Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)
1962-01-09 / 2. szám
(S.) (Folytatás^ Kikísérték a kertbe. Lovára pattant, egész nesztelenül lovagolt, annak ellenére, hogy a kerten túl kemény, kavicsos út következett. „Orvvadász“, — mondta atyám, „letépte lova lábáról a patkót. Tudjisten, hova készül még ... !“ Hedvig a ritkás erdőhöz érkezett. A szél itt az erdő fölé emelkedett, időnként teljesen elhallgatott A hó most sűrű függönyként omlott. De csönd volt, nagy. csodálatosan mélységes, üres csönd. Megpihent a „Három tölgynél“. Már csak egy faóriás állott azon a helyen, de még mindig „Három tölgynek" nevezték. Tízméteres hóhegyen vergődött át, mig a hatalmas, széles torz* mögé jutott. Besüppedt a torlaszba, meztelen testét égette a hó. Többször kellett kikotornia cipőjét a hóból. Talpát már nem is érezte. Ez a felismerés megrémítette. Megfagyok, ötlött eszébe. Vagy tüdőgyulladást kapok. Egész bizonyosan belebetegszem. Gyorsabban haladt, mint azelőtt. Még néhányszor megállt, de a csöndet többé semmi sem zavarta. Sálja a lábikrájáról folyton legöngyölődött, gyakran meg kellett állnia. Útitáskája nagyon akadályozta. Ujjai érzéketlenek, ízületeikben merevek voltak. Arccal előre bukott, föltápászkodott, keservesen, görcsösen fölzokogott. Elhajította táskáját, majd visszatántorgott érte. Ez a körülmény felbátorította: nem volt még abban a rettenetes lelkiállapotban, melyben az ember elveszti kapcsolatát azokhoz a tárgyakhoz, melyekhez ragaszkodott. Három nappal ezelőtt íróasztalán, a Motóban, megcsörrent a telefon. Mindjárt az a gondolata támadt, hogy a híradás nem fog egy szem babot sem érni. Kellemetlen, idegen volt e hang. Hogy, úgymond, nézzen csak utána, helyén van-e vikendházuk kulcsa. Eleinte nem értette a dolgot. De hirtelen minden vére a fejébe tolult. És, folytatta az illető, ne áltassa magát azzal, hogy Arnost valóban szolgálati úton jár, mert csúsztatott szabadságot vett ki üzemében. Ö és még egy titkárnő az iktatóból. Hedvig letette a kagylót. Valószínűleg Arnost valamelyik kartársa. Néha kitelik ilyesmi a férfiaktól. Gondolatok nélkül távozott az üzemből. Sietett haza, az „Obecní dúm“ előtt taxiba ugrott. A kulcs nem volt a helyén. Most már sejtette Hedvig, ki telefonált Arnost együtt dolgozott egyik kollégájával, egy alacsony, gyérhajú, szőke férfival, arra gyanakodott. Egyszer táncolt ts vele valamilyen estélyen. Hedvig most is gerincéin érezte tenyerét, amikor megszólalt, hangja úgy reszketett, mint a serdülőkor pántlikája. Hanem ez nem lényeges. A Prága környéki faluba szürkületkor érkezett. Nyaralójukat ellenkező irányból közelítette meg, ahol a kilátást a házból eltakarta az erdő csücske. Nyitva volt az ajtó Az előszobában szénelem, kence és acetonszag fogadta, de még a macskaezüst csípős, maró szagát is érezte, mellyel múlt vasárnap a takaréktűzhely fémlemezét fényesítette, A szobából ijedt női kiáltás hangzott. És csakhamar a szobába nyíló ajtó küszöbén megjelent Arnost. Remegett az álla. Hedvig bement a helyiségbe. Nem szégyenkezett. De nem is alázkodott. Mindenekfölött az bosszantotta, milyen csúnya teremtés; kordbársony nadrágba, koszos kötött ujjasba tömött kövér kis gömböc, arca pedig tele pattanással. Hedvig az ajtóra mutatott és az ablak felé fordult. Arnost rettenetes zavarban volt, valamit súgott annak a nőnek, de new mert egyetlen hangos szót ejteni. Hedvig hallotta, hogy az ismeretlen nő sértetten zokog, kezéből mindent kiejt,*'valamit hadarva Arnost szemére vet, majd végül is kiszalad és turistazsákjával végigfut a gyepes réten a kijárati kapu felé. Erre aztán visszafordult Hedvig az ablaktól. Tudta, mit kell tennie. Nem lesz itt semmiféle pofozkodás. Megvető, hűvös tekintettel, tárgyilagosan elmondta, miként vélekedik róla. Arnost nem mert föltekinteni. Belekapaszkodott a székbe. Hedvig megértette: férje ivott. Ez igen szokatlan