Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-05-22 / 21. szám
Májusi virágok Bárhol történhetett... Irkucki történet, vagy ahogyan azt a komáromiak elkeresztelték Egy szerelem története című dráma a Magyar Területi Színház előadásában hódít, sikert arat. Történet ez a szó szoros értelmében, a mai ember vívódásainak útkeresésének, erkölcsi normái megszilárdításának a története. Történet, amely akárhol lejátszódhat, ahol fiatalok élnek és dolgoznak. Valja, Szergej, Viktor él, köztünk van, lehet, hogy mi is ismerjük őket, de a nagy roha-Jelenet az Egy szerelem története című dráma bratislavai előadásából. Viktort Bugár Béla és Valját Ferenczy Anni alakítja. násban nem vesszük észre a magukkal vívódó és mások sorsával törődő embereket. Nem az életproblémáiktól elszakadt hősök az Irkucki történet szereplői, hanem egy közösségben élő emberek, akik a legjobban tudják, hogy mennyire szükségünk van egymásra. Mindennapi emberek és mégis hősök tudnak lenni e korban. Hősiességük éppen a másikon való segíteni akarásban rejlik. Két fiatal ült előttem Bratislavában a Hviezdoslav színházban, ahol a komáromiak vendégszerepeitek. Egymás kezét fogták és a dráma második részében a fiú egy könnycseppet törölt le a lány arcáról. Az együttérzés, a hasonulás könnycseppje volt ez mert lehet, hogy az ő sorsa a leány sorsa játszódott a színpadon. Nem kérdeztem meg, de hitem és elhiszem hogy tetszet >eki és nekik a Magyar Terüle i Színház előadása Az előadó itán egymásba karolva mente i kivilágított utcán. Lehel hogy Valjáról, a dráma hősérö beszélgettek és a látottak utáu gazdagabbak lettek. CSIKMÁK IMRE Szőke József Katicabogár (EGY LEÁNY NAPLÓJÁBÓL) Otthon Irén nagy hangon felvilágosított, hogy Petrás aljas potyaleső. Néhány féldeciért kapható, minden felett szemet huny. A messziről idejáró munkások mindig hoznak neki egy kis „hazait", bort, pálinkát. Petrás aztán megengedi nekik, hogy szombaton ne dolgozzanak, és hétfőn is később jönnek a munkába. A munkanapjukat természetesen hiánytalanul beírja. — De hisz ez közönséges csalás! — háborodtam fel,, és megkérdeztem Irént, hogy mért nem jelentik az egészet. — Kinek? — Ügy nézett rám, mint a hülyére. — Kinek? Hát a vezetőségnek! — A vezetőségnek? Ö, te naiv! Hiszen az tud róla ... — Hihetetlen! — Ha hihetetlen, ha nem, így van! És különben is ... Neked is jól jön majd, ha hazautazol. Ezzel befejezte a vitát, és nem volt hajlandó az ügyről tovább tárgyalni. Engem ko .ántsem nyugtatott meg ez a magyarázat. Eddig is tudtam, hogy vannak bércsalók, lógósok, munkakerülők és rongyemberek, de azt hittem, hogy sehol sem tűrik őket. Cgy képzeltem, nogy ilyesmi csak titokban lehetséges, ha kijátszók a vezetőséget lélrevezetik a vezetőséget a becsületes munkásokat. Petrás viszont nyíltan csinálja. Hiszen elismerem, hogy egyetlen nap a:att nem térhetnek vissza olyan messziről Gazsiék és a többiek, de mért húz ebből Petrás hesznot, mért szedi rá őket a csalásra? Belefájdult a fejem és kedvetlenül fekszem le aludni. JÚNIUS 14. Tegnap Irén átköltözött hozzám. Kiderült, hogy van még egy szabad ágy a szobámban. Neki adták. Most már nem leszek annyira egyedül. A többi lakótársamat még nem ismerem. Csak a szekrényükön lógó lakatokból, az asztalon felejtett ételmaradékokból és az ágy végére terített egyre piszkosabb törülközőkből tudom, hogy élnek és léteznek. Visszatérek Irénhez. Jó barátnőnek bizonyult. Sok mindenben kisegít, tanácsot ad, hogy hamarabb kiismerjem az életet az építkezésen. De úgy írok itt róla, mintha sokkal idősebb lenne nálam. Pedig nem. Alig múlott húsz éves, de sokkal tapasztaltabb, ügyesebb, mint én. Nem hagyja magát és a magáét! Én viszont gyenge és gyáva vagyok. Az internátusbán nagyon is rászoktam az engedelmességre. De az élet úgy látszik, nem internátus; Ezt már eddig is tapasztaltam. Nem lehet mindenben és mindenkinek hinni, engedelmeskedni, Sokféle az ember, sokféle a kívánság. Ha mindent készpénznek vennék, nem tudom, hová jutnék. Eddigi életemben mindig állott valaki fölöttem, gondoskodott rólam, gondolkodott helyettem és én megbízhattam benne. Itt nem! Csak most érzem, hogy mennyi hátránnyal léptem a világba. Igaz, sok előnnyel is. Az internátusbán és az iskolában erény volt a szerénység, itt rögtön teremnek ügyesek és erősek, hogy kihasználjanak, ha megérzik, hogy gyenge és gyámoltalan az ember. Irén nem szemtelen, nem törtető, de a magáéból nem enged. Sokszor irigylem, mert bátor és erős. Én viszont félénk és érzékeny vagyok. Rászoktam a mások támogatására. Máskor viszont sajnálom Irént, mert érzem, hogy önző és a saját dolgainál tovább nem lát. Talán otthon nevelték belé vagy az élet tanította rá, hogy foggal és körömmel verekedjék saját boldogulásáért. Nem tudom. Lehet, hogy veleszületett tulajdonság és természetében van az önzés Vágy talán mindenkiben benne van, míg le nem győzi magában? Én képtelen lennék csupán magamnak élni. Boldog vagyok, ha segíthetek másokon. Ezt meg is mondtam neki: — Te folyton csak magaddal törődsz — támadtam neki, amikor összekaptunk azon, hogy kinek mennyi helye legyen a közös szekrényben. — Őh, te ártatlan lélek! Talán hagyjam magam kihasználni? Éreztem, hogy ebben a pillanatban gyűlöl, szeme izzott a haragtól és sötét pír öntötte el az arcát. Gyűlölt és megvetett, mint ahogy az erős gyűlöli és megveti a gyöngét. — Ne magyarázd félre! Te nem tudsz örülni a mások boldogságának ... — folytattam. — Sokra is megyek vele! — Önző és irigy vagy, ez az egész. — Rajtam se segít senki. Mindenki törődjön magával! — Hogy beszélhetsz így lány létedre? Én szomorú vagyok, ha nem segíthetek... — És ez lesz a veszted, majd meglátod! Nem akarok rosszat, de kívánom, hogy valami betyár kerüljön az utadba! Az majd megtanít az életre! A vér mintha elpárolgott volna belőlem, annyira megdöbbentettek szavai. Először éreztem félelmet jövőmtől. Elkeseredtem és egy kicsit sem örültem, hogy felnőtt lettem. Június 15. Irén teljesen kiismerhetetlen! Nem tudom miért titkolják oly gondosan igazi lényüket az emberek. Miért van az, hogy mások a munkában és mások odahaza? Másképp viselkednek négyszemközt és másképp társaságban. Néha az az érzésem, hogy csupa képmutatás az élet. Irénről tegnap meggyőződtem, hogy irigy és önző. És most be kell vallanom, hogy tévedtem. Azzal a csekély emberismeretemmel, amire itt tettem szert, ma rá kellett jönnöm, hogy nem rossz, hogy nem is irigy, csupán önfejű és teljesen kiszámíthatatlan, de jószívű! De kezdem az elején. Délben véletlenül elszóltam magam, hogy kitanult kőműves vagyok. Eddig sem titkoltam, de valahogy nem került szóba. Most, hogy kiejtettem a számon, Irén nekem támadt: — Rendesen kitanultad? — kérdezte. — Rendesen. — Iskolába is jártál? — Természetesen. — Hát akkor te fiacskám emeletes szamár vagy! Sötét szégyenpír öntötte el az arcomat. Éreztem, hogy a fülem tüzelni kezd. — Kőműves vagy és itt kulizol velünk? — folytatta. Még mindig nem jutottam szóhoz. — Mit hápogsz, mint a liba? Gyerünk azonnal Petráshoz! Megragadta a kezemet és cipelt maga után a deszkabódéba, ahoľ Petrás csendesen cigarettázott. Minden bevezető nélkül rontott neki: — Hallja! Ez a lány kitanult kőműves... — Na és? Mi közöm hozzá? — kérdezte ártatlan képpel. — Hát az, hogy rossz helyre osztották be! — Tehetek én róla, hogy ideküldték? Nem vagyok káderes! Ide jött, itt van! A többi nem rám tartozik! — Azonnal jelentse! — Megbolondult? Majd ha jön valaki, szólok neki... Pirultam, nagyon röstelltenj, hogy ilyen gyámoltalan vagyok. Egy szó sem fért ki a torkomon, míg Petrás ki nem mondta az utolsó szót: — Engedjen az irodába, hogy más munkát kérjek — kérleltem. — Most nem engedhetem! — felelte Petrás fagyosan. — Jelentse munkaidő után ... — Eridj, ne törődj vele! — lökdösött Irén. Tétováztam és a körénk gyűlt emberekre néztem. Néhányan a szemükkel integettek, biztattak. Nem bírtam megmozdulni. Képtelen voltam cselekedni. — Gyere! — ragadta meg karomat Irén és maga után húzott. (Folytatjuk) OIFJMg) ILÄM<§ Lapunk múlt heti számában már bemutattunk három fiatalt, akik irodalmi körben fejtenek ki tevékenységüket. Az alábbiakban a nitrai Pedagógiai Főiskola irodalmi körének két tagját mutatjuk be olvasóinknak. Az irodalmi körnek, illetve az „Ifjú- Alkotók Köré“-nek, ahogy ezt Nyitrén nevezik, tíz tagja van, vezetője Bartha Tibor adjunktus. BÄRCZI ISTVÁN: ESTI NYITRA Kecses öleléssel ház-kebles várost karol át: ring, ring a folyó. Partjukon a fák rőt korona-arccal zümmögnek a szélben. Neoncsillogás: az árnyak előttünk kúsznak, mint csipkés kárpiton a Hold. (Volt, volt egy szerelem jégkristályos télben, jégzátonyok úsztak a folyón). A Hold, a Hold dermedt csendben ballag s a fényfoltos estben szeretők hajlongnak, mint a parti fák. A Zobor viruló domb-mellét kitárja és új köntösű felhő-lányok szél-szeretők karjaiba hullnak. Kutak-mélyű harmatos szemed tavat csorgat kék holdjaira ... Zsuzsa.... sírom mégis fáj, látod a hídon ülnek mind a csillagok, s a hídra nem mehetünk már soha. KMECZKÖ MIHÁLY: ÁLOM ÉS VALÓSÁG Egyik éjjel azt álmodtam: a földdarab, melyen álltam, leszakadt alattam, s téged — mint a mérleg másik tányérja — röpíteti az egekig. Hát beteljesedett... Mikor megláttalak, a lenge hajnalban álltái: fürdetted arcod a homályból előtörő sugarakban. Én megfogtam kezed, — majd a mérlegre álltunk: nullát mutatott — és elindultunk a fény irányában a szerelem ösvényén ... Te — nem titkoltad — feljebb vágytál. Vágyaid emeltek egyre magasabbra, mígnem elérted az Éva-almát, én pedig zuhantam — a mérleg másik tányérján — a közöny árnyékában a megsemmisülés felé... AJÁNLÁS: ne feledd, hogy a magasban létezik egy pont, melyhez felérve a test visszazuhan...
