Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-11-05 / 45. szám
y Hja Lukics és Tonyka ovo>c3 roToTarörcrröiöiöTo ■ ö» o JEVEGNYIJ JEVTUSENKO» 0 Ilja Lukics magányos volt ■ és mogorva. Keveset be* szélt — kivéve azokat a kellemes alkalmakat, amikor alaposan.lenekére nézett a bütykös - nak. (A sofőrök a kétdecis pálinkásüveget becézik így.) Ötvenöt, éves korában már öreg embernek látszott, haja teljesen megőszült és úgy élt a fiatalok között a legény szálláson. mint egy véletlenül bdavetődött idegen. Egyetlen barátja volt, egy éppen ilyen öreg és mogorva fickó A vén cimbora néhánapján el-eljött hozzá vendégségbe. Letelepedtek az asztal mellé, félliteres üveg, meg szárított hal került elő a zsebek mélyéről, aztán lassan, öregesen beszélgetni kezdtek.'Csupa olyan dologról, ami csak a so: főröket érdekli: autógumikról, hidakról és egyéb ilyen szórakoztató témákról. Ilja Lukics egyszer megemlítette, hogy Leningrádnál őszült meg 42-ben (akkor katonai teherautót vezetett.) Az ostrom telén, Leningrádban fagyott meg egész népes családja. De amikor cimborája arról beszélt, hogy új családot kellene alapítania, Ilja Lukics kitérő választ adott. Látszott, hogy őt már régen nem foglalkoztatják ilyen gondolatok. Egy éjszaka ltja Lukicsot elküldték betont fuvarozni. A rakodóhíd országúti hídra hasonlított és magassága hatemeletes házéval vetekedett. Mellette, a gáton mindenféle fények villantak fel, messzire zengett a munka zaja, zúgott és vakított az elektromos hegesztő. Az elhagyatott, csendes rakodóidon azonban csak a fantasztikus formájú portáldaruk meredeztek az égnek és csak a szél süvöltése hallatszott. A gyengén megvilágított hín dón egy gyorskezü és mérges természetű betonozó lány dolgozott egyedül. Hja Lukics még ki sem tudta üríteni öreg, nyikorgó, zörgő dömperét, amikor már kopogott is a lapáttal: — Mi az sofőr, gyökeret eresztettél? Ered] már, vigyen el az ördög. Hé, darukezelő mozgási Hó-rukk! ltja Lukics megfordult és indult a betongyárhoz. Aztán megint a hídra fordult, aztán újra a gyárba, ismét a hídra ... Tudta ő jól, hogy nem járna rosszul, ha kedvesen beszélne ezzel a kislánnyal. Hiszen, ha jó barátságban lenne vele, biztosan beírna a menetlevelébe egy^ pár ajándékmenetet. De a lány nem tetszett neki. Minden forduló után egyre ingerültebben nézett rá. Vannak emberek, akik már az első pillantásra sem rokonszenvesek. Es ahogy múltak az évek, Ilja Lukics egyre több ilyen embert talált. Minek siet ez ennyire? Mit izeg-mozog, mint akinek taplót dugtak a fenekébe? Biztosan elcselleng hetekhosszat haszontalanul, azután meg ráver, érdemeket akar szerezni. A tizenötödik forduló után kibújt a fülkéből és rámordult a lányra: — A platót meg én fogom tán kitisztítani, mi? — De hiszen tiszta. — Ez neked tiszta? Majd adok én neked! Hát a sarkok? A betonozólány ellenségesen villantotta rá a szemét, felmászott a platóra és sokáig kapargatta lapáttal az odatapadt betont. A sofőr meg csak állt, szívta a cigarettáját és merőn figyelte: hogy dolgozik. yjj lány igen fiatalka volt Ilja Lukics pedig szándékos lassúsággal taposta el a