Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1962-10-02 / 40. szám

Szőke dtázsčč Katicabogár (EGY LEÁNY NAPLÓJÁBÓL) 22. A tiszt kiment a szobából. Mereven ültem a fotelban, nem mertem megmoccanni sem. Hirtelen apám jutott az eszem­be. Milyen jó lenne, ha most itt lehetne. Biztosan segítene, hiszen ő mindig mindenben segített nekem. Segítene Vik­tornak is — gondoltam kétség­­beesetten. Az anyám, ő természetesen egész más. Alaposan össze­szidna. Felpofozna és elkerget­ne engem. Nem értené, hogy miről van szó, hogy tulajdon­képpen az életemért küzdők. Viktorért, akihez odakötöttem sorsomat. Jóban-rosszban, baj­ban, szerencsében... Ki kell mellette tartanom! Vajon hol lehet most? Talán itt az épületben? Teljesen kö­zel hozzám, nyugtalanul hány­kolódik egy szűk, sötét cella kemény priccsén? Talán most, éppen ebben a pillanatban rám gondol, bízik bennem, segítsé­get vár tőlem? Hisz senkije sincsen ... Csak öreg, tehetet­len édesanyja és én... Meg kell mentenem! Fél órát sem vártam, amikor magas őszülő férfi lépett hoz­zám: — Maga várakozik a gázolás ügyébe^n? — kérdezte. — Igen — riadtam fel töp­rengésemből és önkéntelenül felálltam. — Kérem, jöjjön utánam. Tágas irodahelyiségbe veze­tett. A sárga szekrények kato­nás rendben sorakoztak a fa­lak mentén, közel az ablakhoz : egyszerű asztal állott s rajta zöld asztali lámpa ontotta fé­nyét. A rendőrtiszt iratokat sze­dett elő a fiókból és maga elé helyezte az asztalra. Félénken foglaltam helyet a vele szem­ben árván ácsorgó széken és lopva végigmértem. Magas homloka, szürke szeme, ke­mény, barnapiros arca érte­lemtől sugárzott. Kifogástala­nul testére simuló egyenruhája frissen volt vasalva, nem lát­szott rajta semmi, gyűrődés, pecsét.* Mozdulatai darabosak, egész megjelenése férfias, ka­tonás, közvetlen és természe­tes. Fáradtnak és komornak tűnt. önkéntelenül összébbhúztam magam a széken és lehajtot­tam a fejem. Könnyek tódultak a szemembe. Tudtam, hogy csak érzés, indokolatlan érzé­kenység mindaz, ami szoron­gatja torkomat és könnyet hajt a szemembe. Mégsem tudtam uralkodni magamon. Teljesen kiszolgáltatottnak és tehetet­lennek hittem magamat a rám­zúduló csapásokkal, a sok ba­rátságtalan előjellel szemben. — Ne sírjon — szólalt meg vigasztalóan csendesen a rend­őr. Arcának kemény vonásai meglágyultak, szürke szeme együttérzően világított. — Még fiatal, pár év alatt elfeledi az egészet, megnyugszik. Ami történt... sajnos azon már nem változtathatunk. ron ismerkedtünk meg. — Mondjon el mindent, őszintén, amit Viktorról tud. Az életéről és kettőjük kap­csolatáról. Mesélje el, hogyan ismerkedtek meg és beszéljen el mindent arról a bizonyos éjszakáról, a szerencsétlenség előttiről. Zavartan akadozva kezdtem beszélni. Hátul, mögöttem, szorgalmasan kattogott az író­gép, jegyezte szavaim, a fel­törő emlékeket annak a néhány hónapnak a történetét, amelyet az építkezésen töltöttem. — Szüleim nem akarták, hogy eljöjjek hazulról — mondtam. — Anyám féltett, NÉK A — Véletlen volt... — ismé­teltem makacsul és megtöröl­tem az arcomat. — A véletlenek következmé­nyeit is vállalni kell. — Viktor nem akarta ... — Ha akarta volna, másképp kezelnénk az ügyet. De ivott és... — Nem szokott inni, leg­alábbis ... — Megriadtam a szavaimtól. Hirtelen a kirándu­lásunk jutott az eszembe. Vik­tor akkor is nyugodtan poha­­razott, pedig motorkerékpárral voltunk. Hátha?... — Fejezze be csak nyugod­tan, amit mondani akart — szólt rám a rendőrtiszt. — Tud olyan esetről, amikor ... — Igen — bólintottam. — Kirándulni voltunk és ... . — Értem! Máskor nem for­dult elő? — Nem. — Magának tudnia kell, ha a menyasszonya. Az asszonyok rögtön megérzik, ha az ember iszik .. — Nem, máskor nem tapasz­taltam — ráztam a fejem ijed­ten, mert kezdtem megérteni szavaim jelentőségét. — Mióta ismeri? — Tavasz óta! illetve a nyá­apám nagyon beteg és nem szívesen engedett a távolba. Amikor... Részletesen elmondtam, hogy érkeztem meg az építkezésre és hogy kezdetben mennyire egyedül éreztem magamat. Az­után lassan megismerkedtem a munkatársaimmal, lakótársaim­mal és végül Viktorral. Magá­nyom egyszerre elpárolgott. Aprólékosan felvázoltam a Vik­torral töltött utolsó éjszakánk eseményeit, azt hogy mikor és hogyan mentünk haza. Amikor mindezt befejeztem, kétségbe­esetten tört ki belőlem: — Viktor szeret, én is sze­retem! Nem lehet, hogy most egyszerre minden tönkremen­jen! Szavaimat néma csend kö­vette. A szorgalmasan kattagó írógép is elhallgatott. A rend­őrtiszt szótlanul elgondolkozva szívta cigarettáját, aztán hir­telen előrehajoit és a szék megnyikordult alatta: — Őszintén sajnálom magát — mondta. — Sajnálom, a vő­legényét is. Olyan becsületes fickónak néz ki. Nyílt a tekin­tete, őszinte a szava ... Az em­ber csak plakátokon láthat hozzá hasonló arcokat... És — Nem tudom... — lehel­tem alig hallhatóan és lehaj­tottam a fejem. — Én csak ... — Tudom, segíteni akart! De itt már nem lehet segíteni. Ha valami összetörik, az emberek kijavítják, ha valamit ellopnak, mi megkeressük, ha valaki rossz útra tér, az emberek se­gítségével visszatérítjük a he­lyes útra. Mindenen lehet se­gíteni, mindent helyre lehet hozni, minden hibát jóvá lehet tenni! Csak egyet nem lehet: életre kelteni az*, aki a mi hi­bánkból meghalt! Szavai kegyetlenül szorítot­ták össze torkomat. Éreztem, hogy igazat beszél és"egyre kisebbre görnyedtem. — Remélem megért — foly­tatta. — Lehet, hogy most csalódást okoztam magának, mindazzal, amit mondtam. De értse meg: Viktornak felelnie kell könnyelműségéért! Ez ne­ki is csak jó lesz ... Amit le­het, mi megteszünk mindent az érdekében. Tudom, hogy ne­héz helyzetben vannak. Mint ember megértem Azt taná­csolom, ne hagyja most magá­ra, segítsen neki, álljon mel­lette. Bízom abban, hogy az idő mindent begyógyít! Mást én sem mondhatok! Hallgattam. Reggel óta csak most értettem meg teljes nagyságában, hogy mi történt, hogy tulajdonképpen csodában hittem és reméltem, amikor ide rohantam, hogy segítsek Viktornak, segítsek helyrehoz­ni a helyrehozhatatlant. — A kapuban autó várja. Ki­viszi az állomásra. Ha siet, még eléri a prágai gyorsot — mondta és a kezét nyújtotta a rendőrtiszt. — Viktor... Viktor még itt van? — tódult a számra a kér­dés. — Nincs. Délben elenged­tük ... A Prága felől érkező gyors pontosan futott be a poprádi állomásra. Körülöttem embe­rek hangoskodtak. Férfiak és nők a vágányok közt, férfiak és nők, akik leszállnak és fel­­szállnak a kocsikra a kivilá­gított állomásokon. Vajon mi­ért olyan lármásak? — ötlött az eszembe a kérdés. Minek örülnek? Miért nem fáradtak, mint én? Ebben a pillanatban nem a fizikai fáradtságra gon­doltam. Miért ragyog a szemük az izgalomtól? j. Melyik üzem gyártja a közkedvelt Pionír motorke­rékpárokat? Figyelmeztetjük a versenyzőket, hogy a megfejtéseket csak a tizenkettedik kérdés közlése után kell beküldeni szerkesztőségünk címére. KULTURÁLIS HÍREK József Attila halálának 25. évfordulója alkalmából több mint tíz országban rendez do­kumentációs kiállítást a Kultu­rális