Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-06-12 / 24. szám
f „Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat? Hiszen magyar, oláh, szláv bánat Mindigre egy bánat marad." Kinek a verséből idéztük a lenti részt? 1849—1921 között élt a legnagyobb szlovák költő. Ki volt? A párt — a munkásosztály gerince. A párt — a mi ügyünk halhatatlansága. A párt — az egyetlen, mely sosem árul el engem. Osztályunk agya, osztályunk ügye, osztályunk ereje, osztályunk dicsősége — igen, ez -a párt. V. I. Lenin című költeményében írta le ezeket^ a sorokat a képen látható nagy szovjet költő. Ki? Eltalálja? Kedves Versenyzők! Mint arról már hírt adtunk, mai számunkban folytatjuk a Megismertem, Tudtam, Eltaláltam című nagy rejtvényversenylinket. Egyben közöljük a múlt témakör helyes megfejtését: 1. Banská Bystrica, 2. 1919. március 21., négy hónap, 3. Auróra, 4. 1620, Ján Žižka, Prokop Hollý, Ján Želivský, Ján Hus, 5. Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, 6. 1514, Dózsa György, 7. 1945. április 4., 8. Marx, Engels, 1848., 9. Egyiptom, 10. Reichstag, 1945. április 30., 11. Kassa, 12. 1961. Sorsolással a következő versenyzők kerültek ki győztesen: 1. díj, karóra, nyerte: Bénes Éva, Dobrohošť 17 p. p. Vajka n/Dunajom, 2. díj, aktatáska, nyerte: Bodor Zoltán, Dolné Zahorany é. 97, p. p. Veľké Dravce, okr. Rim. Sobota, 3. díj, villanyfőző, nyerte: Takács Erzsébet, Nová Vieska č. 106. okr. Nové Zámky, 4. díj, könyvek 100 Kés értékben, nyerte: Csizmadia Ernő, Bara, okr. Trebišov, 5. díj, könyvek 50 Kés értékben, nyerte: Labanc Jolán, Silica č. d. 19, okr. Rožňava, Figyelmeztetjük a versenyzőket, hogy a megfejtéseket cs;.k a ,12. kérdés közlése után kell beküldeni. A szerkesztőség .^.mVAWVAW.V.VWV.V.V.V.WMmVAIWAW.mW.'.WA’A ZALA JÓZSEF: TALÁLKOZÁS Olvasóinmmal szemtől-szemben, zavart leküzdve kell itt lennem. Mit kérdezhetnek? — faggat, fáraszt a kérdés; fontolom a választ. Kérnek. Magamról kell beszélnem, — nehéz, mikor kevés az érdem. — ... Korán kezdtem, s a legszebb évek a förgetegben elvetéltek. Felizzottam, csak villanás volt, sebzett a sors, a szép szó ápolt. Hajsza utáni zsongó csendben a megkezdettet újra kezdtem, s más nem csitltja már e hangot, majd csak a rámboruló hantok ... A kérdés-válasz forgatagban éntőlem vártak, — s tőlük kaptam, s így mégsem pusztába kiáltó a csengő rímü verssé vált szó. Boldog búcsú. Szőkébb hazámban igazi énem megtaláltam. I GYURCSŰ ISTVÁN: Deák György: A metamorfózis ciklusból. MARA KINEK... Jó annak, akinek hű bizalmát bizonytalanságok nem zavarják. Annak is jó, akire nem néznek furcsa szemmel az ifjak, vének. Jó annak is, akitől nem várnak lehetetlent, s kiben van alázat. Jó annak, akinek nincsen sok ok fájdalomra, és nem kapott botot. Jó annak, jó ... de a fene bánja, nem kell az élet alamizsnája! Bérét kívánom, és ha megkapom, tisztelettel emelem kalapom. AV.VASWAÓČAWV.W.W.'.W.WA'.V.V.V.V.V.V.V.'.V/.V/.V.V- .■.V.W.VAV.V.V.V.V.V.W.V.V D0BiaWLA: /Q férfiasság próbakövei A Dolgozók Filmfesztiváljára készültünk a feleségemmel. A Két emelet boldogság című magyar filmet akartuk megnézni. A fesztivál filmfeit tudvalevőleg a Várudvar szabadtéri vásznára vetítik. £n mondtam... én azonnal mondtam a feleségemnek ... — Piri, gyerünk oda már hétkor (az előadás fél kilenckor kezdődik) ...gyerünk oda már hétkor, drágám — mondtam neki —, mert állóhelyünk van és ma ott sok ember lesz! — Jó — így a feleségem —, igazad lehet Lajos ... legyünk ott hétre . .. És öltözködni kezdett... Kegyed kilencre ott is voltunk. Megálltunk a Várudvar legmagasabb pontján és felmértük a lehetőségeket. Tizenöt perc múlva kezdődik az előadás, addig helyet kell találnunk. A helyzet a következő: az ülőhelyek elfoglalva, az állóhelyek elfoglalva, a vetítőfülke és a büffék fedele elfoglalva, minden talpalattnyi hely elfoglalva. A nézőteret tízrétü, nyakát nyújtogató, hullámzó ember - gyűrű veszi körül. A környező fákon tömör varjúfészkekként sötétlenek a Vydrica suhancai, az éjjeli menedékhely aránylag biztonságosabb palatetejére pedig családapák és idősebb, köztiszteletben álló polgárok kapaszkodtak. Egy kopasz minőségi ellenőr alatt beszakadt a pala és a pirosarcú ember néhány percre eltűnt a padlás porfellegében de újra elömászott és fülig piszkosan, új palára telepedett. — Piri, itt nem lesz könnyű látni....' Nem szól, csak belémkarol és kapaszkodik belém. Látom, minden reménye én vagyok... én, a férj, a család feje. A férfi. Az erős. Ilyenkor nem szabad cserbenhagynom s visszaélnem a bizalmával. — Ne félj Piri — biztatom —, majd csak lesz valahogy... Az embergyürü utolsó sora mögé állunk. Én — miután magasabb vagyok — éppen a vászon felső szélét látom, a feleségem meg madártávlatban elnéz felette és a szembenlévő dombon figyeli a villogó fényeket. Riadt a tekintete... Tenni kell valamit, mert néhány perc múlva pereg a film. Feleségem a következő, saját ötleteket adta elő: Rohanjak el egy, a környéken lakó barátomhoz, kölcsönözzek tőle egy asztalt hozzam el és arra majd felüliünk! Elvetettem ... A barátom messze lakik és ki tudja, van-e asztala? Erre szedjem szét egy jegyárus bódé oldalát, a deszkákból építsek dobogót és arra majd felüliünk! A felalá cirkáló csendőrökre hivatkoztam és ezt a javaslatát is elvetettem. A mulató ismerős zenészeitől kölcsönözzem ki a cimbalmot és arra majd felüliünk! Nem, mondtam, elszakadnak a húrok és fizethetek .. Akkor legalább találjak ki valamit, ne legyek olyan tehetetlen ...! Ekkor láttuk meg Pupkovicsot, a szomszédunkat. Izzadva szuszogott felénk, ölében egy kilométerkövet cipelt. Nyolcvankilenc kilométer — állt fekete betűkkel a kő fehér oldalán. — A Bécsi útról hozom -r magyarázta, amikor meglátott —, a környéken már minden valamirevaló követ összeszedtek ... Csodálkozva figyeltük, mit csinál Pupkovics Zsiga a kilométerkővel. Letette a földre, megigazította, hogy ne billegjen és ráállította a feleségét. — Na, már látsz, Amálka? — Még nem Zsiga .. , hozz még egyet! Pupkovics mint egy szorgalmas, szuszogó, kövérkés hód szó nélkül elrohant a Bécsi-út felé. Valóban, egyesek köveket hordtak halomra és arra álltak. — Siess kövek után — unszolt Piri —, siess te is Lajos! Meglátod, látni fogunk Feszülő inakkal, tettrekészen elrohantam, ugyanolyan buzgón szuszogva mint Pupkovics, Ő, a szomszédnak igaza volt mi már a kövekből is lekéstünk! Egyetlen jóravaló követ nem találok a Vár környékén. Egy szögletei, szürke terméskövön álló fiatalember előtt meglátok mégis egy kétökölnyi garamkövet Sima, szerény kő, hitvány az istenadta.. de kő. Habozva utána nyúlok. — Pardon — mondja a fiatalember mérgesen — ez a kő már foglalt! A feleségemé ... csak málnát ment inni... Pereg a film és én kő nélkül megyek vissza. Igen, én még követ sem tudok szerezni, kezdett zokogni a feleségem, hogy nézzem meg a Pupkovicsot, az tud, mert az mindent megtesz a feleségéért... az férfi, és a többiek is ... Pupkovics éppen újra közeledett izzadva, szuszogva és öklendezve a lelkesedéstől* ölében egy új kilométerkővel — kilencven kilométer, mondták a fekete betűk hivalkodóan. Végre megértettem .. megértettem. hogy a férjnek minden esetben meg kell tudnia csinálni, amit a felesége akar, elő kell teremtenie amire szüksége van, mert ellenkezőleg baj van, nagy baj. Láttam ezt abból, ahogy Piri a követ cipelő, kövér Pupkovicsot nézte nagy, bámuló szemmel, odaadó hódolattá’ és felindulástól emelkedő_ keblekkel .. láttam ezt abból, hogy rám, rám se néz csak szipog, ha szólok hozzá és az ajkát bigyeszti. Az öreg vár sötéten, mogorván nézett négy tornyával az éjszakába. Felkiáltottam. — Piri, ne félj! Bízzál bennem, mert kövünk pedig lesz! Leült a fűbe és hallgatta, hogyan kacagnak azok, akik látják a filmet és nem szólt. Én elrohantam mint egy modern Don Quijotte, hogy a feleségem kedvéért, a családi béke kedvéért, a szerelméért és megbecsüléséért megostromoljam a Várat, megvívjak vele és kicsikarjak az oldalából egy évezdeket látott, fekete terméskövet. A vár építői alaposan egymáshoz raagsztották valamikor a fal köveit. Arcomat por lepte be, a verejték patakjai keskeny ut ócskákat mostak benne, elrongyolódott a ruhám és a kezem kisebesedett, amíg kimartam a törökrohamokat kiállt falból egy jókora követ. Rogyadozó térdekkel, de lelkendezve botorkáltam vele aszszonykámhoz. A filmnek rég vége Üresek a padok, a nézőteret környező akácfák és a kőkupacok, a két kilomét erkövön sem áll már Pupkovics és a felesége. Piri ott ül, ahol hagytam, lehajtva a feje és vár Ügy látom, mintha ö is üres lenne irányomban, kiégett hideg . . — Itt a kő édesem . nézd, itt a kő ...! De nem. Az arca még szomorú, ahogy rám néz. de a szemébe már megbocsátó, meleg fény csillog. Ledobom a dög nagy követ és sóhajtozom, elkeseredve, kimerülve, szerencsétlenül. — És az előadásnak vége ... hiába volt minden — panaszkodom — minden hiába volt . . . Megkínzott, véres kezemet bámulom. Felkel, hnzzám.iép és simogatja lüktető homlokom. — Nem volt hiába édesem ... nem volt hiába a fontos, hogy hoztál követ, én uram ... emberem A filmet megnézzük majd, ha a városban játszók A kő a fontos, az hogy mindent megtettél értem, amit lehetett, ' üzdöttél értem Sóhajtott egy rövidet. — Bár Amálkának a Pupkovics kettőt hozott! t