cigarettacsikket, jobbról balról ellenőrizte öreg masináját, aprólékos gonddal megkopogtatta az oldalait és csak azután szállt be a sofőrfülkébe. Elérte, amit akart Sikerült elkapnia a betonoslány gyűlölködő fáradt tekintetét Elégedetten mosolyodon el A pisze Tonyka minden fordulónál idegesebb lett és szidta Ilja Lukicsot, mint a bokrot. Egyre jobban elfáradt, az öreg meg szüntelenül követelte tőle, hogy tisztogassa a platót. Joga volt hozzá, hogy követelje, a lány pedig nyo'gdécselve véstefaragta a betont. Ilja Lukics annál vidámabbnak látszott, minél több beton ragadt a dömperbe. Őszintén szólva talán nem is akarta olyan nagyon, hogy folyton tisztogasson az a gye'-' rek. Hiábavaló munka ez, hiszen kereste szemével Tony kát és felfedezte, hogy még mindig a datu alatt kuporog, hátát a jéghideg vasbordákhoz támasztja. A betont még nem üríthette ki, ott állt a tartályban. Az öreg kibújt a fülkéből: — Na, mi van? — Selejt — válaszolt Tonyka kelletlenül és meg se moccant. — Várjál egy cseppet, mindjárt megjavítják. — Ahá! A sietségnek sosincs jó vége — jelentette ki ünnepélyesen Ilja Lukics, mint aki már jó előre megjósolta a dolgok ilyetén fordulatát. De nem örült neki, inkább kedve lett volna felmordulni: „Persze ilyen munkásokkal se té, se tova, még harminc menetet se csinálhat az, ember Így aztán lehet is keresni . ." De csak köpött egyet és gorombán rákiáltott Tonykára: — Na, mi az? Tán hozzánőt-•<ScgaK»cgai<»qscKSCiroK*<8o!<^<^^ A fiatal szovjet irodalom két, legmarkánsabb képviselőjét mutatjuk be ebben a számunkban olvasóinknak. ANÄTOLIJ KUZNYECOV és JEVGENYIJ JEVTUSENKO neve ma már ismert az egész világon, 's népszerűségük bizonyítja, hogy a szocialista realizmusnak, s ezen belül a szovjet irodalomnak új, hatalmas perspektívái nyíltak. A harminc esztendején alig-alig túllépett Kuznyecov a pár évvel ezelőtt nálunk is nagy port felkevert A legenda folytatása cimű kisregényével vált ismertté. Az angarai erőmű építőiről szóló mű megindítója volt annak a folyamatnak, amely napjainkban a Szovjetunióban a fiatal írók egész tömegét mozgatta meg s kényszerítette írásra, a valóság új látására és megfogalmazására, a hétköznapok embereinek életével, problémáival foglalkozó művek alkotására. A költészetben ugyanez a szerep jutott Jevtusenkónak. A huszonkilencéves költő szókimondásával, igazának bátor hirdetésével, az új ember s erkölcs kimunkálásának igényével olyan óriási népszerűségre tett szert Szovjetunió-szerte, hogy szerzői estjeiről legendákat beszélnek, s hírlik, hogy van annyi hallgatója egy-egy ilyen felolvasáson, amit egyenesen tereken, utcákon tart, mint egy futballmérkőzésnek. A két író legfrissebb terméséből mutatunk most be néhány írást. tél ahhoz a daruhoz? Mász be ide a fülkébe. a beton újra meg újra odaragad. Váltás után kitakarította ő alaposan a dömpert, s ez tulajdonképpen elég is. De ha már egyszer ilyen fiatal és szorgalmas ez a lány, hát csak hadd dolgozzon. 