Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-09-04 / 36. szám
PETR IK JÓZSEF: ,.!r Szeptember * v--r A szél ökörnyálat kerget, a kisbetűk útra kelnek, p. verőfényes délután, y bíztatja a ceruzám, sárgarojtos napraforgó, aranyszínnel nyomtatott ó, s már jön a tanító néni. új ábécés könyv kíséri, mögötte a számjegyek kettős sora lépeget... jó lenne versírás helyett magolni az egyszeregyet... szeptemberi napocska gurult fel az égboltra gurul és közömbösen síit, nem idéz elsős „a“ betűt Jő húsz éve mást sem teszek, tanulom az egyszeregyet almában, csókban, elvekben érvényét leltem mindenben, de utamba jött Jolika és felmondott a logika Ancsi, színésznő akar lenni, csókja hűvös, egyenlő semmi, Jolika keble két nagy alma, aki meglátná, belehalna. Ajkán és nyakán húsz csók fér el, ez éppen húszezerrel ér fel, ha tőle egy szót meghallanék, háromkötetes regényt adnék, ha lennék egyetlen virága, százszor fütyülnék a világra csakhogy ö egy csókot sem ad. vagyok hát százszor szomjasabb, millió lányról lemondtam érte, nem zár egyetlenként szívére, és minél tovább folytatom, annál nagyobb a baňatom. Ez olyan számtan művelet: belecsorbul az egyszeregy, megpróbálnám az ujjamon, de úgy sincs mód megoldanom. Megkísérelném csók-reményben, elektromos számológépen. ' de amíg a bölcs gépezet ostromolná a képletet, Joli megrázná a fejét, s szégyentől elegne a gép Békeünnepély Nagy a sürgés-forgás a bakai tűzoltószertár előtt. A fiatal-; ság nagy érdeklődéssel olvassa a kifüggesztett plakátok szövegét. A szöveg valóban érdekes. „A Csemadok békeünnepélyt rendez a körtvélyesi dunaparti csárdában.“ Ez mindannyiunkat érdekelt, hiszen az ünnepélyen a bakai Csemadok táncegyüttese is részt vett. A kiplakátolt, egész délutánt betöltő műsorban ők is ott szerepeltek táncszámaikkal, ezzel szórakoztatták a közönséget. A táncegyüttes vezetője Mozoli Mária minden este nagy szorgalommal hívja össze az együttes tagjait és ők nagy lelkesedéssel próbálják a táncot, hogy minél jobban megnyerjék a közönség tetszését. Valóban öröm lehet próbálni, hiszen új ruhákat kaptak, s az új ruhákhoz a vidámság és az ügyesség sem hiányzik belőlük. Egyes szereplők kiemelésére nincs szükség, niszen mindannyian lelkiismeretesen végzik munkájukat. Horváth Piroska, Baka Rysy 1962. Üj világot teremtsünk Húsz évvel ezelőtt, 1942. szeptember 4-én halt meg a magyar próza legnagyobb mestere Móricz Zsigmond. Ebből az alkalomból közöljük egyik kevésbé ismert 1919-es publicisztikai írását. A magyar vidékeken minden száz lakos közül hetvenöt csak földmivelésből él. Némely vármegyében még több. Hajdú megyében hetvenkilenc. Tehát a földmíveseké az ország, és ezt minden földmívesnek tudnia kell. A földmívesek közt száz lélek közűi ötvennégy vagyontalan munkás, vagy gazdasági cseléd, vagy majoros, juhtenyésztő, kertészeti munkás, negyvenhat pedig kisebb-nagyobb vagyonú gazda. A gazdák közül is öt holdon aluli kisbirtokos húsz. öt és ötven hold között van a másik húsz A hátralévő hatnak nagyobb birtoka van ötven holdnál Mégpedig száz közül egynek van száz holdja, ezer közül egynek van ötszáz holdja, tízezer gazda közül csak egynek van ezer holdnál többje. Tehát látnivaló, hogy a vagyontalanoké az ország fele, minden igazság