Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-06-26 / 26. szám
D§ 7. A legnagyobb magyar prózafrót láthatjuk a fenti képen. Ki ez a prózaíró, soroljon fel tőle három regényt. 8. A szocialista realizmus megteremtője a szlovák irodalomban. Tudja a nevét? 9. Ki volt a szovjet irodalom megteremtője? Kérjük a versenyzőket, hogy a megfejtéseket csak a 12. kérdés közlése után, vagyis a jövő szám megjelenése után küldjék be szerkesztőségünk címére. Egyúttal felhívjuk a diákok figyelmét: a szünidőre biztosítsák a lapot, hogy tovább folytathassák a versenvt, mivel még véglegesen nem zárul le, hanem folytatódik más témakörrel. Sok sikert kívánunk a megfejtéshez! Az Új Ifjúság szerkesztősége. KULTURÁLIS HÍREK A szocialista országok második képzőművészeti kiállítását előkészítő bizottság prágai ülésén elhatározták, hogy a kiállítást 1963 májusában Prágában rendezik meg. A tárlaton az utóbbi négy év képeit, szobrait, grafikáit és iparművészeti tárgyait mutatják be. * A montevideoi nemzetközi amatőrfilm-fesztiválon a Szenvedély című csehszlovák film nyerte az első díjat. Külön díjjal jutalmazták az ugyancsak csehszlovák Fehér galamb című filmet. ☆ Jaroslav Hašekrôl játékfilmet forgatnak a Szovjetunióban. A film egy része a Prága melletti Barrandov filmstúdióban készül s több szerepet csehszlovák színészek alakítanak. Bábel tornyát ismét felépítik az irakiak. Idegenforgalmi attrakciónak szánják. A torony Bagdadtól 113 km-nyire feküdt a hagyományok szerint. Időszámításunk előtti 479-ben rombolták le. ☆ A Brnó melletti Spielberg várbörtönében is sínylődtek a magyar jakobínusmozgalom résztvevői. Most csehszlovák és magyar múzeumi szakemberek között tárgyalás kezdődött egy állandó kiállítás rendezéséről, amely a spielbergi várban bemutatná a magyar jakobinusok történetét. Hamlet film készül a Szovjetunióban Grigorij Kozencev rendezésében és Sosztakovics zenéjével. ☆ Megkezdődött Gorkijban a Szovjetunió első modern zenefesztiválja. Három millió éves elefánt csontvázát találták georgiai tudósok a kaukázusi Kotsakuri hegy déli lejtőjén. Ez a világ legidősebb elefántcsontváza. — Gyufád van? — kérdezte — a katona — — Akad — felelte kurtán — a határőr. — Akkor gyújtsunk rá — nyújtotta a meggyűrt, összetörődött paklit. — Ötperces? — Az hát. — Nem rossz. Mi is azt szívjuk. A határőr tüzet akart adni a katonának. Sehogyan sem sikerült meggyújtania a cigarettát. Már öt vagy hat szál gyufa lángját fújta semmivé a szél, amikor a katona megsokallta a dolgot. —' Hajolj ide — tárta szét a köpenyét —, itt meggyűlik. A határőr a katona nyitott köpenye mögé hajtotta a fejét, így sikerült meggyújtania a magáét. Három-négy mély szippantás után a katonának nyújtotta a parázsló cigarettát: — Te meg erről. — Jó. Az enyém is ég. Egy ideig szótlanul baktattak tovább az országúton, szívták és fújták a füstöt. — Szóval a te apád az elnök? — kérdezte később a határőr. — Ő. — Birkás József? — Az hát. — Akkor azért nem ismerlek — nevetett erre a határőr. — Azt hittem, lódítasz, amikor azt mondtad, hogy te is ide jössz haza — intett a falu irányába. — Minek lódítanék? — Igaz — bólintott a határőr. — Minek? — Kisvártatva hozzátette. — Azóta költöztetek a faluba, amióta bevonultam. — Igen. Apámat ide helyezték elnöknek. Mert itt gyenge a szövetkezet... Igaz? — Rossz volt a régi vezetés. — Mennyi holló! — kiáltott hirtelen a katona. Fejével a trágyakupacokkal pöttyözött szántó felé intett, melyet százával leptek el a fekete madarak. — Nem hollók azok! Csak varjak — helyesbített a határőr, — Fene sok van erre ... Ilyenkor mindig. A katona bólintott, majd mélyet szippantott cigarettájából és közömbös hangon megkérdezte: — Aztán milyen arra tifelétek? — A határon? — Ott. — Hát... Sokat kell talpalni. — Sokat-e? — Másképpen hogyan őriznénk a határt? — Persze, másképpen nem lehet — bólintott a katona. — Hát nálatok? — Nálunk is van nyüzsgés bőven. Különösen mostanában. — Látom, a harckocsizóknál szolgálsz. — Ott. — Nem lehet könnyű. — Nem éppen. Dehát megszokja az ember. — Hányadéves vagy? — kérdezte aztán a határőr. — Most kezdtem a másodikat ... Hát te? — Én is. — Messze van a falu a vasúttól — mondta mogorván a katona. — Ez neked messze ?... Három kilométer. — A városban kétszáz méternyire laktunk az állomástól. — Ja, a városban! — bólintott a határőr. — Te nem szereted a várost? — nézett rá kicsit hökkenten a katona. — Dehogynem . .. Dehát mindenki nem lakhat a városban... Mi lenne akkor a földdel? — Majd a, gépek ... Azok segítenek. — A géphez is csak ember kell. \ — Igaz. A szél egyre erősödött. — No nézd csak! — kapott sapkájához a katona, mert csaknem lesodorta fejéről a szél. — Hát még a határon! Ott fúj igazán! — Miért? ... Azért, mert az határ? — Lehet. — Aztán settenkedik-e még arrafelé olyan, aki át akar lépni? Előfordul Kifelé vagy befelé? Ide is. oda is. Mifélék? — Gondolhatod. — És elfogjátok őket? — Azért vagyunk ott. — Te is kaptál már el ilyent? — Ma egy hete. Azért jöhettem most szabadságra. Jutalomból. — Ejha! — bólintott elismerően a katona. — Kém volt? — Nem tudom — rántotta meg a váliát a határőr. — Én csak elfogtam. A többi nem az én dolgom. Azután átmenet nélkül megkérdezte: — Téged miért engedtek haza? — Táviratot kaptam. Haldoklik a nagyapám. — Nálatok beveszik az ilyen mesét? — nézett rá gyanakodva a határőr. — Neked él a nagyapád? — kérdezte később a katona. — Él. Mind a kettő. A szövetkezetben dolgoznak. — Aztán mit hallasz ? ... Mosi már jobban boldogul a szövetkezet? — Ezt te biztosan jobban tudod .. Hiszen az apád az elnök — tért ki a válasz elől a határőr. — Vigyázz te! — ragadta meg hirtelen a karját a katona és nagyot rántott rajta. Csikorogva állt meg mellettük egy oldalkocsis motorkerékpár. — Hiába dudálok, mégsem hallják az elvtársak?! — kiáltott rájuk mérgeskedve a vezető. — Erős a szél! — kiáltott vissza a határőr. — Jónapot, Jani bátyám! — húzódott aztán a füle felé a szája, mert felismerte a jövevényt. — Honnan ilyenkor? — Az én nagyapám komolyan haldoklik — felelte halkan, komoran a katona. — öreg már és nagyon beteg. A börtönben betegedett meg. — Régen? — Nagyon régen. Akkor én még nem is éltein. — Miért ült börtönben? — Mert a kommunistákat akkor börtönbe csukták. A határőr erre nem válaszolt, csak elgondolkozva bólogatott. — Kiképzésről — felelte a motoros, aki munkásőr-egyenruhát viselt. — Hát te ? ... Szabadságról? — s választ sem várva hozzátette: — No, üljetek már fel !... Minek álltam meg? Egyszerre ugrottak a motorra. A határőr az oldalkocsiba, a katona a hátsó ülésre. — Nem lesz sok a masinának? — kérdezte a határőr. — Erős ez. akár a bivaly —, felelte a vezető és máris megugratta a gépet. — Három perc alatt a faluban leszünk! — kiáltott aztán hátra. A két utas a sapkájához kapott, mert a száguldástól megsokszorozódott a szél ereje. Többet nem szóltak. Nem is lehetett a vágtában. A falu előtti nagy kanyarban mind a hárman észrevették az árokba fordult traktort. .Négy kereke az égnek meredt, mögötte, a kukoricaszárral telt pótkocsi pedig féloldalra borulva feküdt az árokparton. Még meg sem állt a motor, máris ugrottak le róla, futottak a traktorhoz A vezetőt keresték. — Ott — mutatta a katona —, a pótkocsi alatt. Két csizmás láb látszott csak ki a leborult kukoricaszár alól. Akár a kotrógép, oly sebesen hányták' szét a szárkévéket a bajba jutott traktorosról. Akkor látták, hogy a pótkocsi oldalával a bajba jutott .ember derekán fekszik. A határőr a traktoros elfehérült arca fölé hajolt. — Él ! ... Él! — kiáltotta. — Ge keli emelni róla! — parancsnokolt a munkásőr. Nekifeszültek az izmok a nehéz pótkocsinak. — Vigyázzunk! — kiáltotta a katona. — Még jobban rányomódik. — Ti csak emeljétek ketten az elejét, a másik végit majd magam — mondta a munkásőr. — Óvatosan! Nem ment. A két fiú hiába emelte, a munkásőr egyedül nem bírta a kocsi hátulját. — Majd én emelem egyedül — mondta a határőr. így sem ment. Várjanak! Segítek! — kiáltotta ekkor valaki az országúiról. Egy kucsmás legény karikázott sebesen a falu felől. — Jó napot! —■. köszönt futtában, lihegve, miután leugrott az országúira döntött kerékpárról — Messziről láttam, hogy valami baj lehet. Hajtottam sebesen. — Éppen jókor jött — bólintott a munkásőr. — Négyesben menni fog — mondta a katona. A traktoros halkan felnyögött a pótkocsi alatt. — Ogy Játszik, magához tér — pillantott rá a határőr. — Fogás! — sürgetett a munkásőr. — Meg kell mentenünk. Négyen le tudjuk emelni róla a pótkocsit. Megfeszültek a vállak, a karok. Erek és inak hurkáztak cok az erőlködéstől. S a pótkoa nyakakon, elkéküxtek az arcsi lassan, de biztosan felemelkedett. bCölcsönkenyér visszajár Felszálltam a villamosra és elővettem egy huszonöt koronást. Két állomást utaztam már, de a kalauz csak nem jött, mivel tőlem vagy két vállszélességnyire mulaszthat atlan beszélgetése volt egy vasutassal: valamilyen Ferenc nevű közös ismerősüket ócsárolták nagy buzgalommal. Váltakozva csodálkozó és esdeklő tekintetet vetettem a szidalmak mezejére rugaszkodott szürke egyenruhás közeg jelé, aki iyukasztószerkezetét most kizárólag keze lendületének növelésére és a hallgató áldozat unott képének frissítő legyezésére fogta be. Már az a veszély fenyegetett, hogy feketén kell utaznom. Mire nem jut az ember! De csoda történt. A közeg megkönyörült rajtam és anélkül, hogy rámnézett volna, orrom elé nyújtott egy villamosjegyet. Ujjongva helyeztem tenyerébe a pénzt. Volt olyan szíves, hogy felfigyelt . a bankó papír mivoltára és látnokian megsejtette, hogy ebből, vissza is kell adni, Hogy mennyit ? Talán a gyakorlat folytán kialakult jegykezelői hatodik érzékével megsejtette a pénz értékét, súlya, méretei szerint. De az is lehet, hogy periszkópos berendezés volt a zsebében. Mit tudhat az egyszerű utas. Egyszóval anélkül, hogy lélegző szünetet hagyott volna jámbor PETR1K JÓZSEF hallgatójának (a szegény vitatott Ferencre is ráfért volna), előhúzta belső zsebéből kövér bőrtárcáját, kiemelt belőle egy tízest és tenyerembe talált vele. A tárcát visszacsúsztatva kezefejével letörülte szájaszéléről folyékony beszédjének csepegő maradványait. Felujjongtam meri hiszen rajtakaptam a tévedésen: kevesebbet adott vissza, csődöt mondott hatodik érzéke. Örömöm azonban tiszavirág életű volt, mert a közeg a visszafizetést nem végleg hagyta abba. Csupán egy erős érv kézbeli kihangsúlyozásához vette igénybe kezét. Amikor aztán a kézíendítés megtörtént, belekotort takaros oldaltáskájába és egy jó marék aprópénzt nyújtott felém. Néhány delejtűszerű mozdulat után, amelyekkel bemérte a tenyerem, elkezdte leszámolni a visszajáró pénzt: tíz, húsz, harminc ... koronahúsz, korona ötven ... Hét koróna húsznál már a másik tenyerem is odatartottam, 12 koronánál nedig kölcsönvettem szoMszédom kalapját. 13 korona 15 fillérnél kétségbeesetten felnyögtem és némi habozás után könyörgésre bátorkodtam, az ég szerelmére ne adjon annyi aprót, mert leszakad a zsebem Szavaim silány szárnyuk miatt nem jutottak el a közeg fülébe Szomorúan rakosgattam el a pénzt arányosan a jobb- és bal zsebembe, hogy megterhelésem arányos legyen és az utcán ne veszítsem el egyensúlyomat. Hangulatomhoz méltón lehajtott fővel ültem a pádon. A közeg az újonnan felszállt utasokat már nem részesítette fizettető figyelmességben. Rendületlenül szapulta Ferencet három nemzedékre visszamenőleg. Olykor-olykor dobbanó lábát figyelve, egy barna tízkoronást láttam meg lapulni a padlózaton. Sima, szinte vasalt tízest. Kétségkívül a jegyszedő pénztárjából hullott ki. Hogy is lehetne másnak ilyen vasalt tízese. Habozás nélkül felvettem, azzal a szándékkal, hogy átadom tulajdonosának. Figyelmeztető érintésemre azonban nem méltóztatott felfigyelni, mert egy súlyosabb indulat nyelvi alakításával volt elfoglalva. Ez a kis idő megszülte bennem a dolog csattanóját. Gyors mozdulatokkal kihalásztam a zsebemből két marék öt- és tízfillérest, leszámoltam belőle tíz koronát. Figyelmeztettem a közeget, hogy nem tartok igényt az egyébként jogos tíz százalékra és a kezébe öntöttem az aprót Először jegyet akart adni, azután rámmordult, hogy ő nem koldus, és... Törtetve menekültem az ajtó felé. A járdáról még viszszanevettem rá: Kölcsönkenyér visszajárj
