Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-11-27 / 48. szám
S^oke gozfjeŕ Rd tic d bogeíľ (EGY LEÁNY NAPLÓJÁBÓL) 30. Ha magunkra maradunk rögtön szemtelenkedik. Nem érzem magam biztonságban, ha a hátam mögé kerül. A brigádvezetőnk azt mondta, neveljem meg. Így hát nemes feladat előtt állok. Meg kell nevelnem Pepot, akit eddig egy egész ország rendőrsége > képtelen volt mőresre tanítani. Szerencsére bízom benne, hogy megtartja szavát és egy hónapon belül innen is eltűnik. Különben is elegem van az embermentő szerepéből. Pepo iránt nem érzek szánalmat. Az emberiség semmit sem vesztene, ha végleg eltűnne az életből. Dögszagot terjeszt és megfertőzi maga körül a levegőt. Olyan bacilusgazda, akit izolálni kell az egészséges emberektől, nehogy őket is megfertőzze. A bizalommal, jóindulattal vissszaél, ha megszorítod, ravaszkodva kisiklik kezed közül, ha támadod, siránkozik, hogy lenézed. — Odabent azt mondták, semmi hátrányunk se lesz a dutyiból... Ti meg úgy néztek ránk, mint a leprásokra! Lenéztek ... Pedig mi is emberek vagyunk! Ezt vágta a brigádvezetőnk szemébe, amikor az felelősségre vonta, amiért munkaidő alatt .elugrott egy sörre“. Jól kioktathatták a börtönben. Szájába rágták, hogy mire hivatkozzon, ha odakünn bántani fogják. És ő hűséges tanítvány „beteg ember“, akit sajnálni kell, akivel türelmesen kell bánni, és nem szabad soha semmit a szemére vetni. Lágyszívű vagyok, elnéző és nem szeretek parancsolgatni. És ez jól jön Peponak. Kihasznál, mint ahogy Viktor is kihasznált. Durva összehasonlítás, de úgy érzem nem indokolatlan. Viktorral szemben elnéző voltam, mert szerettem, (talán még most is szeretem, mert fáj, hogy elvesztettem) Pepot nem tartom kordában, mert nem érdekel a sorsa. Javíthatatlannak tartom. Megrögzött bűnözőn nem fog a nevelés, mint ahogy halotton sem segít a gyógyítás. SZEPTEMBER 17. Valami különös fásultságban élek. Senki» és semmi sem érdekel. A magam sorsa sem izgat. Mindent a véletlenre bízok. Ma egy levélen akadt meg a szemem a portásfülke ablakában. Nekem címezték. Ki tudja mióta volt ott. Amikor kezembe vettem, azonnal felismertem Viktor írását. Nem éreztem izgalmat, nem rohantam fel türelmetlenül a lépcsőn és nem téptem fel azonnal a borítékot, mint máskor. Végigfeküdtem az ágyon és lehunytam a szemem, hogy nyugodtabban gondolkozhassak Tudtam, hogy most tisztáznom kell mindent magammal, döntenem kell jövőm és sorsom felett. Rideg A mikor belépek a terembe, elszomorodom. Csak egy idős bácsi, s néhány gyerek van jelen. Az előadás fél hatra volt hirdetve, s már háromnegyed. Töröm a fejemet, hogy mi az oka a csekély látogatottságnak. Talán nem szeretik községünkben az irodalmat? — avagy nem ismerik a költőt? Hiszen éppen ezért jövünk... És amíg így szövöm gondolataimat, egyre többre jönnek. Már minden szék foglalt, sőt már sokan állnak oldalt is. A terem megtelt. Megkönnyebbülten sóhajtok fel. Hajdák Géza tanár elvtárs méltatja Juhász Gyula költészetét. Megismerteti a költő életét, munkásságát a jelenlevőkkel, s egy-egy vers előadásával egyre közelebb hozza őt a szívekhez. Segédkezet nyújtottak az est szebbé tételéhez a helyi CSEMADOK szervezet tagjai egy-egy vers