Új Ifjúság, 1962 (11. évfolyam, 1-51. szám)

1962-04-10 / 15. szám

AZ EDDIG KÖZÖLT RÉSZEK

RÖVID TARTALMA: Hedvig Prágában össze: veszik férjével és haza indul szüleihez. Szülőfaluja távol fekszik, ahová a nagy hófúvás miatt nem közlekedik autóbusz. Hedvig gyalog vág neki az útnak és félig összefagyva egy tanyára jut, ahol Karel a régi udvarlója lakik feleségével Zdenával. Karel közben harcot vív önmagával és azokról az időkről elmélkedik, amikor Zdenával megismerkedett. Az 1952-es év Karel számára sok megpróbáltatást hozott.

Hedvig találkozik Karellel és feleségével Zdenával. Karel otthon hagyta feleségét és a nem várt látogatót, hogy megkeresse Hedvig útonhagyott bőröndjét, Karéit Hedvig jelenléte egyre idegesebbé teszi.

Zdena bebizonyítja, hogy szereti Karéit.

Karel a husángot elengedte, kezébe vette a fegyvert. Meg volt töltve. Megfordult, a csűr sarka mögül még látta a kutyát, amint erőtlenül, ernyedten bukdácsol a hóban. Farát vonszolta, mellel tört utat a fagyott hóban, reszketve nyöszörgőit.

Mért nem öltél meg? Mért nem haraptad át a gégémet? — gondolta Karel.

Vállhoz emelte fegyverét, megtámasztotta kulcscsontja alatt és kissé előrehajolt. A hómezővel szemben meglátta puskacsöve végén a célgömb hegyét, az irányzóélek árnyékát, lélegzetét visszafojtva célzott; a meghosszabbított vonalat már belebökte a kutya testébe: csak most nyomta meg óvatosan, lassan a kakast. Először az volt az érzése, hogy a süketítő robajon kívül, melyben összeomlott minden éjszakai csöndesség, semmi egyéb nem történt. A kutya megtorpant. Majd összeroskadt. „Meg vagy, bitang! — mondta: De abban a pillanatban a sárgafoltos feltápászkodott és tovább vonszolta véres testét. Karel meg akarta újra tölteni fegy^rét, megmozdította ösz— Karel, — hallotta Zdenát. — Karel, —~ ismételte sürgetően, de hűvösen, inkább parancsolóan, mint ijedten. — Térj magadhoz, Karel! —

Ahol letette, a pitvarban, csakhamar vértócsában feküdt. Szétmarcangolt karja hoszszabbnak tűnt a kabát ujjábán. Hedvig egész a küszöbig settenkedett: Zdena nem pazarolta idejét ajtócsukogatásra, szeme nyugtalanul végigsiklott Karel élettelen, tehetetlen arcvonásain. Hedvig nem bírt vért nézni. Vászontépés hangja ütötte meg a fülét. — Igyál, — hallotta aztán Zdena hangját. — Karcsi, igyál, hallassz engem? —

Meghal. Döbbent meg Hedvig. Talán már keze sincs. Elvérzik.

Mikor Zdena bekötözgette, felocsúdott, felnyögött, kiabált, majd üvöltött fájdalmában.

— Mindjárt. — mondta hangosan kiabálva Zdena is, — mindjárt meglesz, Karel! Azonral meglesz! — Karel elájult. Felültéből hátrahanyatlott és bevágta fejét a burkolatkőbe. Zdena nem rázta föl, nem ráncigálta. Beszaladt a konyhába, hamarosan sebtében felöltözködött és visszatérve, sietve kirohant az istállóba. Lángralobbant az ablak. Hedvig lónyerítási hallott. Majd kiáietett. hogy segítsen megfordítani a szánt. Zdena nem bírt vele egyedül. Minden erejét összeszedve, nekitámaszkodott. Most sem néztek egymásra.

Zdena Karéit hátán vitte a szánhoz. A lepedő Karel karján merő vér volt. Zdena tudta:

csűrből, segítséget kérve, utána kiáltott. Tevékenykedni szeretett volna lázasan, akármit, csak ne kelljen tétlenül állnia, ülnie. A hálószoba küszöbe előtt összeseperte a törött üveget. Nem tudta, hova tegye. Jó néhányszor ment át a pitvarból a konyhába, míg a hamusvedret megtalálta, pedig egész idő alatt szeme előtt volt. A tűzhelyen langyos víz állott egy fazékban, azzal föltörülte a pitvar vérfoltját, kiment a ház mögé és a hóba loccsantotta a vizet. Már a félelem iránt is érzéketlen volt. — Talán csak nem hal meg, — mondta ki még néhányszor.

