Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1962-12-11 / 50. szám

Huszonöt éve ha^t meg József Attila Elképzeli az ember: ha élne, ötvenhétéves lenne. Munkássága delelőjén, al­kotótevékenysége csúcs­pontján. Beláthatatlan az üt, az el nem végzett fela­dat, amit maga után ha­gyott. 1937. december ele­jén végeztek vele a vonat­kerekek, a tisztaszeművel, ahogy egy utóda nevezte, .7 József Attilával. Emlék- " szünk-az örökifjú halálára... •Sztnda rabkiadás és lift ka Két december í. Magasabb vagy már, mint az emlék, Sötét üresség karjaunnak, paripák futnak üdvözölni, szügyükön csillag, szemükben csillag! Kenyereslányok elébedfutnak, mosolyod róluk visszaröppen, halálod mozdonyvezetőknek tűzverte álmaiba döbben — véres kerékkel fut a mozdony, nemcsak az arcod, nemcsak a tested, megmaradt álmunk ‘zéttöretted, pornak dobtad, salaknak dobtad, s mégis, ahol a bimbó szökken, költő születik, te már ott vagy! füstverte éjeibe döbben halálod súlyos vonatoknak! föld be nem issza, gyöngy-sötéten viszi a mozdony fönn az égen, ne legyen többé bűnbocsánat, az a vér többé fel nem szárad, bőrébe ég a gyilkosoknak, bőrüket delik, harap beljebb, kiontott vér, te ott vagy, ott vagy, ahol a sző a szájra dermed. 2. Amikor felsírtatok, csecsemők, de nem is sejtve még, hogy kit sirattok, ő kiabált. Most milyen szépek vagytok huszonötéves fiúk, ifjú nők! Felnövekedett íme az idő, mit megjósolni nem elég az álom. A hiányából jöttetek elő, hogy győzzetek a tepnapi halálon. VÉSZI ENDRE Sellyéi példa Az utóbbi időben széleskörű vita van kibontakozóban az Üj Ifjúság hasábjain az irodalmi színpadokról s általában a köl­tészet, a szépirodalom terjesz­tésének újfajta módszereiről. Hogy ez a vita nem hiávaló, hogy az felmondott vélemények, javaslatok nem hangzottak el pusztába kiáltott szóként a magyarlakta vidékek olvasói közt, azt az alábbi kis példával szeretném illusztrálni. A vágsellyei CSEMADOK a csehszlovák-szovjet barátsági hónap tiszteletére rendezett irodalmi estet. Érkezésünkkor egy eléggé szép számú, vegyes korú ember­­csoport igyekszik a művelődési ház ajtaja felé. Később tudom meg, hogy a helyi magyar me­zőgazdasági iskola hallgatói voltak ezek. A szüköcske te­remben kívülük csak néhány iskolás gyerek s egy-két idő­sebb ember kuksolt még csak. Több, érdeklődő nem is mutat­kozott már — pedig alig fél­órája egész sereg (hány) ásí­­tozó, unatkozó embert láttam söre, kávéja fölé hajolni a köz­ség reprezentatív kiállítású vendéglőjében! — Vajon most mit csinálnak azok az emberek? — merül fel bennem a kérdés. — Valószínűleg közömbösen könyökölnek, terpeszkednek tovább, isszák, a második, har­madik, ötödik . .. tizedik korsó sört, s még nagyobbakat ásíta­nak ... — Hogy miért r.em mennek inkább a kultúrházba? — Egyrészt: mert itt kelle­mesebb a környezet, szebben ki vannak festve a falak (!), tiszta terített as/talok mellett ülhetnek: a kultúrház meg rideg barátságtalan, az ember jneg se mozdulhat ültében, mert nyomban megreccsen alatta a rozoga szék. s a szom­szédok pisszegni kezdenek stb... Másrészt: mert bizonyára nem valami jő tapasztalataik lehetnek a múltban bemutatott ún. .kultúrműsorokkal“ kap­csolatban. Szétgórdül a függöny. A né­zőtér mint egy varázsütésre elcsendesedik. A színtér hátsó faláról a fia­tal Gorkij nagyított, hatalmas mellképe néz ránk megértő, komoly szemével. A kép alatt ízléses kerek kis asztalka csip­keterítővei letakarva, középen egy modern vonalú virágcse­rép, az