0 csak azt akarta elérni, hogy ne türtőztesse tovább magát, s végül is kifakadjon. Tonyka tenyérrel törölte le * arcáról a vizet és engedelmesen beült a sofőr mellé. Ázott kis alakja mégiscsak szánalmat ébresztett az öregben. Ilja Lukics felhúzta az ablakot, rágyújtott és a mahorka csípős, sűrűn gomolygó füstjémég, legfeljebb, ha tizennyolc éves lehetett. Tetőtől talpig összefröcskölt, szakadozott kezeslábasában, hócsizmaszerű, ormótlan gumicsizmájában — az ilyenben a gyakran befülled és izzad a lába — hátulról nézve, olyan volt, mint egy kis mackó. De ha szembe fordult, kopott kendője alól pufók, rózsás, széles csontú arcocskaja, pisze orr, széltől cserepes ajak kandikált ki a világba. Nagyon világos, lenszőke hajának színét kiszít la a szél, az erős napsü■» rés, meg az eső. Zihálva, lihegve mászott le az autóról felhevülten, teli torokból elkiáltotta magát: — Na, most meg mit totojázik? Gyerünk! Indulás! A darukezelő valahonnan fentröl, a magásságcs égből jelt adott: Tovább! Mintha csak azt mondta volna: Kotródj a pokolba. — Te hajcsár! Minek nézel te engem? A lovad vagyok tán, hogy örökké hajszolsz? -Veszekedett is az, de makacsul tisztogatta a platót, azután meg mérgesen odavágta a lapátot a kihűlt betonra: — Na, nyolcvannyolcas, téged se jókedvében teremtett az isten. Indulás! Takarodj innen, ne is lássalak! /Ija Lukics kocsijának 09-88 Küldd már azt a kocsit volt a száma és az öreget senki sem szólította a becsüle tes nevén. Csak így emlegették: a nyolcvannyolcas. A huszadik fordulónál elkezbetonozóknak de cseperegm az eső. A so forfülke tetejen valóságos indulót dóboltak az esőcseppek. Az öreg magára zárta az ajtót. A fényszórók fényében felfedezte a pisze orrú Tonykát. A lány a daru alá rejtőzött. De hiába: a szél féktelenül süvöltött, csak úgy kavarta az örvénylő esővizet. Az átázott kendő, a nedves, lenszőke fürtök csapzottan tapadtak a kislány homlokára. Ilja Lukics kiöntötte a betont és elhajtott. Nagy megelégedéssel gondolt arra: mennyivel különb az ő munkája. Lám, a sofőrfülkében meleg van, kényelmes, sőt puha ülés esik. A rakodóhídon pedig ilyen időbér — brr! — dermesztő lehet. Az eső egyre jobban eleredt. Amikor Hja Lukics visszatért, be bámulva mélyen elgondolkozott. Az eső egyre jobban verte a fülke tetejét, a gátról dühös hangok szűrődtek be hozzájuk, az esőfüggöny mögül továbbra is idevillództak a hegesztőpisztolyok lángjai. így telt el vagy tizenöt perc. Aztán valaki kiabálni kezdett a gátról: Gurminyiha-a! Tonyka-a! Nem haladunk semmire. — Mi az, mi az — dörmögte csodálkozva a sofőr. — Menjen át a másik részlegre — mondta zavartan a lány. — Hová? — A hetesre. Beírom én magának. — Köszönöm szépen! A hetes már kettőkor befejezte a munkát. — Hát akkor mit csináljunk? — Majd állni fogunk. A betont hová tenném? Öntsem a csatornába? — De megköt a platón ... — Nem köt az. Ebben a jó kis esőben nemigen köt. Ismerem már a szokását A gátról nem kiáltottak többször. Tonyka fellélegzett, kényelmesebben helyezkedett el. Neki se volt kedvére, hogy a kocsi elmenjen, nem akaródzott kiszállni a kényelmes fülkéből. Fáradtan hunyta le a szemét. Ilja Lukics pedig mind élénkebb lett. Egypárszor óvatosan rápillantott a lányra. — Ejnye — szólalt meg végre határozatlanul — mondjad csak, hogy is hívnak