Kapcsolatok Intézete. ☆ Borogyino címmel történelmi filmet készítenek Moszkvában. A film eszközeivel igyekeznek ^Folytatjuk) bemutatni Kutuzov és Napó­leon sztratégiáját és az ütkö­zet lefolyását. ☆ Egy londoni filmszínházban levettek a műsorról egy mada­­rászásrói szóló filmet, azzal az indoklással, hogy „megenged­hetetlen kegyetlenkedéseket“ tartalmaz. Helyette háborús filmet tűztek a műsorra a dzsungelharcokról. mégis! Ha hallotta volna a gyermeke után sikoltozó anyát is, ha látta volna az odarohanó, ölni kész apát, akkor maga is másképp nézne mindenre. Nem, azt nem lehet szavakba önteni, ami ott lejátszódott! Mit mon­dana maga az ő helyükben Vik­torról? Tegyük fel, hogy a ma­ga gyermekét gázolta volna most el.. . Mondja mit mon­dana az ő helyükben? — ismé-. telte. Megismertem? 5. Hány órát repült a hat űrhajós összesen a világűr­ben? Eltaláltam? 4. Mi a neve az első atommeghajtású jégtörőhajónak? TUPTÄM? Mindig hittem az igazságban. S most, amikor ezt a levelet olvasod, hitem újra győzedel­meskedik. Levelemet kissé szokatlan módon kapod kézhez. Ezért ne­hezen maradhat a titok ket­tőnk között. A te kis titkod: hogyan sikerült elküldenéd en­gem — a túlvilágra. Eleinte megelégedtél azzal, hogy a titkárnőm lehettél, bár már akkor többre vágytál an­nál, hogy a kézirataimat gépel­jed. Igen, a titkárnőm lettél és én a főnököd. Vaknak és süketnek kellett volna lennem, hogy elhiggyem: egy ilyen ragyogó nő, mint te, beleszeret egy nála kétszer idősebb férfiba. A szerelem mégis vakká tett .. Olyannyira mégsem tudtam vak lenni, hogy ne vegyem ész­re a fiatalembereket, akikkel flörtöltél. A zugírt, aki bukott a széplányokra, s a pomádés hajú, tehetségtelen statisztát, aki arról álmodozott, hogy filmsztár legyen, s akinek rész­leteket olvastál fel a forgató­­könyvemből. Ám ebből ennyi elég. Folytathatnám, de sürget az idő Akkoriban már beteg voltam, emlékszel? Mégis összeszorí­tott foggal dolgoztam, mint egy állat. Csak azé~t tudtam befejezni a forgatókönyvemet, s ráadásul egy regényt is. Emlékszem, mennyire letör­tél, amikor kórházba vittek. Azt meg kell hagyni: nagysze­rű színésznő voltál, Sandra. Csak ezért sikerült úgy le­Levél a túlvilágról gyűrni csalódásodat, amikor megtudtad, hogy életben ma­radok. Igen, visszajöttem a kórházból s az orvosok mond­ták: egy csöndes helyen, meg­felelő pihenéssel, teljesen rendbe jövök. Ekkor eltűntél néhány napra, hogy keress szá­momra egy kellemes kis villát a tengerparton, ahol hamarosan visszanyerhetem régi erőmet. Már gyermekkoromban — amikor még fogalmam sem volt Hollywoodról vagy arról, hogy forgatókönyveket írok, s még olyan asszonyokról sem tud­tam, akik képesek férjüket megölni, mint te tetted, Sand­ra — vágyódtam a sziklás ten­gerpartra s egy házikóra a völgy ölén. Ahogy odaérkeztünk, meg­könnyebbültem, hisz minde­nekelőtt csöndre, nyugalomra áhítoztam s ezt itt, a Csendes­óceán partján fekvő elhagyott öbölben, távol minden ember - lakta helytől, valóban megta­lálhattam. Eleinte még csodálkoztam, hogyan sikerült ilyen villám­gyorsan rátalálnod erre az ide­ális környezetre. Aztán rájöt­tem. Tudod, ez akkor történt, mikor magúddal vittél a falu­ba, hogy bevásárolj. Közben valakivel elbeszélgettem. Meg­tudtam, hogy a házikó korábbi bérlője, mikor felesége a ten-ERNEST gerbe fulladt, Hollywoodba költözött s ott statiszta lett — bizonyára egyike számos ud­varlóidnak — s ő adta neked azt a hasznos tanácsot, hogy költözzünk üresen álló villájá­ba. Szinte bámulatba ejtett