Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-06-26 / 26. szám
Török Elemér új versei: Alkonyég Akik bennem élnek alatt Valami nagy ősi erő tüzel engem, S behavaz a virágok szirma csendben. Az alkonyég alatt ülök a fülembe, mintha ezer harangvirág csilingelne. Köröskörül léha tücskök hegedülnek, Fenn az égen szekfűszínű felhők gyűlnek. Olyan a táj, mint egy hímzett selyem szőnyeg, Rajta ringó, eperajkú lányok jönnek. Ezüstösen csengő hangjuk kering körben A rétekről ömlő fehér fényözönben. Magamra maradtam a szőke Latorca, s a Tisza-pártján, hol a sorsomba bízva Járom a szagosfüz illatú ős tájat, s szemem zöld mezőknek arany fényét issza. Néha egy jó barát bekopog ajtómon, s feltörjük a szívünk magjait míg ülünk Az alkony fényében a vén kastély előtt és csendben nyílt szívvel hosszan elcsevegünk. Magamnak lettem én vér-tüskékkel bélelt és soha sem csendes sorstépte dús fészke. Jöjj, segíts nekem, vágyam gyorsröptü szárnya szállani, szállam kéklő messzeségbe. Szállani a győztes holnapom elébe, ahol sem sértés, sem vágy már nem riaszt Fel csendes fészkemből, de addig te, szívem csak dalolj, nekem dal ad mindig új vigaszt. Dalodban villantsd fel a múltam, hadd sírjon fel bennem egy régi gyermekkori ének. Mikor még a szemem először csodálta Bodrogköz fiait, akik bennem élnek. Magamba szűrve hótiszta szép szavukat messze elvitt tőlük a sorsom s az utam Hogy felnőtt emberként megtérve szeretőt a fénylő holnapom e szavakkal tudjam Aztán, aztán kisimul az út, kis falun száguldunk át. Nyomom, folyton nyomom a sipító dudát ... Emberek ugranak el az útról rémülten és az öklüket rázzák dühösen. Csak gyerek vagy állat ne kerüljön most elém... — gondolom és érzem, hogy homlokomról patakokban folyik a veríték. Aztán lassan csendesedik a kocsi, csökken az iram ... Végre megállunk. Minden porcikámban reszketek. Nézek a mellettem ülő két emberre. Halványak és mozdulatlanok, görcsösen, mereven hátravetik fejüket. Mosolyogni próbálok . .. Nem tudok. Kiugrók a kocsiból. Mögöttünk a tizenöttonnás kazán békésen sütkérezik a kocs'n ... Ha nekimegyünk valaminek végünk. Csendesen, szaggatottan beszélt. Arca elhalványult, tudtam, hogy még egyszer átéli az esetet. Észre se vettük, hogy állunk. — De talán untatom ezekkel a históriákkal ... — mondotta s arca felderült. Szelíd, zöld szemei isŕnét mosolyogtak. — Nem, Nem! Nagyon érdekes dolgokat mesél... — mondtam és én is mosolyogtam. — Ha akkor valaminek nekiütközünk a tizenöttonnás kazán semmivé lapít bennünket... — ismételte. A falu közepén, nagy fák alatt, apró patak hídján állottunk. A víz kellemes, hűs lehellete simogatta arcomat, karomat. Előttünk egy tágas kertben nagy zsindelyes fejű kastély szunyókált. Körülötte régi park fáiból csak néhány maradt, az épület falairól is hullóban volt a vakolat. Lassan véget ér a színházi szezon, a társulat szabadságra megy, a mindennapos előadásokat és próbákat felváltja a pihenés és a szórakozás. Mielőtt még azonban bezárulnának a MATESZ kapui a nyári szünidőre — szokás egy kis elmefuttatást ereszteni a lapok hasábjain — mennyire is volt sikeres az elmúlt színházi évad, mi újat és maradandót hozott, esetleg mik voltak az idény tévedései, hibái? Az 1961/62-es színházi évadot sikeresnek könyvelhetjük el. Sikeresnek azért, mert szemmel láthatóan, darabról darabra bontakozott ki a korszerű dramaturgiai vezetés szükségszerűsége, olyan műveken keresztül, mint Remarque Utolsó felvonása, Kákoš Az öreg fa is kivirágzik-ja, Arbuzov Egy szerelem története, Egri Szarkafészek című mai vígjátéka. Sajnos, indokolatlan okokból, az idény utolsó bemutatója: Mikszáth-Gyárfás-Örkényi Különös házassága eltér ettől a korszerű vonaltól és játékstílusban vissza kerül a szezon elejére, amikor bemutatták Babay, egyébként bűbájos, de semmi újat nem hozó mesejátékét. A Különös házassággal újonnan tért hódít a komáromi színpadon a rossz értelemben használt „múzeum realista“díszlet és jelmez, s ez annyira ránehezedik a színész alkotó tevékenységére, hogy néha teljesen megbénítja. E ez a tény, figyelembe véve az előző élőadások törekvéseit, egy bizonyos mértékben stagnálást jelent a színház felfelé ívelő pályáján. Itt láthatjuk szemlélhető módon is, hogy a dramaturgiai munka csak úgy alkothat jót, ha ott áll az élet középpontjában és azokra a kérdésekre reagál, korunk leghaladóbb művészi eszközeivel, amelyek izgatják nézőink gonolatvilágát A zselízí Dal- és táncünnepélyen a komáromi Dunaj-együttes tánccso,portja is fellépett. Felvételünkön az együttes tagjait látjuk. Jelenet a „Különös házasságiból. Mária (Nagy Eszter), Szecsenka (Tarics János), Jeszenka pandúr (Holubek László, Dőry báró (Fazekas Imre), Butler János gróf (Nádasdy Károly). Furcsa, hogy mindez most, jutott az eszembe, amikor első találkámra megyek Viktorral. De az emlékek feltolultak. Számot kell vetnem magammal. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy fülig szerelmes vagyok Viktorba. Valami húz hozzá. Talán az, hogy túlságosan sokáig voltam egyedül? Lehet. Senki sem maradhat sokáig egymagában. Kell, nogy szeressünk kell, hogy szeressenek. Éneikül az élet mit sem ér. Izgulok? Igen! Vár Viktor és én tiszta szívvel megyek elébe. JUNIUS 20. Viktor a klubnál várt. Borsózöld, fehérpettyes santungruhámat öltöttem magamra. Ez volt az én első elegáns öltözetem. Szerencsére Irén nem volt otthon, zavartalanul öltözhettem, készülhettem a találkozómra. Izgultam. Minden pillanatban a tükörhöz futottam. Alig ismertem magamra. Arányostestű, nyúlánk lánv nézett rám, kéklő, nagy szemekkel. A ruha jól simult testemre, szabadon hagyta gömbölyű nyakamat. Szép akartam lenni. De szép voltam-e csakugyan? Sejtelmem sinc-. róla. Sem kövér, sem sovány nem vagyok. Nincs rajtam fölösleges zsír, testem kemény és fiatal. Bőrömet barnára égette a nap és a friss levegő. Különösen a mozgásomat irigyelték mindig a lányok. Azt mondták, hogy a derekam rúgózásában, felsőtestem harmonikus mozgásában van valami megejtő. Gesztenyebarna hajam habkönnyű, lenge A fodrászok véleménye szerint dúsnövésű és nagyon finomszálú hajamnak két írigylésreméltő erénye van. Először is. hogy „jól tart“. Akár hosszú, akár rövid, mindig megmarad úgy. ahogyan fésültem, mégpedig önmagától, minden csat vagy hajtű nélkül. Másodszor, hogy rendkívüli finomsága valamilyen sápadt ragyogással vonja be a kiugró fürtöket, úgyhogy tulajdonképpen szőkének látszik. A számmal sehogy sem vagyok megelégedve. Szépvonalú, de túlságosan pagy. Orrom hibátlan, de felfelé kissé szélesedő arcomnak nem ad semmi jellegzetességet, sem erélyt, sem gyöngédséget: Lábam hosszú és gömbölyű, olyan mint a sokat tornászó városi lányoké általában, amelyet nem rontottak még ei a túsarkú cipők. Most, hogy így alaposan feldicsértem magam, elárulom azt is, hogy mindig zavarba jövök, ha egy férfi alaposabban szemügyre vesz. Arcom kipirul, szemem lesütöm. Furcsa nyugtalanság. türelmetlenség ömlik el rajtam, egész lényem bizonytalan, túlzottan szilaj, vagy csendesen mozdulatlan. Viktor egyszerűen ingben, zakó nélkül várt. Amikor meglátta mennyire kicsíptem magam zavarba jött és kényszeredetten mosolygott. Zavara nem sokáig tartott. Rögtön arról kezdett beszélni, hogy az utolsó fordulónál csúnya defektet kapott és már félt, hogy elkésik a randevúról. Valamit válaszolni akartam, de nem engedett szóhoz. Azonnal más autós históriába kezdett. Hallgattam és néztem arcának játékát, amely minden szónál változott, hói fénylett, hol elborult. Magas homlokán táncoltak a redők, szeme lelkesen ragyogott. Átvágtunk az elhagyatott, poros futballpályán a falu irányába. A fű teljesen kiégett, a fák levelét szürke por borítja. Több (8.) Nem Fortuna kezével nyúlt a Magyar Területi Színház dramaturgja a Gyárfás-örkényi ľéle dramatizáclóhoz, amely némi túlzással szólva is, inkább Mikszáth Különös házasságának karikatúrájaként hat, mint hileles színpadi változatának. A műsorratűzés első szakaszában kellett volna már felmérniük a dramatizáció esztétikai értékét és ha látták, hogy a szöveg, amely rendelkezésükre állott, ábrázoló es kifejező eszközeiben már elavult, újra kellett volna dramatizálniuk, több műgonddal és szeretettel Mikszáth örökérvényű mondanivalója iránt. Ma már a dramaturgiában mindenütt túlhaladott állapot, ahol a pesti színjátszás is az ötvenes évek legelején tartott, amelyből a Gyárfás-örkényi féle dramatizáció szármázik — és ezt nem lett volna szabad szem elől vesztenie a komáromi színház dramaturgiájának sem, ha mai, korszerű művészetet akart produkálni. Ilyen körülmények mellett aztán valóban értékelni kell Konrád József és az együttes munkáját, hogy a darab nem egy fontos fordulója — nem vált Mikszáth író* szándékának puszta torz képévé. (Az egyházi törvényszéki jelenet, Vidonka jelenetei stb.) A darab dramaturgiai gyengéinek bizonyára tudatában volt a rendező és a színészek is, és ők tehetségükhöz és erejükhöz mérten megtettek mindent az előadás élvezhetősége érdekében. De bocsássanak meg, hogy elkalandoztam. Eredetileg a színházi szezon betejezésére akartam néhány biztató szót írni — mind a rendező Konrád József, mind a színészek számára, de az utolsó bemutató ezeket a gondolatokat váltotta ki belőlem. S ezeket kötelességemnek tartottam ide leírni. Véleményem szerint a komáromi színház már túljutott a profil keresés első nehézségein, lassan már megtalálja sajátos játékstílusát, de1 a Különös házasság minap bemutatott verziója mintha hátrafelé vezető lépést jelentett volna. Meglátjuk majd ősszel, mekkora lesz az előre lendülés Renato Leli) „Estétől — hajnalig" című drámájával? KLIMITS LAJOS (EGY LEÄNY NAPLÓJÁBÓL) mint egy hónapja nem esett az eső ... Még ilyenkor este is szörnyű a hőség. A falu rongyos és kopott, még alig látszik arcán a nagy építkezés jótékony pénzhatása. Néztem a fák között megbúvó pici házakat s hallgattam Viktor duruzsoló, búgó beszédét. Szép hangja van! Meleg és szenvedélyes: — Akkor megijedtem — mesélte. — Tapostam a féket, nem fog ... A kocsi egyre veszettebbül száguld lefelé a lejtőn. Fák és oszlopok összefolynak mellettünk ... Az emberek közül valaki rámszől: Megőrültél?! Alig hallom a hangját. Minden idegszálammal az utat figyelem ... Ha most egy kanyar jön... — gondoltam. Kocsik zúgnak el mellettünk... A nehéz Tatra szinte repül velünk, remeg, rázkódik... Egyetlen — Magát biztosan érdekli — jegyezte meg Viktor. Nem tiltakoztam. — Gyerünk, nézzük meg — ajánlotta Viktor. A bedeszkázott ablakokon keresztül azonban csupán az ovális kupola egy szeletjét láthattuk. Nagy lovakon fegyveresen, mogorva vitézek ültek, harcoltak vagy mulattak. A freskóból nem lehetett pontosan kivenni, mit csinálnak. A vitézeknek furcsán kicsi volt a fejük,, türelmetlen lovak táncolták alattuk. Talán a kastély ősei lehettek, akik fegyverrel a kezükben raboltak birtokot maguknak. Az ajtóra szegeiéit kis zománcozott tábla figyelmeztetett, hogp a kastély műemlék. Egy letűnt világ emléke, amelylyel úgy látszik ma már senki se törődik. Az omladozó falakat szabadon mossa az eső, a korhadt zsindelytetőt tépi a szél. Bagolytanya — gondoltam és felszabadultan lélegeztem, ahogy az utcára léptünk. A nagy hőségben szinte kihalt, néptalen volt a falu. Csak itt-ott mozgolódott néhány ember, készítették az új házak betonalapját. Csupasz felsőtestüket feketére égette a nap s szél. Homlokuk úszott a verítékben Az egyik udvaron hosszú asztalsorok mellett feketeruhás, csizmás emberek, feketébe bújt kendős asszonyok gubbasztottak és iszogattak. Lehettek vagy negyvenen. Azt hittem, hogy lakodalomra várakozó vendégek, de Viktor felvilágosított, hogy halotti tor lehet, mert nincs zenekar és az emberek mind feketében vannak. — Furcsa. Nálunk ez egyáltalán nem szokás — jegyeztem meg. — Itt néha még dalolnak is és összeverekednek . .. — Van benne valami barbár. — Miért? — Mert a halál félelmes és a vigadás pont az ellenkezője. — Ha úgy vesszük igaz. Vannak. akik másképp érzik. A halál az élet befejezése, s ha az élet nem volt értelmetlen, megérdemli az ünneplést... Talán még jobban, mint a születés ... — Furcsa. — Én is azt hiszem. Nálunk sem szokás az egész. De egy ember valahogy ezt magyarázta nekem .. . Mindenesetre nekem se férne le a torkomon egyetlen korty ital anyám, apám vagy testvéreim temetése után. De lehet, hogy túlságosan finynyásak vagyunk. Ezek viszont megszokták, mint mi a zenekart a lakodalomban. Hallgattam. Nem akartam közbeszólni. Érdekes dolgokat mondott el életről halálról, hogy hol miképpen vélekednek róla az országban, amerre járt. Vannak helyek, ahol a fialottat elégetik, porát urnába teszik és otthon őrzik a kredencben, mint valami dísztárgyat. Nem lehet valami kellemes dolog ... Egy szobában hálni a holtakkal. — Nincs abban semmi — mondta Viktor. — Maga talán nem fél a haláltól? — kérdeztem. — Félek, mint minden fiatal. — Én iszonyodok tőle. Temetésre se szívesen járok. — Én se. De az öregek megbékélnek vele. — Nem hiszem. (Folytatjuk) Egy lépés hátra,,. ?