téged? — Gurminova. — Gurminova ? Hm .. hm ... milyen furcsa... én meg Gurminov vagyok. w T onyka álmosan nézett a * sofőrre, aztán újra behunyta a szemét. Furcsa — dünnyögte magában az öreg. — Pedig ez elég ritka név... Lehetséges, hogy rokonok volnánk? Hová valósi vagy? — Nem lehet. . — dünnyögte Tonyka. — Én Bobajdóba való vagyok. ^ — Hát igen. Én meg Penzába. És a nagyszüleid ? Biztosan nem laktak mindig Bobajdóban. — De ott laktak mindig. — Nem lehet az te. Nem lakhattak ott Jermak óta. Valahonnan csak odakerültek? Meglehet tán, hogy a penzai tartományból. Nem hallottál róla? He? — Nem. — Hogy-hogy nem — gurult méregbe az öreg. — Nincs nekem se apám, se anyám — Mi a csuda? — komorült el Ilja Lukics. — Hát mi lett velük ? — Apám még a háborúban esett el, anyám tavalyelőtt halt meg — Te meg így maradtál, egyedül ? — Hát bizony... — Ő, te gyerek! Tony át hirtelen leküzdhetetlen álmosság fogta el. Feje lehajtott > és iparkodott minél kényelmesebben elhelyezkedni. — Helyezkedj csak el, ahogy jólesik — dünnyögte gyöngéden Hja Lukics és behúzódott egészen a sarokba — Szundítsál egyet. Várj csak, van itt nekem egy kiskabátom ... így ni... Tonya elaludt. A sofőr megint előkotorta a dohányos zacskót, csavart egy cigarettát, de aztán rásandított az alvó lányra és nem gyújtott rá. BJt indjobban megvirradt. Az "* égen megjelentek a pirkadat első rózsaszínű fényei. A rakodóhíd esömosta burkolata fénylett a hajnalt derengésben. Hja Lukics lopva a lányt nézegette. „Egészén, gyerek még — gondolta magában. — Átázott szegényke, és most elaludt. Milyen szép kislány pedig. A keze munkáskéz, eldurvult. De hát próbáljon csak valaki egész nap dolgozni a lapáttal, a vibrátorral, a kalapáccsal, meg a feszítővassal... Vajon mi szél hozta ide a betonosokhoz ?... A haja olyan akár a len, az orráról meg hámlik a bőr". Tonyka feje lassan csúszott lefelé az ülés támláján és végül is ráborult Ilja Lukics vállára. Duzzadt ajka, gömbölyű arcocskája egészen olyan volt most, mint egy kisgyereké. A sofőr csak ült, moccanni, sóhajtani se mert, sőt még arra is vigyázott, hogy el ne köhintse magát. És hirtelen homályosan felrémlett előtte egy elfelejtett múlt, amely már olyan rég volí, mintha igaz se lett volna, gyermekei, égnek álló lenszőke hajfürtök, a fűtőtesten száradó pelenkák... A kényelmetlen póztól nyílallás állt a szívébe. Nem tudott kiegyenesedni, de elüldögélt volna akár száz évig is így, mozdulatlanul, hallgatva a kislány egészséges, egyenletes lélegzézést. Mintha csak a saját édes gyermeke lett volna mellette. Már meg sem tudta érteni: hogyan sérthette meg és miért kellett szitkozódnia előtte. Általában sehogyan sem értette most, miért káromkodnak olyan könnyen az emberek és miért gyűlölködnek annyit. Pedig lehetne élni másként is, jobban is. Elmúlt egy fél óra. Lehet, hogy kevesebb, de az is lehet, hogy több. Ilja Lukics- számára megállt az idő. És csak az'égbolt változott át fokozatosan, a nap diadalmaskodott a sötét - ség fölött. Valahol elnyújtottan felüvöltöttek a szirénák. Megindultak a traktorok és meszsziről idehallatszott, ahogy kolompolnak egy