Egész pirkadásig mozdulatlanul ült a széken, még a dohányzásról is megfeledkezett. Sohasem érzett azelőtt ekkora kimerültséget. Voltak pillanatai, mikor őszintén megvetette saját magát, gyakran felzokogott. Többnyire azonban bágyadt tekintettel, élettelenül ült. Megrendítette, egyben szorongatóan megrémítette az az élet, amelyet fölfedezett, hogy azonnal elveszítse. Ez volt a minden fölött álló, megdönthetetlen bizonyosság.

Aztán száncsilingelést hallott. Vette bőröndjét, kiment a hóba, iátta az elsikló szánt a messzeségben: olyan apró volt, mint egy gyermekjáték. Letért Karlova felé, nehogy találkozzon Zdenával.

Már a természet is kijózanodott, megcsillapodott lázas tombolása. A vastag hótakaró alatt nem tudta fölismerni az erdő körvonalát, a Kopecet, a mezőséget. Idegen tájnak tűnt

szemarcangolt karját, de hirtelen ájulás fogta el és egyensúlyát vesztve, egyenes, merev testtel, arccal előre zuhanva elterült a hóban.

Zdena sikolyát már nem is hallotta.

7. fejezet

A lövés Hedvigben :obbant. Falnak támaszkodott. Karel beleroskadt a hóba. — Jézusmária! — hallotta Hedvig a saját hangját. Nem tudta, mit tegyen. Bent a házban felsírt a gyermek. Az ő fia. — Jézusmária! — szakadt ki belőle ismét. Zdena felé tekintett, de az már figyelemre se méltatta. Mintha itt se lett volna. Ügy nézett keresztül Hedvigen, mint a táblaüvegen. És valóban, minden hirtelen értelmetlenné változott.

Zdena nekirontott a hónak. Hedvig látta fehér, telt lábikráit.

Mozdulataiban magabiztosság volt, nem kérte Hedvig segítségét.

Segítenem kellene neki, nem bírja el egyedül, mondta magában Hedvig. De nem mozdult el a helyéből, ott állt reszketve, arcán könnyek csorogtak; annyira dúlt, felzaklatott volt az idegrendszere, hogy keseresen zokogni tudott volna. Zdena Karéit, hátulról válla alatt fogva, hurcolta maga után, Karel cipősarka és nadágszegélye barázdát húzott a mély hóban. Nvöszörgött fájdalmában.

nincs sok ideje. Csak most szólalt meg:

— Hozd ki a bundát! —

Hedvig ennél gyorsabban

nem csinált még semmit életében.

Zdena kibélelte a szánt. Karéi feküdt, feje mellére horgadt, Krisztushoz hasonlított, Krisztus azon képéhez, melyen már a végét járja, mert emberileg holtfáradt.' „Prrrr-rrr!“ csöndesítette Zdena a lovakat. Azok táguló orrlyukkal döbbentek a vérszagra, az események atmoszférája nyugtalanította őket.

— Zdena, — szólította kedvig. Az nem látott, nem hallott. — Zdena. — ismételte: Vigyázok a fiúcskára. — Nem reagált. Hanem beszaladt az épületbe és egy hosszúkás bőrtarisznyával tért vissza. A táskát ölébe téve, ostorral keményen a lovak közé suhintott, mire azok nekiiramodtak az éjszakának. Hedvig máris a hófúvás végén látta őket; Zdena nemcsak ostorral, szóval is hajtott. Hedvig nem fordult el a szán menetirányától, de már szeme nem érte utói őket, csak a szántalpak két vájatát látta.

Gyermekét is elvitte, merült fel Hedvig tudatában tolakodón a gondolat.

— Csak meg ne haljon, — szakadt ki belőle a szó hangosan. Gátlás nélKül felzokogott.

Visszatért az üres ház konyhájába.

