Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-10-02 / 40. szám
Szőke dtázsčč Katicabogár (EGY LEÁNY NAPLÓJÁBÓL) 22. A tiszt kiment a szobából. Mereven ültem a fotelban, nem mertem megmoccanni sem. Hirtelen apám jutott az eszembe. Milyen jó lenne, ha most itt lehetne. Biztosan segítene, hiszen ő mindig mindenben segített nekem. Segítene Viktornak is — gondoltam kétségbeesetten. Az anyám, ő természetesen egész más. Alaposan összeszidna. Felpofozna és elkergetne engem. Nem értené, hogy miről van szó, hogy tulajdonképpen az életemért küzdők. Viktorért, akihez odakötöttem sorsomat. Jóban-rosszban, bajban, szerencsében... Ki kell mellette tartanom! Vajon hol lehet most? Talán itt az épületben? Teljesen közel hozzám, nyugtalanul hánykolódik egy szűk, sötét cella kemény priccsén? Talán most, éppen ebben a pillanatban rám gondol, bízik bennem, segítséget vár tőlem? Hisz senkije sincsen ... Csak öreg, tehetetlen édesanyja és én... Meg kell mentenem! Fél órát sem vártam, amikor magas őszülő férfi lépett hozzám: — Maga várakozik a gázolás ügyébe^n? — kérdezte. — Igen — riadtam fel töprengésemből és önkéntelenül felálltam. — Kérem, jöjjön utánam. Tágas irodahelyiségbe vezetett. A sárga szekrények katonás rendben sorakoztak a falak mentén, közel az ablakhoz : egyszerű asztal állott s rajta zöld asztali lámpa ontotta fényét. A rendőrtiszt iratokat szedett elő a fiókból és maga elé helyezte az asztalra. Félénken foglaltam helyet a vele szemben árván ácsorgó széken és lopva végigmértem. Magas homloka, szürke szeme, kemény, barnapiros arca értelemtől sugárzott. Kifogástalanul testére simuló egyenruhája frissen volt vasalva, nem látszott rajta semmi, gyűrődés, pecsét.* Mozdulatai darabosak, egész megjelenése férfias, katonás, közvetlen és természetes. Fáradtnak és komornak tűnt. önkéntelenül összébbhúztam magam a széken és lehajtottam a fejem. Könnyek tódultak a szemembe. Tudtam, hogy csak érzés, indokolatlan érzékenység mindaz, ami szorongatja torkomat és könnyet hajt a szemembe. Mégsem tudtam uralkodni magamon. Teljesen kiszolgáltatottnak és tehetetlennek hittem magamat a rámzúduló csapásokkal, a sok barátságtalan előjellel szemben. — Ne sírjon — szólalt meg vigasztalóan csendesen a rendőr. Arcának kemény vonásai meglágyultak, szürke szeme együttérzően világított. — Még fiatal, pár év alatt elfeledi az egészet, megnyugszik. Ami történt... sajnos azon már nem változtathatunk. ron ismerkedtünk meg. — Mondjon el mindent, őszintén, amit Viktorról tud. Az életéről és kettőjük kapcsolatáról. Mesélje el, hogyan ismerkedtek meg és beszéljen el mindent arról a bizonyos éjszakáról, a szerencsétlenség előttiről. Zavartan akadozva kezdtem beszélni. Hátul, mögöttem, szorgalmasan kattogott az írógép, jegyezte szavaim, a feltörő emlékeket annak a néhány hónapnak a történetét, amelyet az építkezésen töltöttem. — Szüleim nem akarták, hogy eljöjjek hazulról — mondtam. — Anyám féltett, NÉK A — Véletlen volt... — ismételtem makacsul és megtöröltem az arcomat. — A véletlenek következményeit is vállalni kell. — Viktor nem akarta ... — Ha akarta volna, másképp kezelnénk az ügyet. De ivott és... — Nem szokott inni, legalábbis ... — Megriadtam a szavaimtól. Hirtelen a kirándulásunk jutott az eszembe. Viktor akkor is nyugodtan poharazott, pedig motorkerékpárral voltunk. Hátha?... — Fejezze be csak nyugodtan, amit mondani akart — szólt rám a rendőrtiszt. — Tud olyan esetről, amikor ... — Igen — bólintottam. — Kirándulni voltunk és ... . — Értem! Máskor nem fordult elő? — Nem. — Magának tudnia kell, ha a menyasszonya. Az asszonyok rögtön megérzik, ha az ember iszik .. — Nem, máskor nem tapasztaltam — ráztam a fejem ijedten, mert kezdtem megérteni szavaim jelentőségét. — Mióta ismeri? — Tavasz óta! illetve a nyáapám nagyon beteg és nem szívesen engedett a távolba. Amikor... Részletesen elmondtam, hogy érkeztem meg az építkezésre és hogy kezdetben mennyire egyedül éreztem magamat. Azután lassan megismerkedtem a munkatársaimmal, lakótársaimmal és végül Viktorral. Magányom egyszerre elpárolgott. Aprólékosan felvázoltam a Viktorral töltött utolsó éjszakánk eseményeit, azt hogy mikor és hogyan mentünk haza. Amikor mindezt befejeztem, kétségbeesetten tört ki belőlem: — Viktor szeret, én is szeretem! Nem lehet, hogy most egyszerre minden tönkremenjen! Szavaimat néma csend követte. A szorgalmasan kattagó írógép is elhallgatott. A rendőrtiszt szótlanul elgondolkozva szívta cigarettáját, aztán hirtelen előrehajoit és a szék megnyikordult alatta: — Őszintén sajnálom magát — mondta. — Sajnálom, a vőlegényét is. Olyan becsületes fickónak néz ki. Nyílt a tekintete, őszinte a szava ... Az ember csak plakátokon láthat hozzá hasonló arcokat... És — Nem tudom... — leheltem alig hallhatóan és lehajtottam a fejem. — Én csak ... — Tudom, segíteni akart! De itt már nem lehet segíteni. Ha valami összetörik, az emberek kijavítják, ha valamit ellopnak, mi megkeressük, ha valaki rossz útra tér, az emberek segítségével visszatérítjük a helyes útra. Mindenen lehet segíteni, mindent helyre lehet hozni, minden hibát jóvá lehet tenni! Csak egyet nem lehet: életre kelteni az*, aki a mi hibánkból meghalt! Szavai kegyetlenül szorították össze torkomat. Éreztem, hogy igazat beszél és"egyre kisebbre görnyedtem. — Remélem megért — folytatta. — Lehet, hogy most csalódást okoztam magának, mindazzal, amit mondtam. De értse meg: Viktornak felelnie kell könnyelműségéért! Ez neki is csak jó lesz ... Amit lehet, mi megteszünk mindent az érdekében. Tudom, hogy nehéz helyzetben vannak. Mint ember megértem Azt tanácsolom, ne hagyja most magára, segítsen neki, álljon mellette. Bízom abban, hogy az idő mindent begyógyít! Mást én sem mondhatok! Hallgattam. Reggel óta csak most értettem meg teljes nagyságában, hogy mi történt, hogy tulajdonképpen csodában hittem és reméltem, amikor ide rohantam, hogy segítsek Viktornak, segítsek helyrehozni a helyrehozhatatlant. — A kapuban autó várja. Kiviszi az állomásra. Ha siet, még eléri a prágai gyorsot — mondta és a kezét nyújtotta a rendőrtiszt. — Viktor... Viktor még itt van? — tódult a számra a kérdés. — Nincs. Délben elengedtük ... A Prága felől érkező gyors pontosan futott be a poprádi állomásra. Körülöttem emberek hangoskodtak. Férfiak és nők a vágányok közt, férfiak és nők, akik leszállnak és felszállnak a kocsikra a kivilágított állomásokon. Vajon miért olyan lármásak? — ötlött az eszembe a kérdés. Minek örülnek? Miért nem fáradtak, mint én? Ebben a pillanatban nem a fizikai fáradtságra gondoltam. Miért ragyog a szemük az izgalomtól? j. Melyik üzem gyártja a közkedvelt Pionír motorkerékpárokat? Figyelmeztetjük a versenyzőket, hogy a megfejtéseket csak a tizenkettedik kérdés közlése után kell beküldeni szerkesztőségünk címére. KULTURÁLIS HÍREK József Attila halálának 25. évfordulója alkalmából több mint tíz országban rendez dokumentációs kiállítást a