dolog volt Arnost életében. Nyilvánvaló: valami bajba jutott. — Becsuknak, Hedva —, mondta. —Hiányom van. — Mért nem beszélsz erről a ...dologról? — Ez nem fontos, — mondta. Amint Arnost fölnézett, Hedvig azonnal meggyőződött arról, hogy a pattanásos nöszemély mitsem jelent Arnost életében. Menedéket keresett nála, ez volt minden. Arnost alacsony, erélytelen homloka nyitott könyv volt Hedvig számára. — Mért csuknának be? — Előleget vettem fel és a jutalmat, de a munkát nem adtam be. Miattad. Neked minden kellett a világon. Most van, leülhetek! — Azért iszol ? — kérdezte Hedvig gúnyosan. — Hagyd a szóbeszédet, igen? — Hedvighez ugrott, vállon ragadta, de mikor Hedvig nyugodtan szembenézett vele, hamarosan elengedte. Arccal a takaró felé rávetette magát a rekamiéra. — Ki mindenki tud a dologról? Mennyire vagy belekeverve? — vizsgálta Hedvig tárgyilagosan a helyzetet Arnost csak egy perc múlva válaszolt. — Egyelőre senki. Hanem egy hét múlva revíziónk lesz. El kell adnunk az autót! Hedvig megint az ablak felé fordult. A tájat nézte. A messzeség Piseltől Dóiig szürkén terült, mélyen belevágódott az országút csíkja, melyen sűrűn egymás után autók száguldoztak, de a motorzúgást nem lehetett hallani. — Az autó nem a tied! — mondta Hedvig, ő adta rá a pénzt. Szüleitől kapta. Akkor Arnost ellenezte, most bezzeg jól járna vele. Arnost fölpattant a kerevetről, megragadta Hedvig karját, úgy nézett rá, mint az agyalágyult: — Csak nem engednéd meg, hogy ... leültessenek ’ Hedvig kisiklott férje kezéből Undorral állapította meg: Arnost jellemtelen, gyáva fráter. A rekamién vetett ágyat magának. Egész éjjel mérsékelt, meleg szél fújt. a hó puhult, az ereszcsőben egész reggelig zakatolt a lefolyj víz, súlyos cseppek kopogtak a pléh-párkányon. Néhányszor könnyen elaludt, de hamarosan felébredt; zavaros álmok terhe a mellére nehezedett, nem tudta, tulajdonképpen mi is történt? Reggel nem beszélgettek. Érezte, hogy férje oldalról félénken, ám egyben borúsan szemmel kíséri. Hallgattak egész Prágáig. Jég-fai meredezett közöttünk. Az üzemből telefonon értesítette férjét: hazautazom! — Miért...? Hedva ... Hedvieska ... ! De Hedvig letette a kagylót. Tudta, most Arnost fél nélküle. Férje pont az ellenkezője volt annak, aki után vágyakozott; nem élettárs, hanem kölönc a nyakán. Pedig milyen bátor, derék embernek mutatkozott, mikor megismerte. Prágába utazott a gyorson, Arnost pedig valahonnan Szlovákiából tért vissza. A folyosón beszédbe elegyedtek. Vastag amerikai cigarettákat szívott. Akkoriban még egy magánvállalat mérnökeként dolgozott. Rudolfra emlékeztette. — Ez a kormányrendszer nem boldogulhat soká, — mondta, — ki ért közöttük a közgazdasághoz? Másnap végigvezette a prágai múzeumdkon. Hedvig este már nem tért vissza a szállodába, hanem a fiúnál töltötte az éjszakát. Csinos albérleti szobában lakott, ablaka szembenézett a Hradzsinnal. De nem volt olyan magabiztos és tapasztalt, amilyennek látszott. Reszketett a keze. Beszélt, beszélt, folyton bocsánatát kérte és nem volt miért. Mikor elutazott Hedvig Prágából, már jegyben jártak. Egyszer csak zavarba ejtette az út. Kettévált. Pedig igen jól emlékezett, ezen a helyen, a karlovai úton sosem volt elágazás. Megtorpant, testét hátrafelé döntötte, hogy a szél lökésének ellenálljon. — Bánom is én. — mondta hangosan a hóviharba — tegyen, amit akar! Nem kellett volna hozzá menni! — Most igazán megbánta azt az elhamarkodott lépést. De nyomban sajnálni kezdett mindent. Lakását, melyet berendezett, azokat az estéket, melyeken Arnost szolgálati úton távol volt; ilyenkor ö díszbe öltözött és beült az Alcronba — Kell, hogy hazaérjek! — tört ki hangosan. A gondolatai már nem voltak elég meggyőzőek. A kimondott szó valóságosabb volt; meghempergett a fülében és onnan visszabújt az agyába. „Már hamarosan Dvorba kellene érkeznem!