Mindenütt égette a villanyt, nehogy a sötétben újra meglássa Karel szemét, amint a

szülőhazája és ő saját magát is idegennek érezte benne. A felhős ég csöiidesen, érdektelenül, szinte kívül állóan csüggött. „Üjra havazni fog“, — mondta hangosan, hogy a szorongás ránehezedő sziklatömbjét elhengeríthesse. Azon töprengett, mi mindent kell cselekednie. Mindenekelőtt anyjával kell beszélnie. Elmegy vele Kamenyecbe, onnan távbeszélőn felhívja Arnót. Megtelefonálja neki azt a mondatot, amelyet már eleve elrendezett agyában. Hogy várjon rá, másnap megérkezik, vis2i a pénzt.

Didergett a nagy hidegtől. Zdena már azóta valószínűleg visszatért; tudja, mi van Karellal. ,

Csaknem kapkodva gondolt apjára, milyen arcot mutat majd, ha elmondja jövetele okát. Egész úton ettől félt. Inkább a legrosszabbra készült fel, hogy aztán, ha majd eljön az ideje, enyhülést érezzen, mivel várakozáson felül sikerült az akció. Atyja bizonnyal, nehezen megkeresett, kirobotolt koronákról fog beszélni.

Ezentúl másként lesz; erősen eltökélte, hogy új életet kezdenek.

Nem először történt, hogy erős elhatározás érlelődött meg benne, csak éppen sohasem annyira határozott eréllyel, mint most. Am, meg volt győződve arról, hogy bármit is kezdeményez majd a jövőben, attól már sohasem szabadulhat, ami most végétért.

Csonttáfagyott patak hídjához érkezett. Szemben állt a

házuk. És házuk mögött, az

épület robusztus sziluetje mögött, az akácerdő oldalában szakadék mélyült. Ebben a bevágásban, messze, hirtelen lángralobbant a Nap; fényében világított a csodálatos Palava domborcdásokban gazdag hegytömege, akárcsak egy telt idomokkal ékes, fekvő női akt. Valóban gyönyörű volt!.

— Nem, — mondta Hedvig. — Sohasem leszek én már itt otthon! —

8. fejezet

Csak a hetedik éjszakája volt láztalan. Ágyneműjére vakító fehér, 'keményített tiszta cihát húztak. Szomjas volt. Az ápolónő csiszolt üvegpalackból vizet csorgatott poharába. Szerette volna megköszönni, de álkapcsa ficama nem engedte. Figyelme hirtelen kezére terelődött. Megdöbbent attól a gondolattól, hogy talán levágták. De ott feküdt teste mellett, egész könnyű kötszer fogta körül. Megmozdította ujjait, ízületeit összeszorította, megnyugodott.

— Hogy érzi magát a tüdőgyulladás után? — kérdezte az ápolónő.

Meghökkent.

— Most már hamarosan rendbe jön. — Azon volt, hogy egy pillanatra sem veszítse el az ellenőrzést • afölött, ami történt. Igen különös, kimerítő volt ez az állapot. Behunyta szemét Bensejéből Zdena tekintete sugárzott elképzelése felé, mintha mérhetetlen távolságból érkezett volna. Minden jelentéktelen volt, csupán a szemek közeledtek.

Amikor Zdena elszállította a kórházba, visszanyerte eszméletét. Hallotta a behavazott éjszakai táj süvöltését: igyekezett helyrajzilag pontosan tájékozódni. Csak a magas víztároló volt látható. Éppen azon a helyen fordult hátra Zdena.

— Ne húzd le magadról a pokrócot. Megfázol! —

— Igen, — válaszolta, — különben nem fázom. Hová megyünk? «—

— Gyite! — kiáltott Zdena a lovakra. Majd hosszan, elnyújtottan szisszent. Mindig így nógatta őket gyorsabb iramra.

Karel észrevette mellén a leszíjazást. Zdena gyeplőszíjjal a szánhoz kötözte, nehogy vágta közben kiessen a hófúvásba. Látta Zdena hátát, kissé oldalról is figyelhette. A bakülés közepén gubbasztott előrehajoiva, lábait férfimódra szétterpesztve, két sarkát pedig a szánrúd fölötti átlós deszka mögé ékelve. Keményen szorongatta markában a gyeplőszárat, a nyílt, szabad tájban egyre sürgette a lovakat, hogy időnyerésse! megrövidítse az utat. Időnként vissza-vissza tekintgetett a félig-meddig fekvő sebesültre. Nyilvánvaló volt aggodalmaskodása, de azért nem túlozta gondoskodását. Egymásra nézegettek, látták egymást, de mintha szigetelő plexiüvegfal lett volna közöttük. Azért nem viselkedett Zdena ellenségesen. Károly megértette: az a legrosszabb, hogy felesége lélekben túlértékelte. Kevésbé gyötrelmes lehunyni a szemet, fáradságot színlelni. Csodálatosképpen most nem fájt a karja. Mintha nem is lett volna.