asztal körüli székeken négy fiatalember, két férfi, két nő, s megkezdődik a csevegés Gorkijról, a nagy író gazdag életéről, művenről, az Anyáról. Peregtek a mondatok, sző szót követett, s a hallgatóság lélegzetvisszafojtva figyelt. Mert volt mire figyelnie. Az embereket megbabonázta a művészet, a költészet szava. A legmélyebb benyomást a színvonalas előadásban bemu­tatott szemelvények gyakorol­ták a nézőközönségre. A Vihar­­madár dalát egy fiatal lány adta elő szinte szokatlanul mély átéléssel s jó beszédtech­nikával, ami viharos tapsot váltott ki. Ez után film következett, az Anya. Itt már sajnos egy kis hiba csúszott a receptbe: egy régi, ütött-kopott néma film szakadozott részleteit vetítet­ték. De, s ezen érdemes lenne egy kicsit elgondolkozni, a hallgatóságnak ez is tetszett. — Miért? Mert az előző elő­adás oly közel hozta az embe­reket Gorkijhoz, az Anyához, hogy nélkülözni tudták a han­gos szót is. Azt hiszem, hogy ennél nagyobb sikert és jutal­mat nem is kívánhattak volna a lelkes sellyei tanítók. Reméljük, hogy Sellyén is híre fut ennek, s a jövőben ilyen alkalomkor kevesebben fogják szívni a kocsmák füst­jét. Mórocz Károly T tnéztük a rendelkezésére zM álló színdarabok jegyzé­­két, beszélgettünk mű­kedvelőkkel és a mozgalom irányítóival, láttunk bemutató­kat, részt vettünk néhány, a műkedvelő színjátszás problé­máiról tartott értekezleten. A különböző helyeken nyert mo­zaikokból műkedvelő színját­szásunk erényeit és fogyaté­kosságait tükröző körkép állott elő. Véleményünkkel kiegészít­ve alább e „körképről" számo­lunk be. Nem mondunk újat, hiszen már többször leírtuk, hogy mű­kedvelő mozgalmunknak a szín­játszók a legerősebb pillérei. Számbelileg is a legtöbben van­nak, munkájuk is a legjelentő­sebb A „televízióveszély“ és az ebből adódó minden vélt és tényleges visszaesés ellenére ez idén is csupán a magyarlakta vidékeken mintegy 55 O—fcOO színjátszó együttes működésé­vel számolhatunk Egyedül a tánccsoportok próbálják követ­ni a színjátszók tevékenység". Az at ónytalanság azonban í . zöttük is óriási. Nemcsak a számbeli különbség vége'*, ámbár e tekintetben is nagy az eltérés, (a tánccsoportok száma fele annyi se, mint a színját­szóké), hanem leginkább azért, mert a színjátszóknak egyrészt legnagyobb a tömegalapjuk, 'másrészt legérthetőbb a forma­nyelvük. Míg a tánc-, ének- és zene­karok műsorának igazi monda­nivalóját sok esetben nem min­denki érti, a színjátszóknál ilyesmi ritkán fordul elő. A színjátszók az érzelmeken kí­vül közvetlenül hatnak az ér­telemre és — ha nem bután és butaságról szólnak — végig lekötik a néző érdeklődését. A színjátszás nevelő hatása így mindegyik más művészeti ágnál nagyobb, közvetlenebb. Nem mindegy ezért, hogy műkedvelő színjátszóink hogyan és mit játszanak, jól látják-e a prob­lémákat vagy sém, helyesen teljesítik-e hivatásukat vagy sem ? Munkájukkal kapcsolatban itt most két kérdést szeretnénk érinteni. Egyik a színdarabkia­dás, a másik a műsorpolitika. Akár rendezővel, akár sze­replővel beszélgetünk, leggyak­rabban azt panaszolják, hogy kevés a színdarab, nincs vá­laszték. A kapható darabokat már játszották, vagy nem fe­lelnek meg az együttes adott­ságainak és a nézők igényeinek. Első pillanatra úgy látszik: ezek szerint bizony színját­szóinknak is sok a problémá­juk Hiába akarnak, hiába kez­deményezők, munkájuk tőlük független okok miatt nem gyü­mölcsözhet. Hiszen, ha nincse­nek színdarabok, magukban a színjátszó együttesek