szerint úgy kell lennie s a nagybirtokosoké jog szerint az ország tizedrésze. Pedig eddig úgy volt, hogy a vagyontalanoké nem volt semmi, s a nagybirtokosoké volt az országnak egynegyedrésze. Egymillió-nyolcszázezer felnőtt, kereső embernek nem volt ebben az országban földje, ellenben ezernégy-izázharminckilenc földbirtokosnak volt öszszesen tizenhárommillió-hatszázhetvennyolcezer hold földje. Üj világot kell tehát teremteni. Ennek az új világnak olyannak kell lenni, hogy minden emberre jusson annyi föld, amennyi juthat. Mindenkinek jusson annyi étel, ami a teste védésére szükséges, annyi önérzet, amennyi a lelke egészségére elengedhetetlen. Üj világ legyen. Ebben az új világban nem szabad alázatos, nyomorult, úrtisztelő szolgalelkeknek ácsorogni az útfélen, s nem szabad sörtedíszes, puskás, kamásnis, hetyke, parasztlenéző uraknak kucsirozni az út közepén. Soha többet a szegény ember alázattal le ne kapja a kalapját, ha egy úr előtt szerencséje van mpgáhani. Az a szegény ember éppen olyan ember, mint az a nagybirtokos: az istennek s az országnak egyformán kedves mind a kettő. Emelje fel mindenki a fejét ebben az országban, nézzen föl az égre, szívja tele a tüdejét jó levegővel, s vegye tudomásul, hogy ha megnyílik a tavasz, azzal megnyílik egy új világ. Testvérek vagyunk, most lettünk igazán testvérek. Emberek vagyunk, s csak most lettünk először emberek. Hadd jöjjön az áldott kikelet, hadd nyíljon ki a mező, a szép tavaszi munka. Hadd jöjjön a munka, most először jön az idő, mikor mindenki magának fog dolgozni. Lesz ezután is szegény ember, gazdag ember: de nem lesz olyan rettenetes gazdag az embereknek egy csoportja, s nem lesz oiyan irtóztatóan szegíny az emberek tömegének fele. S ami még ennél is fontosabb, senkinek nem lesz joga leköpni a szegényt, a kenyéradó nem fogja megpofozni a munkást, a szolgabíró nem fogja kiebrudalni a panaszost. A gazdag legyen gazdag magának, a szegény is szegény magának. Mi közük egymáshoz? Mi jogon érzi magát különbnek az, akinek vagyona van annál, akinek nincs? A kenyéradó szidja le a munkást? Ki ad kenyeret? Ember adhat kenyeret? Tud valami ember kenyeret szülni? Csak a természet tud kenyeret teremteni. Akit kenyéradó gazdának neveztek eddig, az tulajdonképpen uzsorás, aki olcsón egy darab kenyérért vette meg a legdrágábbat, amit ember eladhat: a munkát. S a szolgabíró, a jegyző, a hivatalnok dobja ki a hivatalból a szegény embert? Akár pa.naszra megy akár panaszt tesznek ellene? Ezek az urak mind a legszegényebb szegénynépnek cselédjei. Azért vannak azon a helyen, hogy elintézzék a nép minden ügyét-baját. Ügy igyekezzenek hát, hogy megelégedéssel nézhesse az ember szorgalmas, becsületes munkájukat. Mindjárt nem fáj úgy a szegénység, ha megaláztatás nem jár vele, nem fáj úgy a betegség, ha gúny és megvetés nem nehezíti a sorsot, nem olyan nehéz az élet, ha mesterséges gazságok nem teszik még százszorta nehezebbé. Megvolt a forradalom, most már ki kell épülni az új világrendnek. Egyenlőségnek, igazságnak, becsületes testvériségnek kell elkövetkezni. Üj világot kell teremtenünk! Néplap, 1919. február 23. PALOTAI BORIS: o4 fuyf(m Évek óta haragszom Jánosra. Amikor olyan csúnyán megsértett — bevallom, hirtelenharagú vagyok — rá akartam rohanni, kezemben már a pofon lendülete feszült. De mielőtt elcsattant volna az arcán, eleredt az orravére. Lefektettem, vizesruhát raktam a tarkójára. Bágyadtan pislogott. Bágyadt, vértől csepegő emberre bíztatóan kell mosolyogni. Mosolyogtam, borogattam. Kimostam az ingét, a zsebkendőjét. Piszok gazember, gondoltam, hangosan pedig azt mondtam: — A fő, hogy ne izgasd magad. Néhány hét múlva az utcán találkoztunk. Fülem kigyúlt az indulattól. Éreztem, hogy a düh világosságot gyújt a fejembe, megacélozza az izmaimat. Most megkapja a magáét! Most aztán nem kímélem. Abban a pßlanatban megszólalt: — Tudod már? ... Klári... — és elsápadt. — Mi van Klárival? — Elhagyott — ismételte és tagadólag rázta a fejét, mint aki még mindig nem hiszi. Dőlt belőle a panasz. Sors által megkímélt emberek panaszkodnak ilyen bő sodrással, csaknem lázasan — Vissza fog jönni — ígértem és melegen megszorítottam a kezét, hogy kézfogással próbáljam mindazt pótolni, amit a haragomból hiányzott. S mert ott maradt a járda szélén hangtalanul mozgó szájjal, meghívtam vacsorára. Kedvenc ételeit tálaltam elé. Sokba került nekem a bánata: kacsasülttel, uborkasalátával, csokoládétortával próbáltam enyhíteni. — Ha a kislányomat neki ítélik, nem élem túl — mondta rekedten és két kezébe fogta a püspökfalatot, tépte, marcangolta, mintha minden felgyűlt fájdalmát ebbe a pusztító mozdulatba zsúfolná. Legközelebbi alkalommal megitta a francia konyakomat, melyet önmagam elöl is dugdostam. Majd férfias fegyelemmel közölte velem — csupán néha szakította meg előadását cgy-egy mértéktartó átkozódás, szerényebb káromkodás —, hogy megint nem nevezték ki, helyette egy idiótát, aki az alapfogalmakkal sincsen tisztában. Szemrebbenés nélkül hagytam, hogy az utolsó cseppet is kitöltse az üvegből. Sokáig nem találkoztunk. Közös ismerőseinktől hallottam, hogy teljesen összeroppant, hetekig feküdt kórházban. Furdalt a lelkiismeret, hogy nem érdeklődtem utána. Elképzeltem, hogy látogatási napokon üres maradt a szék az ágya mellett. Hiába leste az ajtót, a többi beteg hozzátartozóit titokzatos kis csomagokkal. Amilyen érzékeny, sebzett, bizonyára gyötrődött, végsőkig csigázva kétségbeesését, meglevő sérelmeit vélt sérelmekkel tetézve, elmerülve fájdalmában. Napokig töprengtem, hogyan tehetném jóvá mulasztásomat. Hívjam fel telefonon? Levelet Írtam neki, biztosítottam változatlan barátságunkról s összeszidtam, amiért nem értesített betegségéről. Idegesen vártam a postát. Válasz nem érkezett a levelemre. Telefonon sem hívott fel. Kezdtem komolyan aggódni érte. Ügylátszik emberkerülő lett... Hosszan tanácskoztam barátaimmal: valamit tenni kell érte. Akkor sem hagyhatjuk el, ha ezt akarja! Nyilván olyan lelkiállapotba került, hogy nem tudja, mit akar. Elhatároztuk, hogy a lakásán keressük fel, könyveket viszünk neki, lemezeket, egy üveg barackpálinkát ... Már meg is állapodtunk a napban. Az ajándékok ott sorakoztak az asztalomon, amikor váratlanul összeakadtam vele. Alig ismertem rá. Lesült, megvállasodott, napbarnított arcában csak úgy csillogott a szeme. — Meggyógyultál? — kérdeztem merőben feleslegesen. — Most jöttünk meg Olaszországból. — A fülemhez hajolt. — Amolyan nászút féle... Klári visszajött. — És