Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1962-05-01 / 18. szám

,,HÓVIRÁG“: Világos szövethez az 1. és 4. modellt küldjük. Az 1. elegáns, klasszikus szabású ruha, a ‘mély kivágásnál és a szoknyán saját színéből tűzésdíszítéssel. A 4. modell is szűk szoknyájú, a most nagyon divatos visszaesös felsőrésszel. Amennyiben csípőben erősebb, mindkét modell szoknyáját lefelé kissé bővülő szoknyával is csináltathatja.

,,M. MÁRIA“: Világoskék szövetjére a 2. modellt ajánljuk. A szoknyája lefelé bővülő, így bármilyen alakra előnyös. Kár, hogy nem írta meg, hány éves, férjnél van-e vagy sem, mert a módéit kiválasztásánál ezt is figyelembe kell venni. (Ez a ruha inkább fiatal lányoknak való.)

„BARNA FIATALASSZONY“: Kockás szövetét a 5. modell szerint csináltassa. Egyszerű, de nagyon szép. Elől végig gombolódik, a pántdíszítés a kocka egyik színéből legyen. Ugyanilyen színűek a gombok is.

>■■■■■■■

Leghelyesebb, — különösen azoknál, akiknek a lábuk eléggé érzékeny, ha a biztonság kedvéért fél számmal nagyobb cipőt veszünk, s viszont, hogy túl nagy ne legyen, inkább betéttel viseljük.

Fontos, hogy olyan cipőt válasz• •••••••••

„EGY A PÁROM, EGY A SZÍVEM": A négynapos bratislavai kirándulásra kosztümben utazzon. Hozzá kívülkötős, tarka blúzt viseljen, felváltva egy szép pulóverrel és egy másik blúzzal. Tavaszi kabátot feltétlenül vigyen magával.

Hűvösebb idő esetén a kosztüm szoknyájához és a pulóverhez viselheti nappal is.

Miután tudja, hogy táncolni is mennek, föltétlenül vigyen magával kisestélyi ruhát, a többi estékre viszont égy komolyabb elegáns ruhára lesz szüksége, amelyben elmehet kávéházba és színházba is. (A színházba a kisestélyit is viselheti, de attól függ, hogy milyen a fazonja és milyen anyagból készült. Pl. bársony, brokát, ripsz, megfelel, de pl. szilon vagy taft, ha túl dekoltált, nem való.) A tartozékokat illetően tartsa magát a 13. számunkban „Mimi“ jeligére közölt üzenetünkhöz.

szunk, amelyben lábunk jól érzi magát és minden tekintetben kényelmes. Fiatal lányok figyelmébe ajánljuk, hogy ne járjanak állandóan a legmagasabb tűsarkú cipőben, mert ez bizony nem egészséges. A Iájának napközben is szüksége van megpihenni a laposabb sarkú cipőkben. Nem szabad ezt a kérdést könnyelműen kezelni, mert később komoly következményei lehetnek. A fiatalok gyakran azt hiszik, hogy csakis a tüsarkú cipó az elegáns, és főleg, mert most ez a „divatsláger“, és ezért állandóan viselik, munkába, iskolába, tánchoz, reggel, délben, este, esőben, sárban, sőt még hóban is. Ez nagyon helytelen. Még a divat szerint is egyformán favorit a tűsarkú és a lapossarkú cipő, és nem szabad elfelejteni, hogy a tűsarkúak is különböző magasságokban kaphatók. Szép és elegáns az ú. n. roggyantott sarok, erről ne feledkezzünk meg. Aki valóban elegáns akar lenni, az nem visel tűsarkút a piacra, viszont nem megy papucscipöben táncolni.

A cipóviselésnek az időjáráshoz is kell alkalmazkodnia.

(Folytatjuk)

KEZDŐ HÁZIASSZONYOKHOZ

Lehetőleg együnk reggel sajtféléket, tűrőt, esetleg tojást, sőt szalonnát vagy szalámifélét is. Egészségesebb, ha reggel jól megreggelizünk s délig semmit sem eszünk, mintha gyenge reggeli után tízóraizunk.

Jó! tudjuk, hogy idő hiányában sokan csak „bekapják" reggelijüket, vagy ami még rosszabb, éhgyomorral mennek munkába s a tízóraival igyekeznek a reggelit pótolni. Hangsúlyozzuk, ez nagyon helytelen és szükségtelen, mert van rá mód, hogy kényelmesen, bőségesen megreggelizzünk: keljünk fel tíz perccel hamarább!

Délben, ill. a vacsorához s'zintén műanyag abrosszal terítünk, Ha leves is van — amennyiben a családnál este van a főétke-A zés — föltétlenül két tányért adjunk az asztalra. Sose tálaljuk' a második fogást a leveses tányérba! Ez nagyon-nagyon csúnya és nem mentség sem az, hogy a terítéssel sietünk, sem az, hogy nincs időnk, elmosni a külön tányért, sőt kár olyan kifogást felhozni, miszerint végeredményben is az a fontos, hogy az étel ízletes legyen, s nem az, hogy milyen tányérból esszük. Ez nagy tévedés. Mély tányérba épp úgy nem való a hús körítéssel vagy a főtt tészta, mint pl. a csészébe. Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, hogy erről a rossz szokásról le kell szokni. S ne védekezzünk azzal, hogy „gyermekkorom óta igy ettem s nem történt semmi bajom." Próbáljuk meg a különtányért, s meglátjuk, még jobban ízlik az étel.

Az evőeszközöket ne dobjuk rendetlenül az asztalra, hanem a mindennapi terítésnél is úgy helyezzük el, ahogy az való, v. i. a teríték bal oldalára a villát, a jobb oldalra pedig a kanalat (homorú oldalával lefelé) s melléje a kést (pengéjével a kanál felé). A kanál és kés fölé, v. i. a teríték fölé, a jobb oldalra a poharat helyezzük. A vizet tegyük kancsóba, hogy ne kelljen minden pohárért külön felugrálni, de ásványvíz vagy szóda természetesen az eredeti üvegben kerül az asztalra. Legyen még az asztalon szalvéta (tartóban, papírból, mindennapi használatra kisebbekre is vághatjuk), sótartó (mindig friss sóval,' esetleg paprikával!) és kenyér. A kenyeret nem szükséges felszeletelni, mert ami nem fogy el, kiszárad, de tegyük kenyérkosárba (műanyagból alája kis kézimunkát tegyünk), és ne hiányozzék az asztalról a kenyérkés .

(Folytatjuk)

fíí$er(ctszlgeíek

Varázserő rejtőzik a térképekben. Az ember mitsem sejtve szétteregeti asztalán a négyrét hajtogatott, színes papírlapot és egyszerre ellenállhatatlan vágy keríti hatalmába. Szeretne azonnyomban hajóra, repülőgépre vagy vonatra ülni, s képzelete máris az óceániai szigetek csendesvizű lagúnáinak puha homokpartjára repíti, haláltmegvető bátorsággal kúszik fel a Mount Everest égbenyúló, jeges meredélyein, vagy a végtelen óceán titokzatos mélységei fölött ringatózik egy kicsiny vitorláson.

Veszedelmes jószágok a térképek. Felkeltik az emberek lelkének mélyén ott szunnyadó vágyat a Kaland, az Ismeretlen után, tanítják, csábítják, izgatják, kielégítik.

Nemrégiben véletlenül a kezembe került egy régi, századeleji hajózási térkép, az angol admiralitás kiadványa. Amint gyönyörködve nézegettem, ízlelgettem örömeit, két betű ötlött a szemembe az egyik sziget neve mellett: „E. D.“, „Existence Doubiful“. Létezése kétséges.

Hogyan? Hát lehetséges ez a mi századunkban, a civilizáció „felső fokán“, a technika hihetetlen méretű haladásának korában? Pedig így van. Sokkal kevesebbet tudunk a Földünkről, mint ahogyan az emberek általában gondolják, a tengerekről még ennél is kevesebbet. Hinné-e valaki, hogy a Hudson-öbölben lévő Betcherszigetet csak 1915-ben fedezték fel, pedig már hosszú évtizedek óta rendszeres hajójárat kötött ki a közelében! De előfordult az is — főként a térképészet gyermekkorában — hogy nem létező szigetekkel rajzolták tele a térképeket. Tán egV tengerész képzelődése keltette őket életre, vagy maginak a térképrajzolóknak a fantáziájában születtek meg, régi, homályos eredetű források félreértéséből. De még, ha léteztek volna is valóban, sokszor teljesen eltért valóságos földrajzi helyzetük a térképen jelölttől. Ezek a nem létező szigetek — különösen ha az óceán valamelyik távoli, elhagyatott részén „feküdtek“ — hosszú-hosszú ideig éltek a térképeken. Olyan szívósak voltak, mint az invalidusok — ahogyan az orvosok szokták mondogatni. A titokzatos nevű Hyb Brasil sziget pl., amelyről azt állították, hogy csak naplementekor látható Írország nyugati partvidékéről, alig pár éve tűnt el a térképekről, hogy helyet ad^on a sokkal prózaibb „Sün-zátonynak“.

„A titokzatos“ és „nem létező“ szigetek mellett egészen külön

osztályt képviselnek az úgynevezett „úszó vagy vándorló szigetek“. Mintha csak a térképészek bosszantására teremtette volna őket pajkos kedvében a természet. Ezek a szigetek hirtelen bukkannak elő, hogy azután éppoly váratlanul újra eltűnjenek egy időre vagy örökre. Rendszerint tenger alatti vulkanikus működés eredményeként jönnek létre és ugyanez az elemi erő pusztítja is el őket. Legismertebbek az Orion-tó ilyen fajta szigetei és Derwentwater híres szigete, amely csak néhány hétre jelenik meg nyaranként (nem is minden nyáron), s azután újra hullámágyba süllyed. A furcsa kis sziget legfurcsább tulajdonsága — akárcsak a lettországi Ilfung-tó és az ausztráliai Viktória-tó hasonló szigeteié —, hogy a víz szintjével együtt emelkedik és süllyed, mint valami hatalmas tutaj. 1887-ben J. W. L. Wharton, az angol haditengerészet hidrográfusa figyelte meg és írta le első ízben e tulajdonságot.

A vulkanikus szigetek között méltán illeti a „legérdekesebb“ jelző a Graham-szigetet. 1831-ben hatalmas lángok és sűrű füst közepette emelkedett ki a tengerből Szicília délnyugati partjától néhány mérföldre. Mintha megirigyelte volna Venus születését. Több mint harminc méternyire nyújtózott fel a tengerszint fölé, átmérője fél mérföldet tett ki. Sir James Grahamnek, az admiralitás első lordjának a tiszteletére Graham-szigetnek nevezték el. Ügy látszik, nem érezte magát méltónak e nagyszerű név viselésére, mert még ugyanannak az évnek a végén visszasüllyedt a Földközi-tengerbe és azóta is néhány öles vízréteggel takarózik. De sorsa elől nem menekülhetett, a Graham nevet nem tudta lemosni magáról, csak a „sziget“ fokozódott le „zátonnyá“. Könnyen lehetséges tehát, hogy ha már így állnak

a dolgok, egyszer csak újra megváltoztatja nevét Graham„sziget“-re, lévén a sziget neve mégis csak sokkal előkelőbb.

Sokkal szomorúbb következményekkel járt az Izland délnyugati csücskéhez közelfekvő, Geirfluglaskeir nevű madársziget elsüllyedése. Ha egy tenger alatti földrengés következtében nem tűnik el a sziget, talán máig sem pusztul ki a híres Great Auk, a hatalmas „szőröslábú“ pingvinszerü tengeri madár. Ezen, a szárazföldtől 15 mérföldnyire fekvő megközelíthetetlenül meredek sziklaszigeten volt e ritka madár utolsó telepe; itt biztonságban érezhette magát, békében kelthette ki tojásait és nevelhette

fel kicsinyeit, mert ádáz ellensége, az ember, nem tudott közelébe férkőzni. De a természet szövetkezett az emberrel elpusztítására; a sziget 1830- ban elsüllyedt, és a madaraknak át kellett költözniük a szárazföldhöz közelebb eső, könnyűszerrel elérhető Edley-szigetre. Sorsuk ezzel megpecsételődött. 1844-ből származik az utolsó hír a Great Aukról. Állítólag ebben az évben pusztította el az utolsó madárpárt Izland két szülötte, Jón Brandsson és Siguror Islefsson.

A vulkanikus eredetűeken kívül a „vándorló“ szigetek közé tartoznak a főként az Indiai-óceánban nagy számmal található, elhalt növények öszszetorlődásából keletkező szigetecskék is. Gyakran fiatal pálmák és más trópusi fák vagy növények zöldéinek rajtuk; rendszerint az ár-apály hullámmozgás sodorja ki őket a nyílt óceánra.

Az Arktisz és Antarktisz jegéről leváló gigászi méretű jéghegyeket is az úszó szigetek közé sorolhatjuk. 1865—66-ban egy rendkívüli nagyságú, L alakú jéghegyet figyeltek meg a hajósok az Déli Atlanti-óceánban, Egy szerencsétlen vitorlás a ködben szárai közé tévedt s percek alatt elsüllyedt, emberestül, patkányostul, rako'M«*

16!

+s's

VfV.

< )■!

i

^ •.

f J

'&-Ü • (Mínu , IH-A CAAH&t

(

u t Y

•+6 *3

#------------a

• OtOtNCRTV X.

ÍA~.________________íl

t (W*0*A* • %

•

r

N .

• Mvvcrt

i* t

>Y

A titokzatos szigetek egykori térképe Afrika és Dél-Amerika között.

/jMmsffSAm/’/fSMwsf/smss/MfsswfmssMssssssssssssfsswssssssssrsssssssssssssssfsssssssfs.vssssssssMsssmssssssfi

Roham egy világrekord ellen

Hírügynökségi jelentések szerint Malcolm Campbell, a neves angol versenyző ebben a hónapban újra megkísérli John Cobb 1947. szeptember lb'-án felállított 634 kilométer/ órás abszolút sebességi világrekordjának megdöntését. Kísérletére ezúttal Ausztráliában, a mintegy 5500 négyzetmérföld területű Eyre-tó kiszáradt medrében kerül sor. Az Eyretó 800 km-nyi távolságban fekszik Adelaide városától á sivatagban. Maga a rekord-pálya 35 kilométer hosszú, talaja tükörsima, a kiszáradt sóstómeder eszményi pálya a szakértők szerint a rekordkísérletre. A 35 km hosszú versenypályából egyébként 15 km-nyi szakasz szükséges a gépkocsi felgyorsulására, majd lefékezésére.

Campbell rekordkocsiját, a „Kékmadár 2“-t különben az angol autóipar állami támogatással hozta létre. A „Kékmadár“ egyébként inkább hasonlít repülőgépre, mint gépkocsira.

Hossztengelye k&rül stabilitását például kétoldalúan repülőgépszárny-szerű uszonyok biztosítják. Hajtóműve egy 4000 LE teljesítményű korszerű Rolls-Royce Proteus repülőgépgázturbina. Szárnyai nincsenek ugyan a „Kékmadár“nak, a mérések szerint azonban 750 km-es sebességet érhet el — annyit, mint egy korszerű légcsavaros utasszállítógép. A kocsi legkedvezőbb áramlástani formáját szélcsatorna-kísérletekkel alakították ki. Még karosszériája is sokban hasonlít a repülőgépekéhez — alumíniumburkoláta a legkorszerűbb szendvicsszerkezetű. A „Kékmadár“ hossza egyébként 9, szélessége 2,5, magassága 1,5 méter. Súlya menetkész állapotban 4 tonna, nyomtávja 1,68

méter, a kerekek átmérője pedig 1,32 méter. Különleges, mindössze 1,5 milliméter vastag. tartófelületű gumiabroncsait . az angol Dunlop gyár a legjobb minőségű természetes kaucsukból készítette, s óránkénti 1050 kilométeres sebességig is kipróbálta. Különleges módszerekkel oldották meg a rekordkocsi gyors lefékezését is.

Malcolm Campbell egyébként mostani kocsijának elődjével, a „Kékmadár l“-gyel már 1960 őszén megkísérelte a 15 éve fennálló világcsúcs megdöntését. Kísérlete azonban akkor kudarcba fulladt; a már 627 kilométeres sebességgel száguldó kocsi felborult, s darabokra tört szét a Boneville melletti versenypálya sós talaján. Szerencsére Campbell nagyobb sérülések nélkül megúszta a katasztrófát, az egymillió munkaóra felhasználásával épült rekordkocsi azonban nem hozta meg a várt győzelmet. Világszerte milliók figyelik érdeklődéssel, vajon ezúttal sikerrel jár-e Campbell nyaktörő vállalkozása.