semmit sem érnek. Még abban az eset­ben sem, ha állandóan napiren­den tartják a műsorválasztás kérdését. De vajon kevés-e a színdarab ? Valóban nincs miből választani? A színdarab elegendő, válasz­tani is lehet. Természetesen nem ártana, ha még több darab állna színjátszóitik rendelkezé­sére. A helyzet azonban így sem aggasztó. A DILIZA (Színműkiadó) raktárain jelenleg mintegy 90— 100 égész estét betöltő színmű kapható Ezek közül 60—70 fel­nőtteknek szóló dráma vagy vígjáték, 20 pedig ifjúsági szín­mű. Ezenkívül együtteseink számára ajánlott darabok kap­hatók még a prágai Magyar Kultúrában, valamint a Sloven­ská kniha bratislavai és kassai magyar könyvesboltjában. Mindent összevetve, szerény számítások szerint is, műked­velő színjátszóink legalább 150 színmű közül válogathatnak. Ami azt illeti, hogy a kapha­tó darabokat már játszották, vagy pedig nem felelnek meg az együttes adottságainak és a nézők igényeinek, erre vonat­kozólag csak annyit: úgy vél­jük, ennek az állításnak is na­gyon kevés a reális alapja. Melyik színjátszó együttes ját­szotta a kapható daraboknak akárcsak a negyedét is? Hogy nem mindegyik darab felel meg minden együttesnek és egy-egy vidék nézőinek, ez igaz. A ren­delkezésre álló daraboknak azonban legalább a fele egész biztosan megfelel a legtöbb együttes adottságainak, meg a nézők igényeinek is. A tényleges fogyatékosság véleményünk.szerint elsősorban abban keresendő, hogy — tisz­telet a kivételeknek — színját­szóink és az együttesek vezetői sok esetben tájékozatlanok, nem ismerik az összes lehető­ségeket, nem keresik az új da­rabokat, nem tartanak kapcso­latot a DILIZA-val és a köny­vesboltokkal, nem ismerik még kifejezési forma máris népsze­rű és nagy lehetőségeket kínál a mi együtteseinknek is. Műkedvelő színjátszásunk te­hát arányaiban megnőtt, céljai­ban megtisztult. Van azonban egy újabb figyelemre méltó je­lenség, amelyről nem tehet sem a Népművelési Intézet, sem a Csemadok, amelyről azonban beszélni kell, éppen a műsorpo - litika kapcsán. Amilyen örvendetes, hogy megszűnt az operettkultusz és az egyéb „könnyű műfaj" haj­szolása, véleményünk szerint olyan aggasztó az egyre inkább általánossá váló darabjárvány. Jelenleg ugyanis gyakran ugyanazt a színművet játssza 50, 100, 150, sőt még ennél is több együttes. Minden évben van két-három sztárdarab, a számításba jöhető darabokat sem. Ebből azután természete­sen következik, hogy színdara­bokat sem rendelnek. A DILIZA raktáraiban és né­hol a járási művelődési ottho­nokban piramisokat képeznek a szövegkönyvek, amelyek jók, amelyeket lehetne játszani, de amelyek elkerülik a színját­szók, nem ritkán a járási mű­velődési otthonok módszertani előadóinak és más. u színjátszó mozgalmat irányító személyek­nek a figyelmét A DILIZA szét küldi a színdarab-példá­nyokat, az illetékesek kifizetik, elkönyvelik, elrakják, „csak" elolvasásukról feledkeznek meg. Pedig ez lenne a legfontosabb. A legtöbbször azért porosodnak a megjelent színmüvek, mert nem ismerik őket, nincs aki felhívná rájuk a színjátszók figyelmét. Tennivalója tehát bőségesen van a műkedvelő színjátszómozgalmat irányító szerveknek is. Az viszont, hogy a színjátszók rendeznek-e elő­adást vagy ’sem, kizárólag az együttes akaratából és ráter­mettségétől függ. A műsorpolitikával kapcso­latban mindenekelőtt azt sze­retnénk hangsúlyozni, hogy a még meglévő fogyatékosságok ellenére műkedvelő színját­szóink műsorpolitikája az utób­bi években jelentősen