Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-07-10 / 28. szám
S zók é ätáwčČ K elticd b o g d ľ (EGY LEÁNY NAPLÓJÁBÓL) (10.) Esténként, amikor visszatérek a találkákról, kikönyökölök az ablakomba, nézem a zajló életet és még egyszer átélem mindazt, ami történt velem, találkánk minden apró mozzanatát, minden szót, minden mozdulatot s ott érzem testemen Viktor simogató kezét, látom önfeledt tekintetét. — Gyerek, az én nagy gyerekem! — Jó ezt megállapítanom róla, megnyugtat, mert érzem, hogy Viktornak is szüksége van rám. Vagy talán minden férfi ilyen? Örökké gyerekek maradnak, nem tudnak szeretet, becézés nélkül élni, kell hogy mindig gondoskodjon valaki róluk. Számomra viszont nincs nagyszerűbb, felemelőbb, mint hogy gondoskodhatok róla, törődhetek vele, szerethetem és naponta érezhetem gyermekes ragaszkodását. Ez erőt és bátorságot ad nekem is az élethez. AUGUSZTUS 8. Ma. ahogy hazaérkeztem a portásnál fehér borítékba zárt levél várt. A borítékon nem volt feladó. Türelmetlenül téptem fel s arcom rögtön felderült, mert rögtön megismertem gyermekkori barátnőmnek Évának az Írását. Éva egyidős velem, egy utcában laktunk, egy iskolába jártunk. Később ugyanabban a városban tanult, amelyikben én, csakhogy ő középiskolába járt, én meg szakmát tanultam. Aranyos, fitosorrú barna lány. Olyan az arca, kék szeme, mintha folyton nevetne. „Csoki-babának" neveztük, bőrének meleg, kissé sötét színárnyalata miatt. Ahogy viszszaemlékszem, mindig sugározta magából a fényt, a jókedvet, a vidámságot s nem lehetett hozzá nem kedvesnek lenni. Mandula arcának egyetlen vonala sem csökkentette szépsége harmóniáját, minden pontosan hozzá illett. Örökös csitrinek, szelesnek és bátornak tűnt. Égkék tekintetével, szinte légies járásával: mintha testének könnyű terhe éppen csak arra szolgálna, hogy visszatartsa őt a földön, s mintha csak egy kicsivel nagyobbat kéne toppantania lába hegyével, hogy elrepüljön a földről. Ha találkoztunk, nem tudtunk betelni egymással, egymás becézésével, és töviről-hegyire elmeséltünk mindent, legőszintébben, a legrejtettebb titkainkat is. Egyszóval hűséges jóbarátok voltunk s a városban is sokszor találkoztunk, sokszor felkeresett, mert szabadabban mozoghatott, nem lakott internátusbán. Örültem, most is, hogy levéllel fordult hozzám, mert odahaza úgy hallottam, hogy komolyan beteg. Izgatottan siettem fel a szobámba és olvasni kezdtem a gyöngybetűvel írt levelét. Már az első sorok mellbeévesek optimizmusával és hatalmas életkedvével néztem a jövőbe. Terveim, vágyaim voltak. És ma? Üresség és fájdalom! Szeretnék meghalni. Félek a jövőtől. Félek magamtól és megvetem magamat. Talán csodálkozol rajtam, de így van. Hogy hol kezdődött vágyaim lerombolása? Bizonyára tudod, hogy ez év januárjában súlyosan megbetegedtem. Az idegeim felmondták a szolgálatot. Azonnal orvoshoz mentem. Kezelni kezdtek, állapotom azonban egyre rosszabbra fordult. Két-három hónap úgy múlott el, mint a kálvária az arcomból: Drága Katicám! Talán mire a levelem a kezedbe kapod, már nem is élek... Jól tudod, hogy te vagy az egyetlen igazi barátnőm. Olyan voltál mindig hozzám, mint az édes testvérem, még annál is drágább. Katicám, végem van! Alig múltam 17 éves és szörnyű, hogy ezt kell mondanom. Fél évvel ezelőtt még én is a 17 útja volt! Ez közvetlenül az érettségim előtt történt. Hogy mi jött utána ? Egyik kórházból a másikba vándorlás, néhány nap itthon, — amely alatt letettem aj érettségi-vizsgát — majd újra éterszag és fájdalom, mindig erősebb, egyre