Kulturális Kapcsolatok Intézete. ☆ Borogyino címmel történelmi filmet készítenek Moszkvában. A film eszközeivel igyekeznek ^Folytatjuk) bemutatni Kutuzov és Napóleon sztratégiáját és az ütközet lefolyását. ☆ Egy londoni filmszínházban levettek a műsorról egy madarászásrói szóló filmet, azzal az indoklással, hogy „megengedhetetlen kegyetlenkedéseket“ tartalmaz. Helyette háborús filmet tűztek a műsorra a dzsungelharcokról. mégis! Ha hallotta volna a gyermeke után sikoltozó anyát is, ha látta volna az odarohanó, ölni kész apát, akkor maga is másképp nézne mindenre. Nem, azt nem lehet szavakba önteni, ami ott lejátszódott! Mit mondana maga az ő helyükben Viktorról? Tegyük fel, hogy a maga gyermekét gázolta volna most el.. . Mondja mit mondana az ő helyükben? — ismé-. telte. Megismertem? 5. Hány órát repült a hat űrhajós összesen a világűrben? Eltaláltam? 4. Mi a neve az első atommeghajtású jégtörőhajónak? TUPTÄM? Mindig hittem az igazságban. S most, amikor ezt a levelet olvasod, hitem újra győzedelmeskedik. Levelemet kissé szokatlan módon kapod kézhez. Ezért nehezen maradhat a titok kettőnk között. A te kis titkod: hogyan sikerült elküldenéd engem — a túlvilágra. Eleinte megelégedtél azzal, hogy a titkárnőm lehettél, bár már akkor többre vágytál annál, hogy a kézirataimat gépeljed. Igen, a titkárnőm lettél és én a főnököd. Vaknak és süketnek kellett volna lennem, hogy elhiggyem: egy ilyen ragyogó nő, mint te, beleszeret egy nála kétszer idősebb férfiba. A szerelem mégis vakká tett .. Olyannyira mégsem tudtam vak lenni, hogy ne vegyem észre a fiatalembereket, akikkel flörtöltél. A zugírt, aki bukott a széplányokra, s a pomádés hajú, tehetségtelen statisztát, aki arról álmodozott, hogy filmsztár legyen, s akinek részleteket olvastál fel a forgatókönyvemből. Ám ebből ennyi elég. Folytathatnám, de sürget az idő Akkoriban már beteg voltam, emlékszel? Mégis összeszorított foggal dolgoztam, mint egy állat. Csak azé~t tudtam befejezni a forgatókönyvemet, s ráadásul egy regényt is. Emlékszem, mennyire letörtél, amikor kórházba vittek. Azt meg kell hagyni: nagyszerű színésznő voltál, Sandra. Csak ezért sikerült úgy leLevél a túlvilágról gyűrni csalódásodat, amikor megtudtad, hogy életben maradok. Igen, visszajöttem a kórházból s az orvosok mondták: egy csöndes helyen, megfelelő pihenéssel, teljesen rendbe jövök. Ekkor eltűntél néhány napra, hogy keress számomra egy kellemes kis villát a tengerparton, ahol hamarosan visszanyerhetem régi erőmet. Már gyermekkoromban — amikor még fogalmam sem volt Hollywoodról vagy arról, hogy forgatókönyveket írok, s még olyan asszonyokról sem tudtam, akik képesek férjüket megölni, mint te tetted, Sandra — vágyódtam a sziklás tengerpartra s egy házikóra a völgy ölén. Ahogy odaérkeztünk, megkönnyebbültem, hisz mindenekelőtt csöndre, nyugalomra áhítoztam s ezt itt, a Csendesóceán partján fekvő elhagyott öbölben, távol minden ember - lakta helytől, valóban megtalálhattam. Eleinte még csodálkoztam, hogyan sikerült ilyen villámgyorsan rátalálnod erre az ideális környezetre. Aztán rájöttem. Tudod, ez akkor történt, mikor magúddal vittél a faluba, hogy bevásárolj. Közben valakivel elbeszélgettem. Megtudtam, hogy a házikó korábbi bérlője, mikor felesége a ten-ERNEST gerbe fulladt, Hollywoodba költözött s ott statiszta lett — bizonyára egyike számos udvarlóidnak — s ő adta neked azt a hasznos tanácsot, hogy költözzünk üresen álló villájába. Szinte bámulatba ejtett gondoskodásod. Jóformán percre sem hagytál egyedül, legfeljebb, ha úszni mentél vagy napozni, a partra. Igen, kirándu-BUTNER lásaid néha órákig is eltartottak, de nem nyugtalankodtam, mert tudtam, hogy a völgyet körülvevő sziklák biztosabb védelmet nyújtanak, mint a legmagasabb kőkerítés. Akkoriban még elég gyönge voltam ahhoz, hogy hosszan tartó kirándulásaidra elkísérjelek. De mindig mindenről beszámoltál. Különösen arról a szikláról meséltél sokat, amelyet „bástyának“ neveztél. Ez a sziklafok csodálatosan emelkedett ki a tengerből. Sajnos, a villából nem láthattam el arrafelé. S mikor mondogattad, hogy nemsokára megmutathatod nekem a csodás sziklát, hangodban öröm és megelégedettség vibrált. Végre ez a nap is elérkezett. Elég erősnek éreztem magam a kirándulásra. Te vajaskenyeret készítettél és kávét töltöttél a termoszba. Én papírt és ceruzát vettem magamhoz, új könyvemen dolgoztam. Kora reggel indultunk el. Mikor elérkeztünk a „bástyához“, nem voltam különösen elragadtatva. Még ha úszni tudtam volna talán magaval ragadott volna a sziklával lezárt kis parti sáv, a hely festőisége — s megértettem volna,, mivel bűvölt el téged. Mire rájöttem, már késő volt. Emlékszel, Sandra ? Mikor kiúsztál a „bástya“ kiugró alsó fokához, felálltam, hogy arrébb tegyem a plédet, mert észrevettem, hogy állandóan szükül a parti sáv. Visszavonultam a víz elől és hirtelen rémület fogott el: a vészesen közelgő tengerár hamarosan elönti kis szárazföldemet. Rádöbbentem, hogy elvesztem. Oszni nem tudtam, a szikla pedig olyan meredek volt, hogy meg sem kísérelhettem a menekülést. Mégis legyűrtem a félelmemet. Még segítségért sem kiáltoztam. Tudtam, semmi értelme. Te akkor merültél fel a vízből és a „bástya" benyúló sziklafokán láttam meg tested távoli körvonalait. Most már tudom, csak arra vártál, hogy a dagály elvonuljon, aztán visszaúszol a partra, felkeresed a rendőrséget s bejelented, hogy eltűntem. Most te ott a sziklán bizonyára azt hiszed, hogy segítségért üvöltök — nem, tévedsz ... csak írok... Egy kél nap múlva megtalálják majd partra vetett holttestemet, a külső erőszak minden nyoma nélkül. Rád nem esik a gyanú árnyéka sem. Még sajnálni is fognak, téged, a fiatal özvegyet. Pedig semmi gondod nem lesz. A szcenáriumok és könyvek jövedelméből nyugodtan élhetsz. Nagy öszszeget kapsz a biztosítótól is, hiszen halálomat balesetnek fogják minősíteni. Most jut eszembe, hogy dupla összeget köttettél ki baleset esetére. Igen, mindenről gondoskodtál. Csak egy dolgot hagytál figyelmen kívül — a jegyzetfüzetemet és a ceruzámat. Még meg tudtam írni ezt a levelet hozzád, mielőtt megfulladok. Csupán azt remélem, Sandra, hogy mielőtt levelem a kezedbe kerül, eljut illetékes hatóságokhoz. Üdvözöl férjed, akit meggyilkoltál. * » » Sandra lassan emelte fel fejét a papírról. — Hogyan juttottak ehhez? — kérdezte, miközben a jegyzetfüzetet megvetően az asztalra lökte. Durva hamisítvány’. Nem ő írta ezt a levelet! — Majd az írásszakértő megállapítja. Egy halász juttatta el hozzánk. — Egy halász? — mosolygott megvetően Sandra. A felügyelő vállat vont. — A levél önnek szól és férje jegyzetfüzetéből való. Nézze, hogyan van összegöngyölve és figyelje meg rajta a barna foltokat. Ezzel a felügyelő kinyitotta íróasztala fiókját és elővett valamit. — Kávéfolt — tette hozzá halkan. — A levélgöngyöleg a termoszban volt. Abban a termoszban, amelyet maga vásárolt, amikor a tengerpartra utaztak.
