnagy áll, vörösre marta arcát a hidegség, nem tudunk eligazodni rajta. Akkor az őrnagy visszafordul a tatár fiúhoz, rámutat mosolyogva a karácsonyfára és azt mondja: — Joika ... Aztán nekünk mond valamit, és odalép a fenyőfa elé, végignézi és kimondja még egyszer: — Jolka. Akkor már Taspajev is ott áll mellette, mind a ketten mosolyognak, nézik a fát, aztán mond valamit az őrnagy és Taspajev kisiet a szobából. Ketten-hárman megint kezükbe veszik a kanalat, szó nem esik közöttünk, de a szemünkkel felbátorodva üzenünk egymásnak: nem lehet semmi baj. Az őrnagy pedig nézi a fát, nem mozdul. Aztán visszajön sietve Taspajev, nagy papírdobozt hoz az ölében, odaviszi az őrnagyhoz. Elveszi tőle, az asztalhoz lép, helyet keres, hogy letegye. Mond is valamit csendesen, de annyira zúg a fülünk, hogy semmit sem értünk belőle. A dobozban mazsolaszőlő. A kíváncsiak nyújtogatják a nyakukat, az őrnagy pedig beszél valamit nagyon halkan Taspajevnek, aztán a kislányok mögé lép, belemarkol a mazsolába, leteszi a tányérjuk mellé és kinyújtja feléjük a karjait, ahogyan csak az apák tudják. A gyerekek félnek egy kicsit, de az asszonyok bátorítják őket, hát engednek. Az őrnagy pedig fölveszi mindkettőt a karjára, bundás sapkája félrebillen egy kicsit a fején. Aztán nagy, forró csend támad: az őrnagy odaáll a két kislánnyal a fenyőnk elé és talán mondani akar valamit, de hang nem jön ki a torkán, csak mozog, remeg a szája ... A lányok és a fiúk a pályaválasztás kérdésének megoldásánál sokszor idegen befolyás alatt határoznak, olyan szakiskolába iratkoznak be, mint a barátjuk és általában nehezen képzelik el jövő foglalkozásukat. Sokszor a szép, kényelmes internátusok vonzzák a fiatalokat, vagy pedig a kereset magassága, amelyről pedig csak félfüllel hallottak. A legnagyobb gondot minden évben azok a tanulók okozzák, akik megbuknak és nem fejezik be az általános kilencéves iskolát sem, a VII. vagy a VIII. osztályban hagyják ott az iskolát. Valljuk be, sokszor nem is a tanulók képességein múlik, hanem gyakran azon, hogy a szülők vagy a tanítók elhanyagolják a tanulók irányítását. Ezeket a hibákat tanulóotthonokban már nehéz kiküszöbölni. A FIATALOK ADOTTSÁGAI NEMCSAK AZ ISKOLÁBAN, hanem az iskolán kívül is kibontakoznak s ezen a téren még sokkal maradunk a fiataloknak adósai. Még mindig kevés olyan érdekkör alakúi, ahol a fiúk és a leányok megismerkednének népgazdaságunk legfontosabb munkaszakaszaival. I Arra volna szükség, hogy a pionír kollektívákat szakemberek vezetnék, akik az üzemekből és a szövetkezetekből jönnének, példás dolgozók, a szocialista rpunkabrigádok tagjai, akik szeretik a munkát és értenek a munkához és a pionírokat is megtanítanák a munka szeretetére. Különösen a falvakon még mindig szükség volna arra, hogy a mezőgazdasági szakemberek jó példát mutassanak a pioníroknak. Az egyes EFSZ-ek vezetőségei a fiatalokkal szemben valóban furcsa magatartást tanúsítanak. Nincsenek tisztában azzal, hogyan nyerjék meg a fiúkat és a leányokat, hogyan keltsenek bennük érdeklődést a falusi munka iránt, hogyan mutassanak rá arra, hogy milyen lehetőségek várnak a fiatalokra a mezőgazdaságban. ÉS A SZÜLÖK? Gyakran fel- , idézik régi emlékeiket és meg- ! feledkeznek arról, hogy azóta a világ már nagyot haladt elő- ; re, a társadalom fejlődik, ma : már mások a szükségletek és : a munkafeltételek is. Vonjuk felelősségre azokat, : akik a gyermekek nevelését ; elhanyagolják és a gyermekek i jövőjével nem törődnek. ■ ■■ // JOVO világáért Ezekben a napokban minden igyekezetünk — minden gondolatunk — minden álmunk a jövő világa felé fordul. Sokat elmélkedünk a jövőről és sokszor heves vitákba is bocsátkozunk. Nemcsak azt kutatjuk, hogy milyen lesz,, hanem keressük az utat ahhoz, hogy olyan legyen, amilyennek szeretnénk. Felbuzdulásunkban, hevületünkben a holnapért, saját magunkról megfeledkezünk. Hogy kicsoda? Mi, fiatalok. Megfeledkezünk a saját szervezetünkről, a Csehszlovák Ifjúsági Szövetségről. Nem állíthatjuk, hogy minden kollektíva úgy dolgozik, mint ahogy kellene. Sőt ellenkezőleg, gyakran találkozunk olyan jelenségekkel, mint a formalizmus, a bürokrácia, a tudatlanság, az unalmasság, az érdeknélküliség, és ritkábban találkozunk sokoldalú aktív, és vonzó tevékenységgel. Társadalmunk fellendülésének távlataival szorosan öszszefügg minden egyén fejlődése és adottságainak kibontakoztatása is. A fiatal nemzedék fejlődésének fellendülését ma már az ifjúsági szervezet vonzó tevékenysége nélkül ej sem képzelhetjük. A CSISZ-re hovatovább mindig fontosabb és fontosabb társadalmi feladatok teljesítése vár s egyre jobban fáj majd nekünk, hogy akadnak még. „fehér foltok“, ahol a CSISZ-t egí poros hirdető szekrényke vagy egy üres brigádtoborzási iroda jelenti. A határozat, melyet a CSKP XII. kongresszusa elfogadott, arra figyelmeztet, hogy az ifjúság nevelésében is még komoly hibák fordulnak elő. Az egész társadalomra az a'feladat hárul, hogy segítsen a hibák kiküszöbölésében. A CSISZ tevékenységében mutatkozó hiányokat azonban csakis mi magunk távolíthatjuk el. Senki se végzi el a szervezet keretében azt, ami a CSISZ keretében a fiaia'okra vár. Csak tőlünk függ, hogy ott, ahoj dolgozunk és élünk, az ifjúsági szervezetek olyan tevékenységet fejtsenek ki, amely vonzza a fiúkat és a lányokat, megfelel a fiatalok érdekeinek és a fejlődő társadalom szükségleteinek. Hogyan fogjunk hozzá? A CSKP XII. kongresszusának határozata erre is megadja a választ. Rólunk van szó, a mi szervezetünkről. Olvasóink figyelmébe I 52 Lapunk 52. száma a — karácsonyi munkaszünetre való tekintettel ~ december 28-án jelenik ~ meg 12 oldalas terjedelmi lemben. A kis késede— lemért olvasóink elnézé— sét kérjük s egyúttal — biztosítunk mindenkid — hogy bővített, színes ol— vasmányos számunkkal — igyekezni fogjuk kedves — olvasóinkat kárpótolni — várakozásukért. = SZERKESZTŐSÉG A Latorca és az öreg halász (áugár György felvétele)