Az angol gyertyasziget. Tengerbe süllyedt földrész maradványa.

Hiányostul. De még ezt a jéghegyóriást is túlszárnyalja nagyságban az a jégsziget, amelyhez az Odd I. norvég bálnavadászhajó figyelt meg 1927- ben a Déli Shetland-szigetek környékén. Hosszúsága és szélessége egyaránt száz mérföldet tett ki.

Az admiralitás térképein „E. D.“. vagy „P. D.“ (jelentése ugyanaz) betűkkel jelölt „kétes“ szigetek azonban általában nem vulkanikus eredetűek és nem is a vándorló szigetek csoportjába tartoznak. Legnagyobbrészt az Antarktisz közelében helyezkednek el a Déli Atlanti- és a Déli Csendesóceánban. Különös dolog, hogy sokkal kevesebbet tudunk róluk, mint magáról az Antarktiszról, noha jóval északabbra fekszenek. Vajon mi ennek az oka? James Ross, az egyik legnagyobb Antarktisz-kutató és felfedező adta meg a választ az általa felfedezett és a valóságban is „Kétes“-nek nevezett szigettel kapcsolatban: „Lehetetlen megközelíteni és kétséget kizáróan megállapítani, hogy valóban sziget-e vagy csak jéghegy!“ Ross Kétesszigetéről azóta már kiderült, hogy mégsem sziget és végleg lekerült a térképekről. A „kétes létezésű“ szigeteket négy csoportra oszthatjuk;

1. Soha nem létező szigetek, amelyek azonban sokáig szerepeltek különböző térképeken és csak korunkban kerültek le onnan.

2. Sokáig nem létezőnek hitt szigetek, amelyek léte bebizonyosodott.

3. Valaha létező, de ma már eltűnt szigetek.

4. Még mindig eldöntetlen problémák.

Az első csoportba tartozó, egyik legtöbbet vitatott sziget az „Isla Grande“.

1675-ben Antonio de la Roché, Dél-Georgia felfedezője „nagykiterjedésű, bájakban bővelkedő szigetet“ fedezett fel a Déli Atlanti-óceánban, a déli szélesség 45 foka alatt. A földrajzi hosszúságot nem adta meg, így a sziget földrajzi fekvése voltaképpen meghatározatlan maradt.

Hogy megérthessük de la Roché eljárását, s ne vádoljuk mulasztással, néhány szóval ki kell térnünk a hajózás és a földrajzi meghatározás akkori nehézségeire. Míg a hajósok csillagászati megfigyelések és különböző mérések alapján többé-kevésbé meg tudták határozni a földrajzi szélességet, a hosszúság meghatározása évszázadokig megoldhatatlan és a hajózás fejlődését nagymértékben gátló probléma maradt. Az angol kormány 1817-ben húszezer font jutalmat tűzött ki annak, aki gyakorlatban is beváló megoldást talál a földrajzi hosszúság meghatározására. A legkiválóbb hajósok és hajózási szakemberek között folyó küzdelemből végül John Harrison, egy yorkshire-i ács került ki győztesen; kisebb változtatásokkal és tökéletesítéssel még ma is áz ő chronométerét használják a földrajzi hosszúság meghatározására.

.____ (Folytatjuk)

ÚJ IFJÜSAG — a CSISZ Szlovákiai Központi Bizottságának lapja. Megjelenik minden kedden. Kiadja a Smena, a CSISZ Szlovákiai Központi Bizottságának kiadóhivatala Szerkesztőség és adminisztráció, Bratislava, Pražská 9. — Telefon 445-41. — Postafiók 30. — Főszerkesztő Szőke József — Nyomta a Západoslovenské tlačiarne 81, Bratislava ul Ňár povstania 5L — Előfizetés egy évre 31,20 — Terjeszti a Posta Hlrlapszolgálata, előfizetni minden postahivatalnál vagy postásnál lehet. — Kéziratokat nem őrzünk meg ’ és nem adunk vissza — A lapot külföld számára a Poštový Novinový Orad útján lehet megrendelni. Címe: Praha L Jindfišská ulica 14 — vývoz tlače. K—05*21146