felgyúlva újságolta: — A kórházban mindennap meglátogatott. Főorvosi engedélyt csikart ki, hogy bármikor bejöhessen Tudod, milyen erőszakos — mondta ragyogva. — Boldog vagy? Minden rendbejött ? — Még kérded? Ügy élünk... — Ám mielőtt befejezhette volna a mondatot, tenyerem nagyot csattant az arcán. Az elnyomott pofon hirtelen feltámadt az idegeimben. Semmi baja, nem szorul kíméletre, nem kell gyöngédnek lennem hozzá, gondoltam elégedetten s megkönnyebbülve néztem öt ujjam helyét a bőrén. — Nem értem ... Mit jelentsen ez? Zavartan krákogtam. Bárhogy is törtem a fejem már nem emlékeztem, mié&t^haragudtam rá. TÖTH ELEMÍR: rdVUU Csillogó szemmel nézett fel a melléje ereszkedő nagybaiszú öregre. Az észrevette, hogy a gyerek figyeli, s rámosolygott. A szeme szögletébe ráncok szaladtak. — Hogy hívnak? — kérdezte az öreg. — Bandinak. Dósa Bandinak — Akkor mi druszák vagyunk — nevetett az öreg. — Hány éves vagy? — Tíz — mondta a gyerek és nézte az öreg arcát, meg a bajuszát. — Tíz vagyok még csak, — ismételte \ s arcára mosolyt rajzolt egy napsugár. — Utazol? — kérdezte újra az öreg s a pipája után tapogatódzott. A gyerek leste minden mozdulatát. Az öreg is észrevette. — Rágyújtok, mert én is a buszra várok; abban meg nem lehet. Hová? — nézett a gyerekre, mialatt rágyújtott. — Hannára, a nénémékhez, kirándulni. — Akkor együtt megyünk. A gyerek nézte a szürkéskék füstfelhőket. — Érdekes — mondta, és az öregre sandított, figyel-e rá. — A füst elvész a levegőben. Vajon’ mennyi mehet így a levegőbe7 — Tíz éves vagy? A gyerek bólintott. — S egyedül utazgatsz? — csóválta a fejét az öreg. A gyerek bólintott s a fagylalt ozókat nézte. Az öreg észrevette. — Szereted a fagyit? A gyerek bólintott. — Hát még mit szeretsz? — Futballozni is, meg anyunak is szeretek segítem ni. Most operálták az anyut — tette hozzá magyarázólag, amint az öreg csodálkozó te' kintetét észrevette. Kicsit hallgattak. Az öreg újra meggyújtotta a kialudt pipát. A gyerek a fagylaltot nyalta. A hideg fehérre csípte a nyelvét. — Az iskola kezdetéig vendégeskedsz? — fújta az öreg a szót a füsttel. — Mondtam, hogy anyunak kell segíteni. Háromnégy nap múlva hazamegyek. — Segíteni mész? Az más, az derék dolog. Üjra csend ült közéjük. A szomszédos lócáktól lopott íeszédfoszlány okkal labdázott köröttük a puha szellő. — Aztán már itt a szeptember — folytatta a gyerek — újra kezdődik az iskola, a tanulás. — Szeretsz tanulni? — az öreg figyelte a gyerek arcát. — Tiszta egyesem volt mindig — válaszolt, s egy kicsit kihúzta magát. A szeme is fényesebb lett. Az öreg a vállára tette a kezét. A mozdulatra nem is emlékezett, csak arra, hogy hozzá-1 ért a gyerekhez. — Nagyon sokat akarok még tanulni — mondta. — Mi akarsz Isnni? — Kőműves! Két piros folt gyűlt az arcán. Két apró csillag. Az öreg meghökkenve nézte. — A nagyapám is kőműves, apu is, meg a bátyáim is mind azok. Én is az leszek. — Kőműves — ismételte az öreg. — Kőműves. Olyan nagy házakat rakok majd — mutatta a kezével. Fel is állt hozzá. — Apu is azt mondta, hogy az nagyon szép; építeni, építeni, s mindig csak építeni. — Az nagyon szép — mormolta maga elé az öreg és csillogott a szeme. Együtt mentek az éppen beálló autóbuszhoz.--------,-----M.,—. ... ... i , I