javult. Nagy része van ebben a Nép­művelési Intézet és a Csemadok Központi Bizottsága segítségé­nek és tervszerű irányításának. Az együttesek egyre inkább a mai életet ábrázoló darabok felé fordulnak, a mai ember érzék- és gondolatvilágát kife­jező színműveket keresik. Nem lebecsülendő eredmény az sem, hogy háttérbe szolul az egykor oly nagy teret hódító operett­kultusz. Zenés darabokat ma is játszanak. Azok az együttesek azonban, amelyeknek zenét csak szájharmonikások, esetleg egy-két tagból álló „zenekar" szolgáltathatna — nagyon he­lyesen — nem próbálkoznak operettel. Helyette a drámai művek skáláját szélesítették: műsorukon egyaránt szerepel­nek cseh és szlovák, hazai ma­gyar, szovjet, valamint más külföldi szerzők müvei. agyon biztató a kisszín­­/V padi művek, valamint az ’ irodalmi színpadok meg­honosodása. Bár az utóbbi még csak most van kialakulóban, a jelek azt mutatják, ez az új amelyeken kívül a legtöbb szín­játszó csoport, ha ismer se akar mást játszani. Ez a gya­korlat pedig károsan befolyá­solja a műkedvelő színjátszás célját és szerepét, leszűkíti a darabbázist, rossz fényt vet a műsorpolitikára. Félreértés ne essék: nem va­gyunk a népszerű darabok el­len. Legyenek „slágerek", le­gyenek kedvelt darabok, játsz­­szák őket. Kétszeresen örven­detes, ha ezek hazai írók alko­tásai, hiszen e művek elsősor­ban a mi együtteseink számára íródtak. Helytelen, műkedvelő mozgalmunkat károsan befo­lyásoló jelenségnek csupán azt tartjuk, ha egy-egy járásban 15-20 együttes is ugyanannak a szerzőnek ugyanazt a darab­ját játssza. Ezzel u már elmon­dottakon kívül az együttesek lehetetlenné teszik a vendég­­szereplést is. Azonos darabbal egyik falu színjátszói sem ke­reshetik fel a másikat. Véleményünk szerint az lenne a helyes és a cél­ravezető, ha nem 2-3 da­rabot játszana 100-150 együt­tes, hanem megfordítva, lega­lább 2-3 együttes játszaná a rendelkezésre álló színdarabok mindegyikét. Ez a gyakorlat változatossá tenné a műsort, a mostaninál sokkal nagyobb lehetőséget nyújtana a vendég­­szereplésre, ugyanakkor min­den tekintetben fellendítené műkedvelő színjátszásunkat. Ha ez lehetetlen, ha a kapható darabok egy része mondjuk olyan, amelyek a 15-20 év előt­ti állapotnak felelnek meg, de semmit sem mondanak és ad­nak a ma nézőinek — tehát felesleges lenne őket játszani — ebben az esetben azt kellene elérnünk, hogy egy-egy járás színjátszói legalább 10-15 olyan darabot játsszanak, amelyek a nézők igénye és a járás gazda­sági, politikai és kulturális vi­szonya szemp t jóból a leg­megfelelőbbek Mert: a műked­velő színjátszásnak a szórakoz­tatáson, a művészet ápolásán és fejlesztésén kívül a nevelés, a színpad nyújtotta eszközök­kel politikai, gazdasági és kul­turális problémáink megoldásá­nak az elősegítése is a célja és a hivatása. Ez viszont csupán akkor érhető el, ha nem csak a teljesítmény, hanem a mű­sorpolitikai is jó és mindenben megfelel a követelményeknek. A darabjárványról azért is érdemes elgondolkozni, mert rövidesen megrendezésre kerül a csehszlovákiai magyar szín­játszók országos fesztiválja. Mi sem lenne károsabb, ha e nagy vetélkedésen — a darabválasz­tás terén — megismétlődnének a tavalyi hibák. BALÁZS BÉLA A kongresszus * ■ W margójára Hinden jó, ha a vége jó Tardoskedden a közelmúltban a helyi Csemadok-szervezet nagyon jól sikerült teaestet rendezett. Az est színvonalát emelte ép érdekesebbé tette a „Ki mit tud?