tolmácsolásával. Dicséretet érdemel Kis Kendi Ilonka, akit a közönség vastapssal jutalmazott szavalatáért. De nem szabad megfeledkeznünk Kendi Máriáról, Gércsi Ilonkáról, Kulcsár Máriáról, Baliák Magdáról és a többiekről sem. Ők szintén szépen idézték a .költőt. Amikor az előadás végére értünk, nemcsak hogy megismertük, de meg is szerettük Juhász Gyulát. A közönség örömmel fogadta Haj dák elvtársnak azt a kijelentését, hogy a közeljövőben hasonló irodalmi estet rendeznek. És ez nagyon jól van így. Csak így tovább! Juhász Katalin vasz, fennakadsz rajtuk. Én már fennakadtam. Látszólag nem történt semmi. Körülöttem mindenki rohan a maga útján tovább. Csak én nem. Egy szomorú asszonnyal több lesz a világon. Úgy is van már elég . Azt mondom asszony és nem akarom hinni, hogy ily gyorsan bekövetkezett. Valamikor sok szépet gondoltam erről: Ha majd asszony leszek... Most nem érzek semmi örömet. Csak belenyugvást. Igaz, végződhetett volna másképp is. Rosszabbul! Néhány évtizeddel ■ ezelőtt, ha élek, talán olyan emberhez kényszerültem volna, akit utálok, akihez erőszakkal kötöttek volna oda. így legalább a testem nem érez majd undort. Tehát döntöttem. Az álmokat persze ki kell verni a fejemből. Az életet olyannak kell venni, amilyen. Egyszerűen tudomásul kelt venni. .. Akkor talán még boldog is lehetek. Hideg közömbösséggel bontottam fel Viktor 'eveiét. Mintha valami buta kis értesítést kaptam volna. Meghívót gyűlésre vagy csekket újságelőfizetésre. majd rám gondolsz, né gondolj rám nagy haraggal. Szeretném hinni, hogy nem tettem szerencsétlenné életedet. Jobb, ha nem látsz soha többé. Hidd el, nem vagyok méltó a szerelmedre, nem vagyok olyan jő, mint amilyennek hitték. Alakosfcodnom kellett, hogy el ne veszítselek, hogy megmaradj rózsaszín álmaid közt. Talán Neked is feltűnt, hogy mennyire ismerem a vendéglők, a mulatók éjjeli életét... Néha, amikor egy-egy napra eltűntem a szemed elől, ott kötöttem ki, az ivótársaim közt... Vágytam a tisztaság a kábulatmentes, józan élet után. Azt hittem melletted sikerül majd megszabadulni átkos szokásaimtól. Gyenge voltam, nem sikerült. Végleg lecsúsztam. Ha nem hazudtam volna Neked a jót, minden másképp végződhetett volna. De gyáva voltam, féltem feltárni a szívemet, hogy elveszítlek. Takargattam igazi arcomat. És most minden kiderült... Elmondták, hogy láttál azon a bizonyos estén berúgva és láttál akkor is, azzal a nővel is ... Ég az arcom a szégyentől. Többé nem kerülhetek a szemed elé! örülj, hogy megszabadulsz tőlem, hogy nem rántlak magammal. Az én életem kisiklott, amikor az első féldecit megittam. Azóta nem vagyok ura szenvedélyeimnek. Sajnálj, de ne vess meg! Viktor. Hideg zuhanyként hatott rám a levél minden szava. Lehúnytam a szemem. Kénytelen voltam gondolataim zűrzavara közt eligazodni. — Óh én szerencsétlen! — sóhajtottam néhányszor. A rettegés vasmarka szorította öszsze a szívemet. — Elhagyott, itt hagyott... — rebegóem eszelősen és a hideg rázott. — Most mi lesz velem? — nyilallt belém a kétség. — Elvesztem! — Dideregtem. — Itt hagyott a szégyenemben ... A gyalázatos !... Lassan megnyugodtam. Kétségbeesésemet tompa belső fájdalom váltotta fel. Éreztem, hogy egyszer ez a fájdalom