— Fogódzkodj meg, — mondta később Zdena.

— Igen. —

Az út hirtelen lejtősödött. Élesen, rézsűt siklott lefelé, tölgyerdő szélétől egész a cserjés dombaljig. A szán kezdett csúszni előre, de Zdena harsány kiáltással gyorsabb haladásra ösztökélte a lovakat és sikerült megelőzme a félrefarolást. Ekkor látta meg Karel, hogy Zdena egyik kezével öléhez szorítja gyermekük hálózsákját. Elöntötte a meghatódás forrósága, hogy jobban előre hajolhasson, újra lehúzta a pokrócot. Magával hozta a gyermeket, gondolta. Nem hagyta ott annál. Hedvig nevét már gondolatban is mellőzte. Már csak névtelen harmadik személyben tűnődött róla. Mondott valamit, de Zdena nem hallotta. Szokatlan volt, amikor a kórházba menet azt mérlegelte, hogy Zdena fölött egyáltalában nem lett úrrá a vakrémület. Hiszen ma is emlékezetében él, mily hatással volt Zdenára, amikor a Három tölgytől, agybafőbe verve félholtan betámolygott a Fintajzl portába.

(Folytatás köv. számunkban)

PETR1K JÓZSEF:

Tavaszi dal

Mint a víz szín, ha szélben rezeg, mozdul a táj és aprón liheg, mert meleg fuvalmak futkosnak, az égről fénypatakok folynak s már feslenek is a virágok;

Kikeletet, tavaszt kiáltok!

Csupasz fejjel, feltűrózködve köszöntök rá az élő rögre s mi szállong barna homlokáról, mélyet szippantok illatából; zsendülő, új, mit benne érzek: beleleheltek a vetések.

A bokron cinke-élettársak hűséget ígérnek egymásnak, az ifjú szellő pajkos nyalka, kacér vallomást súg az ajka —

Én bennem is feldalol újra boldogító szerelmem húrja.

Ha csúrgós méz érinti, ajkam: érzek egy lányt az új tavaszban; fűszagú testét, eper száját, fekete hajának szikráját.

Felé szökkenek vágyva, égve, mint a hajnali nap az égre.

Feslő rügyek között haladok s képzeletemben új tavaszok; közös tavaszaink fakadnak szívemhez ér a boldog Holnap; érzem, mint szülő a magzatot — hisz én is élő rügye vagyok.

TÖRÖK ELEMÉR:

Könyörgés

Tavaszarcú, Béke,

mily szép vagy és milyen jó.

Reggeli nyíló rózsák illatozzák neved.

Ó, Béke, Béke, te testetlen s mégis való, milyen roppant nagy vagy s én milyen parányi.

Béke, szeress engem, és rejts el. hogy ne tudjon a halál, e kegyetlen zsarnok megtalálni!

KULCSÁR TIBOR:

Március

Még itt a tél. csillámló reggelek fehér haván kristály — szirmát bontja, szíved is dermedt jégpáncélba vonja,

— s mint aki tudja: elvégeztetett, még néhány nap csupán és jó a vég, s veszve már ereje és hatalma, s most csakazértis megmutatja —: dühöng a tél: zordan nyomodba lép, utadba áll, hajadba kap a szél, havat hord rád. szólni sem enged, kényszerítvén rád fagy-fegyelmet s lelkedig ér, mint hűvös penge-él.

De te várod, tudod, hogy jő a nap s reccsen e zord tél-rendelte törvény, a folyók medret gátat átaltörvén holnap már zúdulva, zúgva zajlanak, a földek fölött dalra-hivatott, magasröptű pacsirták szárnyra kapnak, lenn a mélyben száz titkos forradalmat érlelnek nyílni-kész tűz-pipacsok.

Számot vetve a zord téllel, faggyal felujjongsz te is másokban s önmagadban, mint a dúslombú dunaparti fák, lányok jönnek majd feléd az estben tele csókkal, tavasszal szerelemmel, s nyomukban fehérbe lobban a világ.