“ Néhány erős, szilárd falat látott képzeletében, melyek felfogják a tébolyult orkán ostromát, tetőt képzelt, mely visszatartja a havat. Karel Baudisra csak villanásszerűen gondolt. Az arculatok, alakok, események előhívása hirtelen tejszínű ürességbe veszett, mintha a képélesség szempontjából rettenetesen rosszul beállított lencse alá sülylyedtek volna. A tomboló fergeteg újra idecsapta a kutyavonítás hangfoszlányát. Nem jött messziről. Hedvig torka összeszorult. Lábikrája bőrén áttört a megfagyott hó tömérdek tűhegyes kristálya, de nem érzett semmi fájdalmat. A vonítás újra felhangzott, most azonban ellenkező irányból. Fölismerte a kétszólamú ugatást. Egész falka, mondta magában. Biztos engem szimatol. Elkezdett szaladni Nem tudta megmagyarázni önmagának honnan vesz hirtelen annyi erőt tagjaiba, de valóban szinte szökellt a hófúvásban. elejtette szvetterét, veszni hagyta, sőt még a bőröndjét is elhajította. Hangosan lélekzett. Mi lesz, ha nem érem el Dvort? ötlött elméjébe. Szívét nagy rémület szorította össze. Mindenáron emlékezetébe akarta idézni, vajon hová is vezet az a másik út? Most sajnálta, hogy mikor AmosttaJ utazgatott itt hazafelé, sohasem figyelte a tájat. Valószínűleg akkor épült az útelágazás, amikor a nagy disznóólát létesítették. Lehet, hogy az egyik út a répatárólóhoz vezet; anyja említette, annakidején, hogy valahol Dvor közelében emelték. Szerette volna megpilantarti Dvor fényeit, mégha Karel Baudis lakott is ott. Am a hóviharon kívül minden més dolog elvesztette jelentőségét. Különbén is már megnősült. Hedva ezt is anyja leveléből tudja. Apja szavaiból pedig kiérezte, hogy mikor megfosztották elnöki tisztségétől és a malacokhoz került, előnyére megváltozott. Hanem hát ez igazán nem lényegé«. Elkezdett vacogva imádkozni. Korántsem vallásos érzületből; a vallást már rég elavult, középkori érzésnek tartotta, hanem azért imádkozott, hogy gondolatait foglalkoztassa. A miatyánkban megakadt, két középső mondata kihullott emlékezetéből. Hajlamos volt a komoly eltökélésre. mint mindig, amikor rosszul ment a sora Hirtelen az volt az érzése, hogy az országüttal párhuzamosan egész kutyafalka száguld. Hanem az csak egy széldöntött. kifordított faőriás volt, melynek szerteágazó, szikkadt, vékony indás gyökérhajtásai zörögtek a szélviharban. Távolodott a halott törzstől, de már nem tudatosította magában, megyen-e vagy áll, — olybá tűnt, mintha ő állana és a fa futna el tőle. A sötétség hirtelen határtalanná változott. És mintha felrobbant volna, arcába fröccsent a fény. Hedvig szinte megtántorodott. Szemébe éles fájdalom bökött. Orrába ólak, trágya, széna és erjesztett takarmány savanyú szaga lódult. Nyilvánvaló: megérkezett Dvorba. Nem lassított, állandóan egyforma sebességgel futott. A félelem mozdulatai akaratlanok, ösztön uralkodik a testen. A hófúvás öleléséből hirtelen kibújt a nagy disznóól. Két lépésnyire tőle. Az épület egész hosszában minden ablak ragyogott. Oúúú-úúú-á. Áúúú. — Kutyák, — mondta. Mégi« kutyák. — Halló, — kiáltott a szélbe, abba az irányba, ahol a lakóház ajtaját sejtette. A kiáltást néhányszor megismételte, majd a falhoz támaszkodott, és ráhajtotta a fejét. Csak egy gondolata volt: Karel megismer! Behúnyta szemét. Minden nagyon régen történt, a cséplőgép valóságos felhőként ontotta az üszögös gabona porát: este a folyóhoz szaladtak. Ar ellenében úszott, Karel előtte. Napbarnított teste csak úgy vágta a vizet, feje hol a víz alá bukott, hol vizet fröccsentve előbukkant a folyóból. Folyvást fölfelé úsztak, a homokszigetek mentén, melyeket a már kikotort mélységek fogtak körül. Néha az át nem melegített részeken meglepte a folyó testének hideg érintése; halak ugrándoztak ki a vízből, apró szürkületi legyek sűrű felhője röpült szeme előtt és csapódott a víz színéhez. — Túl messzire úszol, — kiáltott feléje Karel. — Mért. . . ? — kacagott Hedvig, teli