is meghal majd bennem, mint ohagy a szerelem halt meg a szívemben. Vége a harmadik füzetnek. NEGYEDIK FÜZET. . . .i ■ Jelenet az első ‘felvonásból 71 tavasza A bratislavai Szlovák Nemzeti Színház elsőnék mutatta be az európai kontinensen Arthur Adamovnak, az orosz származású nagy francia avantgardistának a párizsi kommünről szóló történelmi drámáját. Az előadás méltó volt a nagy eseményhez s azt bizonyítja, hogy a színháznak szívügye a modern dráma. Ladislav Chudík és Éva Poláková közömbösséggel mértem fel helyzetem. Mintha nem is rólam lenne szó. Ügy raktam egymás mellé gondolataimat, mint téglát a falcn. Tudtam, hogy Viktor könyörögni fog, esdekeini a bocsánatért. És valahol a tudatom alatt már éreztem, hogy meg fogok neki bocsájtani. Bármi is történt, nem tudok nélküle élni. A testemben növő, fejlődő apró élet végleg hozzáláncolt. Meg kell békélnem sorsommal. Vele leszek és ő megnyugszik. Elfeled mindent és boldog iesz. Én soha! Élni fogok, mint annyi ember, vágy és remény nélkül. Lehet, hogy bennem van a hiba és nem Viktorban, nem az életben. Ahogy ♦tér /ezzük, megálmodjuk a jövőnket, úgy sohasem sikerül. Ha erősek vagyunk, valamit kicsikarhatunk ugyan az élettől, de mindent nem. És az marad számunkra a legédesebb, ami hiányozni fog, ami elérhetetlen marad. Vak voltam, és álomkergető. Látnom kellett volna, hogy körülöttem az életben sincs másképp. Más az, amit eltervezünk és más az, ami megvalósul. Néha váratlanul több és jobb, néha a fordítottja. Oh, pedig mi minden szépet álmodtam én az életről. És mily szépen indult minden ... Mintha csak a kezemre játszott volna minden. Aztán egyszerre az álmaim lovagját, silány madárijesztőre vetkőztette előttem az élet. Célt vesztettem. Most, hogy már megismertem megálmodott boldogságomat, duplán fáj, hogy elvesztettem. Kihűlt áldozatos szenvedélyem. Viktor sohasem fogja megtudni, mit veszített, amikgr lerombolt bennem mindent. Szeretni fogom ezután is, de csak a belenyugvók fáradt szereimével és nem a rajongók perzselő szenvedélyével. Ilyen az élet Ezer korlátot i rak az ember boldogsága elé. “ Ha nem vagy elég erős és ra-Ügy látszik az élet végleg összekuszálóddott körülöttem. Mindennel számoltam, csak azzal nem, amit Viktor levelében találtam. Drága Katicám! Tudom, hogy meglep majd, levelem. Azt várod hogy siránkozzak, bocsánatért esdekeljek, de én erre képtelen vagyok. Elmegyek és soha többé nem találkozunk. Nem tehetek mást. Valaki azt ajánlotta hogy jelentkezzek Ostravára bányásznak, akkor nem zárnak be. Beszéltem az ügyvédemmel, ő is jónak tartja elhatározásomat. Kell az országnak a bányász és én megyek, hogy ne kerüljek börtönbe. Jobb lesz ez így mindkettőnknek. Fáj, nagyon fáj hogy így történt. Máig sem tudom, hogy lehettem annyira könnyelmű. Mintha a vesztemet éreztem volna azon az éjszakán, fenékig akartam üríteni a mámor poharát. És aztán ... Hát nem szörnyű, hogy egyetlen pillanat alatt tönkre teheti az ember az életét? Ne haragudj rám — mást nem mondhatok. Nem tehetek, róla, hogy így kell elválnunk. Az én boldogságomnak már vége. Jobb lesz Neked is, ha eltűnők az életedből, ha nem kötöd hozzám, szerencsétlenhez a sorsodat. Öh pedig menynyi szépet álmodtunk! És