“ cfmű műsor amelynek keretében belül a rendezőség díjakat sorsolt ki. A jó hangulatot fokozta a jó dzsesszzenekar. amely a fia­talság igényéit teljes mértékben kielégítette. Mindenki elégedetten távozott. Azóta már több új tag­gal bővült az alapszervezet. Igen, „minden jó ha a vége jó!“ HAMAR ILONA „A gazdaság fejlesztése nélkül elképzelhetetlen a nép élet- és kulturális szín­vonalának emelése. Nyíltan meg kell mondanunk, hogy ezen a téren nem nyújtanak és nem is nyújthatnak se­gítséget pl. az olyan külön­féle esztrádok és más ál­kultúrát terjesztő vállalko­zások, amelyek gúnyolják, nevetségessé teszik és kü­lönféle módon becsmérlik munkásaink, dolgozóink munkáját. Ezen mit sem változtat az, ha egyes mű­vészek úgy vélik, hogy ezzel a tevékenységgel segítséget nyújtanak nekünk. Pártol­juk a fogyatékosságok bírá­latát a humor, a szatíra útján. De ennek a bírálat­nak is szem előtt kell tarta­nia azt a követelményt, hogy segítsen az emberek­nek a fogyatékosságok le­küzdésében, a kispolgári csökevények felszámolásá­ban“. Novotný elvtárs kong­resszusi beszámolójából ra­gadtam ki ezt a néhány sort. Már csak azért is, mert ér­zésem szerint, elevenbe vá­gott a szó. Kulturális forra­dalmunk valóban, hogy úgy mondjuk, legproblematiku­sabb területe az ún. „köny­­nyű műfaj“. A könnyű mű­faj célja, rendeltetése, hogy szórakoztasson. A legtöbben úgy gondolják azonban, hogy ez azt is jelenti, hogy megelégedhetünk az olcsó viccekkel, sikamlós történe­tekkel, banális, szentimen­tális dalocskákkal. Mert hisz semmi más célunk, minthogy szórakoztassunk. Sajnálatos dolog ez, mert a könnyű műfajnak igen nagy befolyása van a dolgozók, s mindenekelőtt az ifjúság esztétikai ízlésének kialakí­tására, s számunkra egyál­talán nem lehet közömbös, hogy ennek az ízlésnek a kialakulásához milyen té­nyezők járulnak hozzá. Nézzük például a televí­ziót. Nem kétséges, hogy korunknak ez az óriási tech­nikai vívmánya milyen je­lentős befolyással bírhat az eddig színházat, hangver­senyt jóformán soha nem látott, elsősorban falusi tö­megek nevelésében. S ha felülvizsgáljuk, milyen mű­sorokkal traktálja televí­ziónk művelődésre szomjas nézőinek „millióit“, szinte elképedünk. Az ízléstelen, kispolgári eredetű giccsek­­nek olyan mennyiségét van itt módunkban élvezni, hogy az szinte hihetetlen. Vagy nézzük a filmeket. Az ezerszer elkoptatott de­­tektívtörténetek végtelen­jét, a se hideg, se meleg storycskákat, stb. További intézményeinkről már nem is érdemes szólni. A bárokról, kabarékról, éj­szakai szórakozóhelyekről. Ideje volt már, éppen ideje felemelni a szavunkat a sze­métnek ilyen mérvű burján­zása ellen. S jól mondja a beszámoló, amikor arról szól, hogy a művészet segít­sen a kispolgári csökevé­nyek felszámolásában. Igen­is erről van szó. „A szocia­lizmus győzelme hazánkban beláthatatlan lehetőségeket nyitott meg egész népünk, s így művészetünk előtt is. A párt és a nép elvárja a művészektől, hogy a párt és a nép soraiban rendíthe­tetlenül haladnak, s bátran feltárják és ábrázolják éle­tünk új jelenségeit, utat törnek az új fejlődési irány­zatoknak. Csak az ilyen rea­lista, mélységesen igaz, pár­tos és esztétikailag érett művészet gazdagíthatja szellemi életünket, taníthat­ja meg a dolgozókat a je­lenlegi társadalmi küzdei mek még mélyebb értelme­zésére, csak az ilyen művé­szet ad választ az életben felmerülő komoly kérdések­re, ösztönözhet rettenthe­tetlen harcra a kommunista jövőért". -cs-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents