Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1962-09-04 / 36. szám

A

z iskola mindenkor

olyan embereket nevelt, mint amilyenekre az adott társadalomban szükség volt. A mi társadalmunk olyan rohamos fejlődésen és változásokon megy keresztül, hogy az az iskola, amely tegnap még megfelelt, ma már nem felel meg a követelményeknek. Azoktól a gyermekektől, akik most kezdenek iskolába járni, ha főiskolai tanulmányokat végeznek, 16-17 év múlva az akkori körülmények már teljesen más felkészültséget követelnek. Az iskolának tehát előrelátóan annyit kell nyújtani, mint amennyit a végzett növendékektől a jövő élet megkövetel.

Az idei iskolaévben már teljes mértékben érvényesül az iskolák belső átszervezése. A nehéz feladat megoldása nemcsak abból áll, hogy az illetékes szakemberek új tanterveket adtak ki, új tankönyvek jelentek meg, hanem elsősorban a tanítóktól megkívánja, hogy aktívan és alkotó módon lássanak a ta-Kdlicdbo yáír

(EGY LEÁNY NAPLÓJÁBÓL)

3. füzet

SZEPTEMBER 5.

Ma először voltam esti iskolában.

Építőipari technikumba iratkoztam. Viktor jobb szerette volna, ha mást tanulok, de én kitartok a szakmám mellett. Különben is, így legalább együtt tanulok majd a brigádommal. Kivéve Akácz bácsit, mindanynyian jelentkeztünk. „Nekem már ez is elég lesz, amit tudok"

velünk szórakozni, sőt moziba se hajlandó jönni. Legszívesebben az útirajzokat és a történelemkönyveket lapozgatja. Ujjával olvassa a szavakat.

— Hiába mondjátok, bennünket így tanítottak — magyarázta a múltkor. — Ha az ember ujjával olvassa el a szavakat, azok beivódnak a bőrébe, elvegyülnek a vérében és a test magába szívja őket, mint a levegőt. Ugye nem veszítek észre, hogy lélegeztek, pedig az életet fogadjátok magatokba, így lélegzem én be az ujjammal a betűket, szazakat és az egésznek az értelmét, j

Voltak itt, akik kuncogtak. Az öreg sértődötten felhorkant:

— Nono! Csak nevessetek ... A régi tanítók is tudtak valamit. Vagy talán ti nem teszitek

nításhoz, az egész társadalomtól pedig azt, hogy támogassa a nevelési irányelvek érvényesítését. Jól tudjuk, hogy a gyermekek nevelésében nemcsak az iskolára támaszkodhatunk, hanem összhangot kell teremteni az iskola és a család között. Csakis egységes nevelési elvek és igazi családi összhang mellett vezethet a nevelési munka eredményhez. Mindnyájunkat örömmel tölt el, hogy hazánkban egyre jobban kiépül az iskolák hálózata. Az 1959-61-es évben 7167 tantermet építettek. A jövőben, mint ahogy azt a „Szocialista társadalmunk további fejlődésének távlatairól" szóló pártdokumentum lefekteti, még több iskola épül majd, hiszen 1970- ig elérjük, hogy minden fiatal elvégzi a középiskolát és érettségizni fog.

Az iskolának 1980-ig az ipar számára hat és félszer több főiskolai és négyszer annyi középiskolai képzettséggel rendelkező szakembert kell nevelni. A mezőgazdaságnak évente 40 ezer fiatal emberre lesz szüksége, s ezért még fokozottabb mértékben kiépül a szakiskolák hálózata. Még jobban kiépítik és felszerelik az iskolák melletti műhelyeket, laboratóriumokat, és az iskolát még közelebb hozzák az élethez.

Az állam szinte korlátlan lehetőségeket nyújt a tanulóifjúság számára. Egyidejűleg azonban mindnyájunknak vállalnunk kell és részt kell vennünk a nevelési munka részletfeladatainak teljesítésében. Ésszerűen és példaadóan végezzük el minden munkarészlegen a feladatokat, mert csak azzal segítjük elő az ifjúság helyes irányú nevelését, a későbbi életrevaló, becsületes új nemzedék kialakítását.

Az iskola elsősorban alapvető ismereteket nyújt. A szülőkre hárul a feladat, hogy az iskola áljai nyújtott ismereteket érzelmi hatásokkal mélyítsék, a gyermekeket élményekkel, emlékekkel gazdagítsák. A szülők feltétlenül menjenek el a tanévnyitó ünnepélyekre, a szülői értekezletekre és vegyék ki részüket az iskola életéből. Az iskolai munkáról, a gyermekekkel szemben támasztott igényekről mindig rendszeresen tájékozódjanak. Ne higgye egy szülő sem, hogy az iskolába lépés után a gyermekét már csak az iskola neveli. A gyermekek nevelése elsősorban a szülők, türelmes, szívós, szigorú erkölcsi önnevelését jelenti.

M. M.

— mondta. A brigádvezetönk őt is meg akarta győzni, mert ez volt a kötelezettségvállalásunk, de az öreg nem engedett. És én igazat adtam neki.

Mindig murisnak tartottam, ha öreg embereket láttam az iskolapadokban. Alig végezték el az iskolát, azonnal nyugdíjba mentek. Fölösleges erőlködés, fölösleges pénzkiadás az államnak.

Akácz bácsi nem jár közénk. Hogy tanulhatna együtt velünk, ha már elmúlott ötven éves. Éppoly nevetséges lenne, éppoly időszerűtlen, mint a vénemberek szerelme. Hiába, az életnek megvan a maga rendje. Az emberi cselekedeteknek megvan a maguk ideje! De vannak, akik ezt képtelenek megérteni.

Nyilván ez lehet az oka annak is, hogy Akácz bácsi nem jár

rá ösztönösen az ujjatokat arra a szóra, vagy számjegyre, amelyet jól az agyatokba akartok vésni? Kár nevetni... — Eme eszmecsere után néhányan javasolták, hogy zárjuk ki az öreget a brigádból, mert rontja a színvonalat. Ezt szerette volna a brigádvezetőnk, Karol is, aki nagyon szeret tetszelegni fölfelé, túlhangosan és dicsekedve beszél eredményeinkről, habár ő alig dolgozik, folyton csak szervez, ügyeket intéz és gyűlésekre jár. Úgy hogy tulajdonképpen helyette is nekünk kell dolgoznunk.

Szerencsére a többség lehurrogta, amikor tervével, Akácz bácsi kizárásával előállt és így kénytelen volt a jelentésbe, mint szépséghibát azt is belefoglalni, hogy egy ember, a szocialista brigád egyik tagja nem akar tovább tanulni.

Fújt és dühöngött, amikor terve kudarcot vallott:

— így aztán sose leszünk elsők! — jelentette ki mérgesen.

— Létezik emberség is — figyelmeztette szerényen az egyik segédmunkás, akinek munka közben alig hallani a szavát.

— Hát akkor lakjatok jól emberséggel! — kiáltotta dühösen Karol és elfutott a jelentéssel.

— őt kéne kizárni. Úgyse csinál semmit — jegyezte meg valaki és szó nélkül, lehangoltan mentünk a munkahelyünkre.

Azt mondanom se kell, hogy az, egész vitát végighallgatta Akácz bácsi is. Egy felfordított talicska hátán ült és némán maga elé meredt Még a fejét se emeite fel, csak a füle égett, tüzelt vörösen, mutatva szégyenét, belső szenvedését.

Hiszen az öregség nem bűn, tisztességet érdemel, ha a kor becsületességgel és bölcsességgel párosul. De a fiatalság nem mentség! Tény, hogy barbárok voltunk és emberségből elégtelenre vizsgáztunk. Ha mindannyiunkat becsületes törekvések vezérelnek, erre a vitára nem kerül sor.

Azóta lehajtott fővel, szótlanul járunk el egymás mellett. Szégyellünk a másik szemébe nézni. Tudjuk, hogy az ügy még nem fejeződött be, hogy még folytatása is lesz az egésznek.

Érzi ezt Karol is. Sejti, hogy nagy baklövést követett el, amikor a tervvel előállott. Próbál kedves lenni, hízelegni, de pz emberek mogorván elfordulnak tőle.

Különben a tanulástól nem félek. Mindig szerettem a matematikát, fizikát, vegytant. A legjobb számtanos voltam az ipari tanuló otthonban. Jól értettem az ábrázoló geometriát. Ha kezdettől fogva rendszeresen tanulok, nem lesznek nehézségeim.

Négy év alatt végzek. Közben az idő eldönti, hogy mi lesz tovább.

Viktor az elektrotechnika mellett döntött. Csak tizedikén kezdenek, de máris összevásárolt egy csomó könyvet.

Hetente kétszer, egy épületbe fogunk járni. Kevesebbet leszünk együtt, hiszen a tanulás leköt bennünket. De fiatalok vagyunk, most keli tanulnunk, ha valamire vinni akarjuk az életben.

(Folytatás)

Szencen történt

Béke a gyermek mosolya béke a lányok kacagása, béke a jókedv és a vidámság, béke az emberek megelégedése, a bánatnélküli élet.

Immár hagyománnyá válik a nyári békeünnepélyek megrendezése, amelyen ezrek és ezrek vesznek részt, így volt Szencen is augusztus 18-án és 19-én. Már szombaton este több ezres tömeg gyűlt össze a szenei tó partján, hogy végignézze a Szlovák Nemzeti Színház előadásában Coldoni Legyező című vígjátékát.

Dalol a gitár, brummog a bőgő'

Nagy sikert aratott a női tánczenekar

Vasárnap délelőtt különféle sportjátékokkal folytatódott a műsor. A békeünnepély alkalmából rendezték meg a vitorlások Szlovákiai Nagydíjáért folyó versenyt.

Délután a trencséni női tánczenekar szórakoztatta a

közönséget, majd nagy divatbemutatóval ért véget a kétnapos békeünnepély.

Kép és szöveg: Csikmák Imre

Hráškov Hronovban, a hazai műkedvelő színjátszás Mekkájában immár harminckettedszer találkoztak az ország legjobb műkedvelői. Az idei találkozó azonban sem a közönség, sem a kritikusok lelkes tetszését nem tudta megteremteni, sőt a színjátszók már megszokottá vált átütő nagy sikerét sem. Sokan vitatkoztak afelől, vajon a harminckettedik fesztivál sikertelensége mivel magyarázható. A szakemberek és a műkedvelők aggódva kérdezték, várható-e ezekután a műkedvelő színészet további fejlődése, vagypedig pesszimistább szemmel kell a jövő elé nézni. Sokan feltették a kérdést, mivel magyarázható a harminckettedik találkozó sok vitára adó sikertelensége. Mi nagy mértékben ennek okát az országos előkészítő bizottság munkájában véljük megtalálni, mivel ez a szerv olyan darabok színrehozatalát tette lehetővé, amelyeknek jogosultságát a disputátok a napi kiértékelő viták során részben teljesen visszautasítottak, részben pedig határozott kifogásokat emeltek a dramaturgiai beavatkozások miatt, a profi rendezők munkája ellen. Általánosságban megállapítható az is, hogy a színjátszó együttesek darabkiválasztása sem volt szerencsés, vagy ahol ez nem állítható, ott tucatnyi más művészi szempontból súlyosnak ítélhető hibákat követtek el. Így történt ez az olomouci műkedvelők esetében is, akik a magyarországi Erdödi Piros papucs című ideológiai és művészi szempontból egyaránt gyenge darabjának bemutatójára vállalkoztak (idáig talán nem lett volna hiba, de súlyos hibává vált, hogy az országos bíráló bizottság ezt a művészi szem-A hronovi műkedvelők fesztiválja után

pontból és ideológiailag teljesen hibás, sőt káros darabot Hronovba engedte.) Az olomouci műkedvelők és a rendezők mindent elkövettek a siker érdekében, s nem rajtuk állt, csak a darab sekélyességén múlott, hogy a siker nemcsak hogy elmaradt, de a hronovi bemutató éles vitákra és tiltakozásokra adott okot. Magunk részéről e darabválasztással kapcsolatosan még meg kell ismételnünk hronovi megállapításunkat, hogy az effajta import egyáltalában nem szolgálja a két ország közötti kulturális kapcsolatok elmélyülését, nem szolgálja a közönség ízlését, sem az importőrök becsületét. A jövőben éppen ezért nemcsak a hazai darabok megválogatásánál kell mércét szabni, de olyan esetekben is, amikor egyes „kultúrpropagandisták", akikre inkább vonatkozik a fordítási honoráriumot hajhászó ügynök jelzője, fércműveket csempésznek be színházainkba, sőt műkedvelő színpadjainkra. A harminckettedik Hráškov Hronov-i találkozón azonban más vitatható jelenségek is megmutatkoztak, ami semmiképpen sem egyeztethető össze a műkedvelő színészet alkotó követelményeivel. És ez a kopírozás. Főleg a klasszikus darabok színrehozói egyszerűsítették le így munkájukat. De Brecht Kaukázusi krétakörének előadásában is ezzel találkoztunk. Itt is a rendező és a darab főszereplői az olcsóbbik megoldást választották. Megelégedtek a már kitaposott utakkal, a fővárosi szcenikai és interpretációs megoldásainak lemásolásával. A másnapi vita természetesen hevesen foglalkozott az effajta előadásai móddal és élesen elutasította ezt az interpretációs formát. A darabban ismét csak tehetséges színészek mutatkoztak be, de annyira látszott minden mozdulatukon és hanghordozásukban a kopírozás, hogy a nézők nem tudtak megszabadulni a több ízben látott (a televízió is közvetítette a fővárosi inszcenációt) előadás benyomásaitól. így aztán nem csodálható, hogy előadásuk csak a professzionalista művészek előadásának sikertelen fényképmásolata volt. Ha saját útjaikon jártak volna és tehetségüket önálló művészi akciók és elképzelések kifejtésére használták volna fel, bizonyára maradandóbb benyomást gyakorolnak a fesztivál közönségére. Ennek ellenére azonban le kell szögeznünk, hogy dicséret és elismerés illeti mégis azokat a műkedvelőket, akik Brechtet viszik színpadra.

Egyszóval az esti előadások során mutatkozó hiányosságok az idei fesztivál sikerét erősen korlátozták, ez azonban nem vonatkozik a fesztivál közönségének délelőtti munkájára, amikoris naponta olykor a kora délutáni órákig is elhúzódtak a heves viták a műkedvelő színészet távlatait illetően. E vita talán az idei szemle legpozitívabb jelenségének minősíthető. A vita főleg a műkedvelő színjátszás erkölcsi és anyagi alapjainak megerősítését célozza, hogy a szocialista kultúrforradalom követelményeinek megfelelő eszmei magaslatra érve folytassa népnevelő s a szocialista művészet elveit szem előtt tartó munkáját. Különösen élénk vita tárgyát képezte az az elaborátum, amelyet az augusztus 19 -i plenáris ülés elé terjesztett a műkedvelő színészet tanácsadó testületéinek elnöksége. A javaslatot követő vita részben az új társadalmi felt ét elek-adta lehetőségekből indult ki, és irányelveket kívánt leszögezni a metodikai munka fejlesztése érdekében, ugyanakkor konkrét javaslatokat tett a műkedvelő színészet jövőjét illetően, hogy azok politikai és eszmei vonatkozásban szolgálják társadalmiunkat s az egyének szellemi fejlődését. A vita során felszólalt Andrej Bagar nemzeti művész is, aki a műkedvelői színpad és általában a népművészet távlati fejlődésének alapelveiről szólva így. összegezte nagy tetszéssel fogadott felszólalását: A műkedvelő színmozgalmunkkal kapcsolatosan a vita során olyan hangok is elhangzottak, hogy egyesek bizonytalannak tartják az öntevékeny színészet jövőjét. Nem azonosítom magamat ezzel a megállapítással. Ami nekem hiányzik, az a lendület, a harciasság, a lelkesedés, s a színészet iránti nagyobb és elmélyültebb szeretet. Én inkább valamiféle stagnációt látok! A lényeg, amit majd otthonainkba visszatérve meg kell oldanunk: számba kell vennünk a műkedvelő színjátszás jelenlegi állapotát, ám nemcsak generális számbavételre gondolok,

hanem speciálisra, mivel a jelenlegi helyzet okai is speciálisak. A színésznek — folytatta megállapítását Andrej Bagar nemzeti művészünk — legyen az professzionalista vagy műkedvelő, el kell sajátítania e művészeti ág elméletét, ám nem elégséges maga az elmélet sem, mert a színpadi technika elsajátítása, a színpadi nyelv, a mozgás, stb. is elengedhetetlenül szükséges, hisz ennek hiányában sem a professzionalista, sem a műkedvelő ma már nem tud helytállni.

A színművészet az ész, az érzelmek és elméleti tudás öszszessége. A színésztől s a rendezőtől ma már mindezt, legyen az akár műkedvelő is, meg kell követelnünk, mert csak így és ebben az esetben tud hehjes választ adni a feltett kérdésre, mit és hogyan játsszon. Műkedvelő színjátszásunk csak abban az esetben tudja a jövőben kívánt szerepét betölteni, ha egyes csoportjaink ezekkel a kérdésekkel elmélyültebben foglalkoznak. És akkor majd azt a helyes utat is felismerik, amelyet tőle korunk és a színházlátogatói közönség megkövetel.

Bízunk abban, hogy színiéletünk legnagyobb szakértőjének és művészének megállapításait műkedvelő színjátszó csoportjaink magukévá teszik vagy legalábbis igyekezni fognak ezt az utat járni, hisz ha ezeket a métákat magük számára kötelezőnek elismerik, úgy a harminckettedik hronovi fesztivál a sok hiányosság ellenére mégiscsak jelentős munkát végzett, , NAGY, JENŐ