mi lett belőle? Talán Ostraván mindent elölről kezdhetek. Most még nincs erőm hozzá. Elváltunk. Fáj, de nem tehetek mást. Talán mindkettőnk számára könnyebb lesz a felejtés, ha nem leszünk egymás szeme előtt, ha külön-külön keressük boldogságunkat, amit én sohasem fogok már meglelni. Az minden vágyam, hogy boldog légy. Ostraváról megírom, majd a címemet. Ha életed rendbe szeded írj néhány sort. Ha tudom hogy boldog vagy, én is könnyebben leszek majd boldog. Felejts el. Ha OKTÓBER 3. Ha az embert elhagyják, mindegy hogyan hagyják el. Csak az nem mindegy, hogy milyen helyzetben hagyják magára. A szakítás egyik módja éppen olyan jó mint a másik, és annál jobb, minél kevesebb a zavar a dolgok kórül. Hiszen külön-külön önálló emberek vagyunk, mindenkinek vállalnia kell a maga sorsát. Amíg Viktor el nem hagyott, meg volt a reményem, hogy életemet rendbeszedem. A sok meddő tépelődés és kétségbeeesett vergődés után végre sikerült döntenem. Segítenem kell magamon! Józanul felmértem helyzetemet. Senkire se számíthatok, senkire sem támaszkodhatok. Viktor elment, a címét sem tudom. Öh, ha tudná milyen helyzetbe hozott! Irénhez, Pirihez nem fordulhatok. Talán még Vera . -.. Neki biztos vannak már bizonyos tapasztalatai. Lehet, hogy segítene, csak ne lenne olyan visszataszító a viselkedése. Félek, hogy még mielőtt valamit tenne, mindent kifecsegne. És én abba belehalnék, ha Irén meg a többiek megtudnák, hogy ... Még elgondolni is szörnyű! Fordulhatnék orvoshoz, de ezt csak akkor teszem meg, ha már minden kötél szakadt, amikor már minden megaláztatást vállalnom kell. Maradok hát én magam, a magam erejével és észével ... Valamikor, ha jól emlékszem két vagy három éve, a tanoncotthonban véletlenül fültanuja voltam egy beszélgetésnek. A szomszéd szobában két takarítónő, fojtott hangon tanakodott. Izgatott tanakodásukra felfigyeltem: — Neki megyek a Dunának, ha megint úgy maradtam. — Nem jött meg? — Nem. Csak egy nyitott ajtó választott el tőlük. Mozdulatlanul feküdtem, nehogy észrevegyenek. Nem értettem mire célozgatnak. — Te buta, Hát miért nem ülsz a fürdőkádba? — Az rajtam nem segít. — Én mindig azt szoktam csinálni, ha elmarad. Forralok egy liter vörösbort, beülök a kádba és megiszom a bort... Amilyen forróra csak bírod. Olyan legyen a víz! — Én sót is teszek a vízbe, mégsem segít. — Rajtam mindig segített. Tegnap én is kipróbáltam. Haza jöttem még délben, nehogy a lányokat itthon találjam. A kádat szinültig engedtem forró vízzel. Két kiló sót hintettem bele. Amikor a vízbe léptem önkéntelenül felsikoltottam, olyan forró volt. Aztán a testem megszokta. Igaz, hogy majd meggyulladtam. Homlokomban az erek pattanásig feszültek. Amikor a bort megittam a fejem is zúgni kezdett. Soha az életemben ennyi bori nem ittam meg egyszerre. A gyomrom sehogy sem akarta befogadni. De én behúnytam a szemem és ittam. Homlokomról a veríték patakokban folyt az arcomra, szemembe és öszszekeverődött könnyeimmel. Amikor a torkom annyira elszükült, hogy egyetlen csepp ital sem fért le rajta, megpihentem és fohászkodtam. — Ki kell bírnom, ki kell bírnom... — ismételgettem szinte eszelősen. Mert nem hiszem, hogy észnél voltam. A t°stem, mintha idegen