Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-12-11 / 50. szám
Sxoke gozaer K dtfcdkogdr (EGY LEÄNY NAPLOJÄBÖL) voltam érte — tértem vissza Viktorhoz, — Nem gondoltam magamra, mint én-re, csak ránk. És mi történt? Az, ami bárki mással megtörténhet Áldozata lettem szabados gondolkozásomnak. Ahelyett, hogy.. Mert tulajdonképpen a férfiak szabadultak fel az alól a kötelezettség alól, hagy szerétéiért, hűségért és a többiért legalább biztonságot adjanak cserébe a nőnek. Meg kell jegyeznem, hogy mindez eddig nem nagyon izgatott. Csak most, hogy a bőrömön érzem a szükségét, látom, mi mindenben nem tudott életünk még megszabadulni a múlttól, hogy az emberek tökéletesen kiegyensúlyozott egyéniséggé érjenek. Józannak kell maradnunk az adott körülmények között. És ismerni az életet... Csakhogy boldog voltam és a boldog emberek mindig szemellenzővel járnak. A fájdalom és a balsiker nyitja fel a szemünket, tépi le pupillánkról a hályogot, tanít új erkölcsre és ad erőt az áldozatra. A kudarc döbbent rá, hogy vannak az embernek vágyai, amik sohase teljesülnek. Jó ezt tudni, mert csak így maradhatunk mindkét lábunkkal a földön. Különben sosem tudnánk hol hibáztunk és miért kaptuk a büntetést. OKTOBER 9. Már eddig is tapasztaltam, hogyha az ember nagyon készül valamire vagy fél valamitől, ha sokat gondolkozik vagy ábrándozik róla, a valóság mindig sokkal egyszerűbb, szegényesebb lesz, mint ahogy elképzelte. Vagyis a tárgyaláson egészen másképp történt minden, mint ahogy előre elgondoltam. A baj ott kezdődött, hogy a vonatom több mint két órát késett. Idegesen rágtam kicserepesedett ajkamat. Szemben velem fiatal szerelmesek ültek és a turbán frizurás szőke lány sokszor megbámult. Tőlük jobbra az ablaknál vézna parasztember meresztette szemét a hegyekre, mellette a testes felesége egy pillanatra sem engedte el ölében nyugvó fekete szatyrát. Mellettem a pádon csecsemő rugdosta húsos combjával a levegőt és nagyokat sikongott örömében, ha az anyja föléhajolt. Különben senki sem beszélt, idegenként ültünk egymással. A fejem tele volt gondolatokkal. Hiába néztem a sárgult fákat, a szürke sziklákat, nem kötötték le figyelmem. Aztán egy őrháznál megállóit a vonat. A kis léckerítéses udvaron egy fiú, aki nerr lehetett még hat éves sem, nagy farkaskutyával játszadozott, anyja az ajtóban állt és nézte őket. Néha halvány Kis mosolygás játszott az ajka körül és a vonat felé lesett, nerr látják-e örömét. A kisfiú nerr törődött a vonattal, ráncigálts a kutya nyakára font erős láncot és érthetetlen szavakat kiabált. Az életnek ez a békés derűje egészen felkavart. Gondolataim haza szálltak, felelevenedtek gyermekkori emlékeim Szerettem a kutyát hajkurászni. Eldobtam a labdám, a bolondosán csaholó Portás utána eredt és habzó szájjal hozta vissza. Ilyenkor tyúknak kacsának, libának nem volt as udvaron maradása. Rémülten bújtak az ólak alá, tűntek e a kertvégi bokrok közt, meri a kutya vak rohanással mindannyiukon keresztülgázolt. Emlékszem, hogy egyszer a kéthetes kiskacsákon ugrott ál és egy ottmaradt felfordulva Hiába mártogattam az élettelen kis állat fejét a vízbe, kiszenvedett. Este aztán bölcser hallgattam, értetlenül meredtem anyám gyanakvó szemébe Észrevettem, hogy a vonai rég elindult és a kis őrház békés udvara tovatűnt. Csak nehezen szabadultam gyermekkori emlékeimtől, amelyek mos százszorosán kiszíneződve jelentek meg előttem. A fehé; bundájú Portás meghitt ba ráttá szelídült és az apró ka csák sárga szőre aranyosai fénylett a napfényben fürdő Udvaron. Sajnáltam, hogy felnőtt let tem. Hiába határoztam el tegnap hogy nyugodt leszek. Nem tar tottam be szavamat. Nyugta lan voltam. A vonaton eltol tött kábult vyrakozás csal néhány órára szabadított mei gyötrelmeimtől. Ahogy a vo nat befutott a DODrádi álló 32. OKTOBER 8. Ma megkaptam az idézést Viktor ügyének a tárgyalására. — Tehát mégis találkozunk! Ez volt első gondolatom és újra feltámadt bennem a hajdani rémület, mert felelevenedtek emlékezetemben utolsó találkozásaink. Mennyi szívszorongást, mennyi szenvedést okoztak! Fáradt voltam az egész napi munkától, de tompa fásultságom egyszerre cserben hagyott. Hiába voltam ismét egyedül, szobánk nem adott nyugalmat. Már előre csüggedt, ideges lettem, Azt hittem, nem kell többé Viktort látnom, megbirkózhatom egyedül a bajommal? És most... Alighogy visszanyertem lelki egyensúlyomat, alig tért vissza csipetnyi önbizalmam, már újra felbolygatnak bennem mindent, új szenvedést zúdítanak rám, új terheket raknak a nyakamba. Viktort nem akartam többé látni. Szabadulni próbáltam Lelkesedés a siker alapja A tél közeledtét a falvak kultúrcsoportjaiban a fokozott munkaláz, új színdarabok betanulása jellemzi. A hosszúra nyúló téli esték, a mezei munkák fokozatos befejezése, a legmegfelelőbb lehetőséget nyújtják a falu kulturális színvonalának továbbfejlesztéséhez. A sajógömöri színjátszók a hagyományokhoz híven új színdarab bemutatójának az előkészítéséhez fogtak. A választás ezúttal a Jókai Mór regényéből készült, négyfelvonásos „Debreceni Lunátikus“ c. vígjátékra esett, amelynek a mai falu számára is van mondanivalója, hisz a konzervativizmus, az elmaradottság, s a fiatalság érzéseinek mellőzése, bár ritkán, de még ma is előfordul. A színmű főhőse, a Lunátikus, a megcsontosodott, elavult emberi nézetek ellen küzd, tudásával, bátor kezdeményezésével túljár a kollégium urainak furfangján és győzelme jeléül elnyeri kedvese szerelmét. Az előadás színvonalas volt, s a szereplők teljesítményével a közönség elégedett volt; a szereplők harmonikusan egészítették ki egymást és az „öreg“, tapasztalt csoport mellett — Láska Gusztáv, Deákpál Borbála, Lukács Piroska, Száraz István — megjelentek a tehetséges fiatalok — Szőke István, Szőke András, Gombos András, Lóczi László, Német Margit, akik jó fellépésükkel kellemes meglepetést okoztak. Egyúttal megmutatták azt is, hogy a mai fiatalok is feltalálják helyüket az új falu életében és helyes irányítással szép eredményeket érnek el a kultúrmunkában is. A díszletek megválasztása s a kosztümök a múlt század atmoszféráját varázsolták a nézők elé, sajnos a szintéi; kis méretei nem engedték meg a kulisszák kellő elhelyezését és cseréjét, ami nem kívánatosán megnyújttotta az előadás időtartamát. Az itt-ott kicsillanó karóra pedig ellenkezett a színpad levegőjével. A jövőben az effajta nehézségekkel is számolni kell, ha tovább akarunk haladni a kultúra terjesztésében. ADORJÁN ZOLTÁN • ••••••••• másra, Idegeim ismét pattanásig feszültek. Tíz óra volt és az idézésem kilenc harmincra szólott. Gyors léptekkel vágtam át az állomás előtti parkon. Minél előbb szabadulni akartam bizonytalan helyzetem kellemetlen érzésétől, minél hamarább túl akartam Ipnni a rám váró megpróbáltatáson. Idegeimben, agyamban ott zakatolt az aggodalom, hogy elkésem a tárgyalást. És én végre pontot akartam tenni a fáldalmas eset végére, hogy befejeződjék körülöttem minden nyűgös ügy. Az út nem különösebben hosszú a bíróság új épületéig. Legfeljebb tíz perc, ha az ember alaposan kilép. At a sárgult lombú parkon, azután balra, majd jobbra át a patakon, végül egy összetúrt poros úton ismét jobbra egészen a bíróság új épületéig. Minél közelebb érek, annál jobban az inamba száll a bátorságom. A patak hiújánál újságot vásároltam és néhány pillanatig tétováztam. Valamikor vizsga előtt éreztem hasonló szorongást. Legszívesebben elfutottam volna, hogy soha ne kelljen átesnem az előttem álló izgalmakon. Az úton földdel megrakott teherautók sora húzott el. Meg kellett állnom néhány pillanatra. Várakozásomat arra pró-, báltam felhasználni, hogy szemügyre vegyem a bíróság épületét. Olyan volt, mint , a mostanában épült hivatali épületek legtöbbje. Szögletes, sivár és nehézkes. Kellemetlen benyomásomat csak fokozta az épület körüli rendetlenség, a szétszórt építkezési anyag, deszkák, kőtömbök, bódék és a feltúrt föld. Belül az épület még illatozott a friss festék és mész illatától. Mindenen látszott, hogy még nem régen használják. A négyes számú tárgyalóteremre gyorsan ráakadtam. Előtte a hosszú folyosón senkit sem láttam. Félénken nyitottam be, szívem a torkomban zakatolt. Fojtogatott az izgalom és bizonytalanul, bátorságom utolsó morzsáit is veszítve foglaltam helyet egy üres széken. A teremben nem sokan voltak. Balra tőlem azonnal felismertem Viktor segédsofőrjét, aki azon a bizonyos napon meghozta nekem a szomorú hírt. Az első sorban fekete ruhás asszony, sötétbe öltözött férfi ült. Az arcukat nem láthattam, de azonnal megsejtettem, hogy ők az elgázolt gyermek szülei. • Viktor oldalt ült, egy idomtalan lócán a bírói emelvény előtt. Alig mertem odapillantani. Csak görnyedt alakját láttam, halvány arcát és ismét felébredt szívemben a szánalom. Az ügyész éppen a vádiratot ismertette. Érces hangjával megtelt a terem, de szavainak értelmét képtelen voltam felfogni. Paragrafusokat és évszámokat sorolt, aztán hirtelen elhallgatott. — Vádlott, megértette, a vádat? — kérdezte rekedt hangon a fekete talárban gubbasztó bíró. Most minden szem Viktorra szegeződött, aki riadtan megrezzent és bólintott. — A vádlott álljon fel, ha kérdezik! — reccsent a bíró har.gja erélyesen és én is megremegtem. Képtelen voltam elfogódottságomat elűzni. A tanúk kihallgatásánál kissé feloldódott a kellemetlen feszültség. Kérdések és feleletek végtelen sora, gondos mérlegelés, de én nem tudtam odafigyelni. Magammal voltam elfoglalva és riadtan éreztem, hogy egyre nő szívemben a szánalom Viktor iránt. Már féltettem és semmivé foszlott titokzatos bosszúságom, amely arra ösztökélt még néhány perccel ezelőtt is, hogy fájdalmat okozzák neki, hogy szerencsétlenségét fokozzam. Aztán engem szólítottak. Felolvasták a rendőrségen tett tanúvallomásom jegyzőkönyvét, majd figyelmezetettek, hogy a színtiszta igazat valljam. Ahogy ott állottam a bírói emelmény előtt és megismételtem a jegyzőkönyv szavait, nagyon elhagyatottnak éreztem magam. Rémülten kaptam el tekintetem a halott gyermek anyjának rám meredő arcáról. Nem ismertem magamra. Aggódtam Viktorért, segíteni akartam rajta. Néhány pillanatnyi csend után az ügyész fordult hozzám kérdéssel; Jégrevű Az elmúlt héten többezer ember (többnyire fiatalok) ’ tapsolt a bratislavai Téli t Stadionban, ahol a Párizsi i Jégrevű táncosai, szólistái • ejtették ámulatba a közön- J séget. Néhány napig tartóz■ kodtak csak Csehszlovákiá- J ban, de mindenütt nagy 1 elismeréssel fogadták fellé• pésüket. A jég igaz meste- J rei ők. Magabiztosan mo■ zognak és a legmodernebb 2 táncokat mutatják be a pat■ togó zene ritmusára. Ami• kor a fellépés után az új-1 ságírók elbeszélgettek az • együttes tagjaival, elmon-2 dották, hogy egy-egy fellé■ pést sok munka előz meg. 2 Az új műsor betanulása is ■ nagy felkészültséget igé■ nyel. A mükorcsolyázás el-2 sajátítása hosszú kitartó i munkát és főleg nagy oda- J adást követei. (esi) — A tanú azt állítja, hogy a szerencsétlenség előtt is előfordult, hogy a vádlott ittasan járművet vezetett. Igaz ez? Zavartan bólintottam. — A vádlott elismeri, hogy máskor is vezetett ittasan járművet, nemcsak a szerencsétlenség napján? Viktor csodálkozó szemmel rámnézett aztán lehajtott fejjel igent mondott. — Köszönöm! — csattant az ügyész hangja. — NinVs többé Itérdésem. Kérem i tisztelt bíróságot, vegye ezt súlyosbító körülményeknek! Tanácstalanul néztem Viktorra, aztán a bíróra. — Van még valami mondanivalója? — kérdezte a bíró. — Nem... Nincs — ráztám meg a fejem és ‘a helyemre mentem. — Nem, ezt nem akartam — suttogtam magamban kétségbesetten. (Folytatás köv. számunkban! t még az emlékétől is. Ki akartam magamból törülni mindent, ami hozzá fűzött. Szépen elterveztem, hogy Verát elhívom ma kávéra és feltárom előtte helyzetemet. Ismerőseim közül ő a legtapasztaltabb, legtalpraesettebb nődolgokban. Csakis hozzá fordulhatok, egyedül tőle remélhetek segítséget. Átgondoltam mindent, hiszen nem sok időm maradt a tétovázásra. Nincs vesztegetni való időm. És most... Ismét vesztek néhány napot, ismét... Ha holnap elmegyek a tárgyalásra, elkerülhetetlen lesz a találkozásunk. Borzadok, egyetlen porcikám sem kívánja ezt a viszontlátást. Szégyenletes és megalázó, hogy szót kell véle váltanom. Gyüval van elfoglalva. Nem értene még Irén sem. Szidna és elhúzódna tőlem, mint a leprástól. Ismerem. Olyan lánnyal nem barátkozik, aki... Vagy talán Pirinek öntsem ki a szívemet? Ő már idősebb, sok mindent megélt, de nincs benne semmi életerő. Sopánkodna, futna fűhöz-fához és megtudná mindenki... Hányszor végiggondoltam mindent józanul. Számba vettem ismerőseimet, mindazokat, akik valaha is jóindulatot tanúsítottak irántam. Egyet sem találtam, akihez bizalommal fordulhatok. Csak Vera. Szorongó félelmet érzek. Hátha olyasmire csábít majd, amit később megbánok? Mégsem tehetek mást. Ha ő sem segít?... Akkor mindennek vége. lölöm, mert visszaélt tapasztalatlanságommal, őszinteségemmel és cserben hagyott a bajban. Most, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá, nem számolhatok a segítségével. És én... Megvetem magamat is, mert végtelen naivságomban a kétely leghalványabb gyanúját sem hagytam szívemhez férkőzni. Hogy akartam rajta segíteni! Odaadtam volna érte az életemet és hűségesen követtem volna a szégyenbe, a megaláztatásba. Én bolond! Futottam utána, hogy enyhülést nyújtsak néki, hogy ne maradjon magára a bajban, ő meg... Már nincs semmi szánalom a szívemben. Csak gyűlölet, mely eltaszít, ellök tőle örökre. Gyűlölet, amely bosszúra vágyik. Pedig, ha az ember bajba kerül, részvéttel gyógyítgatják fájdalmát. Szükségem lenne rá nekem is. Dehát akad ezen a világon valaki, aki engem most megértene, megszánna, aki rajtam segítene? Kihez fordulhatok bizakodva? Még a saját szüléimhez sem. Senki sem szán meg, senki sem érez velem. ö sem. Hogy nem tud a bajomról? Éreznie kéne, hogy szenvedek akárcsak ő, és a szenvedő emlfereknek segíteniük kell egymást. De cserben hagyott. Durván ellökött magától. Megalázott, megszégyenítette szerelmemet. Ezért gyűlölöm. Összedöntötte szép hitemet az életről. -És még mi vár rám! Ha Vera segít is, mi mindenen kell átesnem... Gyötör a nyugtalanság, kínoz a lelkiismeretem. Mit tettem, hová jutottam? önérzetem roppant össze. Arra neveltek, hogy bátor, nyílt és segíteni kész legyek. Ki segít most rajtam? Ki adja vissza önbizalmamat? Az élet nem internátus, itt nem tárhatja ki szívét az ember senki előtt. Itt csak valamiért tesznek valamit. Ölv ha lenne egyetlen egy igaz' barátnőm, aki előtt nem kell alakoskodnom, akinek kitárhatnám a szívem. Dehát ki kíváncsi rá? Mindenki önmagá-Akkor csak a bizottság marad számomra és kiderül minden... Értesítik az üzemet... Biztosan értesítik! Vagy talán nem? Jó lenne megtudni. Kitől? Ezen még ráérek töprengeni. Most a holnapi napra kell gondolnom. Mindenesetre Verával csak aztán beszélek. Talán még nem lesz késő... Nem szólok Viktorhoz a tárgyaláson. Közömbösen kell viselkednem. Hadd higgye, hogy semmi bajom, hogy már elfeledtem. Fájjon neki, hogy nem törődök vele. Mosolyognom kell! És mosolyogni fogok. Pedig legszívesebben felpofoznám! — őrült vagyok! — nyugtatom magam. — Felpofozom! — sziszegtem a következő pillanatban. — Nem szabad botrányt csapnom... — Ott a bíróság előtt kéne felpofoznom! Aztán a harag és keserűség elröppent belőlem. A józanság lett úrrá rajtam. — Nincs nekem már semmi dolgom véle. Nem kínzóm többé magamat. Talán szerencse, hogy így végződik. Hiszen, ha meggondolom, hogy mindez bekövetkezhetett volna a házasságunk után is, akkor... Borzongás futott végig rajtam e gondolatra és görcsösen megrázkódtam. Gyorsan lenyeltem egy hystepset, hogy megnyugtassam magamat. — Mit izgatom magam ezekkel az ostobaságokkal — korholtam magamat. Örüljek, hogy megszabadultam tőle. Csak egy kis kitartás, elszántság és rendbejön ismét minden. Tanultam a bajomból és végül a dolgok mégis csak úgy fognak alakulni, ahogy én akarom!... Igaz, most még kétségbeejtő a helyzetem. De egyedül én vagyok az oka helyzetemnek? Megvethet-e valaki azért, hogy szerettem?... Nevetséges gondolatok, de az én helyzetemben ki sütne ki okosabbat? Ki tagadja, hogy a férfi még mindig előnyösebb helyzetben él, mint a nő? — Minden őrültségre képes