erősebb fájdalom a fejemben. Nem tudtam mi bajom lehet. Betegségemet gondosan titkolták előttem. Egy nap aztán véletlenül megmondta valaki, aki nem ismert. Kimondta azt, ami megfosztott mindentől, ami’ elvette az életkedvemet: agyrákom van! Szörnyű! Miért kellett megtudnom?! Szerettem volna magam még néhány hónapig . ringatni az édes, a jó, Élet hullámain, de az emberek mostohák lettek hozzám és kivetettek a partra. Mindenem odaveszett. Jött az Élet, amely koravénné tett, gondolkodtam, pedig minden gondolat fáj. Azt kérdeztem magamtól, amit Ibsen Nórája: Alkottam-e valamit, mire vittem a képességeimmel, mire használtam érzékszerveimet, hasznossá tettem-e valaha magamat; s a válaszom minderre: nem. Nem ismerem az Élet jó oldalát, talán már nem is lesz időm megismerni. Ezzel a tudattal kell élnem, talán már csak rövid ideig. Néha valami kínos kéj űzött, kényszerített, hogy ugorjak fejest az élvezetek tengerébe, ismerkedjem meg azzal az érzéssel, melyet szerelemnek neveznek, de a hang, a koraérett józanság hangja mindannyiszor megszólalt s ezt mondta: Nem lesz rá időd, hogy a tiszta érzést megismerd, neked csak a salakja jut. S én hallgattam rá, mert ha mást nem, hát legalább emlékem tisztaságát hagyjam itt annak a néhány embernek, akik ragaszkodtak hozzám. Már félek az Élettől. Nem! Nem is félek, undorodom tőle. Kétszer akartam már megszabadulni életemtől. Nem sikerült. Még fogvatart, ha gyengén is és csábit, hív, hogy maradjak még, ne gondoljak arra, ami rám vár, felejtsem el, hogy már csak vendég vagyok. Olyan jó lenne hinni, de már nem tudok. Pedig belül a szivemben valami azt súgja, hogy tévedés is lehet. Példák jutnak az eszembe, mindmegannyi egy-egy orvosi tévedést bizonyít. Ilyenkor látok még egy kis reménysugarat. Ez a reménysugár az én lidércfényem. Valahányszor felbukkan, mindig megvigasztal, ha csak röpke órákra is. Ilyenkor szinte hatalmasnak érzem magam feszít a tettvágy, de azután eltűnik a lidércfény és a csalódás, a lemondás pillanataiban magával viszi az illúziókat, melyekkel kecsegtetett. Ezek a reménysugarak, ösztönöztek már nem egyszer, hogy állás után nézzek. Mindenhol kedvesen fogadták a fiatal lányt, bárhová kopogtattam, örömmel vették tudomásul a kitüntetéses bizonyítványt, kaptak a szlovák nyelvtudásomon, de mihelyst megtudták, hogy beteg vagyok, megnyúlt az arcuk s savanyú, sajnálkozó emberektől búcsúztam. (Folytatjuk) resszusra készülődtek. A gyűlés színhelyéül egy teret választottak, ahol az ellenállási mozgalom áldozatainak emlékműve áll. Nyilván provokáló szándékkal tették és ekkor a fiatalok, akik lánykáikkal a kávéházakban. osztériákban és vendéglőkben ültek, otthagyták a félig kiürített borospalackokat, odarohantak és kezdték szétkergetni a fasiszta bandát. Forró kavarodás támadt, a gyűlést szétverték és a fiatalok — néhány halottja is volt az összetűzésnek — azután visszatértek a borospalackokhoz és a lányokhoz Nemrég egy csoport fiatal amerikai marsot rendezett San Francisko — Moszkva útiránynyal. Ütközben ehhez a csoporthoz más államokból is csatlakozott néhány lelkes fiatal. Nehéz és hosszú út után a moszkvai Vörös téren manifesztációt rendeztek, beszéltek a moszkvai televízióban és a szovjet békevédők fogadták őket Ez a bátor tett természetesen csak egy csöpp a tengerben ám éz is arra vall, hogy a fiatalság az emberiség sorsát a szívén viseli. Ügy gondolom, írja Rozov, hogy a polgári világ fiatalságát két csoportba oszthatom: a bomló idegzetű fiatalságra, amely struccmadárként a homokba dugja a fejét, ivásba, orgiákba menekülve keres feledést — és olyan fiatalokra, akik a kiutat keresik és megértik, hogy harcra van szükség ahhoz, hogy az emberiség szellemi értékeit megmenthessék. Ezek előtt a fiatalok előtt mindjobban tudatossá válik, hogy emberien csak akkor élhetnek, ha száműzik a háború veszélyét, győznek az atombombával fenyegetők felett. A MUNKA ÉS AZ ÉPÍTÉS ROMANTIKÁJA Hogyan fest ezzel szemben az ifjúság helyzete a Szovjetunióban? Tanulni és mindent tudni — ez belső szükségletévé lett és nem csupán az, hogy ezt vagy amazt a szakot elsajátítsák. A népnevelésnek néhány esztendő óta végrehajtott reformja, mely szerint csaknem lehetetlenné vált, hogy a fiatal nemzedék az iskola padjaiból mechanikusan kerüljön az egyetemekre és műszaki főiskolákra az ifjúságot új helyzetbe hozta Korántsem bénította meg tanulókedvét, hanem még állhatatosabb harcra késztette A fiatalok esti és táviskolákon, körökben és különféle \ előadásokon képezik magukat, míg kinyílnak előttük az egyetemek kapui. Meglep engem és csodálatba ejt az a képesség írja Rozov, hogyan vesz’ birtokába ez a fiatalság a legú!abb tudományos ismereteket, úgy tűnik előttem, hogy képesek a modern tudománynak ezeket az érthetetlennek tetsző jelenségeit olyan egyszerűen elsajátítatni mint ahogy mi egykor az algebrát és a méitant megtanultuk. Említésre méltó hogy a szovjet ifjúság a mi korunkban, melyben a világ helyzete oly bonyolult és riasztó, amelyben különböző államokban az ifjúság hatalmas része elveszíti a talajt a lába alól, csak sötétséget és halált lát maga előtt — a szovjet ifjú iág erőműveket, új vasútvonalakat épít, felfedezi a föld kincseit, új városokat emel. A bratszki vízierőmű építésénél tizenötéves suhai rok bukkamsk fel, akik megszöktek a szü'ői otthonból. Könyörögtek hogy állítsák munkába őket. De vajon megtehetjük ezt? A szovjet törvények érteiméber nem szabad még dolgozniuk, miután még nem érettkorúak Messziről jönnek, a szovjet föld különféle városaiból. Küldjék őket haza? Helyezzék el őket itt egy iskolában? Vagy a törvény ellenére adjanak munkát nekik? Lesznek, akik azt mondják, hogy ezek a tények egy gyerekes romantika kifejezései. Lehetséges. De milyen öröm, hogy ez a munka, az építés romantikája és nem a kés, a revolver, a whisky és az erőszakoskodás romantikája. A szovjet ifjúság nincsen csupán a külső világ építésével elfoglalva, hanem építi belső világát is, Az utóbbi időben különösen megnőtt a mi fiatal szocialista társadalmunk dinamikus életében az érdeklődés áz erkölcsi és szellemi problémák iránt. A szovjet föld életében végbemenő hatalmas változások, amelyek a XX. és XXII. pártkongresszussal összefüggnek, hatnak minden ember belső világéra és elsősorban a fiatalokéra. És amikor a mai szovjet fiatalságról beszé'ek, nem felejtem el, hogy a maga belső nehézségeivel is meg kellett küzdenie A fiatal ág erélyesen és szenvedéllyel az elsők sorában küzdött minden negatív ellen amit a személyi kultusz kiváltott A legsürgősebb a magbomba prioritásának, elsődlegességének hitét szétrombolni — fejezi be cikkét Rozov. Könnyebb lesz aztán az igazi emberiesség szavait a maguk jelentőségében tükröztetni. E. V. A nap köszöntése A nap. a nagy varázsló sokrétű függönyét hirtelen nyitja széjjel, és a porondra lép Nyújtóznak a vetések, általa csillapul a gyümölcs zamat-szomja; oldott fénykéve hull Minden fej felé fordul, szemek és ablakok ködborította tükrén dús fénye felragyog. minden virágoskertre, s balkonok rejtekén leányt és asszonyt csókol e pajkos, üde fény. ZALA JÖZSEF A Kis Színház tagjai, Nelly Kornijenková és Nikita PodgornlJ. Kevés olyan színház van a világon, amelynek hírnevét nemcsak a külföldi vendégszereplés öregbíti, hanem a hazájába érkező turisták ezrei keresik fel és ünnepszámba veszik egy-egy előadásának megtekintését, mert ismerik, tudnak róla, úgy ahogy ismerik és tudnak a milánói Scala-ról, a Nemzetek Színházáról Párizsban vagy a leningrádi Rajkin világhírű együtteséről. Hazánk színházlátogató közönségének a múlt hét folyamán nagy művészi élményben lehetett része, amikor is a párizsi Nemzetek Színházában való fellépése után meglátogatta fővárosunkat és Bratislavát a Szovjetunió állami akadémiai Kis Színházának művészi együttese. Bratislavában a Szlovák Nemzeti Színházban léptek fel, gazdag repertoárjuk két jellegzetes darabjával Bemutatták Vaszilij Akszionov és Jurij Sztabavoj ,,Kollégák“ című, mai témájú és Lev Nyikolajevics Tolsztoj „Sötétséy hatalma“ című klasszikus drámáját, magas művészi színvonalon. A moszkvai Kis Színház Oroszország legrégibb színházának egyike. A XVIII. század derekán jött létre, amikor a moszkvai egyetemen megalapították az első diák színjátszókört, az Egyetemi Színházat Idővel ebből a színjátszó körből állandó jellegű színház alakult, ahol az orosz kritikai realizmus nagyjai kezdték szárnybontogatásaikat, Novikov, Fonvizin és a többiek. 1805-ben a színház eredeti épülete egy tűzvész áldozata lett, de 1806-ban állami kézbe került át és a „Kis Színház“ eine? vezést kapta, hogy megkülönböztessék a már akkor működő „Nagy Színháztól“ A színház művészi profiljának kialakulására erősen hatott két nagy színész műveszi egyénisége és munkássága Mihail Scsepkin öröksége a lendületben, a színészi munka pszichológiai elemzésében és a nem-, zeti jellegben mutatkozott meg, míg Pavol Mocsalovtól a romantikus szárnyalást, a szenvedélyt és lelkesedést kapta a színház örökül. A Kis Színház színpadán az orosz irodalom legnagyobbjainak művei kerültek a legnagyszerűbb előadásban, bemutatásra. Itt játszották Gribojedov, Osztrovszkij Gogol, Puskin, Tolsztoj és Gorkij műveit, és itt jött létre a nagy orosz játékstílus klasszikus iskolája. Miben is rejlik ez a nagy, orosz játékstílus klasszikus iskolája? Sztanyiszlavszkij egyszer így foglalta össze ezt a stílust, amikor fiatal színészek feladták neki ezt a kérdést: „Az őszinte közérzet, a cselekvés és az érzés teszi képessé önöket arra hogy szervesen éljenek a színpadon, a színmű hősének alakjában. Így tudják legjobban megközelíteni azt, amit „átlényegülésnek“ nevezünk. De ezt természetesen csak akkor érhetik el, ha a darabot, annak eszméjét, meséjét, drámai bonyodalmát, helyesen fogták fel és kialakították magukban hősük jellemét.“ A Kis Színház bratislavai vendégszereplésén bemutatott két színmű, Vaszilij Akszionov regénye nyomán készült „Kollégák“ című és Lev Nyikolajevics Tolsztoj „Sötétség hatalma“ c. drámája ennek a nagy realista orosz színészi iskolának művészi megnyilvánulása. Míg a „Kollégák“ három fiatal sebész élettörténetén keresztül bemutatja a mai fiatalok problémáit a pálya kezdetétől egészen amíg munkájukban komoly szakmai elismerést nyernek, addig a „Sötétség hatalma“ a cári Oroszország fülledt levegőjét a bomlásnak induló patriarchális rendszer orosz falujába vezet el bennünket. A moszkvai akadémiai Kis Színház előadásai nagy művészettel és felejthetetlen színházi élménynyel gazdagította fővárosunk és Bratislava színházlátogató közönségét. —s—s Kis színház-nagy művészek