vasdarabon. Tonyka-a! Sofő-őr! Gyerünk a betonnal! , Ilja Lukics összerezzent. A daru, amely eddig az élet 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 5 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 u 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 s ■ 0 ■ 0 ■ 0 JEVEGNYIJ JEVTUSENKO» Rakéták és szekerek A szekeret szapulni nem kell. A magáét megtette ő. De egye fene, , nem is egyszer a művészetben jön elő. Búsan nézek a kollégára s regényére — a taligára. Áttörjük már a földi vonzást de operánk — szekérnyikorgás. Ö rutin, kátráriylelkú festék! Hiszen itt vén kocsi — nem kép. Mint faltörőkos, úgy dörög, a filmvásznon is ő döcög. Ö, ti, akik neki örültök — ló vonja lassú agyatok! Rakétára ti sose ültök — fogatot nektek, fogatot? Alkotgattok nagy szorgalommal s hozzáértéssel mesterek, de hiába, a gebe lőval, rakéták közt elvesztetek! ORBÁN OTTÓ fordítása Naggyá lenni (E. NYEIZVESZTNINJNEK) Tőle, ki gyógyít és aki fát vág és ki az öltönyt varrja nekem — elvárom: remekül tegye dolgát dolga bármi legyen. Nem, ne legyen közepes, vacak átlag sem a sárcipő, sem a ház. Bún a középszerűség, akárcsak a hazug szó: elfajulás. Buzdítsa ki-ki magát, hadd tenne dicsőt, remeket Naggyá nem lenni — gyalázat. ^ Mind naggyá legyetek! GARAI GÁBOR fordítása 0 ■ 0 ■ 0 5 ■ 0 m o ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 5 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 u ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 ■ 0 OBOBOBOBOBOBOBOBOBOBOBOBOBO legkisebb jelét sem mutatta, hirtelen megmozdult és jelzéseket adott. Tonyka álmában meghallotta a jelzést, magához tért és fölkelt. — Mi az, kezdünk? — kérdezte ijedten. Kiugrott a kocsiból, még be sem csapta maga után az ajtót, már kiáltott is: — E-me-eld! Hó-rukk! — Hé, billents ide futtában vagy kettővel! — integetett messziről a zsaluzat fölött áthajtó mester, — Guríthatod a másodikat is, Tonyka! Tonyka kapkodni kezdett: — ’ Sofőr, hajts a daruhoz! Billents! Mozgás! Ilja Lukicf mintegy álomban engedelmeskedve kormányozta oda a gépkocsit, megbillentette a platót, de a beton nem ömlött ki, hanem sűrű masszában függött a tartály fölött. Tonyka felszisszent. Ilja Lukics fogta a lapátot * és felmászott vele a platóra. — Hölgy ja csak! Majd én magam ... Sofőr... Jaj, hogy is hívják magát, bácsika? ilja Lukics ? Engedjen, majd én megcsinálom, Hja Lukics bácsiig — Semmi az egész, kis húgom — mormolta Hja Lukics. — Dolgoztál te egész éjszaka, én meg már majd megfagytam. Nagyon fázik az ember, ha öreg ... Az az átkozott szív újra nyilallott egy nagyot. Ilja Lukics kiegyenesedett, mély lélegzetet vett és véste tovább a betont, amíg ki nem kotorta az egészet. Aztán vigyázva, erőltetett nyugalommal — nehogy észrevegyék, mennyire liheg — beült a fülkébe. A menetlevelébe bejegyezte a menetet és óvatosan indított a nedves hídon. Tonyka pedig zavartan álldogált egy darabig a daru mellett és merőn bámult a kopott, rozoga kis dömper után. Erősebb mint a halál — F. Fivejszklj szovjet képzömCvéSz szoborcsoportja, bemutatták a Nagy Októberi Forradalom tiszteletére rendezett kiállítás on. /
