Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1962-05-08 / 19. szám

AZ UTOLSÓ NAPOK Ez a történelmi felvé­tel a győzelem napján készült. A Kreml falánál felhangzott a dobpergés és a földre hulltak a zsákmányolt horogke­resztes zászlók. Az akko­ri híradóból vagy a ké­sőbbi dokumentumfil­mekből sokan emléke­zünk azokra a mozdula­tokra, amellyel a dísz­uniformist öltött katonák lába elé dobták ezeket a lobogókat. Vitathatat­lan tény, hogy a második világháborúban a Szov­jetunió viselte a német fasiszta csapatok, a tör­ténelem legerősebb im­perialista hadserege elle­ni küdelem fő terhét, és diadalával bizonyságot tett legyőzhetetlenségé­ről, a szocialista társa­dalmi rend erkölcsi, po­litikai és társadalmi ere­jének fölényéről. Május 9: A fasiszta Né­metország felett aratott győzelem ünnepe. Az évfor­dulón részleteket közlünk Vaszilij Szubbotyin egykori haditudósító írásából. KÉT NAP, KÉT ÉJJEL. Keve­sen tudják: azután, hogy a ka­tonák benyomultak a Reichs­­tagba és a tetejére kitűzték a győzelmi zászlót, az épületért még két nap, két éjjel folyt a harc. Másfélezer német — Berlin ostroma közben dobták át őket ide a Baltikumból — bevette magát a Reichstag pin­céibe. Előbb lőttek minket — volt náluk páncélököl elég — amikor pedig látták, hogy a Reichstagot tartani nem tudják, felgyújtották. De az is lehet, hogy az épület magától gyul­ladt ki, a felhalmozott lősze­rektől. Az égő házban. — maroknyi ember — 200 katonánk küzdött. De a helyzet nemcsak ezért volt drámai. Május elsejének — a háború ezernégyszáztizedik napjának — reggelén a Szovjet Tájékoz­tató Iroda közölte, hogy csapa­taink elfoglalták a Reichstag épületét és kitűzték a győzelmi zászlót. Párizsban, Londonban és New Yorkban hálaadó isten­tiszteleteket tartottak. Az étert — csak ki kellett nyitni a rá­diót — harangzúgás töltötte be. És közben a Reichstag lán­gokban álló épületében, a szűk folyosón, amelynek falához szorította őket a tűz, ott álltak, szemüket kezükkel óva, a mi harcosaink. A zászlóaljparancsnokot uta­sították, hogy kiviheti az em­bereit. „Kint foglaljanak el védelmi alakzatot, s mihelyt az épület leégett, kezdjék meg újra az ostromot“. De kimenni nem lehetett. A füsttől fuldok­ló harcosok — néhánynak meg­maradt a gázálarca, ezek fel­vették — egyetlen szűk szobá­ban, a földön feküdtek. S a lán­gok már ide is betörtek. Hirtelen valami nagy robajjal beomlott. De ez már nem új veszélyt, hanem szabadulást jelentett. A harcosok, az újon­nan keletkezett nyíláson átver­gődtek a már kiégett szomszé­dos helyiségbe. A németek nem tudták tarta­ni magukat. A zászló nem égett el, ott lobogott a magasban, a Reichstag felett. Csak egy kissé bekormozódott. Amikor a tűz csillapodott, az összes kijáratot zár alá vették. BEKÖSZÖNTÖTT MÁJUS MÄSODIKA. Vége .. . Tíz napja nem alud­tunk. Ez tíz nap és tíz éjszaka. Persze mindannyian kimerül­tünk. Tíz napon át éjjel-nappal szüntelenül állt a harc. Eltor­laszolt utcákon, falakon át — nem is át: a szó szoros értel­mében keresztül — házról-ház­­ra nyomoltunk előre, a város szíve felé. Tíz napig senki sem aludt. Az állandó készenlét fe­szültsége és a fáradtság oly nagy volt, hogy alig álltunk a lábunkon. így történt, hogy másodikán délben, amikor Berlin elesett és minden el­csendesedett — mindenki aludt. Aludtak a katonák, a parancs­nokok. Ott, a Reichstag előtt a téren, egymás hegyén-hátán. Aludtak egész állő nap . . . A Reichstagot nagyon hamar telefirkálták, a padlótól fel a mennyezetig. Mindenki akart írni valamit. Az egyik legérde­kesebb üzenetre egy sötét fo­lyosón bukkantam: „Hogy lehet ekkora rendetlenség egy kor­mányépületben?" De a legjob­ban mégis az a néhány szó ragadott meg, amelyet valaki kívül, az első emelet magassá­gában — talán a szuronya he­gyével — karcolt a falra: „A háborúnak egyszer vége lesz, leszolgálom, amit rám mért a sors. Akkor hazatérek Szibériába, a szülőfalumba: meglátogatom az édesanyámat a temetőben“. Május kilencedikén napköz­ben mindenki arról beszélt, hogy Németország kapitulált. A rádióhoz szinte lehetetlen­ség volt közelebb vergődni. Az izgalomtól remegő újjakkal nyúltam a gombhoz. A szobá­ban csend volt, de valaki nem tudta megállni, hogy mégis fei ne kiáltson:__ — Csönd legyen! Hallani lehetett, hogyan do­bog az ember szíve. „A NAGY HONVÉDŐ HÁBO­RÚ GYŐZELMES BEFEJEZÉ­SÉNEK TISZTELETÉRE ... MÁ­JUS 9-ÉT... A GYŐZELEM NAPJÁNAK ...“ Egy öreg katona lassan a székre ereszkedett. Natasa Kononova tábori postáslány az ablaknál állt. Elfordult, hogy ne lássák az arcát. Szeméből peregtek a könnyek. Végiggör­dültek az arcán, mint az első tavaszi eső cseppjei az ablak­üvegen. T 1945. május 9-én szí­nes fényszórók pásztáz­ták az eget London utcái felett is. A város házai között, a zöld parkokban ismeretlen emberek szo­rongatták egymás kezét. A hadsereg díszfelvonu­lást tartott és a győzelmi mámorból eredő forróság forróvá tette az angol hidegvért is. Az egyéb­ként hűvös angol urak megbotránkoztatóan paj­zán dalokat énekeltek, a szigetország gazdag történelmében sem kon-, gatott ilyen órákat még a Big Ben. Találkozás az Elbánál Ez a kép az antifasiszta ha­talmak együttműködésének ér­tékét bizonyítja. A bal sarokban Robertson amerikai és Szilvás­kő szovjet hadnagy megölelik egymást, mert a hitleri Német­ország felett aratott győzelem a békeszerető népek Hitler­­ellenes koalíciójának győzelmi ünnepe is. Jóllehet a nyugati államok monopoltőkés körei már a háború folyamán alatto­mos terveket szőttek a Szov­jetunió gyengítésére és kiját­szására, az ünnep hangulatában és derűlátó légkörében az em­beriség remélte és joggal kö­vetelte, hogy a mérhetetlen áldozatok árán kivívott győze­lem után biztosítékot kapjon a német militarizmus és náciz­mus felújítása ellen. A győztes nagyhatalmak ünnepélyesen ki­jelentették, hogy egységes, de­mokratikus, békeszerető Né­metországot kell létrehozni, és semmi esetre sem szabad tűrni, hogy a legbrutálisabb emberir­tásban bűnös erők még egyszer hatalomra kerüljenek német földön. A nyugati hatalmak hit­­szegése folytán azonban Né­metország és Berlin nyugati részében a német militarizmus és nácizmus erői nemcsak fel­támadtak, de vezető szerephez is jutottak. A mérkőzés elmaradt Márciusban elhagyta a falut. A németek visz­­szatértek, menekül­­nikiik kellett. Aknák és grá­nátok robbantak mellette, golyók fütyültek. Égtek a házak, a harang egy találat után az utcára zuhant, meg­repedt és kiszakadt a szíve: A fiú nem kereste az okot, miéit van így, természetes­nek vélte, ilyen a háború. Ha csak nem lövik le az em­ber fejét, valahogy kibírja, de megszokni, azt sohasem lehet. Április elején szabad volt az út. Haza. A németek — igaz, nem saját akaratukból — messze elkot'ódtak. Hir­telen jött a tavasz, kinyíl­tak az orgonák, zöldellt a mező, lombosodtak a fák. Dolgozni, élni kellett. Jó za­­matú volt már a föld. És jött a május ... Izgal­mas napjai voltak. Májusfát várt a kislány. Nyírfa le­gyen, magas sudár és olyan tiszta hófehér bőrű. Az er­dőből a legszebbet kell el­lopni. Aki mésszel festett fát visz, arról hamar lepe­reg a szerelem. Kinézik a többiek és sajnálják a kis­lányt, mert hamis ékszert kapott... Neki sikerült. Nem vették észre. Titokban leásták a sudár fát, szalago­kat fújt rajta ászéi, s mesz­­sze látszott az utcában. A fiú repült a boldogságtól. Szervezték már a tizen­egyet is. A tavalyi csapatból csak egy hiányzott. Másnap, vasárnap lesz az első mécs­esük, legutóbb — már egy éve múlt — kikaptak, de úgy érezték, most győzniük kell. Készült a fiú is. A mér­kőzés háromkor kezdődött. Plakátot is festettek róla, meg kidob olt at ták. Béke volt. A fasiszták már nem jö­hettek vissza, de a mezőn frissek voltak még a futó­­árkolc. A néhány hét előtti nagy harcok helyén csend volt, ám a háború ott lapult még a bokrok között, a fű alatt. Aknák, gránátok, feli nem robbant lövedékek he- ] vertek mindenütt. És a fiú \ — aki ezen a szépséges reg- < gélén vidáman indult a me- l zőre — eltévesztette a lé­pést. Robbanás rázta meg a i levegőt, por és füst örvény- < lett körülötte. \ S most betegágyánál éjjel , és nappal — immár harma­dik napja— anyja őrködött. * Szólt is hozzá néha, mert < hitte, hogy élni fog. Pedig a fiú vértelen arcán úgy lát­szott, az álom örökre meg­kötözte. Az orvosok csak a szívben bíztak, ez volt az • utolsó remény. Anyjának nem szóltak a fiú állapotá­ról, nem akartak még egy áldozatot. S a szív, a szív, ez 1 a hűséges szolga, pontosan . teljesítette kötelességét. A ' pulzust a harmadik napon kitapintották, a fiú melle ' óránként magasabbra emel- • kedett. Négy nap veszett el , életéből, de élt. 6 még nem tudott róla. Az ötödik hajnalon felnyi­totta szemét, s anyja im- • bolygó, elmosódott arca volt . előtte. Aztán a falak, meg az ablakok ugráltak egymás helyére, forgott vele a szo­ba, hányinger gyötörte. Most . már érezte is, hogy él, em­lékezett rá, hogyan és miért került ide. Kinyújtotta kar- ■ jót, ám hosszabbra ért a Iá- • bánál. A fehér pólyán vér , szivárgott. Torkához nyúlt, de feleslegesen, mert úgy­sem tudott volna sírni. Friss volt a reggel, a kertben betegek sétáltak, . figyelték a rigók ugrándo­­zását. Az utcán rikkancsok száguldoztak és kiabálták a szenzációt: Németország ka­pitulált! A fiií nem tudott róla. , Mozdulatlanul feküdt a fe­hér ágyon. Tizenhét éves ' volt. Később megmondták neki, ■ hogy a mérkőzés elmaradt.. . Ma tizenhét éve: PAIZS G. . S mikor már az egész világ ünnepelt, Prágában még folyt a harc. De május 9-ének hajnalán ide is elérkeztek a sza­badságot hozó szovjet tankok. összeállításunk 1945. május 9-i eredeti felvé­telekből készült. S talán ugyanakkor, amikor az ismeretlen prágai fény­képész elkészítette fel­vételeit, Moszkvában a rádió a háború utolsó hadparancsát olvasta be: „A győzelem tiszteletére elrendelem, hogy azok az egységek és alakulatok, amelyek Prága felszaba­dításában leginkább ki­tűntek, a „Prágai“ elne­vezést kapják. A szovjet hadsereg harcaiból nemcsak a férfiak, de a nők is kivették részüket. Filmek, könyvek, dokumentumfelvéte­lek százai örökítették meg azoknak a bátor szovjet kato­naleányoknak az alakjait, akik sokszor pergőtűzben irányítot­ták az útkereszteződéseken a katonaautók és tankok forgal­mát. Energikusan, biztosan és pontosan látták el mindenütt feladatukat. Hosszú volt az út Buzu­­luktól Prágáig. Az ország legjobb fiai vállalták ezt az utat. A Szovjetunióban ala­kult csehszlovák hadsereg a fasisztákat verve Szoko­­lovótól Ostraváig, sőt még azon túl is a nehéz csaták százait vívta meg hű szö­vetségese, a Szovjetunió ol­dalán. Felejthetetlen volt a csehszlovák seregek bevo­nulása a felszabadult Prágá­ba. ) t

Next

/
Thumbnails
Contents