tüdővel, sziszegő hangon lélegezve és a vizet szerteszét fröcskölve, lendületesen tempózott tovább. Minden kimondott szavuk erőteljesebben, felfokozottan hangzott, az éjszakai folyó hallási viszonyai az üres tornaterem akusztikájához hasonlítottak. A gát mellett alsó áramlás fenyegetett, Karel megmutatta Hedvignek azt a helyet, ahol baj nélkül partot érhet. — Nem félek, — válaszolt Hedvig. Hangja hirtelen hullámosán mutált, egész más színe volt, mint napközben. Valami megcsendült benne, amitől maga is megszeppent. — Ne bolondozz! Eredj a partra! Szólt a lánynak Karel és elkezdett gyorsan tempózva, lendületesen úszni, mintha versenyen hajszolná magát. Hedvig messze mögötte maradva is hallotta levegő után kapkodó lélegzetvételét. Visszatérhetett volna a többi fürdőzőhöz, de senki sem volt olyan figyelemre méltó, mint Karel. Elérte a gátat, felkapaszkodott, alatta sustorgott az áteresztő zsilip, zöld fényben tündökölt, mint a foszforeszkáló karszthasadék. Feljött a hold. Hedvig mindig didergett, valahányszor kijött a vízből. A nedves, szűk fürdőruha feszült a testén, csípőjét, derekát és mellét abroncsként összeszorltotta. Karel a betonpilléren ült. — Mit keresel itt? , — Semmit. Hedvig fölmászott a fiú mellé. Kevés hely volt a támoszlopon, ültükben testük egymáshoz simult. Karel beszélt, Hedvig fog vacogva hallgatta. Beletelt egy óra, mig bátorságot vett a fiú és megcsókolta Hedviget. Csakhogy a fiúnak kezei is volta!-:. Hedvig mély lélegzetet vett és fölpattant ültéből. Félt. Ettől félt. Nehogy valami jóvátehetetlen dolog történjék. Most is a belsejében kialakult elképzeléseire gondolt. Átlendült a gát túlsó oldalára. — Hedvig ! ... — kiáltott Karel utána. Utána lendült, melléfogott, lezuhant a sistergő árba. Hedvig nem törődött azzal, kövek közé esett-e, hanem végigfutott a part mentén egész hazáig. Ehhez hasonló, minden porcikájában bizsergő izgalom újra csak akkor árasztotta el testét, mikor a szünidő után Olomoucba utazott az- iskolába. A pályaudvar alatt alagút vezetett, mennyezete tartóoszlopain városbeli cégek színes reklámjai egymást túlkiabálták. Az volt aztán a világ! Mikor pedig odakint megállt az állomás épülete előtt és szembetalálta magát a pezsgő városi élet zsibongásával, akkor már Karel nem is létezett. Kiáltása után pillanatok múlva megnyílt a ház ajtaja. Villanykörte fénysávja futott ki a hóra. Most már Hedvig szeme is kinyílt és szántalpak sokszoros nyomát látta meg a hóban. Még nem voltak teljesen behavazva. — Az istenért mi történt magával? — hallotta Hedvig és egy asszonyt látott maga fölé hajolni. Nem ismerte meg mindjárt. Erős, termetes asszony volt könnyedén fölkarolta. „Hedvig“, és csaknem kiabálva ismételte: „Hedvig!" Hedvig még most sem tudta, ki az illető. Gimzery Árpád Nézd kedves Nézd kedves, hogy ragyog odafönt a sok kis fény, tenger csillagsereg, Nézd kedves, talán minket köszönt a mindenség, a tündöklő egek. Látod ott, a kék hegyek felett, földi csillag sietve száll felénk. Talán az integet most neked, az kiáltva, végre miénk az ég. Jelezve földünkön szebb időt, az ég felől repül egy üzenet Nem gyűjt már a gyilkos új erőt, nem tiporja többé az életed. Földi fény hirdeti egy szép, egy új világ fényesebb korszakát, Égig ért a dolgos, munkás nép, az eszme pedig, még messzebb — tovaszáHt. Tóth Elemér: Kérdés magamhoz Én már nem is tudom hogyan szeretlek beburkolózom az őszbe s lesem a fákat öreg cimboráimat mert jó amint árnyékkarjukkal átfogják váliam. Lassan járok emlék-paripák abrakolnak nálam és csendesen nyihognak mint régen a ruhába kapaszkodó szélfiú tette. Ősz — az én bűnöm csak annyi, hogy ott voltam a fákról már leszakadt az arany s a szád is oly puha yolt mint a föld. — Mindenre emlékszem... Szerelem ez? Háromszázötven kilométer hidegét nem fűtik fel a ritka csókok s a percek vagy igen? Én már nem is tudom hogyan szeretlek...