test lett volna. Az agyam, a szívem külön vált tőle. Aztán bevánszorogtam a szobámba és lefeküdtem. Csak éjjel tértem magamhoz. Először azt hittem, hogy sikerült, hogy minden rendbe jött. De nem sikerült. Felültem egy mendemondának. Reményvesztettem néztem farkasszemet az éjszakával. Mft tegyek? Mihez fogjak ezek után? Nem, a gyereknek nem szabad megszületnie! Inkább meghalok, inkább leugrok az emeletről, de akkor sem élem túl a szégyent. Gondolataim lassan, zavartalanul áramlottak ki agyamból. Megbékéltem a halál gondolatával. Egyetlen ugrás a hatodik emeletről, csak mintha leestem volna és soha senki sem tud meg semmit. Igen, ez lesz a legjobb. Hiszen az életben, már úgy sem lehet örömem. Mégis, ha, most visszagondolok éjszakai töprengésemre, keserűen mosolyognom kell. Valahogy úgy képzeltem, hogy nem is én, hanem csak a szenvedésem fog meghalni. Ha majd belevetem magam a mélységbe, úszni fogok, lebegni a semmiben mintha álmodnék, aztán felébredek, örökre megszabadulok a szörnyű nyomástól, a terhességtől, és Viktor emlékétől. Mindez kipárolog, eltűnik belőlem, ott marad a lebegő semmiben és én az újjászületett Katica ismét nevetve, kacagva rakom a falakat, mosolyogva sétálok az utcán, mint akivel semmi baj sem történt. Igen, ha így lenne ... Csakhogy ez gyermekes ábránd, semmi más. A halál hideg és rémítő. A halálból nincs visszatérés és végeredményben semmit se old meg. Elvág minden utat a probléma megoldása előtt. És különben is! Aligha hinnék el, hogy csak úgy leestem. Az orvos ... Megtudhatnának mindent. Akkor meg... Érteimetlenség ezen töprengenem. Beszélnem kell Verával. Ha megkérem, ha szépen megkérem, nem kürtösi világgá. Hiszen neki is baja lehet belőle, ha kitudódik. Föltéve, ha van olyan ismerőse, föltéve, ha ő is volt már ilyen helyzetben. Ügy látszik más megoldás nem marad számomra. Bár» mennyire is félek és nem szívesen kérem a segítségét, még mindig jobb, mint bizottságok előtt könnyezni, könyörögni és hallgatni prédikációkat. Inkább akkor vállalom a veszélyt, a kockázatot, csak ne tudódjon ki semmi. Vera tapasztalt nő. Nem fogja senkinek elárulni. Most már biztos vagyok benne, hogy segíteni fog. Csak hogyan elmondani neki? Mit is fogok mondani. Öh, hogy összekeverednek a gondolataim. Semmi okosat sem tudok kisütni. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha az igazat mondom neki, ha nem találok ki semmiféle buta mesét. Vera úgy is átlátna a szitán. Értelmetlen lenne előtte köntörfalazni. Más megoldás nem marad számomra. Ha Vera se segít, akkor ... Igen, akkor vállalnom keli a kálváriát, előre látom a gúnyos arcokat, hallom a csipkelődő megjegyzéseket. Mindenki okos lesz és felhánytorgatják, hogy előre látták sorsom fordulását. — Nem hallgattál rám — mondja majd Irén aki a maga falusi óvatosságával valóban nem egyszer figyelmeztetett a Viktorral történt megismerkedésünk után. Akkor naivnak és kicsit irigynek véltem ezeket a megjegyzéseket, figyelmeztetéseket és lám most, mégis csak nekik lett igazuk. De ki hitte volna, hogy ide jutok? Ki merné állítani, hogy biztosra tudta sorsom?! Hiszen másképp is végződhetett volna. Ügy, ahogy én képzeltem ahogy olv sokszor megálmodtam (Folytatjuk)