gon­doskodásod. Jóformán percre sem hagytál egyedül, legfel­jebb, ha úszni mentél vagy na­pozni, a partra. Igen, kirándu-BUTNER lásaid néha órákig is eltartot­tak, de nem nyugtalankodtam, mert tudtam, hogy a völgyet körülvevő sziklák biztosabb védelmet nyújtanak, mint a legmagasabb kőkerítés. Akkoriban még elég gyönge voltam ahhoz, hogy hosszan tartó kirándulásaidra elkísér­jelek. De mindig mindenről be­számoltál. Különösen arról a szikláról meséltél sokat, ame­lyet „bástyának“ neveztél. Ez a sziklafok csodálatosan emel­kedett ki a tengerből. Sajnos, a villából nem láthattam el ar­rafelé. S mikor mondogattad, hogy nemsokára megmutatha­tod nekem a csodás sziklát, hangodban öröm és megelége­dettség vibrált. Végre ez a nap is elérkezett. Elég erősnek éreztem magam a kirándulásra. Te vajaskenyeret készítettél és kávét töltöttél a termoszba. Én papírt és ceru­zát vettem magamhoz, új könyvemen dolgoztam. Kora reggel indultunk el. Mi­kor elérkeztünk a „bástyához“, nem voltam különösen elragad­tatva. Még ha úszni tudtam volna talán magaval ragadott volna a sziklával lezárt kis parti sáv, a hely festőisége — s megértettem volna,, mivel bűvölt el téged. Mire rájöttem, már késő volt. Emlékszel, Sandra ? Mikor kiúsztál a „bástya“ kiugró alsó fokához, felálltam, hogy arrébb tegyem a plédet, mert észre­vettem, hogy állandóan szükül a parti sáv. Visszavonultam a víz elől és hirtelen rémület fogott el: a vészesen közelgő tengerár hamarosan elönti kis szárazföldemet. Rádöbbentem, hogy elvesz­tem. Oszni nem tudtam, a szik­la pedig olyan meredek volt, hogy meg sem kísérelhettem a menekülést. Mégis legyűrtem a félelme­met. Még segítségért sem kiál­toztam. Tudtam, semmi értel­me. Te akkor merültél fel a vízből és a „bástya" benyúló sziklafokán láttam meg tested távoli körvonalait. Most már tudom, csak arra vártál, hogy a dagály elvonuljon, aztán visszaúszol a partra, felkere­sed a rendőrséget s bejelented, hogy eltűntem. Most te ott a sziklán bizonyára azt hiszed, hogy segítségért üvöltök — nem, tévedsz ... csak írok... Egy kél nap múlva megta­lálják majd partra vetett holt­testemet, a külső erőszak min­den nyoma nélkül. Rád nem esik a gyanú árnyéka sem. Még sajnálni is fognak, téged, a fiatal özvegyet. Pedig semmi gondod nem lesz. A szcenáriu­­mok és könyvek jövedelméből nyugodtan élhetsz. Nagy ösz­­szeget kapsz a biztosítótól is, hiszen halálomat balesetnek fogják minősíteni. Most jut eszembe, hogy dupla összeget köttettél ki baleset esetére. Igen, mindenről gondoskodtál. Csak egy dolgot hagytál fi­gyelmen kívül — a jegyzetfü­zetemet és a ceruzámat. Még meg tudtam írni ezt a levelet hozzád, mielőtt megfulladok. Csupán azt remélem, Sandra, hogy mielőtt levelem a kezedbe kerül, eljut illetékes hatósá­gokhoz. Üdvözöl férjed, akit meggyil­koltál. * » » Sandra lassan emelte fel fe­jét a papírról. — Hogyan juttottak ehhez? — kérdezte, miközben a jegy­zetfüzetet megvetően az asz­talra lökte. Durva hamisítvány’. Nem ő írta ezt a levelet! — Majd az írásszakértő meg­állapítja. Egy halász juttatta el hozzánk. — Egy halász? — mosoly­gott megvetően Sandra. A felügyelő vállat vont. — A levél önnek szól és fér­je jegyzetfüzetéből való. Nézze, hogyan van összegöngyölve és figyelje meg rajta a barna fol­tokat. Ezzel a felügyelő kinyi­totta íróasztala fiókját és elő­vett valamit. — Kávéfolt — tette hozzá halkan. — A levél­göngyöleg a termoszban volt. Abban a termoszban, amelyet maga vásárolt, amikor a ten­gerpartra utaztak.

Next

/
Thumbnails
Contents