Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-05-08 / 19. szám
JURU NAG!BIN* Vége hát az utolsó órának. Sok nehéz vizsga áll még előttünk, de óra már nem lesz több ebben az életben. Egyetemi előadások következnek, majd szemináriumok, kollokviumok. Milyen felnőttes szavak! Tíz esztendő telt el az iskolacsengő jőlismert rekedtes hangja mellett, amely lent, a tanári mélyén keletkezik, s csak némi késéssel jut föl hozzánk a hatodik emeletre, a tizedik osztályokig. Meghatottan s némi izgalommal kószáltunk az osztályokban és a folyosón, zavartak voltunk és elfogultak a pillanattól, amikor iskolásgyerckből hirtelen felnőtté válik az ember. Felnőtté, aki már meg is nősülhet! Boldogan, s mégis valamit sajnálva mászkáltunk le-fel, mintha féltünk volna kilépni az iskola falai közül a végtelenné tágult világba. Ügy éreztük, mintha valamit még nem mondtunk volna el egymásnak, mintha nem használtuk volna ki az elmúlt tíz évet, s mintha váratlanul ért volna bennünket ez a nap. Az ég sűrű kékje beömlött az osztályba, a kitárt ablakok párkányán galambok búgtak szenvedélytől eltorzult hangon, mindent átitatott a fák gazdag lombjának illata, s a friss aszfalt szaga-Zsenya Rumjánceva benézett az osztályunkba. — Szerjózsa légy szíves egy pillanatra! Kimentem a folyosóra. Ezen a szokatlan napon Zsenya sem volt olyan, mint máskor. Térden felül érő rövid ruháját már a múlt évben riumba is. Tiszteltük benne ezt a női céltudatosságot. s nem akartuk háborgatni. Összejöttünk hát a bulvár közepén az óriási faernyő alatti nagy huzatos pavilonban. Az eső hol nagy kövér cseppekben verte a földet, hol alig láthatóan, s alig hallhatóan szitált, de nem hagyta abba egy másodpercre sem. A szürke, nehéz felhők egyetlen fénysugarat sem engedve, áthúztak a háztetők felett. A Himkire gondolni sem lehetett. Zsenya azonban makacsul igyekezett meggyőzni bennünket/ hogy menjünk. Első alkalommal engedett meg magának egy kis eltérést a megszokott szigorú rendtől s így megjárta most is: Kabátjának a gombján egy kis csomag lógott, benne szendvicsek. Megható volt ez a kis csomagocska. Zsenyának nyilván eszébe se jutott, hogy be lehetne menni valamelyik büfébe, kávéházba, vagy esetleg étterembe reggelizni, ahogyan kirándulásaink alkalmával megszoktuk. Megsajnáltam azt a kis csomagot. — Gyerünk, csónakázzunk egyet — javasoltam, s arra az öreg kiszáradt 'adlkra mutattam, amelynek ott meredezett az orra a melegedő cölöp.ie alatt — és azt fogjuk képzelni, hogy a Himkin vagymk. — Vagy a Földközi-tengeren — tette hozzá Pavlik. — Vagy az Indiai-óceánon! — kapott lelkesen az ajánlaton Zsenya. — Vagy Grönland partjainál! ... — De nem fogunk elsüllyedni? — kérdezte kinőtte, gyapjú kötöttkabátja alatt — amely a mellén nem ért össze — mosástól fakó fehér blúzt viselt, a lábán pedig alacsonysarkú, tompaorrú gyerekcipőt. Mintha a kishúga ruháit hordaná. Hosszú hamuszínű haját feltűzte, de az mégis eltakarta homlokát és az arcát, egy fürt pedig folyton előrehullott pisze orrára, hiába dobta žjiátra minduntalan ingerült mozdulattal. Mindez megszokott volt rajta. De akadt rajta valami új is: az arcát színező egyenletes, finom pír és nagy szürke szemének eleven, kedves fénye, amely hol gondterhelt-komolyan, hol mitsemlátó-szórakozottan csillogott. — Szerjózsa, azt akartam mondani: találkozzunk tíz év múlva. A tréfálkozás sohasem jellemezte .Zsenyát,' komolyan kérdeztem hát én is vissza: — Miért? — Kiváncsi vagyok, milyen leszel tíz év múlva — mondta, s félrelökte orra elől a tolakodó hajfürtöt. — Hiszen kezdettől fogva nagyon tetszettél nekem. Azt hittem, hogy Zsenya Rumjánceva előtt ismeretlenek ezek a szavak, s ezek az érzések. Életében két dolog foglalkoztatta: a komszomolmunka — ő volt a komszomol-titkárunk — és a csillagok világa Sohasem hallottam, hogy a napi teendők elvégzése után szabad idejében másról beszélt volna, mint csillagokról, bolygókról, csillagpályákról, protuberanciákról, kozmikus repülésektől. Kevesen tudtuk pontosan, mire szeretnénk jutni az életben, Zsenya azonban már a hatodikban bizonyos volt benne, hogy csillagász lesz és semmi más. Nem volturk közeli barátságban, párhuzamos osztályba jártunk, s csak a komszomolmunka során akadtunk össze. Zsenya váratlan vallomása elámított és zavarba ejtett. A rejtély nyitja után kutatva végigszáguldottam gondolatban az elmúlt éveken, de semmit sem találtam bennük, egyetlen találkozáson kívül, amely a Tiszta Tavaknál történt... Egy alkalommal elhatároztuk, hogy vasárnap elmegyünk a Himkini víztárolóhoz csónakázni. Abban maradtunk, hogy a Tiszta Tavaknál találkozunk, a nagy váróteremben. Reggelre azonban szemerkélni kezdett az eső, s a gyülekezési helyen csak négyen jelentünk meg: én, Pavlik, Nyina Ba'iseva és Zsenya Rumjánceva. Nyina azért jött. mert vasárnap nem tud megülni otthon, én Nyina miatt jöttem, Pavlik énmiattam, de hogy Zsenya miért jött el, mindannyiunk előtt érthetetlen volt. Zsenya sohasem vett részt szerény lakomáinkon, nem járt velünk moziba, sem a parkba, sem az „Ermitázs"-ba. Am senki nem tartotta •zért álszentnek, tudtuk, hogy egyszerűen nincs ideje ilyesmire: tagja volt a: egyetem aeillagászatl szakkörének, s eljárt a PlanetáNyina. — Bosszantó lenne, meghívom van a Művész Színház bemutatójára. Evezők nem voltak kerítettünk a parton két deszkadarabct, kimertük a ladikból a vizet, s elindultunk földkörüli utunkra Zsenyán kívül aligha szerzett ez bármelyikünknek is örömöt. Miközben Pavlikkal unottan csapkodtuk a vizet a deszkákká', Zsenya kidolgozta az útitervet. Rögtön megérkezünk a Boszporuszhoz, majd a Szuezi-csatornán át kijutunk a Vöröstengerre, onnan az Arábiai-tengerre, aztán elhajózunk a Fülöp-szigetek mellett és már kint is vagyunk a Csendes-óceánon. Kedves és megható volt Zsenyának ez a kései gyerekessége, de volt benne valami sajnálatra méltó is. — Nézzétek! — mondta Zsenya, s arrafelé mutatott, ahcl a fák nedvességtől fénylő ágai mögött egyhangúan sötétlettek a „Kolizej“ mozi nedves oszlopai: — Pálmák, liánok, elefántok, elsodródtunk India partjaihoz!... összenéztünk. Érthetetlen volt számunkra, hogyan tárhatja fel magát ilyen naivul valaki. Hiszen mi többiek annyira féltettük s védtük — hol erőltetett gúnyolódással, hol könnyed cinizmussal — még törékeny, könnyen sebezhető beslő életünket! Ahogy általában tizenhat éves korukban teszik az emberek. — Közeledünk a félelmetes Salamon-szigetekhez! — közölte vésztjósló hangon Zsenya. — Helyes! — erősítette meg Pavlik, aki legmegértőbb volt közöttünk. — Ott vannak az emberevő bennszülöttek! — mutatott a ciszterna falánál cigarettázó legényekre. — Ágyukat a fedélzetre! — vezényelt Zsenya. — Előkészíteni a golyókat!... — Zsenya térj észre, hiszen ez kolonializmus — mondtam. — Igaz is! — mosolyodott el 7senya. Örült, hogy ötletei visszhangra találtak, s naívságában nem vette észre az iróniát. — Barátokként kell közeledni hozzájuk, munkaeszközöket, szerszámokat, orvosságot viszünk nekik ... — Biblia helyett pedig Abrámovics és Golovcsenko iskolai tankönyveit — tette hozzá Pavlik. Folytatódott unalmas csónakázásunk az esőben. Zsenya fáradhatatlanul vezénylet: „Kormányt jobbra!“ „Kormányt balra!“. „Vitorlát fölvonni!“ „Vitorlái leereszteni!" — a csillagok állásából határozta meg az útirányt, mivel iránytűnk összetört a viharban. Lehetőségenyílt arra, hogy csillagászati előadással traktáljon bennünket, amiből csupán azt jegyeztem meg, hogy az egyenlítő fölött mintegy fordított a csillagok állása. Aztán szerencsétlenség ért bennünket, s Zsenya szétosztotta a szendvicseket. Csüggedten rágcsáltuk a vajas zsemlét, míg Zsenya arról beszélt, mennyire tetszik neki Robinson élete. Átáztam, elfáradtam, szálka ment a tenyerembe — mindez kegyetlenné tett és azt mondtam, nem isme,ek kíspolgáribb könyvet, mint a „Robinson Crusoe“. — Az egész köny- a lakás, a ruházkodás, "berendezkedés kicsinyes gondjaival van tele. Az élelmek és mindenféle vacakok végtelen étlapja ... A diadalmaskodó nyárspolgári lét himnusza! .. — Én pedig nem Ismerek lelkesítőbb dolgot ennél, ahogy te nevezed, az étlapnál! — mondta Zsenya, s könnyes lett a szeme. — Mennyi nagyság, őserö van ebben a könyvben, s milyen álmok ... Vitánknak Nyina Nariseva vetett véget. Hirtelen ielkiáboti: — Hurrá! Föld! ... — Hol? Hűl? — kérdezte izgatottan Zsenya. — Ott, nézd a melegedőnél — mondta prózaian Nyina. — Kész. megérkeztünk! Fiúk, én tönkre fagytam egy csésze kávé nélkül nem ússzuk meg. — Menjünk Pokrovkába, a nyári kávézóba — javasoltam. Zsehya zavarban nézett ránk, az arca rózsaszínű volt. — Hát jó — mondta aztán hősiesen. — Ha mulatunk, hát mulassunk' Ültünk a nyári kávézóban • a csíkos nedves ponyva alatt, forró kávét és hideg sört ittunk. Zsenya fölhajtott egy pohár sört, a fésűk és a tűk szinte egyszerre kihullottak sűrű hajából. arca kipirosodoit, s hangoskodni kezdett, „korhelynek" „elveszett léleknek“ nevezte magát. Kicsit szégyelltük magunkat miatta, és féltünk, hogy a felszolgálónő nem ad több sört, mert összekuszált hajával, kerek térdére fölfölcsúszó szoknyájfban Zsenya még sohasem emlékeztetett annyira kamaszlányra, mint ebben a kávézóban. Zsenya aztán arról beszélt, mennyire szeretne meghalni az első kozmikus rakétában rmrt a kozmoszt áldozatok nélkül nem lehet meghódítani, s inkább ő pusztuljon el, mint valaki más, nálánál értékesebb. Tudtuk, hogy őszintén mondja, amit mond, nem is sejtve lelki nagyságát, s ez megalázó volt ránk nézve. Mi nem voltunk olyanok, mint ő, még a konyak hatása alatt sem. Nekünk szükségünk volt az életben maradás bizonyos lehetőségeire ... Gyakran meghívtuk azután is Zsenyát öszszejöveteleinkre, de többet nem jött el, arra hivatkozott, hogy nincs ideje. Lehet, hogy valóban nem volt ideje, hiszen annyi mindennel foglalkozott Akkor az egyetlen alkalommal is miattam jött el. s miattam vonult vissza, büszke becsülettel beismerve magában: nem sikerült ... — Miért hallgattál eddig, Zsenya? — kérdeztem. — Minek mondtam volna ? ..» Annyira tetszett neked Nyina! Bosszantó és elszomorító érzés fogott el, mintha valami veszteség ért volna. — Mikor és hol találkozunk? — kérdeztem. — Tíz év múlva, május huszonkilencedikén este nyolc órakor a Nagy Színház középső oszlopközében. — És ha páratlan az oszlopok száma? — Nyolc oszlopa van, Szerjózsa... Akkorra én már neves csillagász leszek — tette hozzá jelentőségteljesen, s álmodozón, de meggyőződéssel. — Ha nagyon megváltoznék, felismersz majd a fényképekről. — Ami azt illeti akkor már én is híres ember leszek — mondtam és megakadtam, mert fogalmam sem volt róla, mely területen fogok a sors rendeltetése szerint dicsőséget szerezni, sőt még azt sem tudtam, melyik fakultásra jelentkezem. — Mindenesetre a saját kocsimon jövök... Ez ostobaság veit, de nem tudtam, mit mondjak. — Nagyon jó — nevetett Zsenya —, megkocsikáztatsz majd a városban. Múltak az évek. Zsenya Leningrédban tanult. Csak 1941 telén hallottam, róla, mikor szomjasan vadászva a barátaimról szóló híreket, megtudtam, hogy Zsenya a háború első napján otthagyta az egyetemet s pilötaiskolára ment. 1944 nyarán, amikor kórházban feküdtem, hallottam a rádióban, hogy Rumjánceva repülő őrnagyot a Szovjetunió Hőse címmel tüntették ki. S csak miután leszereltem, tudtam meg, hogy Zsenya a kitüntetést a halála után kapta. Az élet ment tovább, időnként váratlanul eszembe jutott megállapodásunk, a találkozás időpontja előtt néhány nappal aztán olyan éles nyomasztó nyugtalanságot éreztem, mintha az elmúlt évek során csupán erre a találkozásra készültem volna. Nem lettem híres ember, ahogy Zsenyának ígértem, egy dologban azonban nem csaptam be: volt egy kivénhedt „Opel“-em, a zsákmányolt kocsikból vásároltam potom áron. Felvettem az új ruhámat és a Nagy Színházhoz hajtottam. Ha akkor találkoztam volna Zsenyával, megmondom neki, hogy hosszas ingadozás után megtaláltam végre én is az uta-. mat: megjelent első elbeszéléskötetem, most írom a másodikat. Ezek még nem olyanok, ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■i DÉNES GYÖRGY: Virágba omlott a tavasz Virágba omlott a tavasz, tajtékosak mind a fák, göndörödő bárányfelhők pelyhezik az ég tavát. Mezők lenge bársonyában pajkos, víg szellő kering, hegy taréja fénybe lobban, habzó forrás csengve ring. Boldog május, szívre hajló, szabadságunk májusa felujjong, repesve szárnyal szívünk forró himnusza. Mert az élet ím kitárul, szépségében száz varázs, csillog-villog melengetve mint aranyló szénparázs. Áramlanak vérkörünkön sodró, végtelen erők, fürgén kalapálja szívünk boldog renddé a jövőt. Egy tűz fényénél melegszünk milliók és milliók, közös eszme-kikötőben ringnak az élet-hajók. S hogyha jövő századuknak s boldog népe emleget, így mond: fényt gyújtottak nálunk, fényt a szovjet emberek. Porba zúzták negyvenötben a sötétség csúf hadát, s testvérjobbot nyújtva mondták: építsetek új hazát! Építettünk. Győztes pártunk vezetett a jó utón, gránittömbből raktunk erős bástyát omló partokon. És a partot megkötöttük, védi békés életünk, testvérnépek nagy családja áll kemény vártát velünk. Kulturális hírek A művészeti Lenin díjat Petrus Brovkov belorusz költő, Eduardos Mezselojtis litván költő és Kornej Csukovszkij irodalomtörténész kapta. Emil Gilels zongoraművészt, Lev Kerbel szobrászt, a moszkvai hatalmas Marx szobor alkotóját és Vlagyimir Tavorszkij grafikust is ezzel a magas kitüntetéssel tisztelték meg. * * * Érdekes könyvbarát-mozgalom indult az ukrajnai Nadrigajlov községben. A mozgalom lényege az, hogy önkéntességi alapon hozzáférhetővé tették a magánkönyvtárakat. A gyakorlati megvalósítása úgy történt, hogy azok a könyvtulajdonosok, akik a köz javára hozzáférhetővé kívánták tenni könyveiket, katalógus-cédulákat készítettek, átadták a könyvtárosnak, aki azokat az olvasók rendelkezésére bocsátotta. A kölcsönzés a magánházakban történik egymás közötti megállapodás szerinti határidőre. * * * A közeljövőben a következő irodalmi fogantatású filmek kerülnek a közönség elé: A csikó — Solohov novellájából, Útközben — Nyikolajeva szovjet írónő azonos című könyvének filmváltozata. * * * Trebié városban — Nezval cseh költő szülővárosában az idén másodszor rendeznek irodalmi fesztivált. A fesztivál május 12-én kezdődik és május 26- án az irodalmi pályázat eredményeinek kihirdetésével fejeződik be. AVAV.V.V.V.V.V.V.V.V.V.V.V.V.V amilyeneket írni szeretnék, de hiszem, hogy írok még olyanokat is. Leállítottam a kocsit a sarkon, vettem egy csokor gyöngyvirágot, s odamentem a Nagy Színház középső oszlopközéhez. Valóban nyolc oszlopa volt a színháznak. Álldogáltam egy ideig, aztán odaadtam a gyöngyvirágot egy tornacipős, szürkeszemü kislánynak és haza hajtottam... Szerettem volna megállítani egy pillanatra az időt, végigpillantani az életemen, emlékezni a kurtaszoknyás, szűk kabátos kislányra a nehézkes ladikra, amely teleültette a tó szürkés felületét hegyes kis palántákkal, az izgatott felkiáltásra: „Elsodródtunk Indiába!“, felidézni akkori lelkem vakságát, amely oly könnyedén otthagyta azt